A gyakorló ügyvéd bármennyire is igyekszik felkészülni egy új jogalkotási termék alkalmazására, ez a felkészülés sohasem lehet tökéletes. A megoldásra váró valódi kérdések az új jogalkotási termék hétköznapi alkalmazása során merülnek fel. Így történt ez a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény [Ptk. (2013)] esetében is. Ez az írás a Ptk. (2013) gyakorlatban történő alkalmazásával kapcsolatban felmerült első dilemmák közül jegyez le kettőt.[1]
A Ptk. (2013) 6:7. § (3) bekezdése az írásba foglaltnak tekintendő forma technológiasemleges meghatározását adja: "Írásba foglaltnak kell tekinteni a jognyilatkozatot akkor is, ha annak közlésére a jognyilatkozatban foglalt tartalom változatlan visszaidézésére, a nyilatkozattevő személyének és a nyilatkozat megtétele időpontjának azonosítására alkalmas formában kerül sor."
Az írásbeli forma minimális kelléke az aláírás. Így volt ez a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény [Ptk. (1959)] és így van ez a Ptk. (2013) hatálya alatt is.[2]
A Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. tvr. 38. § (2) bekezdésébe foglalt parancs értelmében - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - írásbeli alakban létrejött szerződésnek kellett tekinteni más, nem írásbeli alakban létrejött megegyezéseket is. Az ilyen valójában nem írásbeli, de annak tekintendő formák listája a technológiai fejlődést követve bővült és változott az idők folyamán. A Ptk. (1959) alkalmazásában eredetileg csak a levélváltás és - a felek erre vonatkozó megállapodása esetén - a táviratváltás felelt meg az írásbeli formának. 1968-tól a táviratváltás írásbelinek minősüléséhez már nem volt szükséges a felek erre irányuló megállapodása, és lehetséges írásbeli forma lett a távgépíróval (telex) történő üzenetváltás, 2001-től kielégítette az írásbeli forma kritériumát a külön törvényben meghatározott maradandó eszközzel tett nyilatkozatváltás, példaként említve a fokozott biztonságú elektronikus aláírással ellátott okirat útján létrejött megállapodást, 2004-től pedig a lehetséges formák köre kiegészült a telefaxszal.
A Ptk. (2013) - feltehetően a felgyorsult technológiai fejlődésre is figyelemmel - azt a megoldást választotta, hogy a valóságban nem írásban létrejött, de törvényi parancs folytán mégis írásba foglaltnak tekintendő jognyilatkozatok felsorolását nem kísérli meg, hanem azok paramétereit technológiasemleges módon határozza
- 321/322 -
meg. Ezzel a Ptk. (2013) a joggyakorlatra hagyja azt, hogy a jognyilatkozatok közlésére (átvitelére) alkalmas régebbi és újabb technológiai megoldásokkal kapcsolatban eldöntse, hogy az azok útján tett jognyilatkozatok kielégítik-e az írásba foglaltnak tekintéshez szükséges feltételeket.
A Ptk. (2013) megalkotása során követett szabályozási módszer, amellyel a jogalkotó különválasztja a valódi írásos formát (írásban megtett és aláírt jognyilatkozat) és az azzal azonosnak tekintendő, de valójában nem írásos formát, és ez utóbbihoz egy meghatározást kapcsol (tartalom változatlan visszaidézhetősége, nyilatkozattevő személyének és a nyilatkozat megtétele időpontjának azonosíthatósága), több kérdést is felvet.
Kérdésként merül fel mindenekelőtt, hogy a nem írásban tett, de azzal azonosan minősülő jognyilatkozatok megítélése jogi (definíciós) kérdés, vagy ténykérdés.
Amennyiben jogi (definíciós) kérdésnek tekintjük, akkor polgári anyagi jogi értelemben írásba foglaltnak minősül mindaz a jognyilatkozat, amelyet olyan formában tettek meg, amely kielégíti a Ptk. (2013) által szabott hármas konjunktív feltételrendszert. Ennek megítéléséhez előzetesen elvi szinten kell állást foglalni abban kérdésben, hogy egy adott, technikailag lehetséges jognyilatkozat-közlési forma kielégíti-e a Ptk. (2013) feltételrendszerét, és igenlő válasz esetén, az ilyen formában tett jognyilatkozatok osztani fogják az írásba foglalt jognyilatkozatok jogi sorsát: alakilag érvényesek lesznek. Azok a jognyilatkozatok pedig, amelyeket nem ilyen formában közölnek, az írásbeliség követelményének fennállása esetén, érvénytelenek lesznek.
