Az uniós joggal foglalkozó irodalomnak gyaníthatóan az egyik legvitatottabb kérdése a WTO-normák státuszának megítélése. Az elmúlt tíz évben különösképpen felértékelődött e terület, ami az Egyesült Államok és az EU között több ízben fellángoló kereskedelmi vitákkal magyarázható. Így elsősorban a "banánügyekben", valamint a "hormonkezelt hús" importjával kapcsolatos esetekben került többször reflektorfénybe az Európai Unió magatartása, minthogy rendre megpróbált túllépni a WTO-tagságból fakadó egyes szerződéses kötelezettségein és figyelmen kívül hagyta a vitarendezés keretében megszülető határozatokat. A közös kereskedelempolitika alakítóinak az értelmezésében a WTO-normákkal, amelyek egyrészt nemzetközi szerződéses jogban, másfelől egyfajta "másodlagos" jogban (vitarendezési testületi döntések) tapinthatók ki, kevésbé mint nemzetközi jogi kötelezettségekkel, mint inkább egyfajta soft law szabályokkal kell számolni. Miként az alábbiakban látható lesz, az Európai Bíróság az EU kereskedelempolitikájának széles mozgásterét biztosít, amely autonómia adott esetben annak a lehetőségét is magában foglalja, hogy az uniós jogalkotás szembe kerüljön a WTO-normákból fakadó kötelezettségekkel. Ez első megközelítésben akár igazolható is lenne protekcionista jellegű kereskedelmi érdekekkel, azonban az e fajta gyakorlatnak nem csak haszonélvezőit találjuk az Európai Uniós piaci szereplők között. A globális külgazdasági joggal ellentétes uniós importszabályozás értelemszerűen hátrányosan érintheti az importőrök helyzetét. Mindemellett az említett nagyobb visszhangot keltő ügyekben az Európai Unió jogsértő magatartása elvezetett az érintett harmadik államok retorziós jellegű kereskedelmi szankcióihoz, ami viszont tetemes kárt okozott mindazoknak az uniós exportőr vállalatoknak, melyek "vétlen kívülállóként" voltak kénytelenek elszenvedni az ellenintézkedések hatásait.
- 355/356 -
Az alábbi tanulmány a WTO és az EU kapcsolatát vizsgáló kutatási program[1] második szakaszába érve lényegében arra keresi a választ, hogy miként határozhatók meg a globális külgazdasági normák, konkrétabban: a GATT-WTO-normarend státusza az uniós jogon belül. Ez egyrészt annak az egyszerűbbnek tűnő kérdésnek a körbejárását jelenti, hogy mit jelent a GATT-WTO-normák kötelező ereje és jogforrási jellege. Másfelől pedig részletesebb kifejtést az igényel, hogy biztosítható-e ezen normák alkalmazhatósága. A közvetlen alkalmazhatóság ebben az esetben voltaképpen a WTO-normák esetleges közvetlen hatályát (direct effect, unmittelbare Wirkung) előfeltételezné,[2] a közvetett alkalmazhatóság pedig jelen írásban olyan jogintézményekre utal majd, mint pl. a WTO-konform értelmezési kötelezettség előírása. E kérdések bemutatása a nemzetközi jog és uniós jog viszonyának általános elemzésével indul, ezt követi majd az egykori GATT 1947 normák státuszának vizsgálata, amit végül a Kereskedelmi Világszervezethez kötődő normarend elemzése zár majd.
A nemzetközi közjog szempontjából a nemzetközi jogi normák kötelező ereje egyenesen evidencia, az a pacta sunt servanda elvéből közvetlenül levezethető. Következésképpen ezzel összhangban áll az Európai Közösséget alapító szerződés (EKSz) is, melynek alapján a Közösség által hatáskörében más államokkal vagy nemzetközi szervezetekkel megkötött nemzetközi megállapodások a Közösség intézményeire és a tagállamokra nézve kötelezőek.[3] E kötelező nemzetközi jogi normák azonban a közös-
- 356/357 -
ségi jogforrási rendszeren belül nem az elsődleges források közé sorolhatók. Az Európai Bíróság gyakorlatában viszont megerősítette, hogy e nemzetközi megállapodások a közösségi jog integráns részének,[4] és a másodlagos közösségi jogforrások felett állónak tekintendők.[5]
A közösségi intézményeket és a tagállamokat kötelező nemzetközi megállapodások tehát az elsődleges forrásokkal nem lehetnek ellentétesek, a Közösség intézményei által kibocsátott másodlagos források viszont nem ütközhetnek elfogadott és érvényes nemzetközi megállapodásba. A nemzetközi megállapodások mindezen sajátosságai nem függnek attól, hogy egy adott megállapodás milyen formában nyert megerősítést a Közösség részéről, más szóval attól, hogy ténylegesen milyen jogforrás keretében lett megerősítve. Általában ugyanis tanácsi határozattal nyernek megerősítést a nemzetközi megállapodások, ellenben azok jogforrási jellegét nem a határozat (vagy adott esetben a más típusú kihirdető norma), mint szekunder forrás közösségi jogi pozíciója fogja meghatározni, hanem a megállapodások ilyenformán önálló "életet élnek", tulajdonságaik alapján a szekunder források köréből kiemelkednek. A közösségi jog így alapvetően a monista jogrendek alapsajátosságait hordozza magán.
E koncepcióból következik az is, hogy egy érvényes nemzetközi szerződéssel össze nem egyeztethető másodlagos közösségi jogforrással, mint semmis (érvénytelen) aktussal szemben az EKSz 230. cikke alapján az Európai Bíróság előtt keresettel élhetnek a tagállamok, valamint szűk körben magánszemélyek. Mindez jelenti egyben, hogy a Bíróság eljárásaiban (pl. kártérítési vagy előzetes döntési eljárásban) a közösségi szekunder normák érvényessége a nemzetközi szerződés szabályai alapján vizsgálható. Jogforrási jellegükből következően - mivelhogy a nemzetközi szerződések a közösségi jogba tartoznak - lényeges sajátosságuk a tagállami jogokkal szembeni alkalmazási elsőbbségük (elsődlegességük) is, vagyis a megállapodásokba ütköző tagállami normák sem juthatnak érvényre.
- 357/358 -
A nemzetközi szerződések státuszának másik fontos előkérdése, hogy az adott norma közvetlen vagy közvetett módon alkalmazható-e. A lényeg tehát itt már nem csak az, hogy érvénytelenné válnak-e azok a közösségi normák, melyek nem egyeztethetők össze a Közösség által megkötött megállapodással; hanem hogy e szabályokra magánszemélyek (természetes és jogi személyek) és tagállamok hivatkozhatnak-e közvetlenül az Európai Bíróság vagy a tagállami bíróságok eljárásaiban, vagy más, indirekt módon fog-e érvényre jutni az adott norma.
A norma közvetlen alkalmazhatósága - vagyis itt most konkrétan: közvetlen hatálya - kapcsán mindenek előtt tisztázandó, hogy egyáltalán szükséges-e a nemzetközi jogi normák közvetlen hatályának elismerése. Ahogy látható volt, a Közösség által elfogadott megállapodás mindenképpen kötelező lesz, akár a nemzetközi közjog (pacta sunt servanda), akár az uniós jog perspektívájából (EKSz 300. cikk) nézzük. A kötelező erejét tehát nem befolyásolja, hogy biztosított-e a közösségi jogban annak közvetlen hatálya avagy sem, más szóval egy nemzetközi jogi norma közvetlen hatályának a megadása nem kötelezettség.
A közvetlen hatály ellenben a norma érvényesíthetősége szempontjából lényeges kérdés. Amennyiben adott megállapodás esetében nem biztosított a közvetlen hatály, akkor az - képletesen szólva - pusztán nemzetközi jogi kötelezettség marad: a belső jog alanyainak nem lesz lehetőségük e normákat érvényesíteniük. Így adott esetben, ha példának okáért az uniós norma kollízióban áll a nemzetközi megállapodással, előbbi érvényessége nem kérdőjeleződhet meg. Eredetileg a közösségi jogi normák közvetlen hatálya a korszakalkotó jelentőségű Van Gend en Loos-ügy[6] nyomán a Bíróság gyakorlatában kialakult kritériumok alapján határozható meg. E szerint - némileg leegyszerűsítve - egy közösségi jogi rendelkezés akkor közvetlen hatályú, ha a norma természetét tekintve egyértelmű és feltételen, illetve önálló és lejárt kötelezettséget tartalmaz. A Bíróság gyakorlata szerint azonban az alapszerződések és a közösségi jog egyéb szabályainak közvetlen hatálya nem automatikus jellegű s a közvetlen hatály megállapításakor a Bíróság elsősorban a norma értelmét, célját összefüggéseiben veszi alapul. Az ítélkezési gyakorlatában az elmúlt évtizedekben tucatnyi
- 358/359 -
alapszerződési cikkről egyedileg állapította meg a Bíróság, hogy közvetlen hatályúak. Emellett a másodlagos jogforrások közvetlen hatályának elveit is több alkalommal vizsgálta a luxembourgi testület. A rendeletek általában mindig közvetlen hatályúak, a határozatok viszont csak bizonyos feltételekkel bírhatnak közvetlen hatállyal.
Habár nemzetközi szerződéseket általában a Közösség határozat formájában erősít meg, miként arról fent szó esett, a nemzetközi szerződés jellegét nem a kihirdető jogforrás határozza meg, hanem a Bíróság e források kapcsán külön gyakorlatot alakított ki. Többnyire azonban a fenti általános kritériumrendszerből merít a Bíróság a nemzetközi megállapodások közvetlen hatályának vizsgálata során is. Az International Fruit Company-ügyben[7] a tényállás szempontjából releváns nemzetközi jogi norma - éppen a GATT 1947 - közvetlen hatályát a Bíróság ugyan nem tartotta megállapíthatónak, viszont utalt a közvetlen hatály feltételeire. Ezek szerint nemzetközi szerződés közvetlen hatályának megállapíthatósága során elsősorban azt kell tekintetbe venni, hogy az adott norma alkalmas-e arra, hogy magánszemélyekre jogokat ruházzon, akik azt tagállami bíróság előtt meghivatkozhatják.[8] Majd a Kupferberg-ügy alapján volt levonható az a következtetés, hogy - hasonlóan az egyéb közösségi jogi forrásokhoz - a nemzetközi megállapodások közvetlen hatálya sem automatikus, hanem minden esetben az adott egyezmény kontextusában kell a konkrét rendelkezés sajátosságait megvizsgálni.[9] Mindemellett a Bíróság utalt arra a fent már megemlített szempontra is, hogy a nemzetközi jog elvei szerint egy nemzetközi egyezmény szerződő felei szabadon meghatározhatják, hogy annak milyen belső jogi hatályt biztosítanak.[10] Ebből következik, hogy a közvetlen hatály megadása csak abban az esetben válik szükségessé, amennyiben azt maga az egyezmény írja elő kötelezettségként. Egyébiránt a közösségi jog - és az Európai Bíróság - problémája lesz, hogy egy kérdéses nemzetközi megállapodásnak biztosítandó-e a közvetlen hatály.
- 359/360 -
A Bíróság ezen az úton haladva a későbbi gyakorlatában esetről esetre vizsgálta meg, hogy konkrét nemzetközi megállapodás mely rendelkezései tekinthetők közvetlen hatályúnak. Példaként említhető a Demirel-ügy, melyben az EK és a Török Köztársaság között létrejött ankarai megállapodás (társulási szerződés) egyes rendelkezéseinek közvetlen hatálya volt kérdéses. A Bíróság a közvetlen hatály általános kritériumait alkalmazva megállapította, hogy nemzetközi szerződés rendelkezése akkor közvetlen hatályú, ha az a szerződő felek pontos és világos kötelezettségét írja elő, és amely nem igényli további átültető norma kibocsátását, illetve hatálya nem függ további intézkedéstől.[11] E kritériumrendszer tekinthető kiforrottnak, a közvetlen hatály ezen feltételeit a Bíróság későbbi ítélkezésében is megismételte (pl. Sevince-ügy,[12] Kziber-ügy,[13] Anastasiou-ügy,[14] Racke-ügy,[15] vagy az újabb gyakorlatból a Simutenkov-ügy[16]). Megjegyezhető emellett, hogy a nemzetközi jogi normák körét a Bíróság szélesen értelmezi. Ennélfogva a fenti feltételek teljesülése esetén olyan rendelkezések közvetlen hatálya sem zárható ki, amelyek nem közvetlenül nemzetközi szerződésből fakadnak, hanem az adott szerződéssel - pl. társulási megállapodással - létrehozott testületek (pl. társulási tanácsok) bocsátottak ki.[17]
A későbbi okfejtés végett szükséges szólni közvetett alkalmazhatóság esetéről, az ún. "közvetett hatály" kategóriájáról is, vagyis arról az esetről, mikor egy norma (itt esetünkben a nemzetközi megállapodás) szabálya nem
- 360/361 -
közvetlen hivatkozás útján, hanem egyéb közvettet módon válik érvényesíthetővé. Az indirekt hatály koncepciója az irányelvek alkalmazhatóságával kapcsolatban jelent meg először irodalomban a Bíróság gyakorlata nyomán. Ez esetben azonban valójában nem az irányelvek "hatályáról" volt szó, hanem gyakorlatilag az ún. irányelvszerű értelmezés kötelezettségéről. Ennek egyik kiforrottabb alapját az Európai Bíróság Marleasing-ügyben[18] megfogalmazott ítélete jelentette. Habár az efféle indirekt hatály és értelmezési kötelezettség mindenek előtt az irányelvhez, mint jogforráshoz köthető doktrinális tétel, bizonyos esetekben nemzetközi szerződéseknél is átgondolható a közvetett érvényesíthetőség lehetősége. Az értelmezési kötelezettségen alapuló "közvetett hatályhoz" hasonlatos technikát azoknál a nemzetközi szerződéseknél lehet majd megfontolni - pl. a GATT rendelkezéseivel összefüggésben -, melyeknek a közvetlen hatályát az Európai Bíróság nem ismerte el. Az értelmezési kötelezettségen, mint a közvetett érvényesíthetőség egyik esetén túlmenően a "közvetett hatály" más esetkörével is találkozhatunk majd. Hasonló helyzetről beszélhetünk majd akkor, ha egy kérdéses nemzetközi jogi norma - GATT-WTO-jogrend konkrét szabálya - egy kötelező közösségi jogszabályon keresztült fejti ki a hatását. A közösségi jogszabály ez esetben mintegy közvetítő közegként, a nemzetközi normára utalással fogja elősegíteni a nemzetközi jogi kötelezettség érvényesíthetőségét.
