Radnay József: Az idősebb munkavállalókkal határozott időre szóló munkaszerződés kötésének tárgyi indok nélküli lehetősége sérti a közösségi jogot (GJ, 2006/1., 15-17. o.)

Az 56. életévét 2003. június 23-án betöltő felperes 2003. július 1-jei munkába lépéssel munkaszerződést kötött az alperessel. E szerződés 5. §-a szerint

- a munkaviszony 2003. július 1. napjával kezdődik és 2004. február 28. napjáig terjedő határozott időre szól,

- a határozott időre szóló kikötés egyedül a részmunkaidőről szóló német törvény 14. § (3) bekezdésének első és negyedik mondatán alapul, minthogy a munkavállaló 52 évesnél idősebb.

A perben a felperesnek az volt az álláspontja, hogy a munkaszerződés 5. §-a a részmunkaidőről szóló törvény 14. §-ának (3) bekezdésén alapul ugyan, mégsem egyeztethető össze az ETUC-UNICE-CEEP keret-megállapodással és a 2000/78/EK irányelvvel. Az alperes álláspontja szerint a keret-megállapodás 5. §-a előírja, hogy egymást követő határozott időre létrejött munkaszerződések alkalmazásából származó visszaélések megakadályozása érdekében intézkedéseket kell tenni, nevezetesen az ilyen szerződések megújításához tárgyi indokot kell megkövetelni, vagy meg kell állapítani a határozott időre szóló szerződések megengedett leghosszabb időtartamát, illetve a megújítások maximális számát. A részmunkaidőről szóló törvény 14. §-a (3) bekezdésének negyedik mondata ilyen korlátozást kifejezetten nem ír ugyan elő az idősebb munkavállalóknál, mégis fennáll a határozott időre szóló munkaszerződés kötésének tárgyi indoka a keret-megállapodás 5. § 1/a. pontja szerint azáltal, hogy az ilyen munkavállalók a munkaerőpiac viszonyai között nehezen találnak munkát.

A perben eljáró müncheni munkaügyi bíróság előzetes döntés végett megkereste az Európai Bíróságot. A munkaügyi bíróság kétségesnek tartja a részmunkaidőről szóló törvény 14. § (3) bekezdése első mondatának a közösségi joggal való összeegyeztethetőségét. Álláspontja szerint ez a szabályozás sérti a keret-megállapodás 8. § 3. pontjának a hátrányos elbírálás tilalmáról szóló rendelkezését, minthogy ez által a tárgyi indok nélkül határozott ideig foglalkoztatható személyek köre a 60 évesekről az 58 évesekre szállítható le és emiatt e munkavállalói csoport védelmének általános szintje csökken. A szóban forgó szabályozás sérti a keretmegállapodásnak az ilyen szerződésekkel való visszaélést megszüntetni kívánó 5. §-át is, minthogy semmiféle megszorítást nem tartalmaz egy nagyobb, kizárólag az életkorával meghatározott munkavállalói csoporttal köthető szerződések tekintetében. Másodszor azt a kérdést veti fel a megkereső bíróság, hogy a részmunkaidőről szóló törvény 14. §-ának (3) bekezdésének harmadik mondata összeegyeztethető-e a 2000/78/EK irányelv 6. cikkével, minthogy az idősebb munkavállalók munkavállalással kapcsolatos védelmét a törvény nem biztosítja a tárgyi indokhoz nem kötött határozott idejű foglalkoztatásnak 58 helyett az 52. évtől kezdődően történő megengedésével kapcsolatban. Az arányosság elve sincs biztosítva. A szerződéskötés időpontjában, 2003. június 26-án a megjelölt irányelv átvételére vonatkozó kötelezettség határideje még nem járt le. Az Európai Bíróság 1997. december 18-i határozata szerint azonban az a tagállam, amelyet a 2000/78/EK irányelv érint, az átvételi határidő alatt sem bocsáthat ki olyan rendelkezést, amely az irányelvben meghatározott célok elérésének kétségessé tételére komolyan alkalmas (Slg. 1997 I-7411), már pedig a részmunkaidőről szóló törvény 14. § (3) bekezdésének módosítása 2003. január 1-jén, tehát a 2000/78/EK irányelv kihirdetését követően lépett hatályba. Harmadik kérdésével azt kérdezi a bíróság, hogy magánszemélyek közötti perben a nemzeti jognak a közösségi jogot sértő szabálya alkalmazását mellőznie kell-e. Ennyiben a közösségi jognak az elsődlegességéből az következik, hogy a részmunkaidőről szóló törvény 14. §-ának (3) bekezdése egészében nem alkalmazható és ezért a 14. § (1) bekezdésének azt az alapvető rendelkezését kell figyelembe venni, hogy a határozott idejű munkaszerződés megkötéséhez tárgyi indok fennállása szükséges.

Az EU Bíróság 2005. november 22-i C-144/2004. számú határozata szerint:

1. A határozott idejű munkaszerződésekről szóló, 1999. március 18-i keret-megállapodás 8. §-ának 3. pontját, amelyet az EGB-UNICE-CEEP keret-megállapodáshoz kapcsolódó 1999/70/EK irányelv hajt végre, úgy kell értelmezni, hogy az nem ellentétes az eljárásban szereplő olyan nemzeti szabályozással, amely a foglalkoztatás elősegítésének indokából és a keret-megállapodás átvételétől függetlenül, csökkenti azt az életkort, amelytől kezdődően határozott időre szóló munkaszerződés korlátozás nélkül köthető.

2. A közösségi jog és különösen a foglalkoztatásban és a foglalkozásban az egyenlő bánásmód megvalósításának általános kerete megállapításáról szóló 2000/78/EK irányelv 6. cikk (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az olyan nemzeti szabályozással szemben áll, mint a megelőző eljárásban szereplő, amely szerint határozott időre szóló munkaszerződés megkötése olyan munkavállalóval, aki 52. életévét betöltötte, korlátozás nélkül megengedett, ha csak ezt ugyanazzal a munkáltatóval kötött korábbi, határozatlan időre szóló munkaszerződéssel való szoros, tárgyi kapcsolat nem zárja ki. A nemzeti bíróság feladata, hogy a kor miatti diszkrimináció általános tilalmát biztosítsa, amennyiben a nemzeti jognak minden azzal ellentétes rendelkezését nem alkalmazza, még ha a 2000/78/EK irányelv alkalmazására előírt határidő nem is járt le.

Az indokolás különösen a következőket fejti ki:

Az NSZK az előzetes döntési eljárás iránti kérelem megengedettségét kétségbe vonta azzal az indokkal, hogy a jogvita fiktív és mesterkélt. Az alperes ugyanis már korábban nyilvánosan azt az álláspontot képviselte a részmunkaidőről szóló törvény 14. §-a (3) bekezdésével kapcsolatban, mint a felperes.

Az adott ügyben nem vonható kétségbe, hogy a közösségi jognak az előterjesztő bíróság által indítványozott értelmezése ténylegesen megfelel a megkereső bíróság előtt folyamatban lévő jogvita eldöntése objektív feltételének. Kétségtelen ugyanis, hogy a szerződés megvalósult és az felveti a közösségi jog alkalmazásának kérdését. Hogy az előzetes jogvitában szereplő felek a részmunkaidőről szóló törvény 14. §-a (3) bekezdése értelmezése kérdésében lehetségesen egyetértenek, nem érinti e jogvita tényleges fennállását.