A bírósági eljárásban a bizonyítás lefolytatása és annak eredményeként a tényállás megállapítása elsődlegesen az elsőfokú bíróság joga és kötelezettsége a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (továbbiakban Be.) szabályai alapján is. A 2018. július 1-jétől hatályos Be.-ben is - hasonlóan az 1998. évi XIX. törvényhez (továbbiakban régi Be.) - az elsőfokú bíróság minősül az ún. ténybíróságnak, melynek elvi alapja, hogy e bíróság vizsgálja meg - rendszerint közvetlenül - azon bizonyítékokat, melyeken a tényállás alapulhat.[1] Mindez a Be. elfogadásával sem változott, függetlenül attól, hogy a vádlott terhére a ténybeli nagyreformáció megteremtésével és a részbeni megalapozatlanság kiküszöbölésének kötelező előírásával[2] a másodfokú bíróság jelentősebb ténybírósági szerepet kapott. Tanulmányunkban az elsőfokú ítélet ténybeli hibáit és annak orvoslási lehetőségeit vizsgáljuk, különös tekintettel a másodfokú eljárásban lefolytatható bizonyítás törvényi előfeltételeire, tartalmára és terjedelmére.
A bizonyításnak rendkívül széleskörű a szakirodalma. A büntetőeljárási jog fejlődése során a változó korokban a jogtudomány fokozott figyelmet fordított - eltérően például a megalapozottság-megalapozatlanság problémakörétől - a jogintézmény beható vizsgálatára és elemzésére. Ettől függetlenül a tanulmány témája miatt indokoltnak látjuk pár gondolat felidézését arról, hogy mit is jelent a büntetőperben a bizonyítás, mi a bizonyítási eszköz és mi a bizonyíték, és a tényállást meghatározó bizonyítékok milyen szempontok szerint csoportosíthatók.
A bizonyítás célja a büntetőjogilag jelentős múltbeli esemény feltárása, megismerése. A megismerés, mint a bizonyítás lényegi eleme már a XIX. századi jogtudós, Vuchetich Mátyás gondolataiban is megjelent. Okfejtése szerint a büntetőeljárás három fő részből, a büntetőügy megismeréséből, a döntésből és a végrehajtásból tevődik össze. A fogalom-meghatározásban a megismerési szakasz jelenti a bűncse-
- 172/173 -
lekmény vizsgálatát és bizonyítását, a "bizonyosság" keresését a perben.[3]
Angyal Pál érvei szerint a bizonyítás alatt azt a tevékenységet kell érteni, amely bizonyos ténykörülmények valódisága vagy valótlansága iránt a bíróban megfelelő meggyőződést ébreszt.[4]
Az Állam- és Jogtudományi Enciklopédiában található Nagy Lajos féle meghatározás szerint: "A büntető eljárásban a bizonyítás legáltalánosabb értelemben azoknak az eljárási cselekményeknek a sorozata, amelyek alapján az eljáró hatóságok közvetlenül, saját érzékszerveikkel ismerik meg a bizonyítási eszközök segítségével reprodukált bizonyító tényeket, s e tények alapján hozott döntéseiket igazolják."[5]
Király Tibor bizonyításon a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság és más alanyok cselekményeinek azon sorát érti, amelyek arra irányulnak, hogy ismereteket nyújtsanak, illetve szerezzenek arról, hogy történt-e bűncselekmény, és annak ki az elkövetője. A bizonyításban hangsúlyos szerepet tulajdonít az ember gondolati tevékenységének, a megismerésnek, valamint a logikának is.[6]
Cséka Ervin a bizonyítást a büntető jogalkalmazás részeként, a ténymegállapítási tevékenység alapvető módszerének tekinteni.[7] Álláspontja szerint a bizonyítás "a büntetőjogi felelősség tárgyában hozandó helyes döntést megalapozó tevékenység."[8] Büntetőügyekben a bizonyítást az eljárás alanyainak (hatóságok és magánszemélyek) eljárási cselekményeivel (a bizonyítási cselekményekkel) végzett tevékenységként definiálja. E megközelítés is hűen világítja meg a fogalmat, mert nyilvánvaló, hogy bizonyítás nélkül nem kerülhet sor ténymegállapításra.
Farkas Ákos és Róth Erika szerint a bizonyítás alatt "a bűncselekmény elkövetésének, a bűncselekmény elkövetője felderítésének és a büntetőjogi felelősségének tények, adatok alapján, jog által szabályozott módon történő megállapítását értjük."[9] A bizonyítási eljárás magában foglalja a büntetőjogilag releváns tények felderítését, megismerését, illetve e tények bizonyítási eszközökkel való igazolását, valamint az eljárás alanyainak bizonyítási cselekményeit.
