Az S. Kft. az 1996. október 1-jén kelt alapító okirattal 10 000 000 forint induló vagyonnal jött létre. A társaság alapítói: K. K., B. M. és J. J., akik a közös tulajdonú munkavállalói üzletrész tulajdonostársai 1/3-1/3 arányban. A tulajdonostársak közös képviselője K. K. A cégbejegyzési eljárásban K. K., mint egyedüli alapító tag 1997. február 1-jén "alapító okirat-módosítást" írt alá, amely - egységes szerkezettel - rögzítette a társaság alapító okiratát. Ezen okiratban foglaltak szerint a társaság egyetlen alapítója K. K. A társaság cégbejegyzése 1997. március 28-án megtörtént. A határozat jogerős.
A társaság jogi képviselője 1997. május 13-án kérte a cégbíróságnál K. K.-t közös tulajdonú üzletrész képviselőjeként bejegyezni úgy, hogy az üzletrésznek a három alapító tag a tulajdonosa 1/3-1/3 arányban.
Kérelméhez mellékelte a három alapító tag által 1997. február 1-jén aláírt szindikátusi szerződést, amelyben a három alapító rögzítette, hogy a társaság indulóvagyonát 1/3-1/3 arányban szolgáltatták a társaságnak, az 1996. október 1-jén és 1997. február 1-jén kelt alapító okirat szerint. A kérelmező a cégiratokhoz olyan cégbírósági határozatokat csatolt, amelyek szerint a bírói gyakorlat elfogadja az olyan egyszemélyes korlátolt felelősségű társaságok alapítását, amelyeknél az egyetlen üzletrésznek több tulajdonosa van.
Az elsőfokú bíróság a végzésével a tagjegyzékben bekövetkezett változás számítógépen történő rögzítése iránti kérelmet elutasította. Határozatát azzal indokolta, hogy a többször módosított 1998. évi VI. törvény (Gt.) az egyszemélyes társaság jogintézményét azért hozta létre, hogy azt egyetlen személy is alapíthassa. A jogintézmény célját veszti el abban az esetben, ha egyszemélyes társaságot többen is létrehozhatnak és működtethetnek. Egyszemélyes társaságot több személy nem alapíthat és nem működtethet.
A végzés ellen a társaság fellebbezett: kérte annak megváltoztatását és a változások számítógépen történő rögzítését.
A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú végzést helybenhagyta. Határozatát a következőkkel indokolta.
A Gt. 4. §-ának (1) bekezdése értelmében gazdasági társaságot - e törvényben szabályozott kivételekkel - az állam, a jogi személyek, a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok és a természetes személyek - belföldiek és külföldiek egyaránt - üzletszerű közös gazdasági tevékenység folytatására vagy annak elősegítésére alapíthatnak, működő ilyen társaságba tagként beléphetnek. A kft. fogalmát a Gt. 155. §-ának (1) bekezdése adja meg. A Gt. 156. §-ának (1) bekezdése a fenti 4. § (1) bekezdésében írt társas-vállalkozások mellett lehetővé teszi, hogy korlátolt felelősségű társaságot egy tag is alapíthasson, és ezt a speciális társasági formát egyszemélyes társaságnak nevezi.
A Gt. 169. §-ának (1) bekezdése értelmében a társaság bejegyzését követően a tagok jogai és a társaság vagyonából őket megillető hányadot az üzletrész testesíti meg. A Gt. 169. §-ának (3) bekezdése pedig módot ad arra, hogy egy üzletrésznek több tulajdonosa legyen. Ezek a társasággal szemben egy tagnak számítanak: jogaikat csak közös képviselőjük útján gyakorolhatják és a tagot terhelő kötelezettségekért egyetemlegesen felelnek. A Gt. ezen szabályai kétségtelenül nem adnak választ és tiltó rendelkezései sincsenek arra nézve, hogy egyszemélyes társaság alapítható-e egy közös tulajdonú törzsbetéttel (üzletrésszel), illetve az egy személlyel alapított egyszemélyes társaság üzletrészének - a cégbejegyzést követően - lehet-e több tulajdonosa. Tekinthető-e egyszemélyesnek a több személlyel alapított társaság, ha a több személy részvétele szám szerint egy, de közös tulajdonú üzletrész útján valósul meg.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a kérdés eldöntéséhez szükséges az egyszemélyes társaságra vonatkozó további szabályok vizsgálata és ezeknek a Gt. egyéb rendelkezéseivel való összevetése is.