Amennyiben azonban puszta ténykérdésként tekintünk a jognyilatkozat-közlési formákra, úgy esetenként lesz vizsgálandó, illetve vizsgálható, hogy az a technológiai megoldás, amelynek alkalmazásával egy jognyilatkozatot közöltek, kielégíti-e a Ptk. (2013) követelményrendszerét. A lényeges eltérés abban áll, hogy amennyiben az írásba foglaltnak tekintendő forma megítélését puszta ténykérdésnek tekintjük, úgy jogvita esetén - legalábbis kontradiktórius eljárási rendszerben - az írásba foglaltság kérdése csak erre vonatkozó perbeli tényállítás és ez ellen ható ténytagadás esetén képezi a jogvita tárgyát, azaz a bíróságnak csak az erre vonatkozó állítás tagadása esetén kell a kérdésben döntenie.
Bármi is legyen a válasz a fenti kérdésre, mindkét megközelítés mellett állást kell foglalni abban a kérdésben, hogy egy adott, technikailag lehetséges jognyilatkozat-közlési mód megfelel-e a Ptk. (2013) elvárásainak. Tekintettel arra, hogy a korábbi taxációt felváltotta egy feltételrendszer, az újabb technológiák mellett értékelni kell azt is, hogy a Ptk. (2013) hatálya alatt, de valamely már régebben bevett eszköz (távirat, telex, telefax) útján tett jognyilatkozat írásbelinek minősülhet-e.
Manapság a távirat, a telex, de még a telefax gyakorlati jelentősége is elhanyagolható, a fókuszban a kor egyre inkább tipikusnak tekinthető kommunikációs eszköze, az elektronikus üzenet (e-mail) áll. Az e-mail ilyen szempontú vizsgálata rendkívül aktuális: miközben a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) a Ptk. (2013) tervezetének fogalomhasználatát átvette, az Mt. kommentárjai az e-mailt az írásbeliség kritériumait kielégítőnek[3], míg a Ptk. (2013) kommentárjai azt ki nem elégítőnek tekintik[4].
A jognyilatkozatok közlését lehetővé tevő alternatív technológiai megoldások, így az e-mail megítélése is több kérdés függvénye. Kérdés, hogy elvárás-e az, hogy az adott technológia garantálja a tartalom változatlan visszaidézhetőségét, vagy elegendő, ha az pusztán alkalmas a tartalom változatlan visszaidézésére. Hasonló kérdés, hogy az adott technológiának garantálnia kell-e a nyilatkozatot tevő személyének és a nyilatkozat megtétele időpontjának azonosítását, vagy elegendő, ha az pusztán alkalmas a nyilatkozattevő személyének és a nyilatkozat megtétele időpontjának azonosítására.
Amennyiben a tartalom változatlan visszaidézésére való alkalmasság körében egy jognyilatkozat-közlési módtól azt várnánk el, hogy az garantálja a változatlanságot, akkor gyakorlatilag a hamisíthatatlanságot kérnénk rajta számon. Látni kell azonban, hogy olyan jognyilatkozat-közlési technológiákról van szó, amelyek a megszokott közlési módot, azaz az írásbeli nyilatkozatot pusztán helyettesíthetik. Egy helyettesítő eszköztől pedig nem várhatunk el többet, mint attól, amit helyettesít. Márpedig az írásba foglalt jognyilatkozatok (iratok) meghamisíthatók. Miért várnánk hát el azoktól a technológiáktól, amelyek az írásba foglalást hivatottak helyettesíteni azt, hogy meghamisíthatatlanok legyenek? [5] Mindazonáltal, ha ennek ellenére a meghamisíthatatlanságot várnánk el a valódi írásba foglalt jognyilatkozatokat helyettesítő jognyilatkozat-közlési formáktól, akkor az e-mail bizonyosan nem tesz eleget ennek az elvárásnak.