Fantoly Zsanett és Budaházi Árpád szerint a bizonyítás "a büntetőjogilag (anyagi jogilag és eljárásjogilag) releváns, múltbéli tények megismerése a törvényes bizonyítási eszközök és módszerek útján, illetve ezeknek a tényeknek az igazolása és rögzítése bizonyítási eszközökkel."[10]
Belovics Ervin és Tóth Mihály véleménye az, hogy a büntető eljárásjogi bizonyítás eljárásjogi értelemben az a processzuális folyamat, amelyben bizonyítékok beszerzése és értékelése révén annak megállapítása vagy kizárása folyik, hogy e bizonyítékok alapján feltárt "történeti tényállás" beilleszthető-e valamely absztrakt törvényi tényállás keretei közé; a bizonyítékok alkalmasak és elegendőek-e arra, hogy a bíróság kimondhassa: meghatározott személy konkrét bűncselekmény tényállási elemeit bűnösen megvalósította.[11]
Tremmel Flórián - Herke Csongorral és Fenyvesi Csabával együtt - a bizonyítást olyan megismerési folyamatnak tartja, amely "az egyedi ügyben, büntetőjogilag releváns, túlnyomórészt
- 173/174 -
múltbeli tényállásnak az eljáró hatóság, végső soron a bíróság általi, a valósággal adekvát megállapítására irányul és a bizonyítékok összegyűjtésével, vizsgálatával és mérlegelésével kapcsolatos tevékenységben realizálódik."[12]
Tremmel rámutat, hogy a büntetőeljárásban a ténykérdés elsődleges a jogkérdéshez képest, az érdemi tényállás pedig csak bizonyítás útján állapítható meg, ezért nem vitás, hogy a bizonyítás központi helyet foglal el a bűnügyekben. A bizonyítás lényegét taglaló szakirodalmi álláspontok szerteágazóak, olykor szembetűnően ellentétesek. Egyes szerzők (Finkey Ferenc, Vámbéry Rusztem) a logikai felfogást, középpontban a következtetéssel, mások (Plósz Sándor, Nagy Lajos) az eljárási cselekményeken alapuló processzuális felfogást képviselik. Vannak olyan szerzők (Kocsis Mihály, Farkas József) akik a bizonyítás pszichikai oldalát emelik ki, míg mások (Király Tibor, Erdei Árpád) az ismeretelméleti (gnosszeológiai) megközelítést tartják alapvetőnek. Megjegyzendő, hogy Király fogalom meghatározásában a megismerés mellett a processzuális szemlélet, az eljárás folyamat jellege is megjelenik. Tremmel, hasonlóan Erdeihez és Királyhoz, az ismeretelméleti alapokra helyezi a hangsúlyt. A Király-Tremmel-Erdei által képviselt irányvonallal jogtudományi aspektusból és gyakorló jogászként is egyetértünk.
Álláspontunk szerint a különböző meghatározások egyfajta szintéziseként a következőképp határozható meg a bizonyítás fogalma: a bizonyítás a büntetőeljárás alanyai által végzett, jogilag szabályozott eljárási cselekmények sorozata, amely bizonyítási eszközök (tanúvallomás, terhelt vallomása, szakvélemény, pártfogó felügyelői vélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz - ideértve az iratot és az okiratot is -, elektronikus adat) és bizonyítási cselekmények (különösen szemle, helyszíni kihallgatás, bizonyítási kísérlet, felismerésre bemutatás, szembesítés, műszeres vallomásellenőrzés) révén a büntetőjogilag releváns, elsősorban múltbéli tények valósághű felderítésére, megismerésére és igazolására irányul.
A bizonyítási eszközök és bizonyítási eljárások (cselekmények) taxatív meghatározása,[13] a bizonyítékok felhasználásának egyes törvényi korlátai, a bizonyítás törvényessége, valamint a mérlegelés logikumának megtartása mind olyan kötöttséget jelentenek, mely a részben szabad rendszermodellben helyezik el bizonyítási rendszerünket.[14]
A bizonyítási eszközt meg kell különböztetni a bizonyítéktól. A bizonyítási eszköz maga a törvényben meghatározott, a bizonyíték feltárására irányuló eljárási forma, mód, illetve olyan tárgyiasult objektum, melyből származik a büntető anyagi és eljárási jog szempontjából a múltbeli eseményre vonatkozó lényeges adat, információ, azaz maga a bizonyíték, ami a tanúvallomásoknál és a terhelti vallomásnak a vallomás tartalmát jelenti.
Tremmel rámutat arra is, hogy a bizonyíték lényegét megközelíthetjük egyrészt ontológiai aspektusból, mely nézet szerint a bizonyítékok mint ontológiai jelenségek önmagukban valóban tények, objektív jelenségek, függetlenül a hatóság tudatától.[15] A logikai megkö-
- 174/175 -
zelítés szerint a bizonyítékok a büntetőeljárásban is logikai érvként, argumentumként szerepelnek. A gnosszeológiai aspektus szerint a bizonyítékok lényegét ismeretelméleti vonatkozásban kell keresnünk. A normativ nézet szerint pedig a bizonyítékok, mint jogintézmények vizsgálhatók. A szerző definíciója szerint a bizonyítékok a büntetőeljárásban a ténybizonyítás lényegét alkotó konkrét és potenciális adatok, azaz olyan adatok, amelyek büntetőjogilag releváns tényekre vonatkoznak, s amelyeket a törvény által megengedett forrásból szereznek be.[16]
Tremmel nyomán megkülönböztethetjük az eredeti és származékos, a személyi jellegű és a tárgyi, a terhelő és mentő, valamint a közvetlen és a közvetett bizonyítékokat. Az eredeti bizonyíték esetén az adatforrás eredeti, elsődleges, a származékos azonban áttételes jellegű, másodlagos, harmadlagos. Személyi jellegű a bizonyíték, mely pszichikus, tudati visszatükröződésen alapszik, a tárgyi bizonyíték ezzel szemben nem tudati, hanem anyagi formában jelenik meg a külvilágban. A terhelő és mentő bizonyítékok felosztása azzal áll összefüggésben, hogy a konkrét bizonyítékok alapján megállapítható tények az eljárás alá vont terhelt szempontjából terhelő, vagy mentő tények-e, illetve enyhítő vagy súlyosító körülményeket alapozhatnak-e meg. Közvetlennek minősül a bizonyíték, ha a törvényes forrásból merített adat magára a büntetőjogilag releváns tényre vonatkozik, ezért a közvetlen bizonyítékok elfogadása esetén nyomban megállapítható a büntetőjogilag releváns tény. A közvetett bizonyíték esetén azonban a törvényes forrású közvetlen adat közvetlenül nem magára a büntetőjogilag meghatározó tényre vonatkozik, hanem csak azzal valamilyen kapcsolatban, összefüggésben álló más, "közbenső" tényre.[17]
A megalapozatlanság orvoslásának tárgyalása előtt mellőzhetetlen a megalapozottság-megalapozatlanság vizsgálata.
