A súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők haldokolásának kérésükre történő lerövidítése vagy öngyilkosságuk támogatása az etikai, filozófiai, vallási és orvosi kérdések mellett jelentős jogi kérdéseket vet fel, amelyeket az utóbbi években eltérően válaszoltak meg az európai alkotmánybíróságok. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a 2024. június 13-án közzétett ítéletében a Karsai Dániel kontra Magyarország ügyben elismerte, hogy kialakulóban van egy tendencia az orvosilag támogatott öngyilkosság dekriminalizálása irányába, de megállapította, hogy a részes államok többsége - köztük Magyarország - továbbra is tiltja az öngyilkosságban közreműködést, ezért a részes államok mérlegelési szabadsággal rendelkeznek (margin of appreciation) az asszisztált öngyilkosság megengedése vagy kriminalizálása során. Ennek következtében az asszisztált öngyilkosság alapjogi megítélésének keretei a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatából bonthatók ki. A német, az osztrák, az olasz és a magyar asszisztált öngyilkosság határozatok elemzése során a következő kérdésekre keresem a választ: 1. Létezik-e öngyilkossághoz való jog és amennyiben igen, az melyik alapjogból vezethető le? 2. Levezethető-e és amennyiben igen, melyik alapjogból az öngyilkossághoz való segítségnyújtás kérése és annak igénybevétele? 3. Mire terjed ki az állam életvédelmi kötelezettsége asszisztált öngyilkosság esetén?
Kulcsszavak: emberi méltósághoz való jog, általános személyiségi jog, autonómia, önrendelkezési jog, eutanázia, öngyilkosság, öngyilkosságban közreműködés, öngyilkosság szabadsága, állam életvédelmi kötelezettsége
A súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők haldokolásának kérésükre történő lerövidítése vagy öngyilkosságuk támogatása az etikai, filozófiai, vallási és orvosi kérdések mellett jelentős jogi kérdéseket vet fel, amelyeket az utóbbi években eltérően válaszoltak meg az európai alkotmánybíróságok. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) a 2024. június 13-án közzétett ítéletében a Karsai Dániel kontra Magyarország ügyben[1] elismerte, hogy kialakulóban van egy tendencia az orvosilag támogatott öngyilkosság dekriminalizálása irányába, az elmúlt néhány évben ugyanis egyes európai országokban biztosították az orvos által asszisztált öngyilkossághoz való hozzáférést. Németországban, Ausztriában és Olaszországban ez a döntés az alkotmánybíróságok határozataiból következett. Ezzel szemben a részes államok többsége - köztük Magyarország - továbbra is tiltja az öngyilkosságban közreműködést. Ezért az EJEB szerint a nemzeti hatóságoknak kell felmérni azt, hogy az adott országban biztosítható-e az orvos által asszisztált öngyilkosság. Az EJEB csupán azt vizsgálja - a konkrét ügy sajátosságaira tekintettel - az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) által biztosított élethez való jog és a magánélet tiszteletben tartásához való jog keretei között, hogy az alperes állam túllépte-e a mérlegelési jogkörét. Bár az EJEB gyakorlata az asszisztált öngyilkosság tekintetében is meghatározza - ahogy az az osztrák és olasz Alkotmánybíróság asszisztált öngyilkosság határozataiból is látható - a magánélethez való jog és az életvédelem minimális szintjét, azzal, hogy egyik oldalról kimondta, hogy az EJEE 8. cikke nem keletkeztet pozitív kötelezettséget az orvos által asszisztált öngyilkosság legalizálására,[2] a másik oldalról viszont megállapította, hogy az EJEE 2. cikke nem akadályozza a nemzeti hatóságokat abban, hogy engedélyezzék vagy biztosítsák az orvos által asszisztált öngyilkosságot,[3] bizonytalanná teszi az asszisztált öngyilkosság megítélését. Ezért a tanulmányban arra törekszem, hogy az európai alkotmánybíróságok határozataiból bontsam ki az asszisztált öngyilkosság megítélésének alapjogi kereteit.
