Egy népügyész belép a fogdába 1957-ben és kérdezgeti az őrizeteseket:
Maga miért van itt? - kérdezi az egyiktől.
Mert megszerveztem a községünk élelmiszerellátását.
Na te rohadt szemét ellenforradalmár. Téged egy fára fogunk felakasztani!
És maga? - Kérdi egy másiktól.
Én a községünk egészségügyi ellátásáról gondoskodtam.
Te másik szemét ellenforradalmár, a társad mellett fogsz lógni!
És maga? Fordul a legbelül lévőhöz.
Én csak hidegre tettem a fatert.
Nono! Azért az sem szép dolog! Mondta a népügyész, homlokát ráncolva.
(Pesti vicc)
A Szovjetunióban már az 1. bírósági dekrétum (1917. november 24.) felszámolta a cári rendszer ügyészi szervezetét. A Bolsevik Párt aktivistái képviselték azután az ún. népvádat. Az Igazságügyi Népbiztosságnak a forradalmi törvényszékről kiadott, 1917. december 17-i utasítása szerint a forradalmi törvényszékeknél lévő kollégiumokban olyan személyeket kell kijelölni, akik a társadalmi vád, illetve védelem ellátására vállalkoztak. A 2. bírósági dekrétum (1918. március 7.) a szovjetek mellett is hasonló kollégiumokat kívánt létrehozni. Az 1920. október 21-i dekrétum pedig már vádlói állásokat rendszeresített a helyi szovjetek szerveinél. Kezdtek tehát kiépülni a vád képviseletére hivatott szocialista állami szervezeti formák.
A szovjet ügyészség Leninnek A kettős alárendeltségről és a törvényességről című, a Politikai Iroda számára 1922. május 23-án írt levelében leírt elvek szerint jött létre. Lenin kijelentette: "Az államügyészségnek csak egyetlen joga és kötelessége van: ügyelni arra, hogy az egész köztársaságban valóban egységesen értelmezzék a törvényességet minden helyi különbség és minden helyi befolyás ellenére."[1]
- 79/80 -
A törvények egységes érvényesítésének biztosítása érdekében kiépült a centrális felépítésű ügyészi szervezet, amelynek élén ekkor az igazságügyi népbiztos állt. Az ügyész irányította és felügyelte a nyomozást, sőt maga is jogosult lett a nyomozás, illetve a nem bírói szerv által végzendő előzetes vizsgálat foganatosítására. A szovjet ügyészség irányítói és felügyeleti joga azt jelentette, hogy utasítást adhatott a nyomozás és az előzetes vizsgálat megindítására, de emellett felhatalmazták arra is, hogy a nyomozó és a vizsgálati szerveket ellenőrizze, határozataikat megsemmisítse és megváltoztassa, illetve a nyomozás irányát konkrét utasításokkal meghatározza. Emellett képviselte a vádat bíróságok előtt és felügyeletet gyakorolt az őrizetben lévők fogvatartásának jogszerűsége felett.
Lenin, amikor létrehozta ezt a centralizált, igazából az állampárt által irányított ügyészi szervezetet, akkor az 1722-ben még Nagy Péter által felállított, az ún. cár szeme nevű intézményt tekintette mintának.[2] A lenini elgondolást fejlesztették tovább az 1933-as ügyészi törvényben, végül az 1936. évi, sztálini alkotmány szabályozásában nyerte el végleges formáját (113-117. cikk).
Magyarországon 1871 és 1949 között az ún. alárendelt ügyészi modell működött, akárcsak Franciaországban, Dániában, Ausztriában és még néhány európai országban. Az ügyész a kormánynak (igazságügy-miniszternek) alárendelten működött, és a kormány büntetőpolitikáját valósította meg.