A megalapozottságot a törvény pozitív formában nem határozza meg. Arra elsősorban a megalapozatlansági okok nemlétéből lehet következtetni. A megalapozottság azonban pozitív módon is leírható a bizonyításra vonatkozó alapvető normák, a vádelvi szabályok és a valóság feltárásával kapcsolatos bírói kötelezettség alapján.[18]
Álláspontunk szerint a megalapozottság meghatározó fogalmi elemei: a valóságnak megfelelő tényállás megállapítása, a bizonyítás és a tényállás-megállapítási folyamat törvényessége, a vád ténybeli keretei között a büntetőjogilag releváns tények teljes körű feltárása és rögzítése, és mindebből eredően a megalapozatlansági ok hiánya.[19]
A Be. 163. § (2) bekezdése értelmében a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság a döntését valósághű tényállásra alapozza. A régi Be. 75. § (1) bekezdése a tényállás alapos és hiány-
- 175/176 -
talan, a valóságnak megfelelő tisztázására való törekvést írta elő a bizonyítás során a hatóságnak. A valósághű tényállásra alapozás konkrétabb és erősebb törvényi elvárás, mert nem csak törekedni kell a tényállás valóságára, hanem a határozat tényeinek valósnak kell lenniük. Az objektív valóság és a valósághűség nem szinonim fogalmak és a törvénynek már hosszabb ideje nem "vezéreszménye" az anyagi igazság elérése, megítélésünk szerint azonban a törvényes bírói ítélet tényállásának valósnak kell lennie. Így lehet az ítélet alkalmas legalább a tényigazság érvényre juttatására, mely egyben garanciája az ítélet igazságosságának is. A valóságtól eltérő tényeken nyugvó ítélet úgy gondoljuk,hogy ugyan kivételesen perrendszerű, de igazságosnak nem tekinthető, még akkor sem, ha a terhelt saját döntéséből következően a bíróság a vádirati tényállás megalapozottságát nem vizsgálja.[20]
A bírói ítélet megalapozottsága a törvény alapvető elvárása, függetlenül a jogorvoslattól, a megalapozottság vizsgálatára azonban csak joghatályos fellebbezés esetén kerülhet sor a másodfokú vagy a harmadfokú bírósági eljárásban. A Be. fellebbviteli rendszerében a korlátozott fellebbezés és revízió által ugyanakkor a támadott ítélet tényállásának teljes kötöttsége állhat be,[21] mely esetekben előfordulhat tényhibás határozat jogerőre emelkedése. Az eljárás gyorsítását, hatékonyságát segítő szabályok üdvözlendők, de megeshet, hogy valóságtól eltérő tényeken nyugszik a terhelt elítélése. Erre természetesen sor kerülhet ténybeli revízió esetén is, de értelemszerűen kisebb a veszélye.
A jogtudomány[22] és a bírói gyakorlat már hosszabb ideje megkülönbözteti a megalapozatlanság két fokát, a teljes és részbeni megalapozatlanságot. A két - a jogkövetkezmények tekintetében szignifikánsan más tartalmat hordozó - fokozatot a Be. emelte a törvénybe az 592. § (1) és (2) bekezdésében. A teljes megalapozatlanság kötelező módon kasszációhoz vezet,[23] míg a részbeni megalapozatlanság javítható és javítandó közvetlen úton, azaz a rendes jogorvoslati eljárásban.
Teljes egészében megalapozatlan az ítélet, ha a bíróság nem állapított meg tényállást,[24] vagy a tényállás teljes egészében felderítetlen.[25] A tényállás teljes hiánya a gyakorlatban ritkán fordul elő. E megalapozatlansági ok az jelenti, ha a történeti tényállás nem téri ki valamennyi vád tárgyává tett cselekményre, vagy több vádlottas ügyben a bíróság egy vádlott cselekményét egyáltalán nem vizsgálja.[26] A tényállás teljes felderítetlensége pedig akkor állapítható meg, ha az elsőfokú bíróság nem tisztázta a bizonyítással a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából releváns tényeket, azaz a bizonyítás nem terjedt ki az ügy érdemi elbírálását érintő valamennyi körülményre.[27] A teljes felderítetlenség - hasonlóan a részleges felderítetlenséghez - elsősorban bizonyítási hiányosságból, hibából, az ügyfelderítési kötelezettség megszegéséből ered.
