1. Alighanem hiánypótló szerepet tölt be az új magyar római jogi tankönyv szerzőpárosa - Hamza Gábor tanszékvezető egyetemi tanár és Földi András egyetemi docens (mindketten az ELTE Jogi Karának oktatói) - tollából, a Savaria University Press igényes gondozásában nemrégiben megjelent könyvecske, amely az európai jog közös történeti alapjaihoz kíván panorámaszerű áttekintést nyújtani.
Az európai jog közös alapját mindenekelőtt a középkortól a XIX. századig a legtöbb európai országban alkalmazott római jog jelenti, amely tartalmilag ma is meghatározza az európai és számos tengerentúli állam magánjogi rendszerét, azokhoz ezer szállal kötődik. A szerzők e felismeréstől vezéreltetve az európai magánjogfejlődés főbb útjainak bemutatása során figyelmüket elsősorban az egyetemes érvényű római jog továbbélésének bemutatására összpontosították. Nem véletlenül: a római jognak kiemelt jelentősége van a jogi diszciplínák sorában, Jhering szavaival élve: "das Recht durch das römische Recht". A ius Romanum ugyanis nem egyszerűen az antik Mediterráneum egy államának jogszabályait jelenti, hanem bizonyos értelemben magát a jogot. A hic et nunc hatályos magyar jog manapság tapasztalható, s nemegyszer inkoherens változásaival szemben a római jogban évszázadok alatt kimunkált elvek, mint például a "ius est ars boni et aequi" (P. Iuventius Celsus filius), a klasszikus magánjogi jogintézmények, az institúciós rendszer önmagában, nincsenek kitéve ezeknek a változásoknak. Ennek megfelelően a műben a római jog továbbélésének hihetetlenül színes kaleidoszkópja tárul fel az olvasó előtt, amikor az irodalmi hivatkozásokkal és nem egyszer csak nehezen hozzáférhető adatokkal gazdagon dokumentált fejezet jogterületről-jogterületre haladván bemutatja a római jog hatását a görög, itáliai, francia, ibériai, német, cseh, morva, lengyel, litván, brit, svéd, bolgár, szerb, román, orosz és balti jogterületen éppúgy, mint az USA-ban, Kanadában, Latin-Amerikában, Dél-Afrikában, Kínában vagy éppen Thaiföldön. Ugyancsak a mű erényeként kell utalnunk a kánonjog (ius canonicum) történetének és fontosabb jogintézményeinek felvillantására.
Szerkezetét tekintve a mű az európai magánjogtörténet kezdeteire - így elsősorban a Leges Romanae barbarorumra (Codex Euricianus [475], Lex Visigothorum Reccesvindiana, más néven Liber iudiciorum vagy iudicum [VII. század derekán], az ún. tolosai gót királyság területén élő volt római polgárok és utódaik életét szabályozó Lex Romana Visigothorum vagy Breviarium Alaricianum [506], a Gundobad király által életbe léptetett Lex Romana Burgundionum [V. század vége], illetve az Edictum Theodorici [500 körül]) - kitekintő bevezetőre, a középkori és újkori európai magánjogtörténeti részre, valamint az európai magánjogoknak az Európán kívüli jogrendszerekre gyakorolt hatását bemutató részre tagolódik, amely részeket a könyv megírása során felhasznált - csaknem kivétel nélkül idegen nyelvű - általános művek jegyzéke, illetve rövid angol nyelvű tartalomjegyzék követ.