Az egyszemélyes társaság elnevezésénél fogva egy személyt feltételez, személyen azon a jogalanyok értendők, akik a Gt. 4. §-ának (1) bekezdése szerint gazdasági társaság alapításában tagként részt vehetnek. A Gt. 156. §-ának (1) bekezdése tehát nem mindig azonos értelemben használja a "tag" és a "személy" fogalmát. A korlátolt felelősségű társaság tagját ugyan a törvény különös rendelkezése folytán létrehozhatja több tulajdonos - bár a közös tulajdonú üzletrész tulajdonos "tagja" sem egy tag, csak a társasággal szemben számít annak [Gt. 169. § (3) bekezdés] - a "személyt" azonban nem.
A "tag", illetve "személy" fogalma mellett megjelenik továbbá a törvényben az "alapító" és "fő" fogalma is. Az alapító gyakorolja a taggyűlés hatáskörét (Gt. 184. §), határozatairól határozatok könyvét csak akkor kell vezetni ha nem ő az ügyvezető [Gt. 194. § (3) bekezdés], ha szükséges az ügyvezető a taggyűlés összehívása helyett az alapító döntését kéri [Gt. 189. § (3) bekezdés].
Maga az alapító, de az ügyvezető személye sem "osztható". Ha ugyanis a felsorolt alapítói jogosultságokat a tulajdonostársak képviselőjére - a tagsági jogok gyakorlójára - át lehetne ruházni, a társaságra vonatkozó minden döntési lehetőség - több tulajdonostárs ellenére - egy személy kezében összpontosulna anélkül, hogy e személyek tagsági jogokat gyakorolhatnának vagy rájuk a Gt.-nek a tagokra vonatkozó szabályaik alkalmazhatók lennének. Társaságellenes magatartásuk a Gt. eszközrendszerével nem, legfeljebb polgári jogilag lenne szankcionálható. Egy ilyen felépítésű társaságban a Gt.-nek a társaság és a tagok közötti jogviszonyait rendező szabályai egyáltalán nem érvényesülhetnek.
Az egyszemélyes társaság valóságos egyszemélyes voltát a Gt. 198. §-a egyértelművé teszi, amikor kimondja, hogy egyszemélyes társaságnál - ha az alapító természetes személy - az alapító okirat úgy is rendelkezhet, hogy az ügyvezetés és képviselet az alapító joga. A Gt. 231. §-a - összhangban a Gt. 46. §-a (1) bekezdésének d) pontjával - kimondja: ha a tagok száma egy főre csökken, a társaság nem szűnik meg, hanem egyszemélyesként működik továbbá az arra vonatkozó szabályok alkalmazásával.
A "természetes személy alapító" az egy "fő" törvényi tényállási elemeiből következik, hogy a Gt. olyan egyszemélyes korlátolt felelősségű társaságok alapítását és működését kívánta lehetővé tenni, amelyet egy személy mint alapító hozott létre és ezen egy személy mint az üzletrész egyedüli tulajdonostagja működhet.
A fentiek alapján helyesen döntött az elsőfokú bíróság, amikor a bejegyzési kérelmet elutasította (Legf. Bír. Cgf. VII. 32. 752/1997. szám).
A II. r. alperes el kívánta adni a perben nem álló harmadik személynek az E. Kft.-ben fennálló, a törzstőke 89,96%-át kitevő üzletrészét. A II. r. alperes 1995. július 11-én értesítette az E. Kft. tagjait ezen szándékáról és mellékelte az üzletrész-átruházási szerződés tervezetét azzal, hogy nyilatkozzanak, kívánnak-e elővásárlási jogukkal élni.
Az elővásárlásra nyitva álló időn belül a felperes és az I. r. alperes 1995. július 26-án megállapodást írt alá. Eszerint a jelen per felperese megbízza a jelen per I. r. alperesét, hogy vegye meg az E. Kft. vételre felkínált üzletrészét, melynek a megvásárlásához szükséges forrásokat és pénzügyi fedezetet a felperes biztosítja, az I. r. alperes pedig vállalta ezen üzletrész apportálását az R. Kft-be. A megállapodás szerint az I. r. alperes abban az esetben, ha a megbízott annak ellenére, hogy a megbízó a teljes vételár megfizetését igazolta, nem járul hozzá az üzletrész apportjához, úgy köteles a felperes által megfizetett vételár 150%-át a felperesnek egyösszegben megfizetni. A felek megállapították az üzletrész ellenértékét, melynek egy részét a felperes előlegként 1995. augusztus 15-ig köteles volt átutalni az I. r. alperes számlájára. A megállapodás szerint ezen összeg beszámít a vételárba és annak egy része foglalónak minősül. A fennmaradó összeget pedig a felperesnek 1996. szeptember 30-ig kell megfizetnie.