A GATT 1947 kötelező jellegének megalapozását eleve megnehezítette, hogy az EGK pozíciója nem volt egyértelműen tisztázva a GATT 1947 keretén belül, vagyis a Közösség nem volt formálisan részese a GATT-egyezménynek. Következésképpen első megközelítésben eleve kizártnak tűnt, hogy a GATT-egyezmény rendelkezései jogi kötelezettséget jelentsenek arra az Európai Gazdasági Közösségre nézve, amely nem csatlakozott az egyezményhez. Fontos azonban ebből a szempontból, hogy a gyakorlatban kialakult az EGK ún. "de facto" vagy "sui generis" részes fél pozíciójának hallgatólagos elismerése, ami a gyakorlatban a kvázi szerződő
- 361/362 -
fél pozícióját kölcsönözte az EGK-nak, amely együtt járt azzal, hogy a GATT rendelkezései ugyanolyan módon kötelezték a Közösséget, mint a GATT többi "de iure" részes pozíciójában lévő államát. Ilyenformán ezen - inkább jogtechnikai jellegűnek tekinthető - probléma a kötelező erő (és egyébként a közvetlen hatály) megállapíthatóságát elvileg nem befolyásolta.
A gyakorlatban alakult ki, hogy ugyan formálisan a kötelezettségek alanyai továbbra is az EGK tagállamai voltak, azonban a GATT többi részes állama elfogadta, hogy a kizárólagos hatáskört jelentő közös kereskedelempolitika nyomán maga az EGK járjon el tagállamai helyett. A Közösség habár nem volt részese az egyezménynek, azt magára nézve kötelezőnek ismerte el és ezzel párhuzamosan a GATT 1947 kötelező erejét az Európai Bíróság is kimondta, amire alapvetően azért volt szükség, hogy a részes harmadik országok ténylegesen felléphessenek azzal az entitással szemben, amely ténylegesen volt felelős a közös piac és a harmadik országok közötti áruforgalom szabályozásáért. Ennek megfelelően az International Fruit Company-ügyben[19] a GATT 1947 kötelező erejének kimondáshoz a vámunió működésével összefüggő célszerűségi megfontolások alapján jutott el a Bíróság. Az ítéletben kifejtettek szerint a Közösség tagországai az EGK megalapításával a GATT irányában fennálló kötelezettségeiket nem kívánták felszámolni, csak minthogy a vámunió működtetése megkívánja a külkereskedelmi viszonyok szabályozásának és működtetésének közösségi szintre telepítését, ennek érdekében a közös kereskedelempolitika létrehozásával e kompetenciákat az EGK-ra átruházták és mién arra a Bíróság utal: e hatáskör-delegációt a GATT szerződő felei hallgatólagosan tudomásul vették.
A Bíróság az említett International Fruit Company-ügyben[20] foglalkozott első alkalommal a GATT 1947 közvetlen alkalmazhatóságának egyes aspektusaival, nevezetesen annak közvetlen hatályával. A Bíróság közvetlen hatály és ezáltal a közvetlen alkalmazhatóság lehetőségét magánszemélyek (konk-
- 362/363 -
rétan egy holland almaimportőr vállalkozás) vonatkozásában kizárta.[21] Az ügyben a gyümölcsimportot engedélyhez kötő bizottsági rendelet és a GATT összhangja volt vitatott, azonban a Bíróság elutasította, hogy a GATT-normákra a magánszemély felperes közvetlenül hivatkozzon. A Bíróság ezt alapvetően a GATT flexibilis, meghatározatlan jellegével indokolta, vagyis hogy a számtalan kivételes szabályozás lehetőségének megadásával a szerződő felek a Bíróság álláspontja szerint éppen a GATT kötetlen profilját kívánták kifejezni.[22] Mindemellett a Bíróság vizsgálta a szerződő felek vitáinak feloldását és a GATT-normák kikényszeríthetőségét is, és a GATT 1947 keretében kialakított vitarendezési mechanizmus hiányosságait hangsúlyozta, amely álláspontja szerint szintén a közvetlen hatály megadása ellen szólt.[23]
Mindez azt jelentette, hogy elvileg az ítélet még nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a GATT szabályai más úton képezhessék - példának okáért érvényességi - felülvizsgálat tárgyát. Nem volt eldöntött, hogy csak a magánszemélyek részére kizárt-e a GATT-normák közvetlen meghivatkozhatósága, vagy tagállamok (netalán más perképességgel rendelkező közösségi szervek) esetében sem megengedett a direkt érvényesíthetőség. A GATT 1947 közvetlen hatályának igazolhatóságát érintő efféle bizonytalanságokat végül a '90-es években legátfogóbban a Bíróság a "banánügyek" sorozatában oszlatta el.[24] E viták homlokterébe a közösségi banánpiaci termékpályát létrehozó Tanács 404/93/EGK rendelet által bevezetett preferenciális vámrendszer került. A rendelet ugyanis lényegesen kedvezőbb feltételeket szabott a Közösséghez intézményesen - kereskedelmi
- 363/364 -
egyezménnyel - kapcsolódó afrikai, karibi és csendes óceáni (AKCs) államokból érkező banánimporttal szemben, mint a más régiókból származó gyümölcsbehozatallal szemben. A közösségi rendelet diszkriminatívnak tartott szabálya elsősorban az Egyesült Államok érdekszférájába tartozó közép- és dél-amerikai országok exportőreit érintett hátrányosan, de értelemszerűen kedvezőtlen helyzetbe hozta az utóbbi államokból importáló közösségi vállalkozásokat is, különösképpen német vállalatokat. Ezzel volt magyarázható, hogy az NSZK keresetet nyújtott be az Európai Bíróságnál és kérte a banánpiaci rendtartás diszkriminatív szabályainak megsemmisítését arra hivatkozással, hogy azok a GATT rendelkezéseibe ütköznek ("Németország kontra Tanács"-ügy[25]). Az Európai Bíróság érdemben nem vizsgálta meg a hivatkozott közösségi szabályok összeegyeztethetőségét a GATT 1947 normáival, csak visszautalt arra a korábban kifejtett véleményére, hogy a GATT meghatározatlan jellegű, flexibilis megállapodás, melyből hiányoznak a kikényszerítéshez nélkülözhetetlen garanciák. Emellett a Bíróság felhívta ismét a figyelmet a konszenzusos jellegű vitarendezési mechanizmusára és szabályainak tág értelmezési lehetőségeire. Egyébiránt pedig újabb szempontot mérlegelve a Bíróság hivatkozott arra, hogy a GATT egy viszonosságon alapuló rendszer, amely éppen azáltal bomlana fel, ha a közösségi jogban biztosítva lenne a GATT-normák közvetlen hatálya.[26]
Mindezek alapján egyértelműen kifejezésre jutatta a Bíróság ítélete, hogy a GATT rendelkezésekre már nem csak a magánszemélyek, hanem a tagállamok sem hivatkozhatnak közvetlenül, vagyis a korábbi kizáró álláspontot abszolút módon kezdte értelmezni. Más szóval a tagállamoknak sincs arra lehetőségük, hogy a GATT 1947 szabályaiba ütköző közösségi normát semmisségi keresettel a Bíróság előtt megtámadják.[27] Ez már csak azért is elgondolkodtató volt, mert az EU tagállamai kivétel nélkül tagjai a Kereskedelmi Világszervezetnek is, így maguk is felelősséggel tartoznak a GATT-WTO-normák végrehajtásáért.[28] Ez lényegében azt jelen-
- 364/365 -
tette, hogy ítéletével az Európai Bíróság végképpen kizárta annak a lehetőségét, hogy közösségi normák érvényességét a GATT 1947 szabályaihoz lehessen mérni.
A Bíróság ezen álláspontja a "banánügyekhez" kapcsolódó más eljárásokban is megerősítést nyert, többek között pl. az Atlanta-[29], és Chiquita Italia-ügyben.[30] Az így kialakuló ítélkezési gyakorlat viszont egyre távolabb került a Bíróság által korábban a nemzetközi megállapodások kapcsán megfogalmazott elvektől, ti. hogy azok a közösségi jog integráns részének tekintendők. Másképpen megfogalmazva, az ismertetett három szempont alapján (GATT rugalmas jellege, a vitarendezés hiányosságai, viszonosság) a GATT 1947 megítélése nem a nemzetközi normák általános közösségi jogi megközelítés, hanem speciális szabály alá esett. Megjegyzendő egyébként, hogy mindemellett a Bíróság a közvetlen alkalmazhatóság kizárását nem csak a szerződéses kötelezettségek tekintetében, hanem a GATT úgymond "szekunder" normái (vitarendezés keretében született döntések) vonatkozásában is kimondta.[31] Ezen túlmenően pedig végeredményben az is kérdésessé vált, hogy a GATT-normák hova helyezhetők el a közösségi jogforrási rendszerben, minthogy a korábbiakban említett és a nemzetközi megállapodások esetében alkalmazott kategorizálás (primer és szekunder jogforrások közé helyezés) sem volt összeegyeztethető a GATT kapcsán kiformálódó ítélkezési gyakorlattal.
Habár a Bíróság a fentiekben vázolt érvrendszer alapján a GATT-normák közvetlen hatályát elutasította, más ügyekben meghatározott olyan szempontokat, amelyek a GATT-normák közvetett alkalmazhatóságát, ezáltal egyfajta indirekt érvényesíthetőséget tesznek lehetővé. A GATT 1947 adott rendelkezése ezekben az esetekben nem mint a közösségi jog önálló, integráns részét képező forrása jut érvényre, hanem akként, hogy a norma egy közösségi jogforrás (rendelet, irányelv stb.) részévé válik, miáltal a GATT 1947 alkalmazhatóságát az utóbbi norma "közvetíti". A Bíróság gyakorlatában több olyan konkrét helyzet vetődött fel, amikor a GATT-
- 365/366 -
normarend adott rendelkezésének "közvetett hatálya" kivételesen megállapítható. Ezen ítéletek sorából két elvi jelentőségű emelhető ki.
A FEDIOL III.-ügyben megállapítást nyert, hogy GATT 1947 rendelkezése közvetetten válik alkalmazhatóvá, amennyiben arra egy közösségi jogi norma kifejezetten utal.[32] Az ügyben az étolajgyártókat képviselő európai szervezet korábban az Európai Bizottság előtt kezdeményezte az ún. új kereskedelempolitikai eszköz keretében vizsgálati eljárás megindítását Argentínával szemben. A Bizottság viszont határozatában elutasította a kérelmet, amit FEDIOL felperesként eljárva az Európai Bíróság előtt megtámadott és kérte annak hatályon kívül helyezését. Az eset vitás kérdései közül szempontunkból az bírt jelentőséggel, hogy felperes kérelmének alátámasztására az érdekelt FEDIOL keresetét csak az új kereskedelempolitikai eszközt szabályozó rendeletre, vagy ezen túlmenően konkrét GATT-normára is alapozhatja-e, amikor Argentína magatartásának tisztességtelen voltát kívánja bizonyítani. Az Európai Bíróság ítéletében kimondta, hogy a GATT-normák az új kereskedelempolitikai eszközről szóló rendelet által átfogott szabályozási körbe esnek. Más szóval a tisztességtelennek minősülő - ti. a nemzetközi jog szabályaival, vagy az általánosan elismert elvekkel összeegyeztethetetlen - magatartások meghatározásakor a rendelet alkalmazási körébe bele kell vonni a GATT szabályokat is. Ebből kifolyólag a rendelet szerinti eljárást kérelmező személyek konkrét GATT-normákat is megjelölhetnek annak érdekében, hogy harmadik állam magatartásának tisztességtelen voltát igazolni tudják. A FEDIOL-ügyben ezáltal a Bíróság abban az esetben tette lehetővé eljárásában jogalapként a GATT-szabályokra való hivatkozást, amennyiben arra egy közösségi jogi norma utalt.[33]
Az indirekt alkalmazhatóság koncepcióját némileg finomította, illetve más szempontokkal kiegészítette a Bíróság néhány évvel később a Nakajima-ügyben.[34] Az ítéletben megfogalmazottak szerint a GATT rendelkezéseire magánszemélyek hivatkozhatnak akkor is, ha egy közösségi jogszabály kibocsátásnak kifejezett célja az volt, hogy egy GATT-normát hajtson végre.[35] Más megfogalmazásban a Nakajima-elv szerint a közvetett érvénye-
- 366/367 -
síthetőség szempontjából a lényeges feltétel az, hogy fennálljon egy konkrét GATT-kötelezettség végrehajtásának szándéka a Közösség részéről. A Bíróság kifejezetten szűken értelmezi e feltételeket: mindig az adott esetben követeli meg a végrehajtás kifejezett szándékát (általános alkalmazkodási, implementációs stb. kötelezettség nem alapozza meg a Nakajima-elvet), valamint a végrehajtandó GATT-normának konkrétnak kell lennie. Míg Nakajima-ügyben szereplő dömpingellenes kódex konkrét normának minősült, addig általában a GATT szabályait nem tartotta a bírósági gyakorlat kellően konkrétnak ahhoz, hogy ily módon, közvetett formában érvényre lehessen juttatni.
Mindezek alapján érezhetővé válik a Bíróság által kidolgozott alkalmazhatósági kritériumrendszer leglényegesebb hiányossága. Azokban az esetekben ugyanis, ha a Közösség mulasztást elkövetve éppen hogy nem is szándékol bizonyos GATT-kötelezettségeket végrehajtani, akkor e normák érvényesíthetősége közvetett módon sem jöhet szóba, minthogy hiányzik a közösségi jogszabály és a végrehajtás szándéka, amely utalásával érintené vagy implementálná a kérdéses GATT-rendelkezést. Ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy a Bíróság a korábban bemutatott érvelés alapján a közvetlen alkalmazhatóság minden formáját elutasította, akkor látható: a GATT-normarend alapján a közösségi jog csak egy keskeny szegmensének az érvényessége tehető vita tárgyává.
