A 2014. március 15. napján hatályba lépett 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről számos újítást vezetett be a polgári jog felelősségi rendszerében és a nem vagyoni kártérítés jogában. Az újítás jelentős változást okozott az egészségügyi kártérítési eljárásokban is. A változás két mérföldköve egyrészt a deliktuális és kontraktuális felelősség elválása, másrészt a nem vagyoni kártérítés sérelemdíjjal való felváltása és a személyiségi jogok megsértésének szankciói közé helyezése.
A Polgári Törvénykönyv 2:52. §-a a személyiségi jog megsértésének, a nem vagyoni sérelmek szankciójaként bevezeti a sérelemdíj intézményét. Sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire pedig a kártérítési felelősség szabályait rendeli alkalmazni azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges. Tehát az új szabályozás végleg szakít azzal a gyakorlattal, amely az erkölcsi, immateriális kár megtérítésének feltételeként a sérelem külvilág számára érzékelhetőségét, láthatóságát kívánta meg.
A sérelemdíj mértéke bírói mérlegelés alapján nyer megállapítást az eset körülményeire - különösen a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására - tekintettel, egy összegben. Megtérítése a jogellenesen okozott károkért való felelősség szabályai szerint követelhető.[2]
A 2014. március 14. napjáig hatályos Ptk. azt a megoldást választotta, hogy a szerződésen kívüli felelősség kérdését szabályozza részletesen, és a szerződésszegésért való felelősség körében ennek alkalmazására utal, így az egészségügyi kártérítési eljárások gyakorlatában nem jelentkezett a szétválasztás problémája, az eljárás kimenetelét nem befolyásolta, hogy a bíróság hogyan minősítette az egészségügyi szolgáltató és a beteg között létrejövő viszonyt.[3]
A Legfelsőbb Bíróság kezdetben még úgy ítélte meg, hogy: "a károsult nem áll szerződéses kapcsolatban az egészségügyi szolgáltatóval, hanem az a társadalombiztosítás keretében végzett gyógyító ellátásnak minősülő műtétet hajtott végre"[4]. Tehát nem szerződésszegéssel okozott, hanem a szerződésen kívül okozott kárért való felelősség szabályai szerint rendelte elbírálni [régi Ptk. 339. § (1) bekezdés], figyelembe véve az egészségügyi tevékenységre vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket.
A bírói gyakorlat nem minden esetben kívánta minősíteni az orvos-beteg között létrejövő jogviszonyt, ilyenkor a felelősséget egyszerűen a régi Ptk. 339. §-ára hivatkozással bírálták el.[5] Megjelent azonban olyan állásfoglalás is, amely az egészségügyi szolgáltató és a páciens kapcsolatát lényegi elemeiben olyan polgári jogi szerződéses jogviszonynak minősítette, amelyet az igénybevevő erre irányuló szándéka hoz létre, és a szerződés tartalma határozza meg a gyógyintézetet terhelő kötelezettségeket. A szerződés célját pedig a beteg egészségi, testi állapotának előnyös változásaként határozta meg. Mindezek alapján arra a megállapításra jutott, hogy "a beteg nem csupán beleegyezik, de kifejezetten igényli az orvosi beavatkozás folytán megvalósuló »testi sértést«, a szerződés célja és tartalma által meghatározott keretek között. Amennyiben valamelyik fél részéről szerződésszegés következik be, akkor az általános szabályok szerint tartozik kártérítési
- 240/241 -
felelősséggel. Ennek megfelelően az orvosi műhibával okozott kárért fennálló felelősségre a régi Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése szerint alkalmazandó 339. §-ának (1) bekezdése és az 1997. évi CLIV. tv. (továbbiakban: Eü.tv.) 77. §-ának (3) bekezdése" volt irányadó.[6] A Fővárosi Ítélőtábla álláspontja is az volt, hogy ilyen esetekben "az I. rendű felperes és az alperesi intézmény között - társadalombiztosítási elemekkel is átszőtt -, a megbízási és a vállalkozási szerződés jellemzőit magában foglaló polgári jogi jogviszony jön létre, amelynek megszegése - hibás teljesítése - esetén az alkalmazandó kártérítési jogkövetkezmény feltételeit a régi Ptk. 318. § (1) bekezdése alapján érvényesülő régi Ptk. 339. § (1) bekezdése tartalmazza".[7]
Tehát a bírói gyakorlat végül amellett foglalt állást, hogy szerződés jön létre az egészségügyi szolgáltató és a beteg között, amelynek "célja és rendeltetése a beteg érdekének és akaratának megfelelő egészségügyi szolgáltatás nyújtása". Ha az orvosi szolgáltatás nem felel meg a beteg érdekének és akaratának, a szerződéssel elérni kívánt célnak, akkor az szerződésszegést valósít meg.[8]
Dósa Ágnes az orvos (egészségügyi szolgáltató) és a beteg között létrejövő jogviszonyt a felek mellérendeltségén alapuló polgári jogi jogviszonyának minősítette, még akkor is, ha közigazgatási elemek is átszövik. Hivatkozott arra, hogy egyes közjogi szabályok az egyén önrendelkezési jogát is jelentősen korlátozzák, azonban a jogviszony alapvető sajátosságait tekintve mégis a magánjogi elemek dominálnak. Ezt a relatív szerkezetű jogviszonyt nem a károkozás, hanem a felek között fennálló szerződés keletkezteti. Ha ez nem így lenne, akkor az orvos és beteg között fennálló viszony abszolút szerkezetű lenne, amiből csak az fakadna, hogy az orvos tartózkodjon a másnak való károkozástól, és ez a jogviszony csak károkozással fordulna át relatív szerkezetű jogviszonnyá.[9]
Az Eü.tv. 2009-ben történt módosításával[10] a jogalkotó is állást foglalt - azonban, mint később kiderül, nem végérvényesen - ebben a kérdésben, amikor a záró rendelkezések közé új rendelkezésként iktatta be, hogy az egészségügyi szolgáltatásokkal összefüggésben keletkezett kárigények tekintetében a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség polgári jogi szabályait kell megfelelően alkalmazni.[11]
Az új Ptk. szabályozása differenciálta a kontraktuális és a deliktuális felelősség szabályait. A változás indoka az volt, hogy a szerződésen kívüli károkozás esetében a károsult és a károkozó között egy abszolút szerkezetű jogviszony áll fenn, és ennek megsértése hozza létre köztük a relatív szerkezetű kötelmet. A kontraktuális felelősség esetén azonban eleve relatív szerkezetű jogviszony létesül meghatározott felek között, ahol nevesített jogai és kötelezettségei vannak a feleknek egymás irányában. Így ez utóbbi esetben a károkozásért való felelősség alapja az, hogy a károkozó a szerződésben vállalt kötelezettségét szegi meg, és ezzel okoz kárt szerződő partnerének, holott módjában állt eldönteni, hogy vállalja-e, és ha igen, milyen feltételekkel a szerződéskötést. Az új Ptk. - a kockázat megfelelő elosztása érdekében - az üzleti élet szereplőiből és szerződéseiből kiindulva természetesnek tekinti, hogy a szerződéskötők előzetesen felmérik és vállalják a várható kockázatokat. Az új szabályozás eredményeképp szigorodnak a szerződésszegő fél kimentési lehetőségéről szóló rendelkezések, és módosulnak (főként enyhülnek) a szerződésszegő által megtérítendő kárról rendelkező szabályok.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
