A magyar jogelmélet fejlődésében immár meghatározónak mondható az a szerep, amit a miskolci jogi kar jogelméleti és jogszociológiai tanszéke lát el, egyebek mellett a kétévente rendszeresen szervezett - a résztvevők köre alapján országosnak tekinthető - konferenciáival. Ezek anyaga rendre megjelenik nyomtatásban is. A legutóbbi tanácskozás anyagát közzétevő Jogdogmatika és jogelmélet[1] c. kötet tizennyolc szerző huszonhat írását közli a jogdogmatika kérdéskörében. A kötet mindenekelőtt a "miskolci konferenciák" sorozatának része,[2] de tematikáját és jellegét illetően jól illeszkedik más jogelméleti tanszékek,[3] ill. tudományos műhelyek[4] rendezvényeihez és köteteihez is.
- 253/254 -
A kötet alapjául szolgáló konferencia arra épült, hogy a jogdogmatika jogelméleti kérdéseihez a hazai szakirodalomban az elmúlt másfél évtizedben leginkább három szerző - Pokol Béla, Szabó Miklós, Varga Csaba - írásai járultak hozzá. Ezért ők ún. nagyreferátumot tartottak, elméleteik felkért elemzői pedig korreferátumban fejtették ki gondolataikat. A kötet - a műfaj esetében természetesnek mondható módon - a párbeszédre épül, amikor is az "én úgy gondolom"-ra valaki mindig egy "én másként látom"-mal válaszol, s a válaszra többnyire viszontválasz is érkezik.
Varga Csaba tudományelméleti nézőpontból megfogalmazott írásához (Jogdogmatika, avagy jus, jurisprudentia, és társai, 11-26) Bódig Mátyás, Győrfi Tamás és Cserne Péter szólt hozzá (27-67), s az általuk felvetettekre Varga Csaba "viszont-válaszolt" (68-80). A kötet második fő része először Pokol Béla téziseit közli (Jogdogmatika - Tézisek, 81-90), melyekhez Szilágyi Péter, Bencze Mátyás és Sólyom Péter fűzött korreferátumot (91-148). Az általuk felvetettekre Pokol Béla ugyancsak reagálhatott volna, ám ő nem élt ezzel a lehetőséggel, s a vele vitatkozók kritikájára adott "válasz helyett" (149) egy dogmatika-történeti tárgyú írást küldött a szerkesztőnek, amit az egy másik fejezetben helyezett el. E rész szerkezeti egyensúlyát Szilágyi Péter csaknem 30 oldalas, szakmailag színvonalas, számos kérdésben Pokol Béla elmélete mellett állást foglaló korreferátuma állította helyre, amely ezen a módon - lényegében polemikus jellege ellenére is - a konferencia negyedik főreferátumává emelkedett. A kötet harmadik fő szerkezeti egysége először Szabó Miklósnak a jogdogmatikáról kialakított felfogását mutatja be (A jogdogmatika hivatása, 151- 166) - amit Pokol Béla kritikával illetett, részletesen kitérve Szabó korábbi könyvére is -, s amelyhez Jakab András, Paksy Máté és Hegyi Szabolcs fűzött korreferátumot (167-222). Ezt követően Szabó Miklós reagált az ő elméletére vonatkozó bírálatokra, és egy rövid utószóban az őt Pokol Béla részéről ért - ahogy fogalmazott - "ad personam" jellegű kritikákra (223-238).
A konferencia valamennyi résztvevőjének módjában állt írásban is rögzíteni szóbeli hozzászólását, melyek külön fejezetbe kerültek. E lehetőséggel Varga Csaba, Bódig Mátyás, Cserne Péter és Tóth J. Zoltán élt (241-270), igen lényeges kérdésekre rámutatva,[5] vagy afféle "elméleti szösszeneteket" megfogalmazva.