Szovjet "tanácsadók" segítségével[3] az 1949-es alkotmány által már megelőlegezett irányvonalak alapján, meglepő módon csak 1953-ban alakították ki az ügyészi szervezetet (1953. évi 13. tvr.).[4] Tagjai kezdetben leginkább a Büntetőbírói és Államügyészi Akadémiáról, politikailag megbízható káderek közül kerültek ki. A Csehszlovákiában kialakított módszert követve a 4.181/1949. (VIII. 6.) Korm. sz. rendelettel állították fel a Büntetőbírói és Államügyészi Akadémiát, (a 265/1950. MT sz. rendelettel Bírói és Államügyészi Akadémiává szervezték át) ahonnan egy éves képzés után bocsátották ki azokat a megbízható kádereket, akik ezután bíróként és ügyészként tevékenykedtek. A jogszabályi indoklás szerint: "[...] avégből, hogy az ítélőbírói és államügyészi karnak a népi demokrácia szellemében való megújhodása meggyorsítható legyen, lehetővé kell tenni, hogy népi származású dolgozók a büntető bírói és az államügyészi feladatok betöltéséhez szükséges ismereteket és képesítést megfelelő társadalomtudományi előképzés után - az egyébként fennálló szabályoktól eltérően szerezhessék meg." Az egy évig tartó tanfolyamon nyelvtant, irodalmat, számtant, földrajzot, történelmet, marxista-leninista ideológiát és jogot oktattak. (A tanrend szerint 2 nap ideológia, 4 nap jogi oktatással.) A képzés rövid időtartama és a hallgatók előképzettségének hiánya miatt az oktatók kényszerűségből az elsajátítandó ismeretanyag minimalizálására törekedtek. A végzett hallgatók mégis vezető beosztásokba kerültek. (A doktori címet az egyetemi oktatásban is megszüntették,
- 80/81 -
így formailag nem volt olyan feltűnő a szerepeltetésük.)[5] A végzettek közül később igazságügy-miniszter, legfőbb államügyész, legfőbb ügyész, miniszterhelyettes, legfelsőbb bírósági tanácselnök és bíró, budapesti rendőrfőkapitány, megyei bírósági elnök, megyei és fővárosi főügyész, miniszteri és pártközponti munkatársak stb. kerültek ki.[6] Így lehettek Magyarországon bírák és ügyészek jogi végzettség nélküli emberek, akik irtóztak az olvasástól és hadilábon álltak a betűvetéssel.[7]
Tagadva a törvényhozó - végrehajtó - bírói triászt, a szocialista államban a képviseleti, közigazgatási, bírói és ügyészi szervek felosztását pusztán egyfajta munkamegosztássá degradálta. (Az összeférhetetlenségi szabályok sem vonatkoztak az ügyészekre. Meg lehetetett őket is választani országgyűlési képviselőnek.) Az állampárt Központi Bizottságának titkársága nevezte ki a Legfőbb Ügyészség tagjait és az Adminisztratív Osztály hatáskörébe tartozott az ügyészségek ellenőrzése is.[8] Ennek következtében az ügyészi szervezet kikerült az Igazságügyi Minisztérium felügyelete alól, és formálisan közvetlenül az Országgyűlésnek rendelték alá. A legfőbb ügyészt az országgyűlés választotta és elvileg neki tartozott felelősséggel. Sajátos módon 1956-tól a legfőbb ügyészhez is lehetett interpellációt benyújtani. A valóságban azonban évi egy-egy formális beszámolón túlmenően az ügyészséget az állampárt irányította. Az ügyészek a legfőbb ügyésznek alárendelten működtek. A legfőbb ügyész (felettes ügyészi szervek és vezetők) az alsóbb szervek vezetőinek és ügyészeinek hatáskörét magához vonhatta és korlátozhatta. A legfőbb ügyész (illetve a felettes ügyész) az alárendelt ügyészeket utasíthatta.
A legfőbb ügyész meghatározott körben az alárendelt ügyészek felé általános aktusokat is kiadhatott, így pl. törvényi felhatalmazás alapján normatív utasításban szabályozta az ügyészségek szervezetét és működését.
