A hétköznapi gondolkodás valamely bosszúság esetén gyakran él azzal a fordulattal, hogy ez is csak velem történhet meg. Így aztán nem szívesen beszélünk csalódásainkról, gondjainkról, amiből logikusan következik, hogy mások hasonló tapasztalásairól is keveset tudunk. A most következő furcsa összeállításnál az vezet, hogy kicsit panaszkodjak, hátha ezzel nekem is könnyebb lesz. Nem titkoltan arra is számítok, hogy lesz olyan olvasó, akinek ezek a kissé abszurd történetek ismerősek lesznek a saját életéből is.
Amikor az egyik dunántúli megyeszékhely polgármesteri hivatala igazgatási szolgáltatási díj megfizetésére kötelezett egy hagyatéki ügyben, azonnal eszembe jutott, hogy hasonló esetről egy kollégánk már írt a Közjegyzők Közlönyében. Éreztem tehát, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem szabad megalkuvónak lennem, hiszen nem a költségként az örökösre áthárítható díj összege a bántó, hanem maga tény, hogy a közigazgatás adott szereplői annyi judíciummal sem rendelkeznek, hogy belássák: nem a közjegyzőre találták ki a 25/2000. (IX. 1.) BM rendeletet. Ráadásul először azt kellett kérnem a hatóságtól, hogy legalább határozati formában hozza meg a döntését, hogy jogorvoslattal élhessek ellene. Naivan azt hittem, hogy erre nem fog sor kerülni, mivel meggyőzőek lesznek érveim, melyeket nem kis részben kollégánk néhány évvel ezelőtti cikkéből merítettem. Előre jeleztem, hogy elszánt leszek, és a fizetendő összeg kétszeresét közelítő fellebbezési illetéket sem fogom sajnálni, de megküzdök igazamért. Arra is utaltam, hogy néhány éve, hasonló esetben egy másik megye közigazgatási hivatala a közjegyző javára döntött. A polgármesteri hivatal nem hatódott meg, és határozati formában is meghozta azt a döntését, melyben arra kötelez, hogy fizessem meg az igazgatási szolgáltatási díjat egy örökös lakcímének közlése okán. Azt csak zárójelek közt jegyzem meg, hogy a közölt cím azonos volt azzal, amelyről a posta "ismeretlen" jelzéssel küldte vissza az idézést... A megyei közigazgatási hivatal vezetője természetesen megváltoztatta a polgármesteri hivatal címzetes főjegyzőjének említett határozatát, és mentesített az igazgatási díj megfizetése alól. Az én történetem tehát kedvező befejezést nyert, de időközben újabb hasonló eset történt egy budapesti kollégánkkal, és nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy megjósoljam, még sokáig lesznek Magyarországon olyan polgármesteri hivatalok, amelyek adatközlésük mellé készpénz-átutalási megbízást is fognak mellékelni. Rajtunk múlik, hogy igazunkért vállalunk-e némi kényelmetlenséget, vagy megalkuszunk...
Azt tapasztaltam, hogy a 2006. január 1-jén hatályba lépett 118/2005. (XII. 19.) FVM rendelet alkalmazása rendkívüli nehézségeket okozott a földhivatalokban. Legalábbis egy bizonyos földhivatalban. A kérelem és a megkeresés között minden igyekezetem ellenére sem tudtak különbséget tenni. Nem egy hagyatékátadó végzést követően szólították fel az ügyfelet ("hiánypótlási felhívást" küldve nekem is), hogy a szolgáltatás díját róják le, különben megszüntetik az ingatlan-nyilvántartási eljárást. A díj megfizetésére vonatkozó kötelezettség a jogszabályon alapul, de hagyatékátadó végzések esetében a mulasztás jogkövetkezménye nem az eljárás megszüntetése, hanem a díj behajtása iránti intézkedés. Az eljárás megszüntetése - túl a formális jogszabály-sértésen - ugyanis azt eredményezné, hogy a közhitelességű nyilvántartást vezető hatóság éppen annak a helyzetnek a fenntartásához járulna hozzá, amely - az örökhagyó halála következtében - már nem a valóságot tükrözi.
Az abszurditás határát súroló földhivatali történetek száma szerintem igen magas. Egyik "kedvencem" az, mikor egyik hagyatéki ügyemben a rendelkezésemre bocsátott iratok alapján minden kétséget kizáróan megállapítottam, hogy a földhivatali adatok számítógépre vitele során a tulajdonos (a későbbi örökhagyó) javára bejegyzett ½ tulajdoni illetőség tévedésből a Magyar Állam javára került bejegyzésre. A hagyatéki ügyben megkerestem a földhivatalt hibája korrigálására, mire a földhivatal engem, a hagyatéki ügyben eljáró közjegyzőt hívott fel arra, hogy járjak el a Kincstári Vagyoni Igazgatóságnál, és szerezzek be olyan nyilatkozatot, amellyel a földhivatal súlyos tévedése kijavítható lesz. N. B. a földhivatal elismerte, hogy tévedése folytán a bejegyzett tulajdonos tulajdonjoga súlyosan sérült, de eszébe sem jutott, hogy saját maga intézkedjen a jogellenes állapot megszüntetése érdekében.