- 176/177 -
Az elsőfokú bíróság ítélete akkor részben megalapozatlan, ha az elsőfokú bíróság a tényállást hiányosan állapította meg, a tényállás részben felderítetlen, a megállapított tényállás ellentétes a bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalmával, illetve ha az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett.[28]
A részleges felderítetlenség is elsődlegesen bizonyítási hiányosságból, másrészt egyes bizonyítási eszközökkel kapcsolatos eljárási szabálysértésből származik. Az általános ésa egyes speciális bizonyítástilalmi klauzulák ugyanis kizárják a hibásan beszerzett bizonyíték értékelését.[29]
A másodfokú bírósági eljárásban a részbeni megalapozatlanság küszöbölhető ki közvetlen módon (azaz a fellebbezési eljárásban), ez a másodfokú bíróságnak nemcsak joga, hanem kötelezettsége is, függetlenül a részleges megalapozatlanság vagy az orvoslásához szükséges bizonyítás terjedelmétől. A teljes megalapozatlanság közvetlen módon nem orvosolható, ezen esetben az elsőfokú ítéletet a Be. 610. § alkalmazásával hatályon kívül kell helyezni és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítani. A hatályon kívül helyezés is a megalapozatlanság kiküszöbölésének eszköze, csak közvetett formában, kasszáció mellett új elsőfokú eljárás lefolytatása útján.[30]
A részbeni megalapozatlanság kiküszöbölése történhet a tényállás kiegészítésével és helyesbítésével az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalma, ténybeli következtetés vagy a felvett bizonyítás útján.[31]
A megalapozatlanság orvosolható a Be. ténybeli nagyreformációs rendszerében eltérő tényállás megállapításával akár a vádlott javára (inpeius), akár terhére (inmelius).[32]
A tényállás kiegészítése a meglévő tényállásba illeszkedő ténymegállapítás, mely nem érinti a bűnösséget és az ártatlanságot (Kúria Bhar. III.1.201/2018/10. [43]). Eltérő azonban már a tényállás, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által bizonyítottnak nem talált tényt állapít meg, vagy nem tart bizonyítottnak az elsőfokú bíróság által elfogadott releváns tényt, és ezzel eltér az elsőfokú bíróság gondolatrendszerétől (EBH 2011.2388]. Mindez oda vezet, hogy a bűnösség kérdésében eltérő döntés születik.
A vádlott javára megállapított eltérő tényállás alapulhat az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalmán, ténybeli következtetésen vagy felvett bizonyításon. Az eltérő tényállás megállapítása által az első fokon elítélt vádlott teljes egészében, vagy részben felmenthető, illetve az eljárás teljesen vagy részlegesen megszüntethető.
A vádlott terhére megállapított eltérő tényállás nyugodhat szintén az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyí-
- 177/178 -
tást érintő ügyiratok tartalmán, ténybeli következtetésen vagy az ügyészség által indítványozott bizonyítás alapján. Ezen esetben a másodfokú bíróság az első fokon elítélt vádlott bűnösségét állapíthatja meg az eltérő tényállás alapján. Lényeges eltérés azonban az inpeius formájú eltérő tényállás megállapításától, hogy bizonyítás útján csak akkor lehet eltérő tényállást megállapítani, ha azt az ügyészség indítványozta. Hivatalból lefolytatott bizonyítás nem vezethet a másodfokú eljárásban a vádlott első elítéléséhez.
A megalapozatlanság kiküszöbölésének fontos eszköze a másodfokú eljárásban lefolytatott bizonyítás, melyet nevezhetünk "részbizonyításnak" is,[33] de a Be. új megközelítésű másodfokú reformációs normái alapján e bizonyítás egész széleskörű, nagy terjedelmű is lehet annak megjegyzésével, hogy a másodfokú bíróságnak továbbra sem feladata az elsőfokú bíróság bizonyítási és ténymegállapítási kötelezettségének átvétele. Ezért a hatályos törvény alapján is helytállónak tartjuk a "részbizonyítás" megjelölést, mert a másodfokú eljárásban a bizonyítás célja nem a tényállás megállapítása, hanem a megalapozatlan elsőfokú ítélet tényeinek kijavítása. Ez járhat új, eltérő tényállás megállapításával, ettől függetlenül a két eljárás bizonyítási céljai eltérnek.[34]
A Be. a bizonyítást koncentrálni kívánta, és teljes egészében lezárta azt a taktikai ún. kiskaput, amely eddig a másodfokú eljárásban előterjesztett új tények és bizonyítékok révén feloldhatta a másodfokú bíróság kötöttségét az elsőfokú bíróság által megállapított tényálláshoz, megnyitva ezzel akár a felülmérlegelés lehetőségét is. A Be. 594. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bírósági eljárásban bizonyítás felvételének a részbeni megalapozatlanság, az eljárási szabálysértés kiküszöbölése érdekében, és akkor van helye, ha a fellebbezésben új tényt állítottak, vagy új bizonyítékra hivatkoztak. A fellebbezésben új tényt állítani, illetve új bizonyítékra hivatkozni ugyanakkor már nem korlátlanul, hanem csak abban az esetben lehet, ha a fellebbező valószínűsíti, hogy a fellebbezés alapjául szolgáló tény vagy bizonyítási eszköz az ítélet kihirdetését követően keletkezett, vagy arról önhibáján kívül az ítélet kihirdetése után szerzett tudomást. Ezen kívül a fellebbezésben olyan bizonyítást lehet még indítványozni, amelyet az elsőfokon eljárt bíróság elutasított.