2. A középkori európai magánjog fejlődését bemutató II. rész elején a szerzők mindenekelőtt a ius civile fogalmát teszik tüzetesebb vizsgálat tárgyává, majd a ius commune sok jelentéssel bíró fogalmát, illetve az azzal kapcsolatos különböző álláspontokat (Wieacker, Coing, Calasso) ismertetik, ezt követően pedig a római jog továbbélése - s egyúttal a ius commune fejlődése szempontjából is - paradigmatikus jelentőségű kánonjog (ius canonicum) hatását elemzik, bemutatva az egyházjog forrásait a birodalmi egyház korának (IV-VII. sz.) egyetemes és a helyi zsinati (synodi vagy concilia) határozatait, melyek mellett helyi jogforrásként megjelentek a püspöki rendelkezések, majd a IV. század végétől gyakorivá váltak a pápák jogi tartalmú és erejű ügylevelei, a (litterae vagy epistulae) decretales is. A zsinatok kánonjait és a pápai decretalisokat a középkor első felében több - nemegyszer hamisnak bizonyult - (magán) gyűjtemény tette ismertté. A kánonjog anyagát a skolasztikus dialektika módszereivel először a négy doktor kortársa, a Bolognában tanító, s a régi hagyomány szerint monasztikus szerzetes, Gratianus foglalta össze - több mint 3 800 fejezetet (caput) tartalmazó, s a Szentírás, a Canones apostolici, az egyetemes és részleges zsinatok, pápai dekretális-levelek, a pszeudo-izidori hagyomány által közvetített hamis dekretálisok, a vezeklési könyvek, a püspöki statútumok, a liturgikus könyvek, a Liber diurnus, s nem utolsósorban a római jog anyagára építő
- 111/112 -
- Concordia discordantium canonum c. művében, amely utóbb a Decretum Gratiani néven vált közismertté. A szakirodalom ma is egységes abban, hogy a mű keletkezésének idejét az 1139-es II. lateráni zsinat utánra, 1140 körülre teszi. Ezzel megkezdődött a kánonjog tudományos művelése, s egyúttal a klasszikus kánonjog (régebbi kifejezéssel ius novum időszaka). Szemben a III. (Boldog) Jenő pápa (1145-1153) általi jóváhagyás legendájával, a Decretum Gratiani soha nem lett az Egyház hivatalos törvénykönyve; azonban mint a teológiától immár markánsan elkülönülő autonóm kánonjog tudományának első kézikönyveként nélkülözhetetlen szerepet játszott kezdetben a bolognai iskolában, majd más oktatási központokban (Párizs, Köln, Oxford stb.) is.
A kánonjog fejlődéstörténetének vázlatát a Bizánci Birodalom jogfejlődése fontosabb állomásainak - a III. (Isauriai) Leó császár uralkodása alatt, a VIII. században megszülető Eklogé tón nomón, az I. Basilios (Macedo) császár idejének jogforrása, a Procheiron vagy Encheiridion (IX. század), VI. (Bölcs) Leó Basilikája, stb. - bemutatása, illetve az itáliai jogfejlődés ismertetése követi. Ez utóbbi körében szólnak a szerzők az Irnerius által Bolognában alapított glosszátor-iskola reprezentánsairól (Bulgarus, Martinus Gosia, lacobus, Hugo de Porta Ravennate, Placentinus, Hugolinus, Iohannes Bassianus, Azo Portius, Accursius, Aldricus) éppúgy, mint az ezt a XIII. századtól követő és a perugiai és paviai egyetemről induló kommentátor-iskoláról (Cinus de Pistoia, Bartolus de Saxoferrato, Baldus de Ubaldis, Paul de Castro, Iason de Mayno). Franciaország vonatkozásában a szerzők mindenekelőtt a pays de droit écrit - pays de droit coutumier megosztottságára, Spanyolország esetében a X. (Bölcs) Alfonz idejében, a XIII. században hozott Siete Partidas törvénykönyvre, illetve a portugál Ordenaoes Afonsinasra utalnak. Érdekes - kevéssé ismert - információval szolgálnak a szerzők a hazai történelemkönyvekben jószerivel kivétel nélkül "Német-római Birodalom" kifejezés helytelen voltával kapcsolatban, amikor rámutatnak arra, hogy a hivatalos elnevezés eleinte (Romanorum v. Romanum) Imperium, majd a XII. századtól sacrum imperium, később pedig Sacrum Romanum Imperium (Heiliges Römisches Reich, Holy Roman Empire, etc.) volt, így a szerzők következetesen a "Szent Római Birodalom" terminust használják, amikor a gemeines Recht, a nevezetes 1495. évi Reichskammergerichtsordnung) szerepéről, vagy a németalföldi, svájci, cseh- és morvaországi fejleményekről írnak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