Végül, egy Kitekintés címet viselő részben a kötet hat tanulmányt közöl (némely esetben: újraközöl). Ezek közül négy ún. szakjogi (jogági) dogmatiká-
- 254/255 -
kat mutat be vagy azok egyes kérdéseit elemzi. Nagy Ferenc a büntetőjogi dogmatikáról ad gyors helyzetképet, tizenhárom pontban külön kitérve e dogmatika magyar jogalkotásban megnyilvánuló eróziójára is (273-290). Menyhárd Attila a mai magánjogi dogmatika alapjait, a szabályozást ért "kihívásokat" és a dogmatika jelenlegi helyzetét tárgyalja gondosan és alaposan (291-307). Herbert Küpper a közjog dogmatikájáról ad általános, egyes kérdéseiről pedig - pl. az alkotmányjogi dogmatika magját képező jogállamfogalomról - részletes áttekintést (341-359). Szigeti Péter a közjog egy speciális területét, a választójog dogmatikáját elemzi különböző jogesetek tükrében, különbséget téve a "szabály alapú döntés", a "jogfogalom alapú döntés", és az "ab ovo mérlegelési jogkörben hozott döntés" dogmatikai jellemzői között (360-373). A következő két tanulmány lényegében történeti tárgyú: Pokol Béla a (német) magánjogi dogmatika történetét vázolja fel elméleti nézetei alátámasztásaként (291-307), Szabadfalvi József pedig a magyar jogdogmatika fejlődéstörténetéhez szolgáltat adalékokat (374-389). A jogági dogmatikák jogelméleti kontextusba helyezésével a kötet szerkesztője - ahogy fogalmazott - e részben párbeszédet nyitott a jogelmélet és a tételes jogtudományok művelői között is.
A kötetben közölt írások egyenletesen magas tudományos színvonala, valamint a szerzők közötti nézetkülönbségek és viták gyakori felbukkanása az olvasóban azt az igényt fogalmazza meg, hogy jó lenne, ha a kötet áttanulmányozásakor annak tartalmát tematikusan is folyamatosan szem előtt tarthatná. Az ilyen jellegű várakozásnak a szóban forgó kiadvány - mint konferencia-kötet (a konferenciákkal együtt járó tematikus spontaneitás, ill. az ilyen kötetek dokumentatív volta miatt) - természetesen nem tud eleget tenni. Ha akadt volna a kiadónál valaki, aki (az ilyen esetekben szokatlan, de a szerzők és a szerkesztő által megérdemelt módon) legalább egy tárgymutatót illeszt a kötet végére, akkor abban a téma minden kérdése[6] felbukkan. Így viszont a könyv átta-
- 255/256 -
nulmányozása meglehetősen fárasztó vállalkozás. Aki persze vállalja a fáradtságot, az a jogdogmatika mindent fontos elméleti problémájáról, sőt talán még annál is többről értesül.
A kötet gondolati anyagának egyik fontos kiindulópontját Varga Csaba fogalmazta meg. Eszerint a jogdogmatika a (normatív értelemben felfogott) jog és a joggyakorlat közötti "diskurzus" egyik formája. E diskurzus másik formája pedig a jogtudomány. Amíg azonban a jogtudomány szerinte elsősorban megismer, addig a dogmatika "magasabb rendű formát ad" valamilyen tartalomnak (12).[7] A jogdogmatika "a jog és a jogban használt szavak fogalmiasítása", majd az ezekből képzett elemeknek egy "rendezett halmaz (gyakorlati kezelésében: rendszer) alkotóelemi gyanánt történő kezelése, kimunkálása, s ezzel a jog szisztemicitásának kiépítése" (20).
E felütés a kötet egyik legfontosabb kérdését exponálta: milyen jellegű ismeretanyag (vagy tevékenység) a jogdogmatika: elméleti vagy gyakorlati, leíró vagy alakító? A jogdogmatika - fogalmaz Varga - önmagában nem tudomány, hanem inkább a joggyakorlat alakítója. Ahogy a "tudós professzorok" által tervezett híd vagy vízi erőmű sem tudományos teljesítmény, bár egy ilyen tervhez kétségtelenül sok tudományos ismeretanyagra van szükség, úgy a jog fogalmiasítása és rendszerszerűségének kiépítése is gyakorlati tevékenység, melyhez az elméleti ismeretek szükségesek.
"Varga Csaba érvei mögött a gyakorlati állítások nonkognitivista felfogása sejlik fel" - veti ez ellen Bódig Mátyás (37), aki szerint bizonyos ismeretek attól, hogy tudományosak, még lehetnek "konstruktívak" vagy "tárgykonstitutívak", azaz alakíthatják, sőt létre is hozhatják tárgyukat. A jogdogmatikai konstrukciók - hangsúlyozza Bódig - bizonyos értelemben "igazságra képesek", s ezért szerinte objektívek is. Ezt nagy valószínűség szerint úgy érti, hogy a gyakorlati állításoknak is lehet kielégíthető igazság-igénye, s a jogdogmatikát azért lehet tudományként művelni, mert annak keretében igaz/hamis állítások is tehetők.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