Az ügyészség a szovjet típusú diktatúrában sajátos helyet foglalt el az állami szervek rendszerében. A centralizált felépítésű ügyészség önálló szervtípus, szervezetileg nem csupán a bíróságoktól és a helyi szervektől, de az államigazgatási hierarchiától is függetlenül működött. Ugyanakkor a legfőbb ügyész tanácskozási joggal részt vett a Minisztertanács ülésein és - noha a törvényességi felügyeleti joga nem terjedt ki a kormányra - előterjesztéseiben felhívhatta a miniszterek figyelmét egyes törvénysértésekre. Hasonlóképpen jártak el az egyes ügyészek az illetékes tanácsoknál.[9]
Főleg a koncepciós perek esetében már a nyomozati szakban is közreműködtek az erre a feladatra kijelölt ügyészek. A terhelt fogvatartására 72 óra után csak az ügyész (egy
- 81/82 -
jogállamban ezt is a bíróságnak kellene kimondania) előzetes letartoztatást fenntartó határozata esetén lett volna törvényes lehetőség. (Az 1951. évi III. tv. megszüntette a házi őrizetet és az óvadék intézményét). A legfőbb ügyész ezt az időtartamot (kettő hónapon túl) korlátlan időre meghosszabbíthatta. Elvileg lehetségessé vált a határidő nélküli, végső soron "életfogytig tartó" fogság. A törvény indokolása szerint előzetes fogvatartást kellett elrendelni a terhelt "osztályhelyzetére" tekintettel is. Ezt az elvet erősítette meg a 6/1956. (XII. 11.) Korm. sz. rendelet is. A valóságban nem rögzítették (vagy utólag fiktív dátummal) a letartóztatás és az előzetes letartóztatás időpontját. A törvény nem írta elő azt sem, hogy értesíteni kellene a hozzátartozókat a letartóztatásról, és hogy a gyanúsítottat hol tartják fogva. Különösen a politikai perekben a lehető legmegbízhatóbb ügyészek működtek közre, akik utólag "lepapírozták" az egész eljárási procedúrát. A mindennapos gyakorlatban az előzetes fogvatartás egyfajta előrehozott büntetés lett. A terhelt ennyit biztosan ülni fog. Ugyanis a legjobb esetben is a bíróság annyi évet szabott ki, mint amennyit már a vádlott az előzetesben letöltött.
Az ügyész szerepe az ötvenes évek pereiben formális. A beismerő vallomást tett gyanúsítottból ugyanis úgy lett vádlott, hogy a terheltet sokszor nem adták át az ügyésznek. A vádlott továbbra is az államvédelmi nyomozók őrizetében maradt. (A vádlottat így folyamatos nyomás alatt tarthatták, nehogy a bíróságon visszavonja a vallomását.) Csak a vádirat-tervezetet adták át, amiből az ügyész elkészíthette a vádiratot. Az egész eljárás a nyomozati terv alapján zajlott le. A bíróság is ennek megfelelően, még az indokolást is átvéve hozta meg az ítéletet.[10] A politikai pereket tárgyaló ügyészek és bírák (időnként az ügyvédek is) ezért az eljárásukért külön díjazásban részesültek.[11]
A koncepciós perekben eljáró ügyészek példaképe a Szovjetunió főügyésze, A. J. Visinszkij lett. Alapi Gyula,[12] aki 1948 és 1956 között a Budapesti Államügyészség vezetője volt, és ennek megfelelően jónéhány koncepciós perben (Magyar közösség, Mindszenty József, Rajk László, szociáldemokrata vezetők, Standard, Grősz József) képviselte a vádat, követendő mintának tekintette még Visinszkij átkozódásait is: "Egész országunk apraja-nagyja egyet vár, egyet követel: lőjétek agyon az árulókat és kémeket, akik eladták hazánkat az ellenségnek, lőjétek agyon őket, mint a veszett kutyákat! Népünk egyet követel: tiporjátok el az átkozott férgeket! - Az idő halad. A gyűlölt árulók sírjait, melyekre minden becsületes szovjet ember, az egész szovjet nép mindig megvetéssel fog nézni, belepi majd a gaz és a bogáncs."[13] Ugyanez Alapi Gyula stílusában: "Népünk halált követel az árulókra és én, mint a vádhatóság képviselője magamévá teszem ezt a követelést. A kígyó fejét, amely meg akart marni bennünket, szét kell taposni. Meg kell védeni de-