Nem voltak eleve megalapozatlanok azok a prognózisok, melyek a Kereskedelmi Világszervezet létrejöttétől azt is várták, hogy a közösségi jogban a GATT - vagy 1995 után már - a GATT-WTO-normák státusza egyér-
- 367/368 -
telművé válik.[36] Ezen elvárások alapja az volt, hogy a WTO megalapítását követően a Közösség pozíciója e globális szervezeten belül rendeződött. A Közösség eredeti tagként vett részt ugyanis a Kereskedelmi Világszervezet megalapításában, képviselője a többi alapító, így az EK tagállamainak kormányképviselői mellett 1994. április 15-én írta alá az Uruguay-forduló eredményeit összegző záródokumentumot, a WTO-egyezményt. A dokumentum megerősítése a Közösség részéről a nemzetközi szerződéskötési eljárásnak megfelelő döntéshozatal szerint történt. Az EKSz által meghatározott folyamatban a nemzetközi szerződést beiktató közösségi dokumentum javaslatát a Bizottság dolgozta ki,[37] azt a Gazdasági és Szociális Bizottság véleményezte,[38] majd az Európai Parlament elé került, amely 1994. december 14-én hozzájárulási eljárásban hozott pozitív döntést a bizottsági javaslatról.[39] Végül a Bizottság javaslatának megfelelő dokumentumot a Tanács erősítette meg és hirdette ki 1994. december 22-i ülésén határozat[40] formájában.
A WTO-egyezmény az Európai Bíróság hivatkozott 1/94. véleménye szerint vegyes szerződésnek minősült, így Közösség mellett az EK-tagállamok szintén a Kereskedelmi Világszervezet eredeti alapítói lettek. Harmadik WTO-tagállamok szemszögéből nézve a WTO-normák kötelezettjei egyaránt a Közösség és az EK tagállamai, azonban e normák végrehajtásáért való felelősség a gyakorlatban a közösségi jog hatásköri szabályai alapján megoszlik az EK és tagállamok között. Erre utal a WTO-egyezményt elfogadó Tanács 94/800/EK határozata, amely a Közösség részéről kizá-
- 368/369 -
rólag azon szerződéses rendelkezések kötelező erejét ismerte el, amelyek a Közösség kompetenciájába tartozó területeket érintettek.[41] Elkerülendő azonban a tagállamok és a Közösség közötti hatásköri "villongásokból" adódó bizonytalanságokat, az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatában az egységességre törekszik: így értelmezési jogkörét a teljes WTO-egyezményre kiterjeszti, vagyis nem csak azon részek tekintetében, melyek kötelező erejét a Tanács elismerte, hanem a teljes szerződésszöveg vonatkozásában.
Összegezve tehát kijelenthető, hogy a WTO megalapítását követően a Közösség de iure taggá válásával mind a nemzetközi közjog, mind a közösségi jog perspektívájából nézve a GATT-WTO-normák kötelező ereje nem vitatható, e kötelezettségekért való helytállás pedig a közösségi jog belső, hatásköri szabályai alapján adható meg.
A Közösség WTO-n belüli pozíciója - a fent vázoltak alapján - arra enged következtetni, hogy 1995 után megoldottnak tűnnek azok a kifogások, melyeket a Bíróság korábban a közvetlen hatály elutasítása kapcsán fogalmazott meg. A WTO-egyezmény kötelező szerződés (hogy miként érinti a Közösséget illetve a tagállamokat, ez itt nem lényeges kérdés), az EK eredeti, alapító tagként vesz részt a Kereskedelemi Világszervezet létrehozásában, így korábbi gyakorlatot alapul is véve a WTO-egyezmény a közösségi jog integráns részének lenne tekinthető. Amennyiben a közvetlen hatálynak az International Fruit Company-ügyben korábban kimunkált kritériumait alkalmaznánk a megreformált GATT-WTO-jogrendre, akkor minden bizonnyal a közvetlen hatályt el kellett volna ismerni. A WTO megalapításával és a Marrakesh-i szerződéscsomag "single approach" megközelítéséből kifolyólag ugyanis a GATT-WTO-normarend 1995 után lényegesen meghatározottabb, átláthatóbb és konkrétabb lett, mint amilyen egykoron a GATT 1947 volt. Emellett szintén megoldódni látszott 1995 után az a kérdés, amit a Bíróság korábban a GATT 1947 vitarendezése kapcsán hozott fel. Nevezetesen, az új vitarendezési mechanizmus és a WTO jogérvényesítési rendszere is már lényegesen biztosabb alapokon áll, kiszámíthatóbb lett, mint amilyen az elődje volt.
- 369/370 -
Mindezek tükrében alappal okozott csalódást, s mi több, jelentős vihart[42] az Európai Bíróság 1999. november 23-án kelt ítélete (Portugália kontra Tanács[43]), amelyben megvonta a lehetőségét annak, hogy egy tagállam semmisségi keresetében tanácsi határozattal szemben közvetlenül hivatkozzon a GATT-WTO-normarend szabályaira. A vita alapját egy textil-megállapodás képezte, melyet a Közösség Pakisztánnal és Indiával kötött[44] azzal a kifejezett céllal, hogy ezen országok gyártói enyhébb feltételek mellett exportálhassák termékeiket az Európai Unióba. Portugália keresetet nyújtott be a határozattal szemben vitatva annak jogszerűségét, a kereset mögött minden bizonnyal az a tényező játszott szerepet, hogy a portugál termelőket jelentős hátránnyal fenyegette a megállapodás. A jogellenesség bizonyítása kapcsán utalás történt a Marrakesh-i szerződéscsomag részét képező Textil és Ruházati Megállapodásra.[45]
Habár a Bíróság megállapítja, hogy a WTO-egyezmény a korábbi GATT 1947 jellegétől már lényegesen eltér, többek között erősödött a vitarendezési eljárás hatékonysága, ennek ellenére a WTO-normák közvetlen hatályának lehetőségét elutasítja. Álláspontját egyrészt arra alapozza, hogy az újonnan létrejött WTO keretében kiemelkedő jelentősége van a felek közötti tárgyalásoknak. A Bíróság hangsúlyozza, hogy a Kereskedelmi Világszervezet új vitarendezési rendszere lehetőséget ad arra, hogy egy elmarasztalt tagállam ne vonja vissza automatikusan a jogsértő aktusát, hanem tárgyalásokat kezdeményezzen más érintett felekkel a káros hatások egyéb úton történő megoldásáról.[46] Ha tehát a tagok nemzeti bíróságai a WTO-normákkal össze nem egyeztethető belső jogszabályok alkalmazásától eltekinthetnének, a jogalkotó és jogalkalmazó szerveiktől elvennék annak lehetőségét, hogy éljenek az előbbi jogosultságukkal.[47] Másképpen kifejezve, ha a közösségi jogban biztosított lenne a közvetlen hatály és a
- 370/371 -
közvetlen alkalmazhatóság, a Közösség tárgyalási mozgástere beszűkülne, vagy akár meg is szűnne.
A Bíróság másik fontos argumentuma, hogy amennyiben a közvetlen hatály elismerése megtörténne, akkor a viszonosság elve nem érvényesülne.[48] A Közösség ezáltal hátrányosabb helyzetbe kerülne azokkal a WTO-tagokkal szemben, melyek az egyezmény közvetlen hatályát nem ismerték el,[49] mivelhogy a közösségi jogalkotó és jogalkalmazó nem lenne képes a WTO-tag kereskedelmi partnerekkel fennálló kapcsolatokat szabályozni.
Az Európai Bíróság végül utalt a Marrakesh-i szerződéscsomagot megerősítő Tanács 94/800/EK határozatra, melynek preambuluma kifejezetten kimondja, hogy a megerősítés nem fogja eredményezni automatikusan a közösségi jogalkalmazó szervek és a tagállamok által e szerződések közvetlen hivatkozhatóságát.[50]
Látható tehát, hogy az ítélet indokolásának homlokterében egyrészt a tárgyalási autonómia kérdése, másrészt a reciprocitás elve, harmadsorban pedig a közösségi ratifikációs norma egy konkrét szabálya állt. Következésképpen a Bíróság a közvetlen hatály lehetőségét a GATT 1947 kapcsán felhozott ellenérvekhez képest más alapokra helyezve utasította el, viszont a felhozott érvek részben elvi-koncepcionális okok, másrészt normatív megfontolások alapján megkérdőjelezhetők.
A Bíróság által elsőként említett indok, hogy a Közösség mozgásterét beszűkítené a közvetlen hatály elismerése, a vitarendezési eljárás szabályairól szóló egyetértés 22. cikk 2. bekezdésének[51] egy olyan értelmezését
- 371/372 -
feltételezi, amely nehezen egyeztethető össze a WTO és a vitarendezés alapvető céljaival. A Bíróság által képviselt álláspont mögött ugyanis egy olyan elképzelés húzódik meg, mely szerint a vitarendezési testület döntései nem kötelezőek, hanem azokról az elfogadást követően még tovább lehet tárgyalni a vitarendezésről szóló egyetértés 22. cikke szerint, így végeredményben kompenzációval az érintett államoknál "megvásárolható" a testület határozatának figyelmen kívül hagyása. Egy ilyesfajta álláspont egyenesen ellentétben áll a vitarendezési egyetértés 3. cikk 7. bekezdésével, ami alapján a vitarendezés célja elsődlegesen a kölcsönösen elfogadható megállapodás megkötése, ennek hiányában a jogellenes intézkedés visszavonása.[52] Az egyetértés szóhasználatából az következik, hogy "kölcsönösen elfogadható megállapodás" csak az egyezménnyel összhangban álló megoldás lehet, tehát adott esetben a WTO-megállapodásba ütköző tagállami szabályozást tárgyalásos úton sem lehet "megmenteni". Ilyen esetben csakis az inkonzisztens szabályozás visszavonása lehet a vitarendezés célja. Mindemellett az egyetértés alapelveket taglaló cikkéből az is következik, hogy a kompenzáció csak kivételes eszköz,[53] kizárólag indokolt esetben igénybe vehető jogintézmény. Következésképpen maga a 22. cikk 2. bekezdése is egy speciális norma, így az Európai Bíróság igazolásának problémáit jelzi már önmagában az is, hogy ítéletének indokolása - gyakorlatilag legfontosabb argumentumként - egy kivételesen előforduló, speciális esettel próbálja megalapozni a közvetlen hatály elutasítását. Ezen túlmenően magyarázatot érdemel a tárgyalási autonómia elve kapcsán, hogy a Bíróság a jelen ügyben hivatkozott GATT-WTO-normákat úgy jellemzi, mint amelyek lényegüket tekintve a "kölcsönösen előnyös megállapodás" megtalálásának a célját szolgálják. Mivel e szempontot a Bíróság mélyebben nem elemezte, így nem volt világos annak
- 372/373 -
tartalma. A későbbi gyakorlat (Hollandia kontra Parlament és Tanács-ügy[54]) arra enged következtetni, hogy azok a megállapodások esetében megállapítható a közvetlen hatály, melyek a WTO-megállapodástól eltérően nem kizárólag a kölcsönösen előnyös megoldás elvén alapulnak, hanem aszimmetrikus jellegük is lehet. A GATT-WTO-jogrendet komplexen az így konstruált "kölcsönösen előnyös megállapodás" doktrínája alá helyezni azért vitatható, mert e jogrend számos olyan rendelkezése említhető, amely jogszerűen teremti meg az alapját - akár csak időlegesen - az aszimmetrikus kötelezettségek rendszerének (pl. kivételek, GATT XX. cikk, kereskedelmi védintézkedések stb.)
Az ítélet indokai közül másodikként kiemelhető és elvi megfontolások tárgyává tehető a reciprocitás (viszonosság[55]) elvének alkalmazása, amely már részben - de nem fő argumentumként - korábban a banánpiaci rendtartással összefüggésben is megjelent. Az vitathatatlan - miként Vörös is megjegyzi[56] -, hogy a GATT-WTO keretében folytatott tárgyalások részben a viszonosság elvén alapulnak, azonban az ekképpen értelmezett viszonosság a már kialkudott és a tagokra érvényes normák kötelező erejét nem befolyásolja. A viszonosság példának okáért a vámcsökkentések kialakítása, vagy új tag felvételi kritériumainak alkufolyamata során lényeges tárgyalási technika, de egy WTO tagállam a már elfogadott és kötelező erejű GATT-WTO-normák végrehajtását a viszonosságra hivatkozással nem tagadhatja meg. Ezzel a multilaterális egyezmény alaplogikáját és az egységes felfogását borítaná fel. Jóformán a viszonosság nemzetközi kereskedelmi szerződések alapelveként utoljára a XIX. században jelenik meg, mivel már akkoriban felismerték, hogy reciprocitás elve egyre kevésbé felel meg a kereskedelmi expanzióban érdekelt országoknak, ugyanis fennállt az a veszély, hogy partnerük harmadik államokkal olyan megállapodást köt, amely a nekik nyújtottnál még kedvez-
- 373/374 -
ményesebb elbánást biztosít. (Megjegyezhető egyébként, hogy éppen ezen felismeréstől vezérelve a kereskedelmi megállapodásokban alkalmazott reciprocitás elvét felváltotta a legnagyobb kedvezményes elbánás eleve, amely később a GATT meghatározó alapelve lett). Eszerint a reciprocitásra való hivatkozás eleve "avíttnak" tekinthető a fentiek alapján, és nem adekvát a GATT-WTO-normarend által megtestesített globális külgazdasági jog esetben, minthogy a viszonosság gyakorlatilag csak a tagállamok gazdasági diplomáciájának tárgyalási stratégiáját határozhatja meg, de a GATT-WTO-normák végrehajtásának akadályát nem képezheti. Egyébiránt e pontban némileg saját magával is ellentétbe kerül a Bíróság. A korábban már több ízben idézett Kupferberg-ügyben éppen a Bíróság mondta ki, hogy amennyiben csak a szerződő felek egyikének bíróságai ismerik el egy nemzetközi megállapodás bizonyos részeinek közvetlen hatályát, önmagában még nem minősül a viszonosság hiányának a szerződő felek között.[57] Más szóval a korábbi érv pontosan arra utalt, hogy a viszonosság és a közvetlen hatály megadása, vagy éppenséggel elutasítása között nincs kapcsolat.