Amennyiben azonban megelégszünk azzal, amire a valódi írásba foglalt jognyilatkozatok is képesek, és ek-
- 322/323 -
ként pusztán azt vizsgáljuk, hogy egy jognyilatkozat-közlési mód alkalmas-e arra, hogy változatlanul visszaidézze a jognyilatkozat tartalmát, akkor az e-mail erre alkalmas.
A nyilatkozattevő személyének azonosítására való alkalmasság kritériumának tartalmi meghatározása szempontjából kulcsfontosságú annak tisztázása, hogy miben látjuk az aláírás lényegét.
A téma szempontjából abból kell kiindulnunk, hogy az aláírás az írás által megtestesített jognyilatkozat és a jognyilatkozatot tevő személye közötti kapcsolatot kifejező személyes jel. A jel elhelyezése az írás alatt önmagában is egy állítás: a jel elhelyezője azt az állítást teszi, hogy a jel fölötti írás által megtestesített tartalom az ő gondolatait tükrözi, azzal egyetért. Ezért lényeges az, hogy ennek a jelnek személyesnek, a nyilatkozattevőtől származónak kell lennie.
A Ptk. (2013) szabályrendszerében az írás önmagában nem alkalmas arra, hogy ahhoz az a polgári jogi joghatás fűződjék, hogy az írás által megtestesített jognyilatkozatot írásba foglaltnak lehessen tekinteni. Ehhez az íráson kívül az aláírás is szükséges. Aláírás hiányában az írás által megtestesített jognyilatkozat akkor sem minősül írásba foglaltnak, ha egyébként bizonyítható, hogy az írást ki készítette. Az írás előállítása és annak aláírása tehát két egymástól különváló mozzanat. Az írás maga bármilyen eszközzel vagy módon (kézírás esetén ceruzával, tollal, ecsettel, de fakéregre írás esetén akár bicskával is, egyéb esetekben írógéppel, kivágott és felragasztott betűkkel vagy szóelemekkel, gumibélyegzővel, nyomással, nyomtatással, programozott robottal, festékspay-vel, hegesztőpisztollyal stb.) előállítható. Ebben az értelemben az elkészített írás egy dolog, vagy egy dolognak a tulajdonsága.[6] Az aláírás lesz az, amellyel kifejezésre és rögzítésre kerül, hogy az írás által megtestesített tartalom (a jognyilatkozat) kinek a gondolata: az írás által fizikailag rögzített tartalom ezáltal válik a nyilatkozattevő jognyilatkozatává.
Azon túlmenően, hogy írásban tett jognyilatkozat esetén a jognyilatkozat az aláírással jön létre, az aláírásnak igazoló funkciója is van. A szóban, jelenlévők között tett jognyilatkozatok esetében a fizikai valóság igazolja a nyilatkozattevő személyét: az ő száját hagyják el a szavak. Írásban tett jognyilatkozat esetén azonban a jognyilatkozat, annak tárgyiasult formában történő rögzítését követően fizikailag különválik a nyilatkozattevőtől és mint dolog önálló életre kél: ezért szükséges, hogy az írásban tett jognyilatkozat különvált dologiasult formájában magán hordozza azt a nyilatkozattevőtől származó személyes jelet (az aláírást), ami szerint az tőle származik, annak tartalmával egyetért. A jel személyessége biztosítja azt, hogy ez a jel (az aláírás) igazolhassa azt, hogy a jognyilatkozat az aláírótól és nem mástól származik.
A fentiek fényében, e-mail esetben két problémával is szembe találjuk magunkat.
Az egyik probléma az, hogy e-mail esetében az írás tradicionális értelemben nem tárgyiasul,[7] hanem valójában csak informatikai adatok és parancsok (elektronikai jelek) összeállítására és továbbítására kerül sor, amelyek megfelelő megjelenítő eszköz (számítógép és monitor) alkalmazásával olyan vizuális látszatot képesek kelteni, amit az emberi agy írásként érzékel, azonban ezek az elektronikai jelek ilyen (működő) megjelenítő eszköz hiányában írásként nem érzékelhetők.
A másik probléma abból következik, hogy az e-mailhez mint elektronikai jelek összességéhez valódi aláírás nem kapcsolható.
A Ptk. (2013) által a valójában nem írásba foglalt, de írásba foglaltnak tekintendő jognyilatkozatokra adott meghatározás értelmezése során e sajátosságokra is figyelemmel kell lenni.
