Az erőseknek arra van szükségük, hogy a gyengék emberibbé és együttérzőbbé váljanak.[1]
A különböző korokban elvárható erkölcsi egység nem a mércék, a tettek egysége, hanem a tendenciák egysége...[2]
Az eszmefuttatás két önmagában is ellentmondásos idézettel kezdődik, melyek látszólag nem az egyenlő bánásmódot veszik górcső alá, s bár annak megvilágítására alkalmasak, önmagukban is ellentmondásokat tartalmaznak.
Erőseknek általában bátorságban, bölcsességben, hitben, állhatatosságban, szolgálatban, egészségben, tökéletességben elöl járó személyeket tart az ember. Látszólag ők csupa olyan dologban jeleskednek, melynek nincs köze az anyagiakhoz. Azonban, ha feltételezzük, hogy az ember az alakítója a világnak és nem fordítva, az anyagi javak birtoklásának képessége a felsorolt tulajdonságok uralásából fakad. Mégsem állíthatjuk, hogy minden munkáltató ebbe a csoportba tartozik.
Egyszerűnek tűnik ezek után megjelölni a gyengék csoportját, hiszen azt mondhatnánk, hogy a gyengeség az erő hiányával jellemezhető, de a betegség sem csupán az egészség hiányát jelenti. Gyengeség alatt fiatalságot, finomságot, gyarlóságot érthetünk. Mégsem azonosíthatjuk a gyenge képességet, készséget, jártasságot a munkavállalókra vonatkozó tulajdonságokkal.
Sem az erősek csoportja, sem a gyengék csoportja nem alkot statikus és egymástól hermetikusan elzárt csoportot a társadalomban. Feltételezésünk alapján azonban az "erősség" - pontos definiálhatatlansága ellenére - ritkábban előforduló jelenség, mint a "gyengeség". Példánk nyomán egyesekben felvetődhet a kérdés, hogy a jog a kevés "erős" és a sok "gyenge" egyenlőségét kívánja előmozdítani. Erről szó sincs. A jog nivellálása az erősekre és a gyengékre külön-külön vonatkozik. A jog a gyengék érdekében legfeljebb egy határt jelöl ki, melyet a bánásmód nem léphet át.[3]
Néhányan talán felvethetik a kérdést, hogy hogyan jön az együttérzés kötelezettsége a munkavégzéshez? Létezik-e igazolt kapcsolat a munkajog és az együttérzés között? A kételkedés egy csapásra eloszlatható azzal, hogy a munkajog kialakulása csak az iparosodással vette kezdetét. A munkavégzés kultúrája azonban már a korabeli emberi közösségek sajátja is volt. Ezt a kultúrát a munkajog csak mederbe terelte. A munkajog szankcióira csak abban az esetben van szükség, amennyiben a részben ellenérdekű felek között vita alakul ki. A munkajog formális kötelezettségei írják elő azokat a szabályokat, amelyek amögött mindig is léteztek. A munkaadón múlik például, hogy ragaszkodik-e az alapszabadság mértékéhez, vagy szakaszosan dolgozik a piaci elvárásoknak megfelelően. Kötelező szabály a munkabérre vonatkozóan sincsen, hiszen jogszabály annak csak minimális mértékét írja elő. E szubszidiárius szabályok azért létezhetnek, mert a munkaadó, a munkavállaló és az állam között létezik egy bizalmi elv, melynek megromlása idézi elő a munkajogi következményeket, és nem fordítva. A munkajogi szabályok megtartása önmagában nem eredményez sem jó légkört, sem hatékony munkát a munkavégzés folyamatában. Gyakorlott munkaadók tudják azt, hogy az együttérzés - melyet egyesek "élni, és élni hagyni" kifejezéssel aposztrofálnak - nagyobb hatásúak, mint a jog formai követelményeihez történő merev ragaszkodás. Itt is ejtünk szót egy jelentős paradoxonról: A munkaadók között nagy számban fordulnak elő olyan személyek, melyek fiatal koruktól kezdődően nem illettek bele a társadalom sablonos formáiba. Valamiért nem voltak alkalmasak arra, hogy a függő jogviszony "gyengébb" alanyai legyenek. E "deviáns" attitűd eredményezte, hogy munkaadóvá váljanak, s e magatartás az oka is annak, hogy az egyenlő bánásmód követelményeinek alávessék magukat, nem csupán a jogszabályi kötelezettségek, hanem a munkahelyi béke megtartása érdekében. Így váltak a leggyengébbekből erőssé.