- 82/83 -
mokráciánk vívmányait, nemzeti függetlenségünket, békés építőmunkánkat a hazaárulóktól és orgyilkosoktól. Olyan ítéletre van szükség, amelyből minden imperialista kém és hazaáruló megtanulja, mi vár reá, ha kezet mer emelni Népköztársaságunkra. Veszett kutyákkal szemben a védekezésnek egy módja van: agyonverni őket."[14]
Ugyancsak szovjet mintára alakították ki az ügyészség általános felügyeleti jogkörét, amely feljogosította az illetékes ügyészt arra, hogy a tanácsi szervektől az állami vállalatokig, szövetkezetekig bezárólag törvényességi vizsgálatokat tartson és indítványokkal éljen, vagy maga intézkedjen. A törvényességi felügyelet a rendőri szervek és a bíróságok felett is érvényesült. Ennek révén az ügyész nemcsak tradicionális jogkörét (vádemelés) gyakorolhatta, hanem lehetővé tette azt is, hogy akár a magánfelek közötti polgári perekben is fellépjen, a bírói ítéletek utólagos vizsgálatával törvényességi óvást kezdeményezzen, még akkor is, ha az ítélet már jogerőssé vált.[15]
Az ügyészségi szervezetet 1953-ban - szovjet tanácsadók sürgetésére[16] - a diktatúra legkirívóbb törvénytelenségeinek felszámolása céljából hozták létre. Kétségtelenül ebben az irányban is tettek lépéseket. Megszüntették az internálótáborokat, kitelepítéseket, rehabilitálták az ún. munkásmozgalmi kádereket az őket ért törvénytelenségek esetén.[17]
Az első években a direkt politikai utasítások alapján működtették az ügyészséget. Az első általános felügyeleti alaputasítás[18] a helyi államigazgatási szervek megszilárdítását, a tervgazdaság és a munkafegyelem megszilárdítását, a mezőgazdasági termékek begyűjtésének ellenőrzését stb. tűzte ki célul.
A Nagy Imre-féle kormányprogram sokakban reményt keltett, ezért az állampolgári panaszok tömege árasztotta el az ügyészséget. Különösen azok, akiket igazságtalanul ítéltek el, vagyonát elkobozták, hozzátartozójukat keresték, fordultak az új szervezethez. Erre reagált Czakó Kálmán[19] legfőbb ügyész, amikor a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának 1954. február 10-i határozatának engedelmeskedve kijelentette, hogy osztályidegen elemek nem használhatják fel az ügyészséget az osztályharc során őket ért korlátozások orvoslására.[20]
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásokban tevékenyen résztvevő ügyészi apparátus végképp elvesztette társadalmi megbecsülését. A "törvényesség helyreállítása" hazug jelszónak bizonyult. Sokakat leváltottak közülük, akik nem voltak elég aktívak az ún. ellenforradalmárok elleni vádemelésekben.[21] Szénási Géza az
- 83/84 -
Államvédelmi Hatóságtól érkező legfőbb ügyész 1957. február 4-én mindezt így indokolta: "az elmúlt évek oly szigorúnak látszó káderpolitikája ellenére az ügyészségek egyes dolgozói alig voltak öntudatosabbak, mint egy szatócsüzlet alkalmazottjai."[22] Ennek következtében a Legfőbb Ügyészség állományának 60%-a nem rendelkezett jogi egyetemi végzettséggel, sőt többeknek még érettségije sem volt. Kelemen Kornél, az angyalföldi munkások perében eljáró ügyész csak hat elemit végzett. Tóth Ilona és társai perében a vádat képviselő Molnár György eredetileg fodrász volt és szintén hat osztályt végzett.[23]
