A munkaidő - pihenőidő egyes kérdései európai jogi, illetve tagállami szempontból egyaránt az érdeklődés homlokterében állnak, legalábbis 2000. év óta. Ezzel a GJ is ismételten foglalkozott, különösen a 2003/1/15, 2003/6/18, 2004/5/15. és a 2005/6/19. és köv. oldalain. 2006. évben a Legfelsőbb Bíróság is hozott idevágó közbenső ítéletet, és helybenhagyta az alsóbíróságnak azt az ítéletét, amely szerint a munkahelyi orvosi ügyelet ideje munkaidőnek számít (Mfv. II. 10.921/2005/3. szám).
Mindezek elsődlegesen a munkaidőre és pihenőidőre vonatkozó rendelkezések szempontjából foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy az ügyeleti, esetleg azzal egy tekintet alá eső készenléti időt miként kell számba venni. Ez megfelel a külföldi jogokban elsődlegesen felmerült vitás kérdésnek és ott azóta az ítélkezési gyakorlat, illetve jogszabályi rendezés alapján akként nyert megoldást, hogy az ügyeleti idő (például a német jogban az "Arbeitsbereitschaft" és a "Bereitschaftsdienst" ideje) a munkaidőre vonatkozó rendelkezések szempontjából munkaidőnek számít és az arra megállapított korlátozások alá esik (különösen a C-303. számú Simap-ügyben 2000. évben, a C-397/01. számú Pfeiffer-ügyben, valamint a C-151/02. számú Jaeger-ügyben hozott döntés alapján).
Ezután merült fel külföldön az a kérdés, hogy vajon a munkaidőre vonatkozó jogszabályok szempontjából munkaidőnek tekintendő ügyeleti idő, a munkabér szempontjából is munkaidőnek minősül-e és annak megfelelő díjazással jár-e (GJ 2003/6/18. old.).
Az egyik ilyen német ügyben a felperes 1999 májusától 2001 márciusáig volt az alperes kórházában segédorvos. Heti munkaideje 38,5 óra volt. Ezen kívül rendszeresen készenléti szolgálatot (továbbiakban: készenlét) látott el, ami hétfőtől péntekig a munkaidő végével, hét végén és ünnepnapon 8 órákor kezdődött és másnap 8 óráig tartott. A készenlét díjazásáról a munkaszerződés külön rendelkezett.
A felperes többlet-díjazásra irányuló keresetét a bíróság elutasította, legutóbb a Szövetségi Munkaügyi Bíróság 5. tanácsa az AZR 530/2002. számú határozatával. A határozat indoka az volt, hogy ha a (magyar jogban az ügyeletnek megfelelő) készenlét díjazásánál a rendes munkabér 125%-át veszik alapul, olyan esetben, amikor a készenlét ideje alatti munkaterhelés 50%-nál kisebb, és a készenlét idejének 55%-ára számolnak el munkadíjazást, vagyis a készenléti időre a rendes munkabér 68%-át fizetik, a megállapodás nem sérti a jó erkölcsöt, illetve nem uzsorás jellegű.
A határozat indokolása szerint a másodfokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy a felek a készenlét átalányozott díjazásában állapodtak meg. Átalánydíjazás mellett szól orvosi készenlét esetében az ilyen megállapodások szokásos volta is. A készenlét alatti orvosi tevékenység természetesen csökkent - ugyanakkor eltérő mértékben válik szükségessé. A munkavállaló átlagos megterheléséhez a múltban nyert átlagos tapasztalati értékek szolgálnak. Ezért kézenfekvő és szokásos, hogy a készenlétet nem teljes értékű munkaként, hanem átalánnyal értékeljék. Ezzel az egész készenlétet, mint a munkavállaló szolgálatteljesítését díjazzák, természetesen az egyéb munkával szemben annál kisebb százalékos kulccsal. Ez elkerüli az esetenkénti külön, körülményes értékelést és mindkét fél számára a díjazás biztonságát nyújtja. A munkaszerződés a teljes értékű munkavégzés munkadíj-összege 55%-ának megfizetését rendeli és ezt az összeget órabérként is megjelöli.
Az ilyen megállapodások szokásos volta szempontjából a kollektív szerződések jelentősek. A kollektív szerződések általában azt tükrözik, hogy valamely szakmában, illetve iparágban amely munkafeltételek a jellemzőek. Mind a magánkórházakban dolgozók szövetségi, mind pedig tartományi kollektív szerződése szerint "Mind a készenlét, mind pedig a hívásra váró készenlét díjazása a munkaszerződésben, illetve a munkaszerződéshez tartozó kiegészítő megállapodásban átalányozva állapítható meg." Az eljárt másodfokú bíróság megállapítása szerint a gyakorlatban kivétel nélkül e szerint járnak el a felek. Ezt a megállapodásnak megfelelő készenléti díjazást a munkáltató megfizette.
Az igény a megállapodás szerinti készenlétet meghaladó munkateljesítményre sem alapozható. A felperes csupán állította, de kellő részletességgel nem adta elő, hogy ilyen munkateljesítményt nyújtott volna.
A készenlét alatt a megállapodás szerintit meghaladó munkateljesítményt illetően a bizonyítási teher a túlórák díjazására megállapított elvek szerint alakul, aminek megfelelően a készenlétet nem kell a munkaidőre megállapított szabályok szerint díjazni. Vagyis a munkaszerződéses felek a készenlétre és az ún. teljes munkavégzésre eltérő díjtételeket állapíthatnak meg.
Ehhez képest az alperes a törvény alapján nem köteles a felperesnek minden készenléti óráért legalább a rendes munkaidő egy órájára eső díjazást fizetni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