Világos, hogy egy társadalomban, amennyiben feltételezzük, hogy az egy zárt rendszer, nem lehet mindenki erős vagy gyenge. Az is világos, hogy az "erősség" vagy "gyengeség" relatív, és csak egymáshoz való viszonyukban nyerhetnek értelmet. Létük azonban azt igazolja, hogy nemcsak az erőseknek van szükségük a gyengékre, hanem fordítva is: a gyengék nem tudnak létezni az erősek nélkül. Mégis mit várnak az erősek a gyengéktől? Hogy viseljék őket el? A gyengék kívánsága az erősekhez kézenfekvő: az erősek számukra elviselhető valóságot, szociális biztonságot teremtsenek. Szükség van tehát valamiféle egyensúlyra az erősek és a gyengék között, hogy a két csoport egzisztáljon, pontosabban arra, hogy az együttélésük harmonikus lehessen. Az említett tulajdonságokkal rendelkezők csoportokat alkotnak, logikus tehát, hogy a harmónia csak csoportszinten teremthető meg. A csoport azonban ellentmondásokkal terhelt, mert az test és lélek,[4] de mást akar a test, és mást a lélek. A gyengék csoportja a demokrácia segítségével igyekszik hatást gyakorolni az erősek csoportjára, hiszen annak megsértése aránytalanságokat okoz a társadalomban, melyet elsősorban a gyengék szenvednek meg. Az állam a gyengék tömege, tehát szükségszerűen beavatkozik a csoportviszonyokba.
Egy paradoxon alapján az emberi jogokat államok ismerték el állampolgáraik jóléte érdekében, ezért az egyenlő bánásmódot a közérdek indokolja. Az államnak azonban "mint minden jog eredetének és forrásának, nincs minden korláttól mentes joga".[5] Például "Az állam életvédelmi kötelezettségéből fakadó életvédelmi igénnyel szemben a másik oldalon az anya szabadságjogainak (élethez és testi épséghez való jog, általános személyiségi jog, általános cselekvési szabadság) érvényesüléséhez fűződő igénye áll".[6] Másodsorban azt állítjuk, hogy az emberi élethez és méltósághoz való jog nem korlátozható, vagy ha a
- 20/21 -
méltóság rész jogosítványokból is áll, legalább az emberi élethez való jog univerzális. Azonban az egyes államok gyakorlata ebben is különböző, mert társadalmi elégedetlenséget válthat ki a halálbüntetés megváltoztatása, vagy az abortusz tilalma is. Tehát, ha az emberi élethez való jog sem univerzális, az emberi méltóság sem lehet az, mert adott állam elismeréséhez kötött. Tehát amennyiben az állítjuk, hogy az egyenlő bánásmód az emberi méltóságból származik, meg kell állapítanunk, hogy létezhetnek olyan esetek, amikor az egyenlő bánásmód az emberi méltóság korlátozása miatt nem érvényesülhet.
Nemzetiségek vonatkozásában a jog által kezelendő cselekménynek minősül, ha felmerül a rossz, visszaélő, beteges, diszkriminatív, indokolatlan bánásmód, s melyek indítékait az egyes államoknak ki kell vizsgálniuk.[7] Azonban egyes nemzetiségek jogainak felértékelése leértékelést vonhat maga után, hiszen "a kulturális sokféleség felértékelésének szándéka kívülről zárt, befelé homogén csoportokat" teremt, "merev identitáskategóriákat, az autenticitás - etnikai vagy vallási - mítoszaival legitimált társadalmi zárványokat".[8]
Az egyenlő bánásmódot annak azon céljai biztosíthatják a leghatékonyabban, amelyek nem tisztán jogi jellegűek,[9] például a "közjó" biztosításának igénye.[10] Az egyenlő bánásmód elismerése ugyanis joghoz kötött, szabályozását a pozitív jog mentén is jogi előírások tartalmazzák. A harmadik paradoxon tehát abban található, hogy amennyiben a jog szentesít egy gyakorlatot, akkor a gyakorlatnak volt egy jogilag még nem szabályozott egyenlő bánásmódot sértő időtartama, amit a jog nem szabályozott. Az egyenlő bánásmód megsértését a törvény bünteti, amennyiben azzal a sértett vagy más fél élni kíván, azonban e téren a látencia rendkívül magas. Tehát jogi előírás hiányában, és jogi előírás ellenére is megsérthető az egyenlő bánásmód, ami arra utal, hogy az egyenlő bánásmód megsértése szélesebb eredetre vezethető vissza, mint az azt szabályozni kívánó jog, és megsértése ellen valószínűleg más eszközöket is alkalmazni kell.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
