1. Az európai magánjog történetével, ill. a magánjog területén a jogösszehasonlítással foglalkozó munkák szerzői igen kevés figyelmet fordítottak a közép-kelet-európai országokra. Paul Vinogradoff az 1909-ben kiadott Roman Law in Medieval Europe című müvében kizárólag a római jog franciaországi, angliai és németországi továbbélését vizsgálja. Ez azért különös, mert a romanista szerző Oroszországban végezte tanulmányait, és az orosz jogot is, különösen annak római jogi (bizánci) alapjait jól ismerte. Paul Koschaker az első kiadásban 1947-ben publikált, négy kiadást is megért alapvető jelentőségű munkájában, az Europa und das römische Recht című müvében szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az európai kontinens keleti felén élő népek jogfejlődését. Francesco Calasso, az 1954-ben kiadott Medio Evo del diritto című müvében e tekintetben egyedül a római jog csehországi recepciójáról ír. Calasso munkájában még csak említést sem nyernek a többi közép-kelet-európai jogrendszerek. Franz Wieacker az első kiadásban 1952-ben publikált Privatrechtsgeschichte der Neuzeit című müvében szintén csak említésszerűen foglalkozik e népek jogával. Ugyanez vonatkozik a jogösszehasonlítás történetét és jelenét ábrázoló munkák szerzői tollából származó művekre.
Sajátos módon a XIX. században nagyobb volt az érdeklődés a közép-kelet-európai népek jogfejlődése iránt, mint az azt követő évszázadban. Példaképp említhetjük Romauld Hubét, aki Friedrich Carl von Savigny tanítványa volt Berlinben. Hubé 1868-ban publikált tanulmányában részletesen foglalkozik a római jog és a ius Graeco-Romanum továbbélésével a szláv népeknél. Ez a munka 1880-ban Droit Romain et Gréco-Byzantin chez les peuples slaves címmel jelent meg. Utalhatunk továbbá Karl Eduard Zachariae von Lingenthal Geschichte des griechisch-römischen Rechts című munkájára, amelyben a Balkán-félsziget államainak jogát is áttekintette. Zachariae von Lingenthal ebben a művében a dunai (román) fejedelemségek jogára is tekintettel volt. Ebben természetesen az játszott döntő szerepet, hogy mind Moldvában, mint pedig Havasalföldön a római jog (ius Graeco-Romanum) Bizánc közvetítésével továbbélt. A továbbélésre a folyamatosság, a kontinuitás volt jellemző. A továbbélés megszakítatlanságára tekintettel ma is, a XXI. század első évtizedében különös figyelemre tarthat számot e fejedelemségek, ill. az azokat felváltó Románia magánjoga.
- 55/56 -
2. A román (dunai) fejedelemségek - melyek a XIV. században nyerték el államiságukat - jogának forrását a világi és orthodox egyházi jogot egyaránt magukban foglaló nomokánonok mellett a részben írásba is foglalt szokásjog (ius Valachicorum ill. ius Valachicum) képezte, amely elsősorban a családi jog, a tulajdonjog (dologi jog) és az öröklési jog területén a római jog hatását tükrözte.
