A római jogi tárgyú tanulmányok témaválasztásait évszázadokon keresztül a források szövege, fogalmi rendszere determinálta. A bolognai glosszátorok, akik a Corpus iuris civilisre szentírásként tekintettek,[1] nem is írhattak volna más műfajú műveket, mint amelyek szorosan a forrásszövegekhez, sőt gyakran azok egyes szavaihoz tapadnak. Témaválasztásaiban a humanista iskola is jobbára csak annyiban hozott változást, hogy képviselői a római jogot nem önmagában véve, hanem az antik kultúra fontos elemeként igyekeztek híven, a középkori torzításoktól mentesen bemutatni.[2] A források determináló hatásától függetlenedő, a modern aspektusokat preferáló témaválasztások komolyabb formában először a természetjogi iskola (XVII-XVIII. század) képviselőinél jelentkeztek, akik már hajlottak arra, hogy a modern jogintézmények (pl. a biztosítási szerződés[3]) gyökereit próbálják meg kimutatni a római jogban.
A német történeti jogi iskola a XIX. században - a humanistákhoz hasonlóan - ismét a forrásokhoz való visszatérést, a római jogtudósok eredeti gondolatainak feltárását tűzte zászlajára. A modern magánjog intézményeinek kidolgozása során a historische Rechtsschule képviselői gyakorlatilag mégis igen sokszor saját nézeteiket vetítették bele az antik római jogba, ill. saját nézeteik bizonyítékait keresték és vélték kimutathatni a forrásokban. Emellett szintén a történeti jogi iskola inspirálta a jogtudósokat olyan kutatásokra, amelyek arra irányultak, hogy modern közgazdaságtani fogalmakat mutassanak ki a római jog forrásaiban.[4]
- 301/302 -
A történeti jogi iskola hatásának tulajdoníthatjuk azt is, hogy a XIX. század második felében egyre több olyan monográfia látott napvilágot, amelyeknek témáját kimondottan a modern jog adekvát római jogi alapokkal nem, vagy csak korlátozottan rendelkező intézményei (pl. a segédért való felelősség, kereskedelmi jog) képezték.[5] A modern jogi jelenségek előzményeinek kimutatása a római jog forrásaiban a jogi romanisztika új, tudomásom szerint eddig a szakirodalomban még nem konstatált, "retroprojektívnek" nevezhető irányzatának kialakulását eredményezte.
A XX. század második felében - a historizáló irányzatok, különösen az interpolációkutatás részleges "kifulladásával" párhuzamosan - a retroprojektív irányzat nemcsak erőre kapott, de egyre modernebb, és már nem is feltétlenül csak jogi, jogtudományi fogalmak, jelenségek római jogi kutatási témaként való választásához vezetett, hanem olyan témákéhoz is, amelyek mind messzebb estek a római jogi források gondolatvilágától.[6] Az a tendencia, hogy a kutatók egyre modernebb és egyre gyakrabban metajurisztikus aspektusokat is igyekeznek kimutatni a római jogban, értelemszerűen hatványozottan növeli az anakronizmus veszélyét.[7]
A fenti értelemben véve retroprojektívnek nevezhető római jogi kutatásokon belül az 1980-as évek óta fokozatosan önálló iskolává vált az a Feliciano Serrao római professzor és tanítványai nevével fémjelezhető irányzat, amely az antik
- 302/303 -
római "vállalati" vagy "vállalkozói jog" feltárására törekszik.[8] Ennek az irányzatnak az egyik jeles képviselője Aldo Petrucci pisai egyetemi tanár, aki immár több mint két évtizede kutatja az ókori római jognak a bankárokra és különféle vállalkozókra vonatkozó szabályait.[9] A jelen recenzióban az Európán kívül (így Kínában és Latin Amerikában) is ismert és elismert olasz romanista egyik újabban megjelent könyvéről adunk rövid áttekintést, amely "A vállalkozókkal szerződést kötő felek védelmének történetéhez" címmel jelent meg Torinóban 2007-ben.