Az I. r. alperes a fenti megállapodásban foglaltaknak megfelelően 1995. július 26-án a II. r. alperesnek bejelentette, hogy él a többször módosított 1988. évi VI. törvény (Gt.) 171. §-a szerinti elővásárlási jogával.
Ugyanezen a napon a II. r. alperes tájékoztatta az I. r. alperest, hogy üzletrész-átruházási szándékától eláll, mivel a szerződésben vállalt azon kötelezettségének, hogy egy gépsort egy E. Kft. tulajdonába ad, nem tud eleget tenni. Az I. r. alperes az elállást nem fogadta el, mert kifejtette, hogy a szerződés az ajánlat elfogadásával létrejött. 1995. augusztus 23-án az I. r. alperes elállt a közte és a felperes között létrejött megállapodástól, mivel a felperes az I. r. alperes számlájára 1995. augusztus 15-ig a kikötött előleget nem utalta át.
A felperes a keresetében elsődlegesen azt kérte, hogy kötelezze a bíróság az alpereseket a szerződés teljesítésére, továbbá, hogy a II. r. alperes - elmaradt haszonként - adja át az E. Kft. 1995. évi adózás utáni eredményének megfelelő összeget. Másodlagos kereseti kérelme pedig arra irányult, hogy a bíróság kötelezze az I. r. alperest az 1995. július 26-án kelt megállapodásban foglalt vételár megfizetésére, továbbá a II. r. alperes térítse meg részére az E. Kft. 1995. évi adózás utáni eredményének megfelelő összeget.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes szerint a felperes szerződésszegést követett el, amikor az előleget nem utalta át számlájára, így jogosult volt az 1995. július 26-i megállapodásban foglaltaktól elállni. A II. r. alperes szerint pedig az elővásárlási jog gyakorlásának a szabályait sértették meg, ugyanis az I. r. alperes nem a saját maga érdekében élt az elővásárlási jogával, így az adásvételi szerződés a Ptk. 373. §-ának (4) bekezdésében foglaltakra tekintettel nem jött létre.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében a felperes keresetét elutasította. Az ítélet indokolásában kifejtette, hogy az I. r. alperest elővásárlási jog illette meg a II. r. alperes által eladni kívánt üzletrészre. Ezen elővásárlási jognak az I. r. alperes által történő gyakorlására vonatkozott, a felperes és az alperes között létrejött megbízási szerződés. E megbízási szerződésnek a teljesítése csak akkor fejeződött volna be, ha az I. r. és a II. r. alperes között az üzletrész átruházási szerződés létrejött. A szerződés azonban nem jött létre, és az a felperes által nem kényszeríthető ki. A II. r. alperes tehát nem kényszeríthető az adott perben az üzletrésznek az I. r. alperes részére történő átruházására, így az I. r. alperes sem kényszeríthető a közte és a felperes között létrejött megbízási szerződés teljesítésére. Az I. r. alperes a közte és a felperes között létrejött szerződést a Ptk. 483. §-ának (2) bekezdésében foglaltak szerint felmondhatta, a felmondásának alapos, érdekkörén kívül eső oka volt, így az I. r. alperest kártérítési kötelezettség nem terhelte. A II. r. alperes sem terhelte szerződésen kívüli felelősség, mivel nem járt el jogellenesen.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, az első fokú ítélet megváltoztatását és a keresetének történő helytudást kért. Álláspontja szerint a felperes és az I. r. alperes között nem megbízási, hanem bizományi szerződés jött létre. Azzal, hogy az I. r. alperes szabályosan élt az E. Kft. üzletrészének megvásárlására fennálló elővásárlási jogával, az üzletrész átruházása megtörtént, figyelemmel a Ptk. 373. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra. Az I. r. alperes mint bizományos felelős a harmadik személy szerződésből fakadó kötelezettségeinek teljesítéséért, így az I. r. alperesnek bírói utat kellett volna igénybe vennie a II. r. alperessel szemben. Felelőssége mértékét pedig maga a felek között létrejött megállapodás tartalmazza. A felperes a II. r. alperessel szembeni igényét arra alapozta, hogy a II. r. alperes jogellenesen állt el az adásvételi szerződés megkötésétől.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést alaptalannak találta. Döntését a következőkkel indokolta.