Münnich Ferenc[24] az alábbi instrukciókat adta 1957. február 4-én a Legfőbb Ügyészségen tartott értekezleten: "A karhatalom[25] ellen sok panasz fut be; szeretnénk az ügyészségről is ilyen híreket hallani."[26] "Betartjuk a törvényességet, de nem kesztyűs kézzel" - összegezte véleményét a legfőbb ügyész.[27] Marosán György, Kádár János akkori helyettese így tolmácsolta a pártvezetés irányvonalát a Legfőbb Ügyészség dolgozóinak: "A kínai elvtársak azt mondták, hogy itt nem volt proletárdiktatúra. Annak a feladata, hogy az ellenforradalmat fizikailag semmisítse meg. [...] ha 1945-ben erre nem volt mód, akkor ezt 1957-ben kell megcsinálni."[28] Az elítélésre szánt személyek kiválogatására a 103/1958. IM-BM-Legfőbb Ügyész közös utasítás alapján (amely szigorúan titkos volt) a megyékben és egyéb helyeken bizottságokat állítottak fel a megyei párttitkár (később első titkár) vezetésével. A bizottság tagjai a megyei rendőrkapitányság vezetője, a megyei ügyészség vezetője és a megyei bíróság elnöke volt. A pártvezetők a legtöbb esetben közvetlenül közölték a bíróságokkal azt is, hogy milyen ítéletet várnak el az egyes ügyekben. Többtucat párttitkár követelt halálos ítéletet[29] Mátsik György, aki korábban rendőr volt és esti tagozaton pont egy évvel sikerült jogi diplomát szereznie, Blaski József és társai büntetőügyében a következőképpen szavakkal indokolta, hogy Blaskira és az akkor 17 éves Mansfeld Péterre egyaránt halálbüntetés kiszabását kérte: "Kiemelni kívánom, hogy politikai síkon nincs fiatal vagy időskorú vádlott. Vagyis nem lehet enyhébben ítélkezni fiatalkorúakkal szemben, mert fiatalok. Velük szemben a legdrákóibb szigorral kell eljárni."[30]
- 84/85 -
A későbbiekben tovább "finomodott" a törvényességi felügyelet módszertana. A 14/1960. sz. legfőbb ügyészi utasítás[31] már így fogalmazott: "Az ügyészségnek az általános felügyelet gyakorlása során is éberen kell őrködnie afelett, hogy a volt városi és falusi kizsákmányoló osztályok tagjai ne támadhassanak törvényeink ellen. Ugyanakkor azonban olyan esetekben, amikor egyes szervek a helyi érdekekre hivatkozással, ilyen személyek hátrányára megsértik a jogszabály kifejezett parancsát vagy tilalmát, s nem a törvényes kereteken belüli politikai mérlegelésről van szó - mint egyenjogú állampolgárokat -, őket is védelemben kell részesíteni."
Az 1960-as években az ügyészségek elsősorban a tanácsok felügyeletére és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek működésére koncentráltak.[32] Az 1970-es évek elején a reformellenes irányzat használta fel az ügyészséget.
Az 1972. évi V. tv. újraszabályozta az ügyészséget. Az ún. szocialista törvényességet most már igyekeztek jogszabályi garanciákhoz is kötni.
Az 1980-as évektől az ügyészségnél is kezdték megbecsülni a jogi szaktudást. Ügyészi vizsgálatok eredményeként már miniszterhelyettesek, büntetés-végrehajtási ezredesek ellen is indultak büntetőeljárások. 1979-1980-ban pl. három - három évet kaptak a "váci ezredesek."[33]
A polgári perekben az egyfokú perorvoslat vált általánossá. Megszüntették a felülvizsgálat jogintézményét[34] és a végzések elleni felfolyamodást is. Az ügyészségről szóló 1953. évi 13. sz. tvr. rendelkezett az ügyész polgári perbeli részvételéről és a törvényességi óvásról. A felek rendkívüli perorvoslatként perújítással élhettek, a legfőbb ügyész pedig perorvoslatot nyújthatott be a törvényesség érdekében. Ez lett később a törvényességi óvás, amely lehetőséget adott a Legfelsőbb Bíróságnak ahhoz, hogy bármely ügyben ítélkezhessen.
Szintén szovjet minta alapján vált lehetővé, hogy az ügyész a per folyására tekintet nélkül keresetet nyújtson be "az állam és az egyes dolgozók érdekében" vagy a már megindított per bármelyik szakaszában bármelyik fél érdekében fellépjen.
A Polgári perrendtartás második novellája, az 1957. évi VIII. tv. szerint az ügyész akkor lett jogosult a polgári perben a törvényesség érdekében fellépni, ha az állam, az állami, gazdasági és társadalmi szervezet vagy az állampolgár jogainak védelme megkívánja, és nem általában "az állam és az egyes dolgozók érdekében".