Ugyanakkor már az elsőfokú bírósági tárgyaláson is korlátozottan, de legalább is hátrányos jogkövetkezmények mellett lehetséges bizonyítást indítványozni, hiszen amennyiben a terhelt az előkészítő ülésen nem ismeri be a bűnösségét a váddal egyezően, akkor az előkészítő ülésen előadhatja a védekezése alapjául szolgáló tényeket és ezek bizonyítékait, valamint bizonyítás lefolytatását, illetve bizonyíték kirekesztését indítványozhatja, ennek elmulasztása esetén az előkészítő ülést követően a bizonyítás lefolytatására, illetve bizonyíték kirekesztésére előterjesztett indítvány esetén a bíróság a tényállás tisztázásához nem szükséges indítványt érdemi indokolás nélkül
- 178/179 -
elutasíthatja, illetve a tényállás tisztázásához szükséges indítvány eljárás elhúzására alkalmas előterjesztése miatt rendbírságot szabhat ki.
Az ügyészség, a vádlott, illetve a védő a tárgyalás előkészítése után ezen jogkövetkezmények nélkül csak akkor terjeszthet elő bizonyítási indítványt, ha az indítvány alapjául szolgáló tény vagy bizonyítási eszköz az előkészítő ülést követően keletkezett, vagy arról az indítványozó önhibáján kívül az előkészítő ülést követően szerzett tudomást, és ezt 15 napon belül előterjeszti vagy az indítvány valamely bizonyítási eszköz bizonyító erejének, bizonyítás eredményének cáfolatára szolgál, feltéve, hogy ennek módja, eszköze csak a lefolytatott bizonyításból vált számára felismerhetővé. Ez utóbbi esetben az indítvány szintén 15 napon belül terjeszthető elő a lefolytatott bizonyítástól számítva, egyidejűleg az indítványozó köteles az indítványozott bizonyítás utólagos felismerhetőségét, és a lefolytatott bizonyítás cáfolatára való alkalmasságát valószínűsíteni.
Fentiek alapján egyértelműen megállapítható, hogy a bizonyítási indítványok előterjesztésének lehetősége mind az elsőfokú, mind a másodfokú eljárásban jelentősen szűkült. A Be. azt várja el a vádhatóságtól és a magánvédőtől is, hogy az előkészítő ülésen gyakorlatilag minden lehetséges, ismert bizonyítási indítványt terjesszen elő.[35] Amíg azonban az ügyészség a vizsgálati szakaszt irányítja, így teljes ügyismerettel rendelkezik, addig a védelem számára a Be. mindössze azt garantálja, hogy a vádemelés előtt egy hónappal megkapja az ügy teljes iratanyagát, és a vádirat kézbesítésétől számított három hónapon belül az előkészítő ülést meg kell tartani. Ahhoz, hogy ez a vádirat kézbesítésétől számított egy hónapon túl történjen, a védelemnek már a Be. 499. § (3) bekezdése szerinti indítványt kell előterjeszteni. Nagy terjedelmű, szerteágazó büntetőügyekben egy magánvédőtől nem várható el az ügyismeret olyan szintje, hogy kétséget kizáróan megállapíthassa, miszerint egy előterjeszthető bizonyítási indítvány a terhelt érdekét szolgálja-e, mégis a jogalkotó azt az elvárást fogalmazta meg vele szemben, amit a hosszabb időn keresztül gyakorolt, teljeskörű ügyismerettel rendelkező ügyésztől jogosan várhat el.