A felperes és az I. r. alperes között 1995. július 26-i megállapodás olyan atipikus szerződés, mely a megbízási, illetve bizományi szerződés egyes elemeit ötvözi. A szerződés tipizálásának azonban az adott tényállás mellett az ügy érdemére kiható hatása nincs. A felperes és az I. r. alperes között létrejött megállapodás ugyanis egyértelműen és vitathatatlanul azt a célt szolgálta, hogy az I. r. alperes éljen az E. Kft. üzletrészének eladása esetén az elővásárlási jogával abból a célból, hogy az üzletrészt később a felperes rendelkezése szerint apportálja. A Gt. 171. §-ának (1) bekezdése taxatíve felsorolja, hogy üzletrész eladása esetén kik jogosultak az elővásárlási jog gyakorlására. E jog azonban kiterjesztően nem értelmezhető, tehát harmadik személy érdekében elővásárlási jog nem gyakorolható. Ellenkező álláspont elfogadása az elővásárlási jog lényegével, annak személyhez kötött jellegével lenne ellentétes. A fent kifejtettekből következően tehát a felperes és az I. r. alperes között 1995. július 26-án létrejött megállapodás semmis. Az adott tényállás mellett pedig nem kellett a bíróságnak a szerződéskötés előtti helyzet visszaállításáról gondoskodnia, hiszen a megállapodás nem ment teljesedésbe.
A felperesnek az alperesekkel szemben előterjesztett elsődleges kereseti követelésével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság egyetért azzal, hogy a felperes nincs abban a perjogi helyzetben, hogy az I. r. és a II. r. alperesek között az üzletrész átruházási szerződés létrejöttét kikényszerítse. Erre még abban az esetben sem lenne lehetősége, ha a megállapodás a fentebb kifejtetteknek megfelelően nem lenne semmis.
A felperesnek az I. r. alperessel szemben másodlagosan előterjesztett kártérítési igényével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozza, hogy a felperes a peres eljárás során nem igazolta, hogy kára keletkezett volna, illetve, hogy az I. r. alperes jogellenesen járt el, amikor nem indított pert a II. r. alperessel szemben. A felperes kártérítési igényét az 1995. július 26-i megállapodás 1. pontjában foglaltakra alapozta. Ez azonban úgy rendelkezett, hogy abban az esetben köteles az I. r. alperes a felperes által megfizetett vételár 150%-át egyösszegben a felperesnek megfizetni, ha az I. r. alperes a teljes vételár kézhezvételét követően nem járul hozzá az üzletrész apportálásához. Az adott tényállás mellett e szerződésbeli szankció alkalmazásának lehetősége fel sem merülhet, figyelemmel arra, hogy az üzletrész adásvételi szerződés megkötésére nem került sor.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint ugyancsak nem volt alapos a II. r. alperessel szemben előterjesztett felperesi kártérítési igény sem, hiszen a II. r. alperes csak szerződésen kívül okozott kárért lenne felelősségre vonható, a felperes viszont nem igazolta, hogy a II. r. alperes neki kárt okozott volna, a kár összegét sem számszerűsítette, továbbá a II. r. alperes jogellenes magatartása sem került bizonyításra. Nem róható ugyanis a II. r. alperes terhére, hogy a semmis szerződésen alapuló elővásárlási jogot gyakorló I. r. alperesnek az üzletrészét nem adta el (Legf. Bír. Gf. II. 31. 137/1997. szám).
Az I. r. és a II. r. felperesek 1994. január 26-án pénzügyi befektetési tanácsadói szerződést kötöttek azzal a kft.-vel, amelynek tagjai az alperesek voltak, az I. r. felperes 1 000 000 forint, a II. r. alperes pedig összesen 500 000 forint befektetéséről. A szerződésben a kft. a befektetett összeg után havi 10%-os kamat megfizetését vállalta. A felperesek az első hónapra eső kamatot megkapták, azt követően azonban nem kaptak pénzt a kft.-től. A kft. felszámolásra került, a felszámolás során a felperesek összesen 324 000 forinthoz jutottak. A kft.-t 1997. szeptember 8-án a cégjegyzékből törölték.
