A tulajdon mint jogintézmény illetve a tulajdoni garancia szavatolásának kérdésköre már hosszú ideje az érdeklődés előterében áll. Elég csak utalnunk a német-osztrák közjog kialakulása kapcsán arra, amikor az a kérdés merült fel, hogy milyen tárgyköröket kell kötelezően törvényben szabályozni (vagyis a törvényhozási tárgyak köre). Ennek során ugyanis különböző megközelítések alakultak ki. Az angolszász jogrendszerben az a megközelítés vált elfogadottá, hogy amit már egyszer törvényi szinten szabályoztak, azt a későbbiekben sem lehet alacsonyabb szintű jogszabályokban szabályozni. Franciaországban - a korábbi feudális szokásokra reagálva, attól eltérve - már a polgári forradalom korszakának idején (is) arra törekedtek, hogy lehetőség szerint minden tárgykör törvényi szinten legyen meghatározva. A német-osztrák közjogi felfogás viszont azt az álláspontot alakította ki, hogy nagyon fontos annak meghatározása, hogy mit kell törvényben szabályozni, de mindenképpen kell, hogy a tulajdon és a szabadság törvényi szintű szabályozást nyerjen.[1]
Ez mutatja, hogy Európában mindig is alapvető intézménynek tekintették a tulajdont. Ez azóta sem csökkent. A magántulajdonra épülő társadalmakban különösen, de a tulajdon problémája akkor is jelen volt, amikor a közös tulajdonra, az állami, szövetkezeti tulajdonra épült az állami gazdaság és az állami mechanizmus.
A tulajdon azóta is jelen van a különböző jogágakban. Megjelenik - elsősorban - a magánjogi jogterületeken, különösen a polgári jogban, munkajogban, de jelen van a büntetőjogban (a különböző tulajdoni formák különleges védelmet igényelnek-e vagy sem), és természetesen az alkotmányjogban is, amely az alapjogok között foglalkozik ezzel a kérdéssel. Rögtön szembetűnő, hogy a közjogi/alkotmányjogi megközelítésnél az a kérdés, hogy ezt a jogot a hagyományos kategorizálás során hová helyezzék el, megoszthatta és meg is osztotta az ezzel foglalkozókat. Volt, aki személyhez fűződő jognak tekintette azt a jogot, hogy lehet valakinek tulajdona, mások azt mondták, hogy a gazdasági alapjogok körébe tartozik, mert a piacgazdaság, a vállalkozások arra épülnek.
Ennek a problémának a kapcsán merült fel, hogy a magyar Alkotmánybíróság is többször foglalkozott a polgári jogi és az alkotmányjogi értelemben vett tulajdon fogalmával, a kettő közötti - esetleges - eltérésekkel, további a tulajdoni védelem alatt álló jogosultságokkal.
Jelen tanulmányunkban a közjogi megközelítést tekintjük elsődlegesnek, más jogágakra vonatkozó megállapításokat csak annyiban teszünk, amennyiben érthetőbbé kívánjuk tenni a kérdéskör alkotmányjogi szempontú kidolgozását.