A materiális védelem elvével összefüggésben pedig azt rögzíthetjük, hogy kifejezetten a mentő-bizonyítási anyag megszerzésével kapcsolatban a Be. két alapvető rendelkezést tartalmaz. A Be. 3. § (6) bekezdése az ügyészség mellett immár a bíróságot és a nyomozó hatóságot is nevesíti, mint akiknek kötelessége a terheltet mentő és a büntetőjogi felelősséget enyhítő körülményeket hivatalból figyelembe venni, ezzel az anyagi védelem hangsúlyosabban érvényesül. Ez előrelépés a korábbi törvényhez képest, ahol még csak az ügyészt terhelte ezen kötelezettség, bár érdemes lett volna annak törvénybe iktatása is, hogy ez egyben a mentő-bizonyítás anyagának felderítésére és összegyűjtésére vonatkozó kötelezettséget is magában foglal. A Be. 42. § (4) bekezdésének d) pontja alapján a védő továbbra is köteles a terheltet mentő, illetőleg a felelősségét enyhítő tények felderítését szorgalmazni. Nincs tehát
- 179/180 -
változás abban, hogy a védelem a mentő-bizonyítás anyagának feltárását kikényszeríteni nem tudja, csupán indítványozhatja. Kérdés, hogy elvárható-e az ügyésztől, hogy a terhelő és mentő bizonyítékokat egyforma nyomatékkal derítse fel és vegye figyelembe az eljárás során. Több mint 150 esztendeje ezzel kapcsolatban Szalay László már papírra vetette az örökérvényű megállapítást: "De védelem és vádolás két olly különböző működése az észnek, hogy mindkettejét ugyanazon tárgy felett, ugyanazon személy, ugyanazon időben kielégítőleg nem gyakorolhatja."[36]
Amennyiben a mentő-bizonyítás anyagának feltárását és összegyűjtését a védelem feladatának tekintjük, úgy az a kérdés merül fel, hogy ennek ellátásához megfelelő jogosítványokkal van-e felruházva a terhelt és védője. A nyomozás során a mentő bizonyítás anyagának beszerzése arra tekintettel is gondot jelent, hogy a legtöbb esetben nem ismert a védelem előtt, hogy pontosan milyen tényeket kellene cáfolni vagy bizonyítani az eljárás ezen szakaszában. Az pedig, hogy a védelem az eljárás bírósági szakaszában már többé-kevésbé azonos, vagy legalábbis összevethető jogokkal vesz részt az eljárásban, mint a közvádló, igazából nem sokat nyom a latba. Ma is igaz: "Még ha a vádirat annyira objective van is szerkesztve, hogy kidomboritja a bizonyitó anyagnak a védelem javára szolgáló részeit is: a mentő bizonyítékoknak beszerzése az eljárásnak ebben a szakában már gyakran elkésett"[37]. Minderre tekintettel az is nyilvánvaló, hogy a mentő-bizonyítás anyagának védelem általi beszerzése soha nem lehet olyan hatékony, mint a hatóságok által közhatalmi jogosítványok érvényesítése révén megszerezhető, a vádat alátámasztó bizonyításé.
A másodfokú eljárásban megjelent azon korlátozás, miszerint az elsőfokú ítélet kihirdetését követően kell tudomást szerezni az esetleges új bizonyítékról, vagy arról, hogy az relevanciával bír, különösen rávilágít arra a problémára, miszerint a Be. 445. § (2) bekezdés g) pontjában foglaltak ellenére a szóbeli indokolás tartalma nem feltétlenül kerül teljes körűen rögzítésre, így annak későbbi pontos és hiteles megállapítása, hogy mi hangzott el, nem minden esetben lehetséges, de egyes esetekben nem mindenre kiterjedő és az írásbeli indokolás sem tartalmaz mindent belőle.[38] Természetesen a Be. vonatkozó szabályait magunk is előrelépésnek tartjuk a korábbi állapothoz képest, de talán mégis érdemes lenne a Pp. szabályaihoz hasonlóan az írásbeli indokolással ellátott elsőfokú ítélet kézhezvételéhez kötni az új bizonyítékok előterjesztésének lehetőségét.
A védelem perjogi eszközei az új bizonyítékok felhozatala és a másodfokú eljárásban a bizonyítás lefolytatásának indítványozása kapcsán a régi Be. rendelkezéseihez képest szűkültek, de a megalapozatlanság orvoslásának továbbra is meghatározó eszköze a bizonyítás. A megalapozatlansági okra pedig a védelem is felhívhatja a figyelmet, segítve ezzel a ténybeli hiba feltárását és elhárítását. A védelem funkciójából eredően természetesen erre a vádlott javára kerülhet sor.
A másodfokú eljárásban a már idézettek szerint a bizonyítás célja kétirányú: a megalapozatlanság kiküszöbölé-
- 180/181 -
se és az eljárási szabálysértés orvoslása. Az eljárási szabálysértés önmagában is rendszerint megalapozatlansági okot eredményez, mert a hibásan felvett bizonyításból származó bizonyíték értékelését a törvény speciális bizonyítástilalmi klauzái kizárják, így lényeges bizonyíték értékelés nélkül marad, mely akadályát képezheti a megalapozott tényállás rögzítésének, ugyanis egy megállapított tény törvényes bizonyíték alátámasztása nélkül marad.
Milyen eljárási szabálysértések indokolhatnak másodfokú eljárásjogi orvoslást. Gondolhatunk itt elsősorban a tanúzási figyelmeztetés szabályainak megsértésére, a terhelti kihallgatás normáinak megszegésére, különösen a hallgatási jogra vonatkozó figyelmeztetés elmaradására, vagy például kizárt szakértő eljárására. A törvény számos garanciális rendelkezést tartalmaz, melyek megsértése - amennyiben nem orvosolja azt az elsőfokú bíróság - a másodfokú eljárásban bizonyítást igényelhet.
Ha a törvény a ténybeli revízióra lehetőség teremt, azaz azt nem zárja ki,[39] akkor a megalapozatlansági hibát is orvosolni kell, mely részben a már vázoltak szerint eljárási szabálysértésből és főként bizonyítási hiányosságból ered.
E bizonyítás lehet személyi jellegű, azaz terhelti kihallgatás, tanúkihallgatás, szakértői meghallgatás, de tárgyi-okirati bizonyítékokra is vonatkozhat, de akár többirányú, helyszínen folytatandó bizonyítás is indokolt lehet.