A felperesek módosított kereseti kérelmükben kérték, hogy a bíróság egyetemlegesen kötelezze az alpereseket a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése címén 1 026 000 forint és kamatának megfizetésére. Kérték továbbá a kft.-vel 1994. január 26-án kelt pénzügyi befektetési tanácsadói szerződések semmisségének megállapítását.
Az I. r. alperes a kereset elutasítását kérte, arra hivatkozott, hogy a felperesekkel szerződéses jogviszonyban a kft. állt, így a cég felelőssége áll fenn. A II. r. alperes érdemi ellenkérelmet nem terjesztett elő.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Indokolása szerint a gazdasági társaságokról szóló 1998. évi VI. törvény (Gt.) 155. §-ának (1) bekezdésével következően a kft. tagjai korlátozott felelősséggel rendelkeznek, az alperesek büntetőjogi felelőssége miatt a kft. kötelezettségeiért az alperesek nem tehetők felelőssé. A másodlagos kereseti kérelemmel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az 1994. január 26-i szerződés érvénytelenségének megállapításához a kft.-nek kellett volna perben állnia, perben állása nélkül ezen kereseti igény nem érvényesíthető.
A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet - indokai alapján - helybenhagyta.
A felperesek felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítélet megváltoztatását és az alperesek keresetük szerinti marasztalását kérték. Kifejtették, hogy törvénysértően járt el az ügyben az első és a másodfokú bíróság, amikor a felperesek felelősségét a Gt. keretein belül vizsgálta.
Álláspontjuk szerint a felperesekkel szemben az alperesek kártérítési felelőssége fennáll. Jogerős büntetőítélet szerint ugyanis az alperesek a felpereseknek csalással kárt okoztak, így azt meg kell téríteniük. Törvénysértően állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a felek között érvényes szerződés jött létre.
A felülvizsgálati kérelemmel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság a következőket fejtette ki.
Az ügyben eljárt bíróságok a keresetet lényegében arra tekintettel utasították el, hogy a cégjegyzékből törölt kft. tartozásaiért az alperesek, mint a kft. tagjai nem felelnek [Gt. 155. § (1) bekezdése]. Nem vitás, hogy - amint az a kft. definíciójából is következik - főszabályként a kft. tagjai a társaság tartozásaiért felelőssé nem tehetők.
Ugyanakkor a Gt.-nek vannak olyan speciális tételes rendelkezései is, melyek ezen általános rendelkezést áttörik és szigorú felelősségi szabályt írnak elő. Ilyet tartalmaz pl. a Gt. 188. §-a, illetve a Gt. 162. §-ának (2) bekezdése. Ez utóbbi szerint: "azok a társasági tagok, akik valamely tag nem pénzbeni betétjét tudomásuk ellenére a valódi értéket meghaladó értékkel fogadtatták el a társasággal, vagy akik a létesítés során egyébként csalárd módon jártak el, korlátlanul és egyetemlegesen felelnek minden ebből eredő kárért. A felelősség alóli felmentés a társaság hitelezőjével szemben hatálytalan".
Az adott ügyben eljárt bíróságok csak a kft. tagjainak általános szabályok szerinti felelősségét vették alapul és nem vizsgálták, hogy az adott tényállás mellett nem merülhet-e fel a tagok szigorúbb felelőssége. Nem vizsgálták ezt a kérdést annak ellenére, hogy tudomásuk volt az alperesek elleni büntetőeljárásról, sőt a jegyzőkönyv szerint épp a büntetőeljárásra tekintettel kérték a felperesek - az alperesek hozzájárulásával - az eljárás szünetelését. Az I. r. alperes 1997. május 27-én vagyis alig egy hónappal a büntető fellebbviteli tárgyalás megtartása előtt kérte az eljárás folytatását arra hivatkozva, hogy a két eljárás nem függ össze. Ezzel az állásponttal az ügyben eljárt bíróságok egyetértettek és emiatt nem vizsgálták a büntetőeljárás iratanyagát és egyéb bizonyítást sem folytattak le arra vonatkozóan, hogy vajon van-e olyan tényállási elem, amely miatt az alperesekkel szemben az átlagosnál szigorúbb felelősségi szabályok érvényesülhetnének. Ezáltal a jogerős ítélet megalapozatlan. Az ügyben eljárt bíróságoknak be kellett volna szerezniük a büntetőeljárás iratanyagát, amelyből kiderülhet, hogy az alperesek a kft. alapításakor csalárd módon jártak-e el vagy sem, továbbá a társaság létrehozásával céljuk a csalás bűncselekmény sorozatának elkövetése volt-e és a társaság ténylegesen a bűncselekménytől függetlenül gazdasági tevékenységet fejtett-e ki. Ha ezek a körülmények a jogerős bűntető ítéletből aggálytalanul megállapítható, az alperesek a Gt. 162. §-ának (2) bekezdése alapján felelnek a társaság tartozásaiért, hiszen a fenti magatartás egyértelműen csalárd.