Egyfelől elvárás, hogy az a forma (technológia, mód), amelynek útján a jognyilatkozat közlésre kerül, alkalmas legyen a tartalom változatlan visszaidézésére. Erre az e-mail nyilvánvalóan alkalmas, hiszen az e-mailt tevő elektronikai jelek összessége megfelelő megjelenítő eszköz alkalmazásával képes megjeleníteni az ilyen módon rögzített írás képét és ezúton az írás által hordozott tartalmat. (Az alkalmasságtól elhatárolandó az a kérdés, hogy ez a tartalom a közlést követően megváltoztatható-e, ugyanis ennek esetleges megtörténte már a hamisítás témakörében vizsgálandó.)
Másfelől elvárás, hogy az adott forma a nyilatkozattevő személyének azonosítására is alkalmas legyen. Annak függvényében, hogy az azonosításra alkalmasság kategóriáját milyen tartalommal töltjük meg, az e-mail vagy alkalmas erre, vagy nem. Ha ugyanis az azonosításra alkalmasságot az aláíráshoz hasonlóan úgy fogjuk fel, hogy az adott formának tudnia kell igazolni azt, hogy a benne foglalt jognyilatkozat a nyilatkozattevőként megjelölt személy és nem más tette, akkor erre az e-mail alkalmatlan. Ha azonban az azonosításra alkalmasságot akként fogjuk fel, hogy az adott formának csak megjelölni kell tudnia a nyilatkozatot tevő személyét (de igazolnia nem kell, hogy a nyilatkozatot valóban a nyilatkozattevőként meghatározott személy tette), akkor az e-mail erre is alkalmas.
Hasonló a probléma a nyilatkozattétel időpontjának azonosítására való alkalmasság kapcsán, azzal azonban, hogy a számítógépekben működő óra miatt az e-mail erre való alkalmassága kérdésében sokkal inkább adható pozitív válasz, mert az időpont tekintetében nem jelenik meg az a személyes jelleg, mint az aláírásnál. Természetesen felmerül, hogy az óra átállítható, illetve a rögzített idő megváltoztatható, azonban ezeket a problémákat sokkal inkább sorolhatjuk a hamis tartalmú okirat kiállítása, illetve a hamisítás témakörébe.
Összegezve, a tényleges írással szemben támasztott
- 323/324 -
aláírás követelményére és az aláírás személyességében rejlő igazolási elemre tekintettel, továbbá figyelemmel arra, hogy a ténylegesen nem írásba foglalt, de törvényi előírás folytán írásba foglaltnak tekintendő jognyilatkozatok az írásba foglalt és aláírt jognyilatkozatokkal minősülnek azonosan, a jogalkotói akarattal feltehetően az az értelmezés áll összhangban, amely szerint az adott jognyilatkozat-közlési formának alkalmasnak kell lennie annak igazolására, hogy a jognyilatkozatot a nyilatkozattevőként megjelölt, és nem más személy tette. Erre az e-mail nem alkalmas.
Ez a következtetés azonban messzire vezet. Tényként állapítható meg ugyanis, hogy a jognyilatkozatot tevő személyének igazolására a távirat, a telex, a telefax éppúgy nem alkalmas, mint az e-mail! Ilyen értelmezés mellett - figyelemmel arra, hogy a Ptk. (2013) hatálybalépését követően immáron nincs olyan speciális jogszabályi előírás, amelynek alapján e közlési formákat írásba foglaltnak kellene tekinteni - a Ptk. (2013) hatályba lépését követően ezeket a közlési formákat sem lehet írásba foglaltnak tekinteni.
A jogszabály értelmezésének azonban életszerűnek kell lennie. A mai világban, piacgazdasági körülmények között nem tűnik értelmesnek a vagyoni forgalmat azzal lassítani, hogy a jövőben a ténylegesen aláírt írásbeli formán kívül semmilyen más jelenleg ismert és tömegesen alkalmazott közlési technikát nem fogadunk el olyannak, amely az írásbeliség kritériumait kielégíti, hiszen az elektronikus aláírás használatának körülményessége, de még inkább széles körű (nemzetközi) sztenderdizálásának hiánya miatt kereskedelmi funkció betöltésére egyelőre alkalmatlan.