A Bíróság által vizsgált szempontok közül végül harmadikként azt a szempontot említhetjük, amely a WTO-egyezményt megerősítő tanácsi határozat preambulumára vonatkozott, nevezetesen, hogy a WTO-egyezmény természeténél fogva nem alkalmas arra, hogy közvetlenül hivatkozzanak rá a Közösség vagy a tagállamok bíróságai előtt. Ezt a kérdést Saggio főtanácsnok is megemlítette indítványában. A főtanácsnok álláspontja szerint a preambulumba foglalt kijelentés nem kötelező forrás, így az pusztán politika jellegű nyilatkozatnak tekinthető. Ebből pedig következik, hogy a preambulumba foglalt deklaráció egy multilaterális egyezmény hatályát egyoldalúan nem képes befolyásolni.[58] Saggio véleménye több kérdést is felvet. E kritikai álláspont a preambulumra általánosan rávetítve feltételezhetően nem állja meg a helyét. Mellőzve ugyanis a jogszabálytanra vonatkozó hosszabb elemzést, a bírósági gyakorlat szerint preambulum is szerves része a közösségi jogszabályoknak, olyan kihagyhatatlan rendelkezéseket is tartalmaz (pl. jogalap meghatározása), mely-
- 374/375 -
nek elmaradása vagy nem megfelelő kidolgozása akár a jogszabály semmisségének alapja is lehet.
A preambulum tehát tartalmazhat kötelező normát, a kérdés itt akkor csak konkrétan fogalmazható meg, nevezetesen hogy az említett kijelentés kötelező-e? Jelen sorok szerzőjének álláspontja szerint a preambulumba foglalt kitétel, amely a Tanács közvetlen hatály elutasítására vonatkozó intencióját tartalmazza, kötelező norma. Miként azt már korábban leszögeztük, nemzetközi norma belső hatálya, illetve az állam (Közösség) jogrendjébe történő behelyezése alkotmányos kérdés, melyet az adott belső jog (közösségi jog) szempontjai szerint lehet megoldani. Ez alól kivételt képeznek azok az esetek, ha a nemzetközi norma kifejezetten rendelkezik a közvetlen hatály, alkalmazhatóság stb. körülményeiről. Más szóval ez utóbbi eseteket leszámítva az állam (Közösség) autonóm módon határozhatja meg a közvetlen hatály megengedhetőségének kritériumait, melynek konkrét példája lehet a tanácsi határozat preambulumában szereplő passzus.[59]
Megállapítható tehát, hogy az Európai Bíróság érvelése merőben felesleges módon teremtett olyan újabb homályos és a fentiek alapján vitatható szempontokat, mint a tárgyalási autonómiára vagy a reciprocitásra való utalás. A WTO-egyezmény és mellékleteinek közvetlen hatálya és alkalmazhatósága ugyanis egyértelműen kiderül az egyezmény említett passzusából: a jogalkotói akarat szerint az egyezmény nem rendelkezik közvetlen hatállyal. Mindemellett persze érthető is a Bíróság törekvése, hiszen nem csak az említett "jogalkotó akarattal", hanem a saját maga által korábban kimunkált szempontokkal is szembe kellett néznie. Ennek ellenére - a fent elmondottak tükrében - jogos kritikaként fogalmazható meg, hogy az Európai Bíróság a Portugália kontra Tanács-ügyben következetlen érvelést épített fel, amely nem illeszkedik a korábbi - a GATT 1947 kapcsán kialakított - logikai rendszerbe, és a behozott új kritériumok kevésbé átgondoltnak, felületesnek tűnnek.
- 375/376 -
A GATT-WTO-normák közvetlen hatályának elutasítása mellett a közvetett alkalmazhatóság lehetősége továbbra is fennállt, de ezzel kapcsolatban is kérdés volt, hogy érvényesek-e a GATT 1947 kapcsán korábban kialakított kritériumok (a norma kifejezett hivatkozása, illetve végrehajtási szándék). A közvetett alkalmazhatóság 1995 után a Hermès-ügyben[60] vetődött fel, de a Bíróság óvatosan megkerülte, hogy a közvetlen hatály és alkalmazhatóság tárgyában kifejezetten döntsön. Az ügy Hermès divatcég védjeggyel kapcsolatos jogvitáját érintette, amelyben ideiglenes intézkedés alkalmazását kérte az eljáró holland hatóságtól. Kollízió mutatkozott ugyanakkor a holland eljárási szabályok és a TRIPS-egyezmény között, ezért az illetékes amszterdami bíróság kérdéssel fordult az Európai Bírósághoz. Előzetes határozathozatali eljárás kérelmében arra kereste a választ, hogy a konkrét eljárásban a holland szabályok szerint kiadott ideiglenes intézkedés azonos-e a TRIPS-egyezmény 50. cikkében szabályozott ideiglenes intézkedéssel. Ha ugyanis a két jogintézmény azonos, akkor a felperes Hermès a TRIPS-egyezmény értelmében a fenti kérelmével nem állhatna elő.
Az ügyben eljáró Tesauro főtanácsnok 1997. november 13-án kelt indítványában a közvetlen hatály - itt konkrétan a TRIPS-egyezmény közvetlen hatálya - mellett foglal állást. Álláspontja szerint nem férhet kétség ahhoz, hogy a TRIPS 50. cikkének rendelkezései világosak, pontosak és feltétlenek, ezáltal annak közvetlen hatálya kimondható.[61] A Bíróság azonban kikerülte a Tesauro által kijelölt tematikát, vagyis a közvetlen hatály kérdését. Az ítéletében viszont részletesen foglalkozott a hatáskörének megállapításával, minthogy voltak tagállamok, melyek eleve vitatták a Bíróság kompetenciáját. Ezzel kapcsolatban az ítéletében a Bíróság utalt a TRIPS-egyezmény vegyes szerződési jellegére. Minthogy a Bíróság hatáskörrel rendelkezik minden olyan értelmezési kérdés megítélésében, mely a közösségi jogot érinti, így eljárhat azon egyezmények tekintetében is, melyeknél a tagállamok mellett az EK is szerződő félként jelent meg.
- 376/377 -
Mindemellett a közösségi védjegyről szóló Tanács 40/94/EK rendelet okán is megalapozott a Bíróság hatásköre, valamint - a szokásos formulával - hivatkozott arra a közös érdekre is, hogy egységes értelmezési szempontok kerüljenek kialakításra olyan esetekben, amelyek a nemzeti jog mellett a közösségi jogot is érintik. Más megfogalmazásban tehát, ha a Bíróság a TRIPS-egyezmény közvetlen alkalmazhatósága kapcsán nem is kívánt állást foglalni, megtartotta magának azt a jogot, hogy az egyezmény szabályát értelmezze, alkalmazza és a holland bíróság ítéletét megválaszolandó, azt a tagállami (holland) jog szabályaival összevesse. Végső soron így a Bíróság így a GATT-WTO-normarenddel konform értelmezés elvét alkalmazta a gyakorlatban közvetetten érvényre juttatva a TRIPS-egyezmény szabályait.[62]
A Bíróság később a Dior-ügyben[63] hasonló tényállással szembesült, melyben szintén a TRIPS-egyezmény 50. cikke volt az eljárás tárgya. Ez esetben viszont a Hermès-ügyhöz képest a különbség az volt, hogy az alapul szolgáló jogvita nem csak a közösségi jog szempontjából is releváns védjeggyel, hanem a tagállamok által szabályozott szabadalmi joggal is összefüggésben állt. A Bíróság ítéletében utalt arra, hogy a TRIPS-egyezmény természetét tekintve nem bír közvetlen hatállyal, magánszemélyekre nem ruház jogokat.[64] Másként kell megítélni viszont azokat az eseteket, ha a Közösség vagy a tagállamok az egyezményből fakadó kötelezettségeket hajtanak végre. Előbbi esetekben, tehát ha a megállapodás végrehajtása szempontjából a közösségi jog számít relevánsnak (ti. a védjegyek területén), a tagállami bíróságoknak - amennyire lehetséges - a TRIPS 50. cikkének szövegét és célját figyelembe kell venniük. Azokban a témákban viszont, ahol a Közösség nem bocsátott ki normát (itt a szabadalom esetében), a tagállam kompetenciájába tartozik, hogy miként oldja meg a TRIPS 50. cikkének érvényesíthetőségét.[65]
- 377/378 -
Ezek szerint a Dior-ítélet annyibban tekinthető többnek a Hermès-ügyben meghozott határozathoz képest, hogy kifejezetten kimondta: azokon a területeken, ahol a tagállamok kompetenciája megmaradt, saját maguk döntenek arról, hogy biztosítanak-e közvetlen hatályt az adott WTO-normának. Viszont mindkét esetben hiányzott a Bíróság kifejezett hivatkozása a korábban a FEDIOL III. és a Nakajima-ügyekben kialakított elvekre. Ha a korábbi, GATT 1947 alatt kidolgozott közvetett érvényesíthetőségi rendszerhez hasonlítjuk ezeket az ítéleteket, akkor látható: a Bíróság itt alkalmazott technikája a végeredmény tekintetében azonos jellegű. A GATT-WTO-normarend szabályait a jogértelmezésén keresztül itt is indirekt módon érvényesíti a Bíróság, és ennek fényében vizsgálja a közösségi jog, valamint az azt végrehajtó tagállami jog szabályait. Ez a technika tehát a közösségi (illetve az azt végrehajtó tagállami) jog WTO-normák fényében történő értelmezésének az elve, ami szintén csak a GATT-WTO-normákkal összefüggésben álló másodlagos közösségi jog kapcsán teszi lehetővé a közvetett alkalmazhatóságot.
A legfrissebb gyakorlatot szemügyre véve sem találunk lényeges elmozdulást a WTO-normák közvetlen hatályát elutasító álláspont újragondolásának irányában. Mindemellett inkább az a tendencia figyelhető meg, hogy az 1995 utáni WTO-normarend közvetlen hatályával kapcsolatos, fent ismertetett eseteket követően a Bíróság ítélkezése a közvetlen hatály elutasítása mellett kategorikussá, és mintegy automatikussá, reflexszerűvé válik. Ennek ellenére érdekesek az elmúlt évek esetei abból a szempontból, hogy ezek elsősorban már nem a WTO-hoz köthető "primer" jogi normák (GATT 1994, multilaterális egyezmények stb.) alkalmazhatóságát járják körül, hanem a WTO vitarendezési eljárásában megszülető döntések, mint egyfajta "szekunder" WTO-normák érvényesíthetőségét vetik fel kérdésként.
A kategorikus elutasítás mintapéldája lehet az elmúlt évekből az OGT Fruchthandelsgesellschaft-ügy,[66] melynek indokolásában a Bíróság már nem is próbálkozik a korábbi érvrendszere finomításával, pontosításával. Az ügy közvetlen előzménye a '90-es évek közepére vezethető vissza, és annak alapja azonos a banánpiaci rendtartással kapcsolatos korábban meg-
- 378/379 -
ismert problémával, minek következtében WTO-vitarendezési eljárás keretében indult vizsgálat a közösségi szabályozásról. Mivel a Közösség nem tett eleget a vitarendezési eljárásban megállapított kötelezettségeinek, az Egyesült Államok 1999-ben ellenintézkedésként számos termékkel szemben vezetett be importkorlátozást.
A banánimportban érdekelt OGT a banánpiaci rendtartás szabályai érintették és a német bíróság előtt folyamatban lévő ügyében a bírói előzetes határozathozatali eljárást kezdeményezett az Európai Bíróság előtt. A kérdés végeredményben a közvetlen hatályra, nevezetesen arra irányult, hogy a fentiek szerint a vitarendezési testület által többször jogellenesnek minősített közösségi jogszabály érvénytelennek tekintendő-e, valamint érvénytelenségére hivatkozhat-e magányszemély a bíróság előtti eljárásban.
Az Európai Bíróság - mellőzve a hosszabb fejtegetéseket - a közvetlen hatály lehetőségét a Portugália kontra Tanács és a Dior-ügyre hivatkozással elutasította. Az indokolásból leginkább a Dior-ügyre való hivatkozás tűnik érdekesnek és talán kevéssé átgondoltnak, mert miként fent látható volt, a Dior-ügy tárgya a TRIPS-egyezmény, így alapvetően ott a GATT-WTO viszonyok nem kizárólagos hatáskörbe tartozó aspektusai voltak kérdésesek. A banánpiaci rendtartás ellenben a tagállamok kereskedelempolitikai hatáskörét nem érintette, minthogy az a Közösség kizárólagos kompetenciájába esett, ennélfogva erre az esetre nem igazán tűnik alkalmazhatónak a Dior-ügyben megszületett ítélet gondolatmenete.