A szerző abból indul ki, hogy a modern európai jogrendszerekben - az uniós jog szintjén is - igen fontos szerephez jutott a vállalkozók és a fogyasztók közötti szerződések szabályozása, amelynek fő célja a fogyasztók érdekeinek hatékonyabb jogi védelme.[10] A fogyasztóvédelem a szerző megállapítása szerint korántsem új jelenség. Az anakronisztikus aktualizálás csapdáját elkerülve is belátható, hogy a vállalkozókkal szerződést kötő felek jogi védelmének gyökerei az ókori jogokig vezethetőek vissza. A szerző távlati célja ezeknek az előzményeknek az ókori római jog mellett a középkori jogokra is kiterjedő feltárása
- 303/304 -
és bemutatása. A most recenzeált munka egy nagyobb mű első köteteként a "fogyasztóvédelem" préklasszikus és klasszikus kori római jogi szabályozását vizsgálja.[11] Egy, a későbbiekben publikálandó második kötetben tervezi a szerző bemutatni a posztklasszikus-iustinianusi jog fejleményeit, majd a továbbiakban a római "fogyasztóvédelmi" jog továbbélését is át kívánja tekinteni egészen az 1942. évi olasz Codice civiléig.[12]
A "vállalkozás" (olaszul impresa, azienda) szó Petrucci könyvében nem a locatio conductio operisnek megfeleltethető vállalkozási szerződésre utal, hanem a vállalkozásnak arra a modern fogalmára,[13] amely a szerző szerint a római jog forrásaiban a negotiatio és a taberna instructa kifejezésekben ismerhető fel.[14] Ugyanígy "vállalkozó" (imprenditore) alatt Petrucci nem, ill. nem csak a conductor operist érti (mint amilyen a nautae, caupones, stabularii), hanem pl. a bankárokat (argentarii, coactores argentarii, nummularii), a rabszolgakereskedőket (venaliciarii) és a raktárak bérbeadóit (horrearii) is.[15]
- 304/305 -
A monográfia az anyagot világos, logikus struktúrában, általános és különös részre osztva tárgyalja. Az általános rész három fejezetet foglal magában. Az I. fejezet az institorral, vagyis a szárazföldi vállalkozó üzletvezetőjével, "menedzserével" kötött szerződések általános kérdéseivel foglalkozik, különös tekintettel a "cégtulajdonos" (gyakran, de nem feltétlenül hatalomgyakorló) felelősségét döntően meghatározó praepositióra (9-53. old.), és az annak alapján indítható actio institoriára. A második fejezet a magister navis, vagyis a hajóskapitány - az institornak a tengeri kereskedelemben megfelelő tényező - által kötött szerződések, és a tengeri vállalkozó (exercitor navis) ellen indítható actio exercitoria általános kérdéseit elemzi, az előző fejezettel való átfedések miatt rövidebb terjedelemben (55-77. old.). Az általános részt lezáró harmadik fejezet a peculiummal rendelkező hatalomalatti vállalkozóért való felelősséget tárgyalja, különös tekintettel a hatalomgyakorló ellen indítható járulékos keresetekre (79-115. old.).
A különös rész négy fejezetben ad áttekintést az egyes vállalkozói rétegekre vonatkozó speciális jogintézményekről. A szerző elsőként a hajósok és a fogadósok (nautae, caupones, stabularii) receptumfelelősségével, valamint kvázideliktuális felelősségével foglalkozik (119-154. old.). Ezt követően a bankárokra (argentarii, coactores argentarii, nummularii) vonatkozó speciális szabályokat (exceptiók, editiós kötelezettség[16] stb.) elemzi (155-197. old.). Külön fejezetet szentel a szerző a rabszolgakereskedőknek (venaliciarii), akiknél részletesen foglalkozik az őket terhelő kellékszavatosság szabályainak fejlődésével a praetori ill. az aedilis curulisi edictumok, ill. az azokra vonatkozó jogtudósi kommentárok tükrében (199-237. old.). A szerző a monográfia utolsó fejezetében a bérraktárat üzemeltető vállalkozók, a ruhatisztítók és a foltozó szabók (horrearii, fullones, sarcinatores) custodia-felelősségének kérdéseit elemzi (239-251. old.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