Kényes kérdésnek számít a hagyatéki ügyekben szereplő ingatlanokra vonatkozó adó- és értékbizonyítványok ügye. Megszoktuk, hogy Magyarországon a természeti törvények erejével vetekszik az a szokás, hogy ezek az értékelések kivétel nélkül a tényleges forgalmi érték alattiak. Ennek vélhető okait most még érinteni sem kívánom, csupán egy újabban tapasztalt fejleménynek szeretnék nyilvánosságot adni. Abban a fővárosi kerületben, ahol dolgozom, újabban minden ingatlan lakott. Lakott, ha maga az örökös lakik benne, lakott, ha a túlélő házastárs lakik benne, lakott, ha tulajdonostárs lakik benne, és így tovább. Nyilvánvaló, hogy a lakottság kérdését a jogszerző, vagyis az örökös oldaláról nézve kell megítélni. Ha van olyan személy, aki jogszerűen használja és birtokolja az ingatlant, és ezzel az örökös birtokba lépését akadályozza, akkor indokolt lakottnak tekinteni és eszerint értékelni az ingatlant. A legtöbb esetben azonban a túlélő házastárs általi lakottság miatt kerül sor a lakott forgalmi érték megállapítására. Ezt követően aztán az illetékhivatal kiszabja az öröklési illetéket, amelynek során figyelemmel lesz arra, hogy a házastárs özvegyi haszonélvezeti jogot örököl, vagyis az állagörökös ezzel - az általa fizetendő illetéket csökkentő - teherrel szerzi meg az ingatlan tulajdonjogát. Tehát az történik, hogy ugyanazt a körülményt kétszer veszik figyelembe a közigazgatás szervei, s ezzel az állami bevételeket (is) csökkentik. Lehet, hogy szélmalomharc mindezzel küzdeni, de mégsem lehet mindig a könnyebb ellenállás mentén haladni, olykor bizony a konfrontáció vezet a megoldás felé.
Szerintem valamennyien találkoztunk már ideiglenes személyazonosító igazolvánnyal. Kedves kis kártya, miniatűr betűkkel. Okmány az alkalmazhatóság határán. Persze ez a többi hasonló okmányra is igaz, főleg a gyakran már az elkészítés pillanatában elmosódottá váló lakcímkártyákra. Most egyetlen szempontból szeretném fölidézni ezeket az okmányokat. Az állampolgárságra vonatkozó rész - legalábbis a magyaroknál - a következőt tartalmazza: hun. Vagyis azok a honfitársaink, akik átmenetileg ideiglenes személyazonosító igazolvánnyal rendelkeznek, erre az időszakra állampolgárságot váltanak, és hunokká válnak. Könnyű azt mondani, hogy hun állam nincs, és így hun állampolgárok sincsenek, de nincs mit tenni, ezt egy közokirat tartalmazza. Hun állampolgárság tehát igenis van. Szinte hallom, hogy egyesek némileg lesajnáló módon arra hivatkoznak, hogy a hun szó itt azt jelenti, hogy az illető hun(garian), vagyis magyar, csupán a hivatkozott magyar közokirat ezen része Shakespeare nyelvén íródott. Érdemes megfontolni ezt az érvet is, de én képtelen vagyok ezt elhinni. Ott azért mégse tarthatunk, hogy a világot elárasztó angol nyelv beférkőzzön egy magyar közokiratba, és onnan kiszorítson egy magyar kifejezést! Ugye sokkal valószínűbb, hogy a hun-magyar rokonság magukat gondosan álcázó képviselői bevették a közigazgatás eme bástyáját, és a jogalkotók-jogalkalmazók éberségét kijátszva elintézték ezt a csalafintaságot?
Végezetül egy magyarról magyarra történő fordításommal szeretnék előhozakodni. Az előbb már említett lakcímkártyán a kártyatulajdonos lakása házszámánál olykor ehhez hasonló szövegrészlettel találkozhatunk: "0010Aa". Ez a következőt jelenti: "földszint 10/A. ajtó". Őszintén megmondom, nem volt könnyű lefordítani a szöveget, mivel túlnyomórészt számokból áll, és matematikából gyönge vagyok. A kitartás, és Orwell 1984 című művének (vö. újbeszél) többszöri elolvasása azonban segített. ■
Visszaugrás