Az alkotmánybíróságok dogmatikai kiindulópontjai közösek amennyiben az asszisztált öngyilkosság problémájának megoldását az önrendelkezési jog és az életvédelem összefüggésében látják. Ennek ellenére eltér az egyes alkotmánybíróságok érvelése egymástól, ami a magyar Alkotmánybíróság esetében eltérő
- 15/16 -
eredményre is vezet. Az olasz, német, osztrák és magyar alkotmánybíróság asszisztált öngyilkosság döntésének a bemutatása során azt vizsgálom, hogy melyek az alapjogi mérlegelés keretei. A következő kérdésekre keresem a választ: 1. Létezik-e öngyilkossághoz való jog és amennyiben igen, az melyik alapjogból vezethető le? 2. Levezethető-e és amennyiben igen, melyik alapjogból az öngyilkossághoz való segítségnyújtás kérése és annak igénybevétele? 3. Mire terjed ki az állam életvédelmi kötelezettsége az öngyilkossághoz való segítségnyújtás esetén? A vizsgálat során a német Alkotmánybíróság asszisztált öngyilkosság ítéletéből indulok ki, mivel ez tartalmazza az alapjogok szerkezetéhez igazodó legdifferenciáltabb alkotmánybírósági vizsgálatot és ennek részeként a testület gyakorlatában kidolgozott szükségességi-arányossági tesztet, amely beépült az EJEB, majd számos alkotmánybíróság gyakorlatába. Végül a hazai joggyakorlatot elemzem, majd az ítéletek átfogó értékelésével zárom a tanulmányomat.
A német Szövetségi Alkotmánybíróság 2020. február 26-án döntött az asszisztált öngyilkosságról és megállapította, hogy a német Büntető Törvénykönyv (a továbbiakban: német Btk.) 217. §-a, amely büntetni rendelte a szervezetten elkövetett öngyilkosságban közreműködést, nincs összhangban a német Alaptörvénnyel (a továbbiakban: Grundgesetz), mivel sérti az egyéni önrendelkezésen alapuló halálhoz való jogot és annak részeként az élet önkezű elvételének szabadságát.[4]
A tényállást a jogalkotó a német Btk. 2015. december 3-i módosításával iktatta be - a kívánatra ölés tényállását követően -[5] a törvénykönyvbe, amely korábban egyáltalán nem büntette az öngyilkosságban közreműködést. A Btk. ezen tényállása önálló bűncselekményként rendelte büntetni az öngyilkosság lehetőségének a megteremtését, biztosítását vagy közvetítését. A döntő tényállási elemet a rendszeresség és a szolgáltatási jelleg (geschäftsmäßig) képezte,[6] így az öngyilkosságban való közreműködés egyéb eseteit a német Btk. továbbra sem fenyegeti büntetéssel.[7]
A Szövetségi Alkotmánybíróság korábban nem vizsgálta érdemben az eutanázia kérdését,[8] az indítványozó orvos alkotmányjogi panaszát ugyanis, aki azt állította, hogy a beteg sürgős segítségre szorul az öngyilkossági szándékának a kivitelezésében, ő pedig nem nyújthat segítséget anélkül, hogy cselekménye a német Btk. szerint bűncselekménynek minősülne, visszautasította.[9] A Szövetségi Alkotmánybíróság az asszisztált öngyilkosság ítéletében kiterjesztette az általános személyiségi jog védelmi körét az egyéni önrendelkezésen alapuló halálhoz való jogra, amely magában foglalja az élet önkezű elvételének szabadságát és ahhoz segítség kérését, valamint a felajánlott segítség igénybevételét.[10] A testület azonban nem elégedett meg a halálhoz való jognak az - emberi méltóság klauzula [Grundgesetz 1. cikk (1) bekezdés] és a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog [Grundgesetz 2. cikk (1) bekezdés] összefüggéséből levezetett - általános személyiségi jogra alapozásával, hanem az öngyilkosság szabadságát az emberi méltóság kifejeződésének tekintette.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