Az iménti esethez képest összetettebb eljárási előzmények eredményeképpen hozott a Bíróság ítéletet a Biret-ügyekben,[67] melyek a vitarendezési
- 379/380 -
testület döntésének érvényesíthetőségét némileg árnyalják. Az eset kiindulópontja az volt, hogy az azonos cégcsoporthoz tartozó és korábban húsimporttal foglalkozó - az ügy folyamatában viszont már felszámolás alatt álló - felperesek (összefoglalóan: Biret) tevékenységét érzékenyen érintette a Tanács 1996-ban számos hormonkezelt hús és húskészítmény vonatkozásában elrendelt behozatali tilalma.[68] Az ügy előzményeként kell említeni, hogy az irányelv egyes rendelkezéseiről vitarendezési eljárásban felállított panel megállapította, hogy az a WTO-normákba, nevezetesen az állat- és növényegészségügyi intézkedések kereteit meghatározó multilaterális megállapodás szabályaiba ütközik, ezt a vitarendezési testület is jóváhagyta. A vitarendezés tárgya egyébként nem egzakt normák alkalmazása volt, hanem egyfajta előkérdés vizsgálata, jelesül, hogy a hormonkezelt hús ártalmas-e az egészségre. A vitarendezési testület döntéséhez végül az vezetett, hogy a Közösség az egészségkárosító hatást nem tudta kellőképpen bizonyítékokkal alátámasztani, így a vitatott közösségi irányelv szükségességét nem tudta igazolni. A Közösség viszont az irányelvet nem módosította, ennek következtében az Egyesült Államok és Kanada - ellenintézkedésként - 1999-ben kereskedelmi szankciókat vezettek be az EK tagállamaival szemben különböző termékekre kivetett vámok formájában.[69]
A felperes Biret az Elsőfokú Bíróság előtt a Közösség által okozott kár megtérítése iránt indított eljárást. A kereset indokaként a hormonkezelt hús importját elrendelő tanácsi irányelv jogellenessége lett megjelölve, a jogellenesség alapjául pedig a WTO vitarendezési testületének döntése szolgált.[70] Az Elsőfokú Bíróság végzésében utalt arra, hogy az irányadó gyakorlat szerint a WTO-normák, így az állat- és növényegészségügyi intézkedések alkalmazásáról szóló megállapodás sem rendelkezik közvetlen hatállyal. A közvetlen hatály lehetőségét arra tekintettel sem látta elfogadhatónak, hogy jelen esetben a jogellenességet a vitarendezési testület elfogadott döntésével is megállapította. Az Elsőfokú Bíróság ennek kap-
- 380/381 -
csán visszautalt az Atlanta-ügyben[71] kifejtett álláspontjára, mely szerint a norma közvetlen hatályát a vitarendezés keretében elfogadott határozat sem alapozza meg. Mindemellett a közvetett alkalmazhatóság lehetőségét is kizárta, mivel álláspontja szerint a vitatott irányelvek nem hivatkoznak közvetlenül a WTO-normákra (ez egyébként két irányelv esetében eleve kizárt is volt, mivel még a WTO megalapítását megelőzően lettek elfogadva). Mindezek alapján az Elsőfokú Bíróság a kártérítés iránti igényt elutasította.
A felperesek fellebbezése nyomán az ügy az Európai Bíróság elé került. Alber főtanácsnok az esethez készített indítványában az Elsőfokú Bírósághoz képest a tényállás jogi értékelését lényegesen eltérő alapokra helyezte. Álláspontja szerint a vitarendezési testület döntése kötelező norma, melyet a Közösség nem hagyhat figyelmen kívül. A főtanácsnok álláspontját a WTO-egyezmény részét képező vitarendezésről szóló egyetértés 17. cikkének 14. bekezdésére alapozta, mely szerint a vitarendezési testület döntését a vitában részt vevő feleknek feltétel nélkül el kell fogadniuk. Emellett a legalitás elve is azt erősíti, hogy a kötelező döntést a Közösségnek végre kell hajtania. Amennyiben ez elmarad, az ebből kifolyólag kárt szenvedő érintettek igényüket kártérítési keresettel érvényesíthetik.
Az Európai Bíróság a főtanácsnok véleményét nem osztotta, ítéletében az Elsőfokú Bíróság álláspontját erősítette meg. A Bíróság azonban vizsgálta, hogy a vitarendezési testület döntésének közösségi Bíróságok előtti eljárásban milyen hatása lehet. Ennek kapcsán megállapítja, hogy amennyiben a döntés végrehajtására rendelkezésre álló határidő még nem járt le, a bíróságok nem vizsgálhatják a közösségi jog érvényességét a WTO-normák alapján, illetve ilyen esetben kártérítési kereset sem lehet megalapozott. A Bíróság végül ezzel kapcsolatos logikára alapozva utasítja el a kártérítési keresetet.[72]
- 381/382 -
Az eset részbeni előremutató jellege viszont abban áll, hogy a Bíróság nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a végrehajtásra rendelkezésre álló határidő eredménytelen elteltét követően a bíróságok alkalmazzák a WTO-normákat. Ugyan ezt az ítélet explicite nem említi, de elismeri, hogy ebben a helyzetben a vitarendezési testület határozatának végre nem hajtásából kifolyólag az érintettek károsodhatnak.[73] Más szóval így elméletileg ekkor még nem lett kategorikusan kizárva a kártérítés lehetősége.
Az Elsőfokú Bíróság Chiquita-ügyben[74] 2005. február 3-án kelt ítéletében világosan kifejezésre jut, hogy a FEDIOL III.-ügyben kimondott kritériumok valamint a Nakajima-elv a WTO-normarend tekintetében továbbra is irányadóak, azonban a szűkítő feltételekből kifolyólag az elv meghivatkozása a gyakorlatban csak ritka esetekben fordulhat elő.
A banánexportőr Chiquita-cégcsoport kártérítési keresetet nyújtott be, melynek alapja a korábbi "banánviták" nyomán módosított banánpiaci rendtartást rögzítő bizottsági rendelet[75] jogellenessége miatt elszenvedett kár volt. A felperes keresetében alapvetően a közvetlen hatály elutasításának bírósági gyakorlatával nem kívánt vitába szállni, azonban a közvetett érvényesíthetőség kritériumaival összefüggésben ellenben részletes véle-
- 382/383 -
ményt terjesztett elő,[76] nevezetesen kritikai szempontból vizsgálta keresetében a Nakajima-elv alkalmazási feltételeit és megpróbálta elválasztani a FEDIOL III.-ügyben a korábban ismertetett módon megadott feltételektől. A felperes álláspontja szerint a GATT-WTO-normákra történő hivatkozás lehetősége egy olyan közösségi jogi aktus meglétén alapul, amely végrehajtotta e rendelkezéseket, vagy legalábbis a Közösség kifejezte a szándékot a végrehajtásukra vonatkozóan. Ez azt jelenti, hogy a Közösségnek egyfajta "megfelelési szándéka" ("intention to comply") áll fenn, illetve hogy a WTO egyezmények szerinti "konkrét" kötelezettségről van szó. A felperes nem fogadja el - egyenesen abszurdnak tartja[77] -, hogy a gyakorlatban a Nakajima-elvhez kötőtő fenti kritériumokat együtt alkalmazzák a FEDIOL III.-ügyben meghatározott elvvel, vagyis hogy a kérdéses közösségi jogi aktusnak a fenti sajátosságok mellett kifejezetten hivatkoznia is kell a GATT vagy WTO egyezménynek egy konkrét rendelkezésére. Indokolásképpen utal arra, hogy a Nakajima-ügyben a kérdéses közösségi jogi aktus sem hivatkozott kifejezetten a GATT konkrét szabályára, következésképpen a két ítélet kritériumait elkülönítetten kell vizsgálni. Kiemelhető még a felperes keresetéből, hogy a Nakajima-elvet a fentieken túlmenően élesen el kívánja választani a Portugália kontra Tanács-ügyben hozott ítélettől is. Jelesül, az elv alkalmazását semmiképpen sem befolyásolhatja a viszonosság elve, ellenkező esetben a Nakijama-elv ítélkezési gyakorlata elveszítené lényegét. Az ugyanis csak olyan esetekre vonatkozik, amelyekben a Közösség már nem rendelkezik további tárgyalási mozgástérrel, minthogy GATT-WTO-normarendből fakadó kötelezettségek kifejezett végrehajtását határozta el.[78]
A felperes mindenképpen elgondolkodtatónak tűnő kritikai érvelését végül a Bíróság nem fogadta el, hanem a "hagyományosnak" mondható álláspont mentén felépítve indokolását a kereseti kérelmet elutasította. A Bíróság a korábbi gyakorlatát megerősítve kimondta, hogy főszabály szerint a WTO-egyezmény és annak mellékletei alapján a közösségi intézmények aktusainak jogszerűsége nem vizsgálható felül. Következésképpen e normák jellegűknél fogva nem keletkeztetnek a magánszemélyek számára olyan jogokat, amelyekre a bíróságok előtt hivatkozhatnának.[79] Csak akor vizsgálhatja felül a Bíróság a WTO szabályai alapján a közösségi jogi nor-
- 383/384 -
mákat, ha a Közösség a WTO keretében vállalt konkrét kötelezettséget hajt végre, illetve amikor a közösségi jogi aktus kifejezetten hivatkozik a WTO egyezmény mellékleteiben szereplő megállapodások pontos rendelkezéseire. A Bíróság utal arra a momentumra, hogy az ítélkezési gyakorlat kizárólag a dömpingellenes ügyekben teszi lehetővé a Nakajima-elv alkalmazását, habár abban igazat ad a felperesnek abban, hogy az elvileg - a priori - nem korlátozódik csak a dömpingellenes rendeletek területére. Alkalmas lehet arra, hogy más, a WTO egyezmények rendelkezései által meghatározott területeken is felhívják, amennyiben ezen egyezmények, és azok a közösségi rendelkezések, amelyeknek jogszerűsége kérdéses, jellegüket és tartalmukat tekintve hasonlóak a GATT dömpingellenes kódexeihez és az azokat a közösségi jogba átültető dömpingellenes rendeletekhez. A Nakajima-elv más területre történő rávetítéséhez éppen ezért azt szükséges igazolni, hogy az érintett közösségi normát a WTO-normákból származó kötelezettségek végrehajtása céljából kellett elfogadni, ami különösképpen azt jelenti, hogy e jogi aktus a WTO-előírások közösségi jogba történő átültetését konkrétan biztosítsa.[80] A Bíróság ítélete pedig ahhoz a konklúzióhoz vezet el, hogy sem a banánpiaci rendtartás eredeti, sem az azt módosító 1998-as rendelkezések elfogadásával a Közösség nem szándékozott a WTO egyezmények keretében vállalt konkrét kötelezettséget végrehajtani, következésképpen a felperes nem hivatkozhat arra, hogy a Közösség megsértette az említett egyezményekből származó kötelezettséeit. Ennek kapcsán a felperes azon álláspontját is elutasítja, mely szerint a vitarendezési testület határozatával összefüggésben lehetne a közösségi jogi normákat felülvizsgálni, így a felperes annak megsértésére sem hivatkozhat. Habár ugyanis a nemzetközi jog tekintetében a vitarendezési eljárásról szóló egyetértés a vesztes állam számára előírja, hogy a vitarendezési testület határozatában jogsértőnek nyilvánított jogi aktust hozza összhangba a WTO egyezményekkel, e kötelezettség kétséget kizáróan általános jellegű, kifejezetten eltér az olyan konkrét kötelezettségektől, mint pl. amit a WTO dömpingellenes kódexe megfogalmaz. Ebből következik, hogy a Bíróság ítélete szerint a Nakajima-elvre ehelyütt nem lehet hivatkozni. Nem igazolható ugyanis a Közösség azon szándéka, hogy a vitarendezési testület döntése nyomán elrendelt rendeletmódosítás a WTO-normák szerint vállalt kötelezettségek végrehajtására irányult. A bíróság szerint a banánpiaci rendtartást módosító 1998-as rendelet nem ültet át a közösségi jogba WTO-egyezményből származó szabályt "az
- 384/385 -
ezen egyezményben részes felek jogai és kötelezettségei közötti egyensúly fenntartása érdekében."[81] Más megfogalmazásban, a vitarendezési testület határozatai nem tartalmaztak semmilyen konkrét kötelezettséget, amelyet a Bizottság "végrehajtani szándékozott" volna. Következésképpen a felperes nem hivatkozhat arra, hogy a Közösség megsértette a WTO egyezményekből származó kötelezettségeit, így nem bizonyított olyan jogellenes cselekmény, amely alkalmas lenne a Közösség kártérítési felelősségének megalapozására.[82]
A fentiek alapján a Bíróság egyaránt visszautal a FEDIOL III. és a Nakajima-ügyre, az utóbbi feltételrendszerét részletesen vizsgálva nem kíván a korábban meghatározott kritériumokon változtatni. Ennélfogva a közvetett alkalmazhatóság lehetősége továbbra is korlátozott formában,
- 385/386 -
gyakorlatilag csak a kereskedelmi védelmi intézkedések felülvizsgálata során biztosított.