Ezen csak az 1972. évi alkotmánymódosítás után változtattak valamelyest (1972. évi V. tv.) azzal, hogy az ügyész csak fontos állami vagy társadalmi érdek védelemében, illetőleg a jogai védelmére nem képes állampolgár érdekében avatkozhatott be a perbe. Ennek következtében az ügyészi keresetindítások száma jelentősen csökkenni kezdett.[35]
- 85/86 -
This paper is an edited version of a presentation given at a conference in memory of the prosecutor László Nánási. The reason for the choice of the topic is that László Nánási himself dealt with the history of the prosecution of the Soviet-type dictatorship in several studies.
The prosecution itself and its activities and the organisation in the Soviet-style dictatorship in Hungary were created based on the Soviet model, completely breaking with the previous institution and organisation of the prosecutor's office in the Hungarian tradition. The prosecution of the Soviet-style dictatorship served the interests of terror and operated according to the instructions of the Party. The guidelines of Andrei Y. Vyshinsky, the prosecutor general of the Soviet Union, were followed as a model. The prosecution of the Soviet-style dictatorship in Hungary bears a heavy responsibility for the concept trials, which, although far fewer than before, were still going on in the 1970s and 1980s. ■
JEGYZETEK
[1] Lenin Összes Művei. Szikra Kiadó. Budapest, 1953. 33. k. 361. p.
[2] René, David: A jelenkor nagy jogrendszerei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1977. 178. p.
[3] A szovjet tanácsadók között ott volt pl. Ny. M. Ricskov, aki korábban a Szovjetunió legfőbb katonai ügyészének helyetteseként tevékenykedett.
[4] Solt Pál: (főszerk.): Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1992. I. k. 364-386. pp., 411. p.
[5] A doktori címet az 1956. évi 11. sz. tvr. állította vissza. A szakvizsgázás bevált módját azonban csak 1977-ben állították helyre.
[6] Loss Sándor: Rendhagyó jogászképzés az ötvenes években. A Bírói- és Államügyészi Akadémia (19481953). In: Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Juridica et Politica. Tomus XI. Jubileumi kötet a Miskolci Egyetem fennállásának 260. évfordulója alkalmából. Selmecbánya-Miskolc, 1995. 95. p.
[7] Varga Csaba: A bírósági joggyakorlat jogforrási alapjai: Esettanulmány. Állam- és Jogtudomány 1992/14. 254-264. pp.
[8] T. Varga György - Szakadát István: (szerk.): Íme, a nomenklatúrák! Az MDP és a volt MSZMP hatásköri listái. Társadalmi Szemle 1992/3. 73. p. Szakadát István: A hatásköri listák elemzése. Társadalmi Szemle 1992/8-9. 97. p. Gyarmati György: A káderrendszer és a rendszer kádere az ötvenes években. Valóság 1991/2. 51. p. Huszár Tibor: Az elittől a nomenklatúráig. Az intézményesített káderpolitika kialakulása Magyarországon (1945-1989). Corvina Kiadó. Budapest, 2007. 53. p.
[9] Bírák, ügyészek a megtorlás szolgálatában. Összeállították: Földváryné Kiss Réka, Zinner Tibor et al. Nemzeti Emlékezet Bizottsága. https://www.neb.hu/hu/birak-1 https://www.neb.hu/hu/ugyeszek
[10] Révai Valéria: (szerk.): Törvénytelen szocializmus. A Tényfeltáró Bizottság jelentése. Zrínyi Könyvkiadó. Budapest, 1991. 349. p. Ez a gyakorlat a cári Oroszország büntető eljárását idézte. Lásd: Sztyepak-Kravcsinszkij, Sz. M. : Oroszország a cárok uralma alatt. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1988. 104. p.
[11] Zinner Tibor: Megfogyva és megtörve. Évtizedek és tizedelések a jogászvilágban 1918-1962. Magyar Hivatalos Közlönykiadó. Budapest, 2005. 585. p.
[12] Alapi Gyula (1911-1976): 1941-től járásbíró, 1948 és 1956 között a Budapesti Államügyészség vezetője. A forradalom idején a Szovjetunióba menekült. 1958-tól a MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében alkalmazták. Elbocsátása után a Villamosipari Tröszthöz került.