Az írásba foglaltnak tekinthetőség kritériumait kielégítő jognyilatkozatközlési formák körüli bizonytalanság szélesebb körben is gondokat okozhat.
Az csak az egyik probléma, hogy az írásbeliség követelményének fennállása esetén, a jognyilatkozat érvényességének biztosítása érdekében kizárólag a hagyományos, ténylegesen írásba foglalt módon lesz érdemes jognyilatkozatot tenni; legalábbis addig, amíg a bírói gyakorlat nem tisztázza, hogy mely jognyilatkozat-közlési formák elégítik ki az írásba foglaltnak tekinthetőség kritériumait.
Probléma adódhat azonban akkor is, ha nem áll fenn az írásbeliség követelménye. Egy szerződés ugyanis (tipikusan) szóban, írásban, vagy ráutaló magatartással jöhet létre. Ha a ma ismert és tömegesen alkalmazott alternatív jognyilatkozat-közlési formák az írásba foglaltnak tekinthetőség kritériumait nem elégítik ki, akkor ezek alkalmazásával szerződés írásban nem jöhet létre. Ebből az is következik, hogy egy telefax-, vagy e-mail-váltás[8] útján kialakuló akarategyezés esetén a feleknek mindenképpen beszélniük is kell egymással annak érdekében, hogy a szerződésük szóban megkötött lehessen. Ez esetben a telefax, vagy e-mail-váltás a szerződés tartalmára vonatkozó bizonyítékká "silányul". A szerződés szóbeli megkötésének hiányában viszont a telefax-, vagy e-mail-váltás és a felek azt követő magatartása összességében csak ráutaló magatartásként tud szerződést létrehozni.
Miközben bevett jogalkotási technika az, amely a joggyakorlatra hagyja bizonyos kérdések tisztázását, a fenti bizonytalanságokra figyelemmel sürgető feladat annak a tisztázása, hogy a jognyilatkozatok közlésének lehetséges technikái közül melyek elégítik ki a Ptk. (2013) követelményrendszerét.
A Ptk. (2013) 6:7. § (4) bekezdése szerint: "Írni nem tudó vagy nem képes személy írásbeli jognyilatkozata abban az esetben érvényes, ha azt közokirat vagy olyan teljes bizonyító erejű magánokirat tartalmazza, amelyen a nyilatkozó fél aláírását vagy kézjegyét bíróság vagy közjegyző hitelesíti, vagy amelyen ügyvéd ellenjegyzéssel vagy két tanú aláírással igazolja, hogy a nyilatkozó fél a nem általa írt okiratot előttük írta alá vagy látta el kézjegyével, vagy az okiraton lévő aláírást vagy kézjegyet előttük saját aláírásának vagy kézjegyének ismerte el. Az olvasni nem tudó, továbbá az olyan személy esetén, aki nem érti azt a nyelvet, amelyen az írásbeli nyilatkozatát tartalmazó okirat készült, az írásbeli jognyilatkozat érvényességének további feltétele, hogy magából az okiratból kitűnjön, hogy annak tartalmát a tanúk egyike vagy a hitelesítő személy a nyilatkozó félnek megmagyarázta."
A Ptk. (1959) az írni nem tudó, vagy nem képes személyek jognyilatkozatait az általuk írásban kötendő szerződések kapcsán érintette: "Ha az írásbeli alakot jogszabály rendeli, és a szerződő fél nem tud vagy nem képes írni, a szerződés érvényességéhez közokirat vagy teljes bizonyító erejű magánokirat szükséges." A Ptk. (2013) a Ptk. (1959) szabályát részben továbbfejlesztette, részben kiegészítette, továbbá azt a szerződések általános szabályai közül kiemelte és a kötelmi jog általános szabályai között helyezte el.
A Ptk. (2013) annyiban továbbfejlesztette a korábbi szabályt, hogy az írni nem tudó, vagy nem képes személyek jognyilatkozatainak érvényes teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalását azokra az okirati formákra szorította, amelyek esetében az aláírás hitelesítését, vagy igazolását külső személy, vagy személyek végzik. A Ptk. (2013) azonban ki is egészítette a korábbi szabályt, mégpedig egy a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényből (Pp.) importált szabállyal, amely az olvasni nem tudó, illetve a nyelvet nem értő személy esetében a jognyilatkozat érvényességéhez további feltételeket szab.
