A közösségek tagjainak azonosítása történelmen átívelő igény, amely egyben az egyes ember külvilág számára is érzékelhető egyedisége, másoktól történő megkülönböztethetősége iránti vágy kifejeződése is. A személyazonosítás egyik legalapvetőbb eleme az adott személy neve, amely azonban önmagában nyilvánvalóan nem képes ellátni az azonosítási funkciót. Ahhoz egyéb, kiegészítő adatra is szükség van, ami a névvel együtt olyan tulajdonság-együttest hoz létre, amely senki másra nem illik, biztosítva ezzel a tényleges azonosítást.
Ehhez képest a személyek (felhasználók) kibertérben történő biztonságos és hatékony azonosítása némileg speciálisabb, de a lényegét tekintve ugyanúgy az individualitásra épül. A mindannyiunk által - akár csak közvetve is - igénybe vett informatikai rendszerekben (elég csak az egyes okmányok igénylésének folyamatára, vagy éppen a pénzintézetek netbank-szolgáltatásaira gondolni) az azonosítást illetően három módszert alkalmaznak: a tudásalapú (jelszó, PIN-kód), a birtokalapú (kulcs, vonalkód, intelligens kártya) és a biometria alapú (ujjnyomat, írisz, arc) azonosítási eljárást. Ezek mindegyikének megvan a maga előnye és hátránya, ezért közülük legalább kettőnek az egyidejű, mégis egymástól független alkalmazása kívánatos[1].
A kriminalisztika egyes elemei már jóval e tudományterület fogalomrendszerének kialakulása előtt megjelentek. Ilyen például a - szerződéseket szentesítő eljárásként - már Hammurapi törvénykönyvében is szereplő ujjnyomat alapján történő személyazonosítás[2], és voltaképpen ide sorolható - a jogügyletek bizonyíthatóságát célzó intézkedésként - a szerződéseket rögzítő, pecséttel ellátott okiratok használatának bevezetése is[3], lehetővé téve az okmányok hitelességének bizonyos fokú vizsgálatát.
A civilizációnk fejlődésének hosszú ideje alatt bekövetkezett társadalmi, gazdasági, ipari és technikai változások nyomán szükségessé vált a személyazonosító okmányok bevezetése. Kezdetben ezek hazánkban csak másodlagosan szolgálták a személyek azonosítását, mindenekelőtt az adott szakmához, hivatáshoz tartozást igazolták: ilyenek voltak egyebek mellett a "rendes kereskedők hiteles bizonyítványai", a "kereskedési segédek szolgálati igaz bizonyítványai"[4], az "iparhatósági igazolványok"[5], a "szolgálati cselédkönyvek"[6] és a "munkás-igazolványok"[7]. A későbbiekben a másodlagos rendeltetés elsődlegessé vált, amikor már kifejezetten a személyazonosság - illetve ezzel együtt az állampolgárság - igazolására[8] szolgáló okiratokat készítettek. A "személyazonossági igazolvány" meglétére és felmutatására kötelező előírásokat[9] követően, az 1/1954. (I. 9.) MT rendelet a 16. életévüket betöltött magyar állampolgárok részére bevezette a "személyi igazolványt", amelyet - az 1/1954. (I. 9.) BM rendelet 13. § (1) és (5) bekezdései alapján - annak tulajdonosa köteles volt megőrizni, (az átruházás, rábízás, biztosítékul adás szigorú tiltása mellett) állandóan magánál tartani, valamint felhívásra a személyazonosságát azzal igazolni. A személyi igazolvánnyal történő ellátás korhatárát később 14 évre szállították le[10], megjelent a személyi szám[11], majd a személyazonosító jel[12], ezután 1996. március 26-án az Országgyűlés elfogadta a személyazonosító jel helyébe lépő azonosítási módokról és az azonosító kódok használatáról szóló 1996. évi XX. törvényt (Szaz. tv.), végül az utolsó "analóg"[13] mérföldkövet a 2000. január 1-jétől alkalmazott "személyazonosító igazolvány"[14] és az ettől elkülönülő "személyi azonosítót és lakcímet igazoló hatósági igazolvány"[15] jelentette.