Miközben az Elsőfokú Bíróság a Chiquita-esetet tárgyalta, az Európai Bíróság a Van Parys-üggyel[83] foglalkozott, melyben az eljáró tanács az ítéletet a 2005. március 1-i ülésén hirdette ki. Nem éppen változatos módon ez iménti eset is a közösségi banánpiaci rendtartáshoz köthető. Az eset tényállása szerint a belga honosságú és banánimporttal foglalkozó Van Parys vállalat több alkalommal kért behozatali engedélyt az illetékes hatóságtól, amely azonban az igényelt teljes mennyiségre nem, hanem - összhangban a banánpiaci rendtartás szabályaival - annak csak egy részére adta meg az importengedélyeket. Van Parys a hatósági határozatokat jogellenességre hivatkozással megtámadta, amit - figyelemmel a WTO szabályaira - a Közösség banánpiaci rendtartásnak érvénytelenségével indokolt. Az eljáró belga bíróság az előtte folyamatba tett eljárást felfüggesztette és előzetes határozathozatali kérelmében a GATT 1994 I. és XIII. cikkek, valamint a Cartagenai Megállapodás tagállamaival kötött együttműködési keretegyezmény[84] fényében kérdezett rá a banánpiaci rendtartás érvényességére.[85]
- 386/387 -
Az ügyben Antonio Tizzano főtanácsnok terjesztett elő indítványt, amelyben hosszasan kritikai szempontból elemezte a Bíróság korábbi gyakorlatát. Tizzano visszatér a Biret-ügyben nyitva hagyott kérdésekhez, minthogy a jelen tényállás kapcsán is született a WTO szintjén vitarendezési döntés. Mindezek alapján meg kell állapítani, hogy letelt-e a releváns vitarendezési döntésben előírt ésszerű határidő, amelyen belül a Közösségnek saját jogszabályait a WTO szabályaihoz kellett igazítania. Amennyiben a határidő lejárt, a vitarendezési testület döntése a szóban forgó közösségi jogszabályok jogszerűségének mércéjéül kell, hogy szolgáljanak.[86] Következésképpen Tizzano indítványa, hogy a banánpiaci rendtartással kapcsolatos, jelen ügyben releváns közösségi jogszabályokat felül kell vizsgálni és jogellenesnek kell minősíteni.[87]
Az Európai Bíróság ítéletében a közösségi jog GATT-WTO-normák alapján történő felülvizsgálhatóságát elutasítja. A korábban a Portugália kontra Tanács-ügyben már megismert formulát alkalmazva a Bíróság arra hivatkozott, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint figyelemmel természetükre és felépítésükre "a WTO megállapodások elvileg nem szerepelnek azon jogi normák között, amelyek tekintetében a Bíróság vizsgálja a közösségi intézmények aktusainak jogszerűségét",[88] valamint itt is utal a FEDIOL- és Nakajima-elvekre. A Bíróság indokolásában kifejtette, hogy habár 1997-ben a vitarendezési testület határozatának elfogadását követően kötelezettséget vállalt a WTO szabályainak - különösen pedig az GATT 1994 I. cikke (1) bekezdésének és XIII. cikkének - való megfelelésre, ezzel viszont nem szándékozott a WTO keretében olyan különös kötelezettséget vállalni, amely kivételként lehetővé tenné a közösségi bíróknak az érvényességi felülvizsgálatot. Mindemellett a vitatott aktusok nem is utalnak kifejezetten a WTO-megállapodás egyedi rendelkezéseire sem.[89]
Ebben az érvelésében tulajdonképpen megismétlődnek a régebben meghatározott szempontok (tárgyalási mozgástér beszűkülése[90], viszonosság[91]), egy ponton azonban a Bíróság egyértelműen felold egy korábban
- 387/388 -
megjelenő kérdőjelet a vitarendezési döntésből eredő lejárt és még le nem járt kötelezettség különbségtétele kapcsán. A Biret-ügyhöz képest a Bíróság itt már egyértelműen fogalmaz: a vita megoldását veszélyeztette volna, ha a közösségi bíró lehetőséget kap a vitatott közösségi normák jogszerűségének felülvizsgálatára. A Bíróság álláspontja szerint e határidő lejárta ugyanis nem jelenti, hogy a Közösség kimerítette volna a vita megoldásának összes lehetőségét.
A fentiek alapján világos, hogy a Bíróság legfrissebb gyakorlatában az érvényesíthetőség lehetőségét a lehető legszélesebb körben ki akarja zárni és a "hibrid jellegű" érvelésében ehhez megpróbálja a korábban különkülön megfogalmazott kizáró tényezőket összekapcsolni és együttesen alkalmazni. Így habár a közvetett érvényesíthetőség lehetősége szűk körben a FEDIOL és a Nakajima-elvek alapján továbbra is fennáll, azonban a fenti ítélet arra enged következtetni hogy ezen elveket a Portugália kontra Tanács-ügyben megfogalmazott kritériumok fényében lehet csak alkalmazni. Az elmúlt évek ítélkezési gyakorlatában e szemlélet állandósulni látszik.[92]
Az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján világosan kirajzolódik az a tendencia, amely a közvetlen alkalmazhatóság lehetőségnek fenntartásától, annak fokozatos kizárásán át végül elvezet a közvetett alkalmazhatóság korlátozásához is. Azonban mindenképpen a direkt alkalmazhatóság (közvetlen hatály) elismerése jelentené-e a megoldást? Eltekintve attól, hogy miként fent arról szóltunk, jogi szempontból semmi nem kötelezi az Európai Uniót a GATT-WTO-normák közvetlen hatályának elismerésé-
- 388/389 -
re,[93] érdemes összegezni a közvetlen alkalmazhatóság melletti és az elleni érveket, reflektálva egyben az Európai Bíróság gyakorlatára is.
A közvetlen hatály szükségességét megalapozó argumentáció általában azon alapul, hogy a közvetlen hatály biztosításával mindazon személyek alanyi jogát védené a Közösség, akik harmadik államok vállalkozásaival bonyolítanak kereskedelmi ügyleteket. Indokként jelenik meg az is, hogy a közvetlen hatály biztosítása a globális külgazdasági rendszer működésének hatékonyságát növelné. Adott esetben a WTO vitarendezési mechanizmusában született döntések kikényszerítését is elősegíthetné a közvetlen hatály: ha bíróság előtt hivatkozhatnának a vitarendezési testület döntésére, akkor a WTO-tagállam nem szabadulhatna a döntés végrehajtásának kötelezettsége alól. Ez utóbbi szempont egyben jelenti azt is, hogy az állam (Közösség), melynek jogrendjében a közvetlen hatály biztosított, protekcionista eszközökhöz sem nyúlhatna, következésképpen a közvetlen hatály a WTO szellemiségének, a szabadkereskedelmi politikának az érvényesülését is elősegíti. Az irodalomban találunk olyan érvet is, hogy a közvetlen hatály pozitíven hat a jogi gondolkodásra, minthogy ezáltal a WTO-normarend a mindennapi gyakorlatba és gondolkodásba is átmegy.[94] Kifejezetten az uniós jog szempontjából pedig a közvetlen alkalmazhatóság mellett szól az a korábban már említett érv, hogy a közösségi jog eredendően monista felfogású, és a Bíróság által korábban kialakított elveknek megfeleltetve a GATT-WTO-normák közvetlen hatálya kézenfekvő lenne (az 1995 utáni rendszer kellően pontosan meghatározott, konkrét kötelezettségeket takar és ezek a kötelezettségek kikényszeríthetők).
Melyek viszont a közvetlen alkalmazhatósággal szembeni érvek? Az Európai Bíróság is arról a végeredményben "realista" álláspontról indul ki, hogy a Kereskedelmi Világszervezet egy globális egyeztetéseken alapuló fórum, amely keretében a tagok hatalmi viszonyaiktól függően próbálják kereskedelmi érdekeiket a legmegfelelőbben képviselni és érvényre juttatni. Innen nézve a közvetlen hatály megadása valóban egyfajta korlátként értékelhető, nevezetesen - ahogyan azt a Bíróság is említi indokolásaiban - a Közösség kezét kötné meg a tárgyalásokon. Mindemellett általánosságban nézve megállapítható az is, hogy a közvetlen hatály elleni
- 389/390 -
gyakorlat mögött általában az adott állam kereskedelempolitikájának és a külpolitikájának az összefonódása figyelhető meg. Ennek következtében az adott szereplő (mint esetünkben a Közösség) egyfajta hatalmi jellegű kereskedelempolitikai filozófiát képvisel, amelynek alapja, hogy ha egy adott szabály az érintett érdekeivel ellentétben áll, akkor meg kell tennie mindent annak megváltoztatása érdekében. Így mivel e felfogás szerint a globális tárgyalásokon alapuló rendszerben egy már elfogadott, de adott esetben hátrányosnak tűnő - pl. a WTO jog megsértését kimondó vitarendezési testületi döntés - is bármikor "újratárgyalható", a közvetlen hatály valóban az adott tagállam tárgyalási lehetőségeit szűkítené. Ha pedig elfogadjuk, hogy a közvetlen hatály korlátozó hatású az érintett állam szempontjából, akkor ebből következik az elutasítás újabb argumentuma: amennyiben ugyanis egyoldalúan, mintegy önkorlátozó módon történne a közvetlen hatály bevezetése, azzal az egyenlőség elve sérülne a Kereskedelmi Világszervezeten belül.
Ha ennek fényében nézzük a Bíróság ítélkezési gyakorlatát, akkor természetesen a Bíróság elutasító álláspontja is megindokolható. Az ezzel kapcsolatos kritika lényege inkább az, hogy a Bíróság ítélkezésében megjelenő érvelés nem konzekvens, se nem koherens, hanem inkább eseti jellegűnek tűnik. A bizonytalanság, az érvényesíthetőség kritériumainak ellentmondásos meghatározása (vagy "meg nem határozása") pedig a jogbiztonság követelményével megy szembe és okoz tetemes kárt a külkereskedelemben érdekelt gazdasági szereplőknek.
Kérdés persze, hogy lett volna-e más lehetősége a Bíróságnak, mint belehajtani az "érvelési zsákutcába". A közvetlen hatály kizárása kapcsán eredetileg az International Fruit Company-ügyben megfogalmazott szempontok még világos feltételeket adtak és mindez beleilleszkedett a közvetlen hatállyal, és a nemzetközi szerződéssel kapcsolatos egyéb bírósági ítélkezés nyomvonalába is. Ettől azonban már nehezen lehetett volna eljutni az érvényességi felülvizsgálat teljes, objektív jellegű kizárásához. Ezáltal - ahogy erre fent is utalás történt - a '90-es évek elején a banánpiaci rendtartással kapcsolatos vitákban jelentkeztek az első érvelési következetlenségek. Végeredményben a GATT-normák alapján a közösségi normák érvényességének felülvizsgálatát csak akkor lehetett volna abszolút módon elutasítania a Bíróságnak, megakadályozva azt, hogy pl. tagállamok indíthassanak semmisségi eljárást e tárgyban, ha a közösségi jog nem monista hagyományokat követ. Mert amennyiben a GATT-WTO-normák irányából kellene a jelenlegi gyakorlat alapján definíciószerűen meghatározni a nemzetközi jog és az uniós jog viszonyát, akkor e szerint a két
- 390/391 -
jogrend olyan - ma már meghaladott - viszonyrendszerre épül, amely ugyan monista, de a belső jog primátusát ismeri el a nemzetközi jog felett.[95]
Mindezek alapján valóban nem szükségszerű, vagy talán megkockáztatható: nem is lenne indokolt elfogadni jelenlegi formájában a GATT-WTO-normák közvetlen alkalmazhatóságát. Problematikusnak tehát nem maga az elutasítás, hanem annak következetlen érvelésen alapuló bírósági gyakorlata nevezhető.
Ha viszont lemondunk a közvetlen alkalmazhatóság lehetőségéről, miként kaphatnak orvoslást azok az uniós vállalkozások, melyek az Európai Unió GATT-WTO-normákba ütköző magatartásával összefüggésben szenvednek kárt. A közvetett alkalmazhatóság lehetősége - miként korábban a Van Parys-ügyben látható volt - ma már rendkívül szűk körben teszi lehetővé magánszemélyeknek, vállalkozásoknak, hogy indirekt módon felhívják a GATT-WTO-normákat. Azonban többféle megoldás is kiutat jelenthet.
Az egyik lehetőség, hogy a Bíróság a közvetett érvényesíthetőséggel kapcsolatos álláspontját újraértelmezi, és megalapozza a GATT-WTO-normákkal ellentétben álló közösségi jogalkotásból eredő és a jóhiszeműen eljáró vállalkozásokat érintő kár megtérítésének feltételeit. Ehhez nem szükséges a közvetlen alkalmazhatóság (közvetlen hatály) biztosítása, egyedül az EKSz 300. cikkének és a korábbi gyakorlatának kellene eleget tennie a Bíróság, vagyis szavatolnia kellene, hogy a közösségi jog integráns részét képező nemzetközi jogi szabályok valóban kifejthessék a közösségi intézmények irányában a kötelező hatásukat. Más megfogalmazásban a cél, hogy FEDIOL és Nakajima-elvek többször újraértelmezett és az időközben megszigorított korlátait szabadítsa fel a Bíróság. Ez egyrészt az újabb gyakorlat alapján előírt tárgyalási autonómia elvének és a viszonosság szempontjának a kiiktatatását jelentené, másrészt kívánatos lenne a közvetett érvényesíthetőség feltételeit a már lejárt kötelezettségeket tartalmazó vitarendezési döntésekkel kapcsolatban is alkalmazni. Ilyen feltételek között a jogellenes uniós normákkal összefüggésben kárt szenvedő gazdasági szereplők helyzete kiszámíthatóbbá válna.
- 391/392 -
Amennyiben viszont a Bíróság ítélkezési gyakorlata nem változna, másik megoldásként lehetne fontolóra venni, hogy példának okáért a banánpiaci rendtartással, vagy a hormonkezelt hús importjával kapcsolatos ügyekhez hasonló, közösségi vállalkozások nagy számát érintő esetekben az elszenvedett hátrányt kompenzációval vagy kártalanítással kelljen kiküszöbölni. E megoldás egyébként nem is lenne példanélküli a kereskedelempolitika korábbi gyakorlatát is figyelembe véve, azonban az eddig csak elvétve előforduló esetekhez képest egy átlátható és kiszámítható kompenzációs rendszer általános kereteinek a kialakítása mindenképpen előrelépés lenne. Ennek hiányában az Európai Unióban tevékenykedő importőr és exportőr vállalkozások tömegei lesznek továbbra is kitéve a bírósági gyakorlat "szeszélyességének".
* * *
by Balázs Horváthy
The divergent interpretation of international trade rules has caused several tensions between European Union and its trade partners, first of all, United States. These conflicts have been well illustrated by the many-sided Banana Cases in the last two decades. In context with that problem, the main objective of the recent paper is to show the effect of GATT-WTO rules in the legal system of European Union. First part of the essay attempts to give a general overview of the relationship between international law and EU Law considering the possible direct and indirect applicability and effect of international agreements concluded by EU. That section of the paper is followed by the analyses of the former GATT 1947 rules concerning the widespread case-law of European Court of Justice. After founding of WTO, the adjudication of ECJ has not become clearer but more complex as well as more inconsequent in certain respect, and the third part of the article evaluates the specialities regarding this period. In the conclusion, the essay tries to answer the question whether the adoption of direct applicability might be a necessity or not, moreover, paying regard to the interest of export-import traders, it gives a likely respond to solve the uncertainty raised in ECJ's practice.■
- 392 -
JEGYZETEK
[1] Készült a NKFP6-00075/2005 számú pályázat GATT-WTO-normák - közösségi jog - tagállami jog alcímmel folytatott kutatás keretében, melynek alapvető célja annak a viszonyrendszernek felvázolása, amely a GATT-WTO-szabályok, mint speciális nemzetközi normák és a közösségi jog, továbbá a tagállami jogrendek között feszül. Jelen dolgozat szervesen ráépül a kutatás keretében korábban kifejtett témákra.