Itt említhetjük az legújabb kori magyar kriminalisztikában ismertek szerint az "Olaszliszkai ügyet", ahol a másodfokú eljárásban a Debreceni Ítélőtábla Bf.I.506/2009. számú ügyében nagy terjedelmű részbizonyításra került sor, úgy mint az elmeorvos-szakértői vélemény kiegészítése, műszaki szakértő meghallgatása, tanúkihallgatás, valamint a bűncselekmény helyszínén helyszíni kihallgatás és bizonyítási kísérlet az elkövetők mozgásának a többek által véghez vitt brutális támadás részleteinek megfelelő felderítése érdekében.
Amint láthattuk a Be. a törvényben szabályozza külön a teljes és a részbeni megalapozatlanságot. A hatályon kívül helyezések számának és az eljárás időszerűségének javítása érdekében a részbeni megalapozatlanságnál kizárja a kasszációs másodfokú döntést, arra csak teljes megalapozatlanság esetén van törvényi lehetőség. A megalapozatlanság orvoslásának további kardinális új szabálya, hogy a másodfokú bíróság eltérő tényállás megállapításával az első fokon felmentett vádlottat elítélheti (ténybeli nagyreformáció a vádlott terhére). Az iratok tartalma vagy ténybeli következtetés útján történő eltérő ténymegállapítás célszerű perjogi megoldás, azonban álláspontunk szerint a közvetlenség elve ilyen esetben háttérbe szorul, de ez jellemző más törvényi rendelkezésekre is. Az alkotmányos garanciákat a vádlott másodfokon történő első elítélésekor a harmadfokú eljárás biztosítja. Megállapíthatjuk, hogy ténybíróságnak változatlanul az elsőfokú bíróság minősül, de jelen-
- 181/182 -
tősen nőtt a másodfokú bíróság bizonyítási és ténybírósági szerepe. A XX. századi jogfejlődéstől ez eltérő irány, mert korábban a másodfokú bíróság alapvetően jogbíróságként funkcionált, kisebb tényreformációs lehetőséggel. A Be. hatályba lépése óta e sorok írásáig alig több mint egy év telt el, de már tapasztalható, hogy az új törvényi rendelkezések az eljárást gyorsítják és hatékonyabbá teszik, mely alapvető társadalmi és jogpolitikai érdek. ■
JEGYZETEK
[1] Az elsőfokú bíróság ténybírósági jellegéhez kapcsolódik szervesen a másodfokú eljárásban a Be. 591. § (1) bekezdése szerinti tényálláshoz kötöttség, mely kardinális fellebbviteli szabály alapvető indokát a Be. 167. § (3), (4) bekezdésében írtak adják (Kúria Bhar.IIL1.201/2018/10.).
[2] A Be. 610. § értelmében tényhibából csak teljes megalapozatlanság esetén kerülhet sor a másodfokú eljárásban az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére.
[3] Vuchetich Mátyás, A magyar büntetőjog rendszere. II. könyv. Gyakorlati büntetőjog (ford. Király Tibor), Magyar Királyi Egyetem Nyomdája, Buda, 1819, 5963.
[4] Angyal Pál, A magyar büntetőeljárásjog tankönyve I. kötet. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadása, Budapest, 1915, 314-323.
[5] Nagy Lajos, A bizonyítás. In: Szabó Imre [szerk.]: Állam- és Jogtudományi Enciklopédia I. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, 530.
[6] Király Tibor, Büntetőeljárási jog. 4. átdolgozott kiadás. Osiris, Budapest, 2008, 241.
[7] Cséka Ervin, A büntető ténymegállapítás elméleti alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1968, 213-221.
[8] Cséka Ervin - Vida Mihály, A büntető eljárási jog vázlata I. JATEPress, Szeged, 1999, 173.
[9] Farkas Ákos - Róth Erika, A büntetőeljárás. CompLex kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft., Budapest, 2007, 105.
[10] Fantoly Zsanett - Budaházi Árpád, Büntető eljárásjog I. Statikus rész. Budapest, 2015, 143.
[11] Belovics Ervin - Tóth Mihály, Büntető eljárásjog. Harmadik, aktualizált kiadás. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2017, 142.
[12] Tremmel Flórián, Magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2001, 211.; Tremmel Flórián, Bizonyítékok a büntetőeljárásban. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2006, 59.; Herke Csongor - Fenyvesi Csaba - Tremmel Flórián, A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2014, 132.
[13] Lásd Be. 165. § a)-f) pont és 206. §.
[14] Be. 166. § (1) bekezdés, 168. § (5) bekezdés, 177. § (2) bekezdés, 185. § (3) bekezdés.
[15] A bizonyíték fogalmát ontológiai oldalról közelíti meg Balla Lajos, érvei szerint a tény mint az anyagi világ konkrét megjelenési formája objektív és független az érzékelőtől. Lásd: Balla Lajos, Részbizonyítás a másodfokú eljárásban. In: Tóth Mihály (szerk.), A büntetőítélet igazságtartalma. Magyar Közlöny Lap-és Könyvkiadó, Budapest, 2010, 106-120. Álláspontját osztjuk, a bizonyíték lényege valóban annak objektív létezése a külvilágban, de hangsúlyosak a gnosszeológiai (megismerési) szempontok, mint ahogy a logikai és normatív elemek is, hiszen a bizonyítékrendszer logikája meghatározó az ítéletalkotás során és a büntetőjogi norma által válnak relevánssá a büntetőeljárásban, miként azt az idézettek szerint Tremmel is kiemeli.