Hatályos jogunk szerint egy személy azonosítása há-
- 598/599 -
romféleképpen történhet: természetes személyazonosító adataival (családi és utónév, születési családi és utónév, születési hely és idő, illetve az anyja születési családi és utóneve), a természetes személyazonosító adatokból kiválasztott - az adatkezelés célja szerint szükséges és megfelelő mértékű - adattal, vagy bizonyos esetben családi és utónévvel, kiegészítve valamilyen - különböző területekre vonatkoztatott, számjegyekből álló - azonosító kóddal (adóazonosító jel, TAJ szám, személyi azonosító).[16] Ezek közül a polgárokat saját maguk azonosítása céljából csak egyetlen azonosítási mód alkalmazására lehet kötelezni; ez minden bizonnyal leggyakrabban az elsőként említett módozat, a konkrétan erre a célra rendszeresített személyazonosító igazolvány - esetleg az azonosításra éppúgy alkalmas útlevél vagy kártyaformátumú vezetői engedély - felmutatása.[17]
Dolgozatomban annak bemutatására törekszem, hogy a személyek azonosítása és az általa garantált "emberi meghatározhatóság" milyen fontos szerepet tölt be a bűnelkövetők kézre kerítésében és ily módon elszámoltathatóságában. Ha ismertté (azonosíthatóvá) válik az elkövető, korántsem biztos, hogy a hatóság idézésére megjelenik, sőt az sem magától értetődő, hogy a hatóság feltétlenül tudja (vagy egyes nyilvántartásokban végzett gyors ellenőrzést követően megtudhatja), hol is tartózkodik ténylegesen a keresett személy. Ilyenkor - belföldi és nemzetközi viszonylatban is - keresésük, illetve elfogásuk iránt lehet (pontosabban az officialitás elvéből fakadóan: kell) intézkedni. Ennek egyik legfontosabb, leghatékonyabb és bizonyos - a személyazonosítást megnehezítő, az alábbiakban kifejtésre kerülő - esetben egyedüli módja az elfogatóparancs.
A korábbi törvényhez[18] képest a hatályos Körözési törvény[19] egyrészt precízebben határozza meg a körözés fogalmát, másrészt egyértelművé teszi, hogy a körözési eljárásnak a körözés (mint döntés) az alapja. Körözés alatt a személyekkel, holttestekkel és dolgokkal kapcsolatos körözési tárgyú döntést, a Schengeni Információs Rendszerben (SIS) - operatív eszköznek nem minősülő - rejtett ellenőrzésre irányuló figyelmeztető jelzés elhelyezését[20], az elfogatóparancsot, az európai elfogatóparancsot és a nemzetközi körözést értjük.
2.1. A személykörözés részét képező elkövető-körözésen belül, a büntetőeljárásban[21] a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható, ismeretlen személyazonosságú személy körözését[22], vagy - elérhetőségének megállapítása érdekében - az ismeretlen helyen tartózkodó, bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy, illetve terhelt körözését[23] lehet elrendelni. A körözés elrendelése határozat (végzés)[24] formáját ölti, ellene - a jogintézmény jellegéből adódóan - jogorvoslatnak nincs helye[25]. A körözés elrendelésével kapcsolatos meghatározott adatokat - köztük akár a körözött személy képmását is - közvetlenül, kizárólag elektronikus úton a körözést elrendelő szerv rögzíti a körözési nyilvántartási rendszer (HERMON) egyik alrendszerébe, a körözött személyek nyilvántartásába. Az adatrögzítés technikai (informatikai) akadálya esetén, a körözést elrendelő szerv az aláírt és bélyegzővel ellátott körözést elrendelő iratot (PDF formátumban, elektronikusan) megküldi a nyilvántartónak, azaz a Nemzetközi Bűnügyi Együttműködési Központnak (NEBEK Nemzetközi Bűnügyi Igazgatóság Körözési Nyilvántartó és Szakirányító Főosztály), amely ilyenkor maga gondoskodik az adatok rögzítéséről.[26]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