A tulajdon kétségtelenül minden eddigi társadalom legalapvetőbb intézménye, amely az egyes emberek életében, a társadalomban és a gazdaságban is végig kiemelkedő szerepet játszott. Ha végigtekintünk az em-
- 361/362 -
beri társadalom eddigi történetén, akkor megállapíthatjuk, hogy az lényegében a tulajdonért és a tulajdon ellen vívott harcok története. A mindenkori tulajdoni rend döntő mértékben meghatározza egy adott társadalmi és gazdasági berendezkedés jellegét, a tulajdonjog szabályozása pedig az állam szuverenitásának egyik meghatározó elemeként is megjelenik. Ugyanakkor a tulajdon biztosítja az egyes emberek, illetve magának a közösségnek az uralmát az anyagi javak és erőforrások felett, de ez határozza meg a javak elosztását is. A tulajdon formái, a tulajdonviszonyok szabályozása mindig is híven tükrözi egy adott korszak, társadalom viszonyait, és természetesen azok változásait, fejlődését is. Nem mindegy tehát, hogy egy adott társadalomban milyen szociális, politikai vagy társadalmi változások mennek végbe, és ehhez hogyan igazodik maga a tulajdoni rendszer. Ráadásul a tulajdon fogalma, jelentése mindig is a jogirodalmi viták középpontjában állt, és az egyes történelmi korszakok, illetve politikai áramlatok alapvetően befolyásolták.[2]
A tulajdon kizárólagos és másokat kirekesztő jellegéből adódóan eo ipso védelemre szorul. Ennek különféle eszközei alakultak ki a történelem során. A legtipikusabb magának a tulajdonosnak a tulajdonát érő támadások jogos önhatalommal történő elhárítása, amely önmagában a "bellum omnium contra omnes" elvéhez történő visszatérést jelentené. Ezért az állam a jog lehetséges eszközeivel mindig is igyekezett a jogtalan támadásokkal szemben a tulajdonosok segítségére sietni. A klasszikus magánjog kialakulásával azonban a közjogi és magánjogi (büntetőjogi és polgári jogi) eszközök nem váltak szét, a szankciók mértéke pedig a bűnösség fokához (és nem a tulajdonban okozott kárhoz) igazodott, és a vagyoni jellegű büntetések mellett sokszor személyi jellegű szankciókat (úgymint például a kézlevágás) alkalmaztak. Az évezredes jogfejlődés eredményeként alig egy-két évszázada alakult ki a tulajdonjog védelmének mai eszköztára, anélkül hogy ez a fejlődés lezárult volna. A tulajdon elleni legsúlyosabb támadással szemben a büntetőjog nyújt védelmet, amikor a vagyon elleni bűncselekményeket pönalizálja, a kisebb súlyú cselekményeket pedig szabálysértésként szankcionálják. Amennyiben a vagyonban okozott károkozó magatartás nem éri el a bűncselekmény illetve a szabálysértés szintjét, azaz nem veszélyes a társadalomra, a közösségre, akkor a károsult az igényét a polgári jog keretein belül érvényesítheti.[3]
A történelem során azonban világossá vált, hogy az egyén tulajdonát nemcsak a másik egyéntől, hanem magától az államtól is védelmezni kell. Ha a polgári kor történeti előzményeibe belegondolunk, jól látható, hogy a mindenkori kormányzat lényegében bármikor jogot formálhatott - és formált is - arra, hogy belenyúljon az egyének tulajdoni-vagyoni viszonyaiba. Példaként említhető a középkori adománybirtokok visszavételének lehetősége, aminek kapcsán már nagyon korán látszik, hogy az államnak a tulajdonra vonatkozóan van egyfajta elvonási joga. Ennél még szélsőségesebb példa a középkori oszmán birodalomban a nagyvezérek helyzete, akik lényegében rabszolgastátuszúak voltak, ezáltal életük és vagyonuk elvételét az állam (aki a szultán személyében testesült meg) tulajdonképpen bármikor elrendelhette. Ezek tehát a klasszikus polgári tulajdon megjelenésének olyan történelmi előképei voltak, amelyek során az állam - a kor felfogása szerint - jogszerűen avatkozhatott be az egyéni tulajdoni viszonyokba, és foszthatta meg az egyéneket a tulajdonuktól, hogy ezáltal automatikusan jelent meg az az igény, hogy a tulajdont az állam ne csak a polgárok egymás közötti (magánjogi) viszonyaiban, hanem a polgárok és az állam közötti (elsősorban közjogi) relációkban is - törvényi, elsősorban alkotmányi szinten - védje és garantálja. Ily módon tehát a tulajdon alkotmányos szintű védelme egyben az államhatalom legfőbb korlátjaként jelenik meg.
Természetesen a későbbi idők, elsősorban a fasiszta illetve kommunista uralmak magántulajdont közvetlenül sértő, az egyéni tulajdonnal szemben a közösségi tulajdont előnyben részesítő eszméi még erőteljesebben támasztották alá a tulajdon állammal, illetve magával az állam által alkotott joggal szembeni alkotmányos védelmének szükségességét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