[16] Tremmel [2006] i.m. 75-79.
[17] Tremmel [2001] i.m. 220-221. A tényálláshoz nem tartozó, a következtetés alapjául szolgáló ténykörülmények (indiciumok) kapcsán lásd még Angyal i.m. 319.
[18] Lásd Be. 6. § (1)-(3) bekezdés, 163. § (3), (4) bekezdés.
[19] Háger Tamás, A tényállás megalapozottsága a büntetőperben PhD értekezés, Debrecen, 2018, 105, https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/252566/Hager_Tamas_disszertacio.pdf?sequence=1&isAllowed=y (letöltés: 2019. március 18.).
[20] A Be. 500. § (2) bekezdés b) pontja szerint, ha a bíróság az előkészítő ülésen a vádlott bűnösség beismerésére vonatkozó nyilatkozatát elfogadja, akkor a vádirati tényállás megalapozottságát és a bűnösség kérdését nem vizsgálja. Ilyen esetben nincs helye fellebbezésnek a bűnösség megállapítása és a váddal egyező tényállás és minősítés miatt [Be. 580. § (2) bekezdés a)-b) pont]. Értelemszerűen ekkor a bíróságot nem terheli az ügyfelderítési kötelezettség sem, hiszen tárgyalásra és bizonyításra nem kerül sor. E perjogi helyzetben a vádirati tényállás rögzül és nincs ténybeli bírói kontrollja.
[21] Be. 591. § (2) bekezdés a) és b) pont (másodfokú eljárás), Be. 619. § (4) bekezdés (harmadfokú eljárás).
- 182/183 -
[22] Herke Csongor - Fenyvesi Csaba - Tremmel Flórián, A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus, 2012. 333-335.
[23] Be. 610. §.
[24] Be. 592. § (1) bekezdés a) pont.
[25] Be. 592. § (1) bekezdés b) pont.
[26] Belovics-Tóth [2017], i.m., 462.
[27] Belovics Ervin: Tizenötödik Rész. A másodfokú bírósági eljárás, In: A büntetőeljárási törvény magyarázata (szerk. Belovics Ervin, Erdei Árpád), HVG-ORAC, Budapest, 2018, 702.
[28] Be. 592. § (2) bekezdés a)-d) pont. A magyar jogfejlődésben kialakult klasszikus "négyes" megalapozatlansági okcsoport.
[29] Lásd Be. 167. § (5) bekezdés (általános bizonyítástilalmi szabály), 177. § (2) bekezdés, 185. § (3) bekezdés. (különös klauzulák).
[30] Tremmel [2001], i.m, 501.
[31] Be. 593. § (1) bekezdés a) pont.
[32] Be. 593. § (1) bekezdés b) és c) pont.
[33] Lásd: Balla i.m. 1. A szerző tanulmánya címében is részbizonyításnak nevezi a másodfokú eljárásban lefolytatott bizonyítást.
[34] A Debreceni Ítélőtábla a Bf.II.306/2018/20. számú ítéletével részletes tanúbizonyítást és orvosszakértői bizonyítást követően a vádlott javára eltérő tényállást megállapítva a Debreceni Törvényszék 19.B.708/2014/106. számú ítéletét megváltoztatta és a vádlottat tizennegyedik életévét be nem töltött gyermeke sérelmére folytatólagosan elkövetett szemérem elleni erőszak bűntette és a folytatólagosan elkövetett könnyű testi sértés bűntette miatt emelt vád alól felmentette. A másodfokú bíróság már a Be. alapján eljárva nagy terjedelmű részbeni megalapozatlanságot észlelt, melyet széleskörű személyi bizonyítással orvosolt, ami eltérő tényállás megállapításához és a vádlott felmentéséhez vezetett. Az ügyészség joghatályos másodfellebbezéssel támadta az eltérő döntést, a Legfőbb Ügyészség azonban a perorvoslatot visszavonta, így nem került sor a harmadfokú eljárásra. Megjegyezzük, hogy a régi Be. szabályai alapján feltehetően a másodfokú bíróság kasszációs döntést hozott volna, az új Be. azonban a még súlyos részbeni megalapozatlanságnál sem teszi ezt lehetővé.
[35] Erről részletesen: Bánáti János, Megújuló büntetőeljárás, újszerű védői feladatok. In:A bonis bona discere: Ünnepi kötet Belovics Ervin 60. születésnapja alkalmából. OKRI-Pázmány Press, Bp., 2017, 165-167.
[36] Szalay László, Publicista Dolgozatok II. Kötet. Pest, 1847, 111.
[37] Balogh Jenő, Viszony a terhelt és védő között. Ügyvédek Lapja, 1901/26. szám, 5.
[38] A szóbeli indokolás pontos, mindenre kiterjedő voltának szükségességére hívja fel a figyelmet Elek Balázs. Elek Balázs, A másodfokú eljárás módosuló szabályai a készülő büntetőeljárási törvényben. Ügyészek Lapja, 2016/3-4. szám, 85.
[39] Lásd Be. 591. § (2) bekezdés a) és b) pont.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Debreceni Ítélőtábla bírája.
[2] A szerző egyetemi docens, DE Állam-és Jogtudományi Kar, Büntető Eljárásjogi Tanszék ügyvéd.
Visszaugrás