[13] Visinszkij, A. J.: Perbeszédek. Jogi Kiadó. Budapest, 1953. 626. p.
[14] Rajk László és társai a Népbíróság előtt. Szikra Kiadó. Budapest, é. n. 229. p.
[15] Kertész Imre: Ügyészségi közhelyek. Magyar Jog 1991/3. 143. p. Névai László: Az ügyészég a szocialista államban. In. ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Actái. Tankönyvkiadó. Budapest, 1963/3. 3. p. Fürész Klára - Holló András: A bíróság és az ügyészség alkotmányjogi szabályozása, de lege ferenda. MTA. Budapest, 1987. 85. p.
[16] Solt Pál: (főszerk.): Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1992. I. k. 363-386. pp.
[17] Uo. 414. p.
[18] 9/1953. sz. Legfőbb Ügyészi utasítás.
[19] Czakó Kálmán a két elemit végzett. még az általános műveltsége is sok kívánni valót hagyott maga után. Felesége viszont szovjet állampolgár volt. MNL 276. f. 53. csop. 239. ö. e. MNL 276. 54. csop. 228. ö. e.
[20] Solt 1992, 523. p.
[21] MNL M-KS 288. f. 30/1957. 11. ö. e.
[22] MNL M-KS 288. f. 30/1957. 12. ö. e.
[23] Kiss Réka: Ügyészek a megtorló gépezetben. In: Fodor Veronika - et. al. (szerk.): Zinner Tibor 70. Egy élet az (i)gazságszolgáltatás kutatásának szolgálatában. Írott Szó Alapítvány, Magyar Napló. Budapest, 2018. 454. p.
[24] Münnich Ferenc (1886-1967): jogász, kommunista politikus. 1915-ben orosz hadifogságba került, majd belépett a Bolsevik Pártba. A Vörös Hadsereg egyik parancsnoka, a Tanácsköztársaság egyik vezetője. Nemzetközi brigád parancsnoka a spanyol polgárháborúban. 1949-től rendőr altábornagy és budapesti rendőrfőkapitány, belügyminiszter, a Kádár-kormány elnökhelyettese, megbízva a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek vezetésével.
[25] Közismert nevükön pufajkások.
[26] Kahler Frigyes - M. Kiss Sándor: Kinek a forradalma? Erőszakszervezetek 1956-ban, a fordulat napja, ismét sortüzek, a nagy per. Püski Kiadó Kft. - Kortárs Könyvkiadó Kft. Budapest, 1997. 213. p.
[27] Szénási Géza: A törvényesség őrhelyén. Kossuth Könyvkiadó. Budapest, 1958. 50. p.
[28] Idézi: Kahler- M. Kiss 1997, 213. p.
[29] Pap János, a Veszprém megyei pártbizottság titkára pl. Brusznyai Árpád kivégzését követelte. Lásd: Kahler Frigyes: A Brusznyai-per. Emberi sorsok a politikai megtorlás idején. Kairosz Kiadó. Budapest, 1998. 389390. p.
[30] Jobbágyi Gábor: "Ez itt a vértanúk vére. " Az 1956 utáni megtorlási eljárások. Kairosz Kiadó. Budapest, 1998. 138. p.
[31] Ügyészségi Közlöny 1960/9.
[32] Tanulmányok az ügyészi munka köréből. Legfőbb Ügyészség Tanulmányi Csoportja. Közgazdasági és Jogi Kiadó. Budapest, 1962. Lévai Tibor: (szerk.): A szocialista ügyészi szervezet fejlődése a Magyar Népköztársaságban. Legfőbb Ügyészség. Budapest, 1978.
[33] Vokó György ügyész, egyetemi tanár (1946-2021) személyes közlése.
[34] Ezt csak a rendszerváltoztatás után állították vissza.
[35] Wopera Zsuzsa: A magyar polgári perjog történeti fejlődésének csomópontjai 1868-tól napjainkig. In: Miskolczi Bodnár Péter: (szerk.): A civilisztika fejlődéstörténete. Bíbor Kiadó. Miskolc, 2006. 298. p.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, NKE Állam- és Nemzetközi Tanulmányok Kar, Állam- és Jogtörténeti Tanszék, ELTE Állam-és Jogtudományi Kar, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