[2] Az európai bírósági esetjogban a nemzetközi szerződések státusza kapcsán általában a közvetlen hatály és a közvetlen alkalmazhatóság (direct applicability, unmittelbare Anwendbarkeit) szinonim fogalomként jelenik meg. Következésképpen az alábbi írásban is a két elnevezés azonos tartalommal értelmezendő.
[3] EKSz 300. cikk (7) bekezdés
[4] 181/73 Haegemann kontra Belgium. (1974.04.30.) EBHT 1974. 449. Ld. ehhez: Epiney, A.: Zur Stellung des Völkerrechts in der EU. Europäische Zeitschrift für Wirtschaftsrecht (EuZW), 1999/1. 5., 104/81 Hauptzollamt Mainz kontra Kupferberg & Cie (1982.10.26.) EBHT 1982. 3641.
[5] 21-24/72. International Fruit Company and others kontra Produktschap voor Groenten en Fruit (1972.12.12.) EBHT 1972. 1219. o. 5. és köv. bek.
[6] 26/62 Van Gend en Loos kontra Administratie der Belastingen (1963.02.05) EBHT 1963. 3.
[7] 21-24/72. International Fruit Company and others kontra Produktschap voor Groenten en Fruit (1972.12.12.) EBHT 1972. 1219.
[8] 21-24/72. International Fruit Company and others kontra Produktschap voor Groenten en Fruit 8. bek.
[9] Vö. 104/81 Hauptzollamt Mainz kontra Kupferberg & Cie (1982. 10.26.) EBHT 1982. 3641. o. 23. bek.
[10] 104/81 Hauptzollamt Mainz kontra Kupferberg & Cie (1982. 10.26.) EBHT 1982. 3641. o. 17. bek., ezzel egyezően fogalmaz az Elsőfokú Bíróság: T-210/00 Biret & Cie kontra Tanács (2002.01.11.) EBHT 2002. II. 47. 70. bek.
[11] 12/86 Demirel kontra Stadt Schwäbisch Gmünd (1987.09.30.) EBHT 1987. 3719. 14. bek.
[12] C-192/89 Sevince kontra Staatssecretaris van Justitie (1990.09.20.) EBHT 1990. I. 3461. 15. bek.
[13] C-18/90 Office national de l'emploi kontra Kziber (1991.01.31.) EBHT 1991. I. 199. 15. bek.
[14] C-432/92 The Queen / Minister of Agriculture, Fisheries and Food, ex parte Anastasiou (1994.07.05.) EBHT 1994. I. 3087.
[15] C-162/96 Racke kontra Hauptzollamt Mainz (1998.06.16.) EBHT 1998. I. 3655. 31. bek.
[16] C-265/03 Igor Simutenkov kontra Ministerio de Educación y Cultura és Real Federación Española de Fútbol (2005.04.12.) EBHT 2005 I. 2579. Az esethez a hazai irodalomból ld.: Szebelédi K.: Az Európai Közösségek-Oroszország partnerségi megállapodásról és annak közvetlen hatályáról. Európai jog, 2007/3. 12-20.
[17] Ebben az összefüggésben az alapul szolgáló nemzetközi egyezmény egyfajta "primer" normának tekinthető, míg az egyezmény alkalmazása során kibocsátott norma "szekunder" normának nevezhető. E terminológia alapján különböztethető majd meg a GATT-WTO szerződéses kötelezettségektől a vitarendezési testület döntése, mint egyfajta "szekunder" forrás.
[18] C-106/89 Marleasing kontra Comercial Internacional de Alimentación (1990.11.13.) EBHT 1990. I. 4135.
[19] International Fruit Company and others v. Produktschap voor Groenten en Fruit 21-24/72. (1972.12.12.) ECR 1972. 1219. 13-18. bekezdések
[20] 21-24/72. International Fruit Company and others kontra Produktschap voor Groenten en Fruit (1972.12.12.) EBHT 1972. 1219. 13-18. bek.
[21] Ld. részletesen: Petersmann, E.-U.: Application of GATT by the Court of Justice of the European Communities. Common Market Law Review (CML Rev.), 1983. 397. és köv., valamint Bourgeois, J.: Effects of International Agreements in European Community Law: Are the Dice Cast? CML Rev., 1984 1250. és köv.
[22] A GATT-normák közül általánosságban utal a Bíróság azokra a speciális rendelkezésekre, melyek a szerződő feleknek lehetővé teszik kivételesen, krízishelyzetekben egyoldalú intézkedések bevezetését (ld. pl. fizetési mérleghiány korrekciója érdekében elrendelt, vagy a GATT XIX. cikke szerinti általános védintézkedés). Ld. utóbbiakhoz Vörös I.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I. kötet. Krim Bt., Bp., 2004. 91. és köv.
[23] Értelmezésében tehát a GATT 1947 XXII. cikke szerinti vitarendezés célja nem az, hogy az adott vitát végérvényesen eldöntő határozat szülessen meg, hanem csak hogy a felek kialakított kompromisszuma multilaterális szinten legyen jóváhagyva.
[24] A banánpiaci rendtartással kapcsolatos ügyek súlyát jelezte az is, hogy ebben a tárgyban a különböző keresettípusokban is eljáró Európai Bíróságon kívül nem csak a GATT vitarendezésének keretében született döntés, hanem a német alkotmánybíróság is eljárást folytatott le.
[25] C-280/93 Németország kontra Tanács (1994.10.05.) EBHT 1994. I. 4973.
[26] C-280/93 Németország kontra Tanács 106. bek. A Bíróság "Reciprocal and mutually advantageous arrangements"-ről beszél. Ezt az érvet később a WTO-jogrend vonatkozásában is átveszi majd.
[27] C-280/93 Németország kontra Tanács 112. bek. Vö.: Bogdandy, A.-Makatsch, T.: Kollision, Koexistenz oder Kooperation? - Zum Verhältnis von WTO-Recht und europäischem Außenwirtschaftsrecht in neueren Entscheidungen. EuZW, 2000/9. 267.
[28] Petersmann, E.-U.: Darf die EG das Völkerrecht ignorieren? EuZW, 1997/11. 327.
[29] C-465/93 Atlanta Fruchthandelsgesellschaft és tsai kontra Bundesamt für Ernährung und Forstwirtschaft (1995.11.09.) EBHT 1995. I. 3761.
[30] C-469/93 Amministrazione delle Finanze dello Stato kontra Chiquita Italia SpA. (1995. 12. 12.) EBHT 1995 I. 4533.
[31] Ld. ehhez szintén az említett Atlanta-ügyet.
[32] 70/87 FEDIOL kontra Bizottság (1989.06.22.) EBHT 1989. 1781.
[33] Mellékesen jegyezhető meg, hogy az ítéletében végül a Bíróság nem találta megalapozottnak a felperes érvelését, vagyis Argentína magatartását a rendelettel és azon keresztül közvetetten a GATT-normákkal is összhangban állónak értékelte.
[34] C-69/89 Nakajima All Precision kontra Tanács (1991.05.07.) EBHT 1991. I. 2069.
[35] Az ügyben a felperes japán vállalkozás közösségi dömpingellenes eljárásban volt érintett, és a dömpingellenes vám kiszabását előíró rendeletet, valamint a közösségi dömpingellenes eljárásról szóló rendelet egyes szakaszait (normálérték számításának módszerét) vitatta. Nakajima felperes álláspontja szerint e rendelkezések ellentétesek a GATT VI. cikkével valamint a GATT dömpingellenes kódexével. A Bíróság megállapítása szerint a közösségi dömpingellenes szabályok a GATT VI. cikkének és a GATT Tokió-fordulója során elfogadott 1979-es dömpingellenes kódexének végrehajtását szolgálja. Ennek megfelelően a felperes hivatkozása alapján vizsgálta a közösségi szabályok érvényességét, de az ítéletében a közösségi szabályokat a GATT-normákkal összhangban állónak találta.
[36] Az optimista várakozásokhoz ld. elsősorban Kuilwijk átfogó munkáját. Kuilwijk, K. J.: The European Court of Justice and the GATT dilemma. Public interest versus individual rights? (Critical European studies series; 1) Nexed Publ., Beuningen, 1996. Ld. még: Osterhoudt Berkey, J.: The European Court of Justice and Direct Effect for the GATT: A Question worth Revitising. European Journal of International Law, 1998/4. 626-657., Lee, Ph.-Kennedy, B.: The Potential Direct Effect of GATT 1994 in European Community Law. Journal of World Trade, Vol. 67. 1996. No. 1. 67-89.
[37] COM (1994) 143 final. Proposal for a Council Decision concerning the conclusion of the results of the Uruguay Round of Multilateral Trade Negotiations (1986-1994).
[38] Opinion on the draft Council Decision concerning the conclusion on behalf of the European Community, as regards matters within its competence, of the agreements reached in the Uruguay Round multilateral negotiations (1986-1994) On 4 October 1994 OJ C 397 (31.12.1994.) 17.
[39] Ezzel párhuzamosan a Bizottság kérelmére az Európai Bíróság is véleményezési eljárást folytatott le, amely elsősorban az egyezmény megkötésének hatásköri hátterére irányult és ennek nyomán született meg az Európai Bíróság 1/94. véleménye.
[40] Ld. Tanács 94/800/EK határozat.
[41] Tanács 94/800/EK határozat 1. cikk (1) bekezdés.
[42] A kritikához ld. különösképpen: Eeckhout, P.: Judicial Enforcement of WTO Law int he European Union - some Further Reflections. Journal of International Economic Law (JIEL) (5) 2002 No. 1. 91-110.
[43] C-149/96 Portugália kontra Tanács (1999.11.23.) EBHT I. 8395.
[44] Tanács 96/386/EK határozat az Európai Közösség és a Pakisztáni Iszlám Köztársaság között, valamint az Európai Közösség és az Indiai Köztársaság között létrejött, a textiltermékek piacra jutásával kapcsolatos szabályokról szóló egyetértési megállapodás megkötéséről (HL L 153., 1996.6.27., 47., magyar különkiadás 11. fejezet 24. kötet 161.)
[45] WTO-egyezmény 1. A) Melléklet - Textil és Ruházati Megállapodás
[46] WTO-egyezmény 2. Melléklet - A Vitarendezés szabályairól és eljárásairól szóló egyetértés (a továbbiakban: Egyetértés) 22. cikk
[47] C-149/96 Portugália kontra Tanács 38. és köv. bek.
[48] C-149/96 Portugália kontra Tanács 42. bek.
[49] Pl. USA, Kanada és Japán (korlátozott és közvetett érvényesíthetőségi rendszer többnyire e jogrendekben is működik).
[50] Tanács 94/800/EK határozat preambulum utolsó mondat: "(...) Kereskedelmi Világszervezetet létrehozó egyezmény - beleértve annak mellékleteit is - természeténél fogva nem alkalmas arra, hogy közvetlenül hivatkozzanak rá a Közösség vagy a tagállamok bíróságai előtt (...)".
[51] Egyetértés 22. cikk 2. bekezdés: "Ha az érintett Tag az idetartozó egyezményekkel össze nem egyeztethetőnek talált intézkedését nem tudja megfeleltetni, vagy (...) ésszerű időszakon belül azt az ajánlásokkal és határozatokkal másképpen összhangba hozni, az ilyen Tagnak, kívánságra, az ésszerű időszak lejártánál nem később tárgyalásokat kell kezdenie bármely féllel a vitarendezési eljárás szerint, kölcsönösen elfogadható kompenzáció kialakításának céljából. Ha kielégítő kompenzációról az ésszerű időszak lejártától számított 20 napon belül nem sikerül megállapodni, bármely, a vitarendezési eljárást igénybe vevő fél felhatalmazást kérhet a DSB-től, hogy az érintett Taggal szemben felfüggessze az idetartozó egyezmények szerinti engedmények vagy más kötelezettségek alkalmazását."
[52] Egyetértés 3. cikk 7. bekezdés harmadik és negyedik mondat: "(...) Egyértelműen a vitában részt vevő felek számára kölcsönösen elfogadható és az idetartozó egyezményekkel összhangban álló megoldásokat kell előnyben részesíteni. Kölcsönösen elfogadható megoldás hiányában a vitarendezési mechanizmus célja rendszerint, hogy biztosítsa az érintett intézkedések visszavonását, amennyiben úgy találják, hogy ezek nem állnak összhangban bármely idetartozó egyezmény rendelkezéseivel. (...)".
[53] Egyetértés 3. cikk 7. bekezdés ötödik mondat: "(...)A kompenzációs rendelkezéshez csak akkor lehet fordulni, ha az intézkedés azonnali visszavonása gyakorlatilag megvalósíthatatlan, illetve ideiglenes intézkedésként, az idetartozó egyezménnyel összhangban nem álló intézkedés visszavonásáig. (...)".
[54] C-377/98 Hollandia kontra Parlament és Tanács (2001.10.09.) EBHT 2001. I. 7079. Az ügyben a felperes Hollandia szerint a biotechnológiai találmányok jogi oltalmáról szóló, 1998. július 6 i 98/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv a tagállamok számára nemzetközi, különösen a WTO megállapodásokból és a biológiai sokféleségről szóló egyezményből eredő kötelezettségeikkel összeegyeztethetetlen szabályokat írt elő (Tanács 93/626/EGK határozat a biológiai sokféleségről szóló, 1992. június 5-én Rio de Janeiróban kötött egyezmény jóváhagyásáról). Kiemelhető továbbá, hogy ebben az ügyben is a Bíróság kifejezetten megállapította, hogy közösségi jogi aktus jogszerűségét, figyelemmel jellegére és szerkezetére, nem lehet a WTO megállapodásainak fényében vizsgálni.
[55] Eszerint a szerződő felek egymásnak hasonló értékű engedmények mintegy ellenértékeként nyújtanak kedvezményeket.
[56] Vörös: i. m. 89.
[57] 104/81 Hauptzollamt Mainz kontra Kupferberg & Cie (1982. 10.26.) EBHT 1982. 3641. 18. bek.