A korábban két külön jogforrásban, a Ptk.-ban, illetve a Pp.-ben, egymástól eltérő szabályozási környezetben lévő szabály mechanikus egymás mellé tétele értelmezési anomáliát okoz.
A Ptk. (1959) a szerződéskötésre, azon belül az írás-
- 324/325 -
beli szerződés alakjára vonatkozó szabályai között az írni tudásra, illetve az írás képességére koncentrált. Az írni tudás elméleti tudás, ami az írást tevő grafikai jelek ismeretét jelenti és feltételezi az emberi gondolatoknak e grafikai jelekkel történő kifejezésére alkalmas intellektust. Az írni tudást ebben az értelemben nem választjuk el az olvasni tudástól, azt írni- és olvasni tudásként egységes fogalomnak tekintjük. Ehhez képest az írásra való képesség egy állandó vagy átmeneti fizikai állapot, amely az írás létrehozására, előállítására való alkalmasságot jelenti. Ekként, aki az íráshoz szükséges grafikai jeleket nem ismeri, vagy nem képes felfogni az egymáshoz helyezett ilyen jelek tartalmi jelentését, írni-olvasni nem tud, míg az, aki e jeleket ismeri és jelentésüket felfogja, de fizikai fogyatkozása, vagy pusztán amiatt, mert el van törve a keze, az a betűvetésre nem képes, azaz írni nem képes.
Ilyen felfogás mellett nem volt szükséges külön kitérni az olvasni nem tudásra, mert az együtt jár az írni nem tudással. A jognyilatkozat nyelve ismeretének hiánya pedig nem az alakiság szabályozására tartozott, hanem az ügyleti akarat hiánya vagy hibája körében nyerhetett polgári anyagi jogi értékelést. A Ptk. (1959) a nem megfelelő alakban kötött szerződéstől a jogi létezést érvénytelenség formájában elvonta.
A Pp.-nek a teljes bizonyító erejű magánokiratra vonatkozó szabályai a bizonyítékok egyik sajátos típusára, az okiratokra vonatkoznak. A bizonyíték a jelen valamilyen ténye (bizonyító tény), amely által megismerhető a múlt valamely ténye (bizonyítandó tény). Teljes bizonyító erejű magánokirat mint bizonyíték esetében - amennyiben bizonyos alakiságoknak megfelel - többlet "bizonyító erő" kapcsolódik az okirathoz. Ez abban áll, hogy az okirat, az ellenkező bebizonyításáig teljes bizonyítékul szolgál arra, hogy kiállítója az abban foglalt nyilatkozatot megtette, illetőleg elfogadta, vagy magára kötelezőnek ismerte el. Miközben az okiratban foglalt tartalom és a kiállító közötti kapcsolat egy perben az egyik bizonyítandó tény lehet, e kapcsolat bizonyítása - szabad bizonyítási rendszerben - bármely módon lehetséges, azaz az okirati tartalom és a kiállító közötti kapcsolat bizonyítása sem az okirat aláírásához, sem minősített okirati formához nincs kötve, habár ezek az alakiságok a bizonyítást - egymástól eltérő mértékben - megkönnyítik. Figyelemmel arra, hogy a magánokirat teljes bizonyító erejének lényege éppen ennek a kapcsolatnak az igazolásában áll, az eljárási jogi jogalkotó kikötötte, hogy ez a többlet bizonyító erő - az egyéb alakiságok megtartása esetén is - csak abban az esetben áll fenn, ha a kiállító tudata az okirat tartalmát átfogta. Ehhez a kiállítónak ismernie és értenie kell az okirat tartalmát, ezért a Pp. előírja, hogy "[h]a az okirat kiállítója olvasni nem tud, vagy nem érti azt a nyelvet, amelyen az okirat készült, az [...] okiratnak csak akkor van teljes bizonyító ereje, ha magából az okiratból kitűnik, hogy annak tartalmát a tanúk egyike vagy a hitelesítő személy a kiállítónak megmagyarázta."