Más a helyzet, ha a társaság alapításakor az alperesek nem jártak el csalárdul, a kft. megalakulásakor törvényes gazdasági tevékenységet folytatott és csak működése során később vált a bűncselekmény-sorozat elkövetésének eszközévé. Ebben az esetben a Gt. 162. §-ának (2) bekezdése nem alkalmazható és a Gt.-ben másutt sincs olyan tételes rendelkezés, mely a kft. tagok felelősségét szigorítaná. Ekkor sem kizárt azonban, hogy megállapítható az alperesek szigorúbb felelőssége, mégpedig az alábbiak miatt.
A Gt. preambuluma szerint a társasági törvény célja egyebek mellett, hogy nagyobb, biztonságosabb lehetőségek nyíljanak az állampolgárok vállalkozásai számára, s a gazdasági társaságok működése - egyebek mellett - hitelezői érdekeket ne sértsen.A Gt. 27. §-a értelmében a gazdasági társaságoknak és tagjaiknak (részvényeseinek) a Gt.-ben nem szabályozott vagyoni és személyi viszonyaira a Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni. A Ptk. 5. §-a pedig tiltja a joggal való visszaélést. Joggal való visszaélésnek minősül a jog gyakorlása, ha az a jog társadalmi rendeltetésével öszsze nem férő célra irányul. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az alperesek ha a kft.-t azért működtették, hogy azzal felelősségüket korlátozva bűncselekmény-sorozatot kövessenek el, nem hivatkozhatnak a károsultakkal szemben a kft. tagjának korlátozott felelősségére, és a bűncselekményből eredő kárért helytállni tartoznak (Ptk. 339. §).
A kft. tagjára vonatkozó általános felelősségi szabály szigorítása, áttörése az európai országok jogában nem példanélküli, pl. Németországban kialakult egy le nem zárt olyan esetrendszer, amikor a német bíróságok a kft. tagjának korlátozott felelősségét áttörik. Teszik ezt annak ellenére, hogy a korlátolt felelősségű társaságokról szóló 1892. áprilisi keltű törvény 13. §-ának (2) bekezdése szerint a társaság felel vagyonával a társaság tartozásaiért. A német jogban és a jogirodalomban is megjelent azonban a "Durchgriffschaftung", a felelősség áttörés fogalma, mely ultimarációs eszközként szolgálja olyan esetekben, amikor durván visszaélnek a kft. tagjainak korlátozott felelősségével. Ilyennek minősül pl. a német bírói gyakorlat szerint, ha a társaság vagyona a tulajdonos privát vagyonával, egyéb vállalkozási vagyonával összemosódik, a társaság törzstőkéje igen alacsony, és a társaság hitelezőinek terhére rizikós ügyleteket köt (pl. alultőkésített társaság).
A magyar jog ma már tételesen is tartalmazza: a társaság jogutód nélküli törlését követően nem hivatkozhat korlátozott felelősségére az a tag, aki ezzel visszaél. (E rendelkezés a perbeli időszakra még nem vonatkozott.)
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy az ügyben eljárt bíróságok nem derítették fel a tényállást, így ítéletük megalapozatlan és ezáltal törvénysértő. Ezért a másodfokú bíróság ítéletét az elsőfokú bíróság ítéletére kiterjedő hatállyal hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította (Legf. Bír. Gf. II. 31. 962/1998. szám). ■
Lábjegyzetek:
[1] A közölt határozatok még az 1988. évi VI. törvényen (régi Gt.) alapulnak, de elvi tartalmuk a gazdasági társaságokról szóló új jogszabály: az 1997. évi CXLIV. törvény alapján is helytálló.
Visszaugrás