[58] Vö. Saggio főtanácsnok indítványa a C-149/96 Portugália kontra Tanács ügyben (1999. 02.25.) 20. bek. Itt érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy Saggio véleményét már a lent ismertetésre kerülő Hermès-ügyben kibocsátott főtanácsnoki vélemény ismeretében tette, vö. Tesauro főtanácsnok indítványa a C-53/96 Hermès International kontra FHT Marketing Choice-ügyben (1997.11.13.) 24. bek.
[59] Griller álláspontja szerint nemzetközi szerződés közösségi jogon belüli hatályáról kizárólag az Európai Bíróság dönthet, a Tanács nem, vö.: Griller, S.: Judicial enforceability of WTO law in the European Union. Annotation to Case C-149/96, Portugal v. Council. JIEL, 2000/3. 462.
[60] C-53/96 Hermès International kontra FHT Marketing Choice (1998.06.16.) EBHT 1998. I. 3603. Ld. Groh, Th.-Wündisch, S.: Die Europäische Gemeinschaft und TRIPS: Hèrmes, Dior und die Folgen. Gewerblicher Rechtsschutz und Urheberrecht-international Teil (GRUR Int.) 2001/6. 497-506.
[61] Tesauro főtanácsnok indítványa a C-53/96 Hermès International kontra FHT Marketing Choice-ügyben (1997.11.13.) 36. bek.
[62] A konkrét üggyel kapcsolatban végül megjegyezhető, hogy az ítélet szerint ebben az esetben a holland eljárási jogintézmény megfelelt a TRIPS-egyezmény 50. cikkében hivatkozott ideiglenes intézkedés kategóriájával, és hipotetikus jelleggel a holland jog konformitását is kimondta a TRIPS-szabályokkal.
[63] C-300/98 Dior és tsai (2000.12.14.) EBHT 2000. I. 11307. (a C-398/98. sz. üggyel egyesítve).
[64] C-300/98 Dior és tsai 41. és köv. bek.
[65] C-300/98 Dior és tsai 45. és köv. bek.
[66] C-307/99 OGT Fruchthandelsgesellschaft (2001.05.02.) EBHT 2001. I. 3159.
[67] C-93/02 P Biret International kontra Tanács (2003.09.30.) EBHT 2003. I. 10497. és C-94/02 P. Établissements Biret és Cie SA kontra Tanács (2003.09.30.) EBHT 2003. I. 10565. A Bíróság ezen ügyekben fellebbezés nyomán járt el. Az Elsőfokú Bíróság eljárásai a T-174/00 és T-210/00 szám alatt szerepeltek a lajstromban. Az ügyekhez ld. Alemanno, A.: Judicial Enforcement of the WTO Hormones Ruling within the European Community: Toward EC Liability for the Non-Implementation of WTO Dispute Settlement Decisions. Harvard International Law Journal, 2004. 547-561., Hörmann, S.-Göttsche, G. J.: Bleiben europäische Unternehmen rechtsschutzlos bei Verstößen der EG gegen das Welthandelsrecht? EuZW, 2003. 449., Kaddous, Ch.: The Biret Cases: an open door to EC liability for the non-implementation of a WTO dispute settlement decision? European Law Reporter, 2004. 58-60., Pitschas, Ch.: EuGH: Kein Schadensersatz wegen Importverbots für Hormonfleisch. EuZW 2003. 761-763., Lavranos, N.: Die EG darf WTO-Recht weiterhin ignorieren. Europäisches Wirtschafts- & Steuerrecht, 2004. 293-297., Bartelt, S.: Die Haftung der Gemeinschaft bei Nichtumsetzung von Entscheidungen des WTO-Streitbeilegungsgremiums. Europarecht, 2003. 1077-1082.
[68] Ld. Tanács 96/22/EK irányelv, valamint releváns volt emellett a korábban kibocsátott a Tanács 81/602/EGK irányelv, illetve a Tanács 88/146/EGK irányelv.
[69] A Közösség szabályozását végül 2003-ban módosította, ebben figyelembe vette a WTO kifogásait. Ld. Kaddous: i. m. 58. és Lavranos: i. m. 293.
[70] Ld. ehhez részletesen: McNelis, N.: The role of the judge in the EU and WTO. Lessons from the BSE and hormones cases. JIEL, 2001/1. 189-208.
[71] C-465/93 Atlanta Fruchthandelsgesellschaft és tsai kontra Bundesamt für Ernährung und Forstwirtschaft (1995.11.09.) EBHT 1995. I. 3761.
[72] Minthogy a felperesek már 1995 óta felszámolás alatt voltak, ezért a DSB-döntés végrehajtására előírt határidő (1999 tavasza) lejártát követő esetleges káros hatások már nem érinthették a Biret-cégcsoportot. Az irodalomban egyébként megjegyzik, hogy habár a fellebbezést elutasítja a Bíróság, a költségviselési rendelkezésben részben pernyertesnek mondja ki a felperest (ti. a felperest a költségek 2/3-ának, a Közösséget pedig az 1/3-nak megtérítésére kötelezi, vö. C-93/02 P és C-94/02 P ítéletek rendelkező része). E megállapítás azért félrevezető, mert a "részleges pernyertesség" semmiképpen sem áll összefüggésben a közvetlen hatály kérdésével, ott a Bíróság álláspontja - a fent elemzettek szerint - egyértelmű. A költségmegosztást a Bíróság feltételezhetően azért alkalmazta, mert az Elsőfokú Bíróság végzése nem volt teljes egészében kielégítő, az érvelésének egyes elemeit a Bíróság revideálta (pl. az Atlanta-ügyre való hivatkozást: a Bíróság szerint ui. az más körülményeken alapult, így a jelen esetben nem bír relevanciával). A felperes fellebbezése e tekintetben állta meg a helyét ezért volt indokolt a költségmegosztás. A "részleges pernyertességre" utal: Berg, W. - Beck, J.: A közösségi bíróságok joggyakorlata a WTO-jognak a közösségi jogban történő közvetlen alkalmazása tekintetében. Magyar Jog, 2007/1. 55.
[73] C-93/02 P Biret International kontra Tanács 64. bekezdés. Hasonlóan: Alemanno: i. m. 547. és köv.
[74] T-19/01. Chiquita Brands International Inc. és társai kontra Bizottság (2005.02.03.) EBHT 2005. II. 315. Ld. ehhez: Berg, W.-Beck, J.: i. m. 55. és köv.
[75] Commission Regulation (EC) No 2362/98 laying down detailed rules for the implementation of Council Regulation (EEC) No 404/93 regarding imports of bananas into the Community (magyarul nem hozzáférhető).
[76] T-19/01. Chiquita Brands International Inc. és társai kontra Bizottság 83. és köv. bek.
[77] T-19/01. Chiquita Brands International Inc. és társai kontra Bizottság 95. bek.
[78] T-19/01. Chiquita Brands International Inc. és társai kontra Bizottság 101. bek.
[79] T-19/01. Chiquita Brands International Inc. és társai kontra Bizottság 125. bek.
[80] T-19/01. Chiquita Brands International Inc. és társai kontra Bizottság 114. bek.
[81] T-19/01. Chiquita Brands International Inc. és társai kontra Bizottság 168. bek.
[82] T-19/01. Chiquita Brands International Inc. és társai kontra Bizottság 171. bek. A teljességre törekedve említhető meg, hogy felperes a közvetlenül hivatkozott WTO-normák és a DSB döntésein túlmenően más jogalapokat is felhoz érvelésében, melyeket a Bíróság kivétel nélkül elutasít. Így a Bíróság vizsgálta, hogy a Bizottság nem lépte-e túl hatáskörét a piaci szabályok megállapítása során, de elemzésében arra a következtetésre jut, hogy a Bizottság az alapszerződés és a Tanács által ráruházott mérlegelési jogkörén belül maradva járt el. Szintén nem találta elfogadhatónak a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére alapozott kártérítési felelősség lehetőségét. Vizsgálta továbbá a gazdasági tevékenység gyakorlásának szabadságát is, amely értelmezésében nem korlátlan alapjog. Eszerint megengedhetők olyan korlátozások, melyek hatékonyan szolgálják a Közösség által követett közérdekű célkitűzéseket, és nem jelentenek a kitűzött célhoz képest aránytalan beavatkozást, amely az így biztosított jogok lényegét sértené. Mivel ezen feltételek igazolása nem történt meg, így ezen alapjog megsértésére hivatkozva sem alapozható meg a kártérítési felelősség. Hasonló sorsra jutott a bizalomvédelemre és jóhiszeműségre való hivatkozás. A Bíróság szerint a bizalomvédelem elvére valamennyi olyan piaci szereplő utalhat, mely számára egy adott jogintézmény jogos elvárást keletkeztetett. A banánpiaci rendtartással kapcsolatos WTO-vita, mivel annak nem volt részese a felperes, ilyen jogos elvárásokra számára nem biztosíthatott alapot. Másrészt a WTO egyezményekben rögzített rendelkezések bonyolultsága és az egyezményekben hivatkozott némely fogalom pontatlan jellege miatt a bécsi egyezmény 26. cikkében foglalt azon elv, mely szerint a nemzetközi szerződéseket jóhiszeműen kell teljesíteni, a Közösség részéről azt kívánja meg, hogy ésszerű erőfeszítéseket tegyen az említett egyezményeknek megfelelő intézkedések elfogadására, viszont a célkitűzés elérése módját és eszközének megválasztását a Közösség teljes egészében a mérlegelési jogkörében teheti meg. E diszkrecionális jogkör megléte folytán, amellyel tehát a közösségi intézmények rendelkeznek nemzetközi kötelezettségvállalásaik végrehajtásához szükséges eszközeinek megválasztása során, a felperesnek nem volt megalapozott az a jogos elvárása, hogy a banánpiaci rendtartás rendelkezései az érdekeinek megfelelően lesznek módosítva.
[83] C-377/02 Léon Van Parys NV kontra BIRB (2005.03.01.) EBHT 2005. I. 1465. Ld. ehhez átfogóan: Steinbach, A.: Zur Rechtswirkung von WTO-Streitbeilegungsentscheidungen in der Gemeinschaftsrechtsordnung. EuZW, 2005/11. 331-335. és Antoniadis, A.: The Chiquita and Van Parys judgments: rules, exceptions and the law. Legal Issues of Economic Integration, Vol. 32 (2005) 460.
[84] Tanács 98/278/EK határozat (1996. április 7.) az Európai Gazdasági Közösség, valamint a Cartagenai Megállapodás és annak tagországai, nevezetesen a Bolíviai Köztársaság, a Kolumbiai Köztársaság, az Ecuadori Köztársaság, a Perui Köztársaság és a Venezuelai Köztársaság közötti együttműködésről szóló keretmegállapodás megkötéséről. HL L 127. (1998.04.29.), 10. o. (magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 28. kötet 231. o.). E megállapodás 4. cikke szerint a szerződő felek kereskedelmi kapcsolataikban egymást a legnagyobb kedvezményes elbánásban részesítik, összhangban az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) rendelkezéseivel. Végeredményben a tagállami bíróság ezen utalása valójában nem képez új, önálló körülményt, mert tulajdonképpen a keretmegállapodás is csak a GATT szabályainak betartási kötelezettségét erősíti meg.
[85] A teljesség kedvéért utalni lehet arra, hogy a GATT-WTO-normák és a közösségi jog kapcsolatán túlmenően az alapügyben eljáró belga bíróság kérelmében a közösségi rendeletek és a bizalomvédelem elvének, illetve a jóhiszeműségnek az összefüggéseit is felveti, valamint rákérdezett arra, hogy a Bizottság nem lépte-e túl hatáskörét.
[86] Tizzano főtanácsnok indíványa a C-377/02 Léon Van Parys NV kontra BIRB ügyben (2004.11.18.) 80. bek.
[87] Tizzano főtanácsnok indíványa a C-377/02 Léon Van Parys NV kontra BIRB ügyben (2004.11.18.) 82. bek.
[88] C-377/02 Léon Van Parys NV kontra BIRB 39. bek.
[89] C-377/02 Léon Van Parys NV kontra BIRB 52. bek.
[90] C-377/02 Léon Van Parys NV kontra BIRB 48. bek.
[91] C-377/02 Léon Van Parys NV kontra BIRB 53. bek.
[92] Ld. pl. az egyik legújabb tárgykörbe tartozó esetet: C 310/06 F.T.S. International BV kontra Belastingdienst/Douane West (2007.07.18.), EBHT 2007. I. kötet 6749., illetve ld. még az IKEA-ügyet, C-351/04 Ikea Wholesale Ltd kontra Commissioners of Customs & Excise (2007.09.27.) EBHT 2007. I. kötet 7723. Utóbbi esethez kommentárként a hazai irodalomból: Vincze A.: A WTO és az EU jog viszonyának újabb felvonása a dömpingellenes jog díszletei között. Európai Jog, 2007/6. 20.
[93] Megjegyezhető, hogy Svájc az Uruguay-fordulón javaslatot nyújtott be, hogy az egyezmény kifejezetten előírja a közvetlen hatály biztosítását a tagok belső jogában, de az elképzelés nem kapott támogatást, vö.: Hilpold, P.: Die EU im GATT/WTO-System. Peter Lang, Frankfurt am Main etc., 2000. 253.
[94] Cottier, Th.-Schefer, K. N.: The Relationship Between World Trade Organization Law, National and Regional Law. JIEL, 1998/1. 121.
[95] Csak rövid utalásként: a nemzetközi jog tudományában a monizmus efféle felfogása Hegelnél jelent meg. Hegel elképzelésében a nemzetközi jog és a belső jog egy jogrendszert alkotott, azonban előbbit mintegy "külső közjognak" tartotta, így az a belső jog szabályainak alá volt rendelve. A monizmus e felfogása elég korán - mindenek előtt Kelsen nyomán - meghaladottá vált, így a monizmus modern felfogása a nemzetközi jog elsőbbségét ismeri el.
Lábjegyzetek:
[1] Horváthy Balázs, Tudományos segédmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézet, Budapest, Országház u. 30.; egyetemi adjunktus, Széchenyi István Egyetem, Győr, E-mail: balazs_horvathy@freemail.hu
Visszaugrás