Úgy Havasalföldön (Havaselve, románul: Tara Romaneasca, Muntenia), mint Moldvában ismertek voltak a bizánci jog, pontosabban a görög-római jog (ius Graeco-Romanum) forrásai, így az Eklógé ton nomón, a Nomos geórgikos, a Procheiron, az Epanagogé és végül a legjelentősebb jogforrás, a Basilika is.[1]
Az Eklogé tón nomón 18 fejezetből áll, és (Isauriai) III. Leó bizánci (keletrómai) császár hirdette ki törvénykönyvként. Ez a törvénykönyv a magánjog és a büntetőjog leglényegesebb szabályait foglalta magában. A házassági jog egyértelműen a keresztény szellemben átalakított római jogon alapult. Ugyanebből az időből származik három, magánjellegű törvénygyűjtemény is: a Nomos geórgikos, a Nomos nautikos és a Nomos stratikos. E három gyűjtemény közül a Nomos geórgikost alkalmazta a későbbi joggyakorlat, s így a későbbi jogfejlődésre is ez a gyűjtemény gyakorolta a legnagyobb hatást. Ez a földre vonatkozó, ill. a paraszti életviszonyokat szabályozó törvénygyűjtemény valószínűleg már a szláv szokásjogot is tartalmazta. Az első, a Macedóniai-dinasztiából származó császár, I. Basileios (867-886) adott utasítást a korában hatályos joganyag összegyűjtésére, amelynek révén a korábbi jogot is "megtisztították" volna (anakatharsis tón palaión nomón). E törekvés jegyében került sor egy új törvénykönyv, a Procheiron kibocsátására, mely eszközül szolgált volna a iustinianusi joghoz való visszatéréshez. A 40 fejezetből álló Procheiron azonban valójában az Eklogé tón nomón szabályait tartalmazta kiegészítésekkel és csekély számú módosítással. Ugyancsak a IX. század utolsó harmadából származik Phótios pátriárka Epanagogé című munkája. Az Epanagogé valójában a Procheironra. épül, és azt csak annyiban egészíti ki, hogy a bevezető részében két olyan fejezetet foglal magában, amelyekben a világi és egyházi hatalom egymáshoz való, harmonikus viszonyát (symphónia) fejti ki. Az Epanagogét nem hirdették ki, ennek ellenére jelentőségére tekintettel a jogalkalmazás figyelemmel volt rá. VI. (Bölcs) Leó (886-912) bizánci (kelet-római) császár folytatta az atyja által megkezdett kodifikációs munkát. A 60 könyvet tartalmazó Basilika, amelyet a későbbiekben novellák és scholionok egészítettek ki, a teljes jogrendszert egy törvényműben (egységes rendszerben) - eltérően a iustinianusi kodifikációtól, amely nem egy, hanem több, egymástól független részből tevődött össze - foglalta össze. A Basilika alkotta a Bizánci (Kelet-római)
- 56/57 -
Birodalom jogrendszerének alapját egészen 1453-ig, a birodalom bukásáig. A Basilikával csaknem egy időben került sor az orthodox egyházi jog kodifikálására a sokáig Phótios pátriárkának Nomokanón című műben.
A Procheiron és a Basilika alkották a Kelet-római Birodalomban a hatályos jog alapját. Tudományos igényű továbbfejlesztésükre nem került sor. A gyakorlat oldaláról magánszemélyek foglalkoztak ezekkel a jogforrásokkal és rövidített formában is közzétették ezeket, azonban kommentálásukra csak a legritkább esetben került sor. Említést érdemel Eustatios Peirája, továbbá Michael Psellos Synopsisa. A Komnénos-dinasztia idejéből származik a Tipukeitos, amely a Basilikának a kivonata, és csak annyiban bővebb annál, hogy az utolsó novellákat is magában foglalja.
A Nomokanon továbbélését illetően említést érdemel Zonaras és Aristinos kommentárja, valamint egy másik kommentár, amelynek szerzője Theodor Balsamon.
Ismert és alkalmazott jogforrás volt továbbá Matthaios Blastarés Syntagma kata stoicheionja (1335). A 'stoicheion' szó jelentése görögül az ábécének felel meg. A mű azért viseli ezt címet, mivel a 24 betűből álló görög ábécéhez igazodva 24 fejezetre tagolódik. 1498-ban Nikolaus Kritopulos a Syntagma kata stoicheiont újgörögre fordította le. Az újgörög változat azonban eltér az eredetitől, mivel a fordító Harmenopulos Hexabiblosának egyes részeit is beépítette.
Különösen jelentős Konstantinos Harmenopulos (thessaloniki városbíró) Hexabiblosa (1345). A mű eredeti címe Procheiron nomón volt, ezért magyarul Kézikönyvnek is nevezik az irodalomban. Itt utalunk arra, hogy az orthodox egyházjog vonatkozásában alkalmazást nyert Harmenopulosnak a Hexabiblos kiegészítéseként közzétett, ugyancsak hat könyvből álló nomokánon-gyűjteménye. Ez utóbbi gyűjtemény, az Epitomé tón Kanonón címet viseli. A Hexabiblost 1744-ben Alexios Spanos lefordította újgörögre. Az újgörög változat nyomtatásban is napvilágot látott, ami jelentős mértékben hozzájárult e jogforrás még szélesebb körű ismertségéhez.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