A Ptk. (1959) a szerződési jogban a szerződéshez szükséges jognyilatkozat létrehozatala felől szabályozta az alakiság körében az írni tudás, illetve az írásra való képesség kérdését, és az alakiság meg nem tartásához az érvénytelenség jogkövetkezményét fűzte. Ezzel szemben, a Pp. bizonyítási kérdésként közelít az alakisághoz és ebben a körben az olvasni tudáshoz, illetve az értés képességéhez, ugyanakkor az alakiság meg nem tartása pusztán azt eredményezi, hogy egy okirathoz valamely többlet bizonyító erő nem kapcsolódik, de az okirat a bizonyítékként minősülés lehetőségét nem veszti el.
A Ptk. (2013) a két, korábban egymástól független feltételrendszert összekapcsolta, ami a következő értelmezési problémát idézi elő.
Miközben az írni-, olvasni tudás egy fogalom, a Ptk. (2013) mégis kettéválasztja azt, mintha lehetséges lenne írni tudás olvasni tudás nélkül és fordítva. Ez azonban nem így van, aki írni tud, az olvasni is tud és, aki olvasni tud, az írni is tud.
A Ptk. (2013) bevezeti az olvasni tudás fogalmát az anyagi jogba, anélkül azonban, hogy az olvasás képességével foglalkozna, annak ellenére, hogy az olvasni tudás és az olvasás képessége ugyanúgy elválik egymástól, mint az írni tudás és az írás képessége. Gondoljunk egy írni és olvasni hibátlanul tudó, szemműtéten átesett emberre, akinek szemeit kötések fedik és emiatt olvasni nem képes.
A rendszer így nem tűnik zártnak, hiszen nem vonatkozik szabály az írni-, olvasni tudó, de olvasni nem képes személyek írásbeli jognyilatkozataira, azaz az ilyen személyek írásbeli jognyilatkozatainak - legalábbis szószerinti jogértelmezés mellett - a Ptk. (2013) 6:7. § (4) bekezdésében foglalt egyetlen feltételnek sem kell megfelelnie. Ez azonban nem lehetett a jogalkotó szándéka.
Továbbá, a Ptk. (2013) azon szabálya kapcsán, amely a jognyilatkozat nyelvének nem értése esetére (többlet) alaki követelményt támaszt és az alakiság megsértéséhez az érvénytelenség jogkövetkezményét kapcsolja, kérdéses, hogy az alakiság megsértésének és az esetleges akarathibának a kérdései a jövőben miként viszonyulnak majd egymáshoz. ■
- 325 -
JEGYZETEK
[1] A szerző a 26. Közép-Európai Közjegyzői Kollokviumon (Eger, 2014. november 14.) tartott előadásában érintette azokat a kérdéseket, amelyeknek kifejtésére ezen írás keretében kerül sor.
[2] Benedek Károly: Az írásbeli szerződés tartalma In: A Polgári Törvénykönyv Magyarázata Hetedik, javított kiadás, Complex Kiadó Jogi és Üzleti tartalomszolgáltató Kft., Budapest, 2007., 828. o., Ptk. (2013) 6:7. § (2) bekezdés, Vékás Lajos: Írásbeli alak In: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz Wolters Kluver, Budapest, 2014. [Ptk. (2013) Kommentár] 1312. o..
[3] Dr. Lőrincz György: Az elektronikus dokumentum In: A Munka Törvénykönyvének magyarázata, Második, hatályosított kiadás, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014., 83. o., Dr. Cséffán József: A Munka Törvénykönyve és magyarázata, Szegedi Rendezvényszervező Kft., Szeged, 2014., 85. o..
[4] A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal, Complex Kiadó Jogi és Üzleti tartalomszolgáltató Kft., Budapest, 2013., 513. o., Vékás Lajos: Írásbeli alak In: Ptk. (2013) Kommentár, 1313. o.
[5] Azt is gondolhatnánk, hogy írást helyettesítő eszközök esetében a meghamisíthatatlanság tekintetében nagyobb biztonságra van szükség, mint az írás esetében, mert míg az írás hamisítottságát szakértői eszközökkel fel tudjuk deríteni, az írást helyettesítő eszközök hamisítottságát nem, vagy nem olyan könnyen. Ezt a gondolatot pusztán az ismeretlentől való félelem táplálja. A hamisítás és annak felderítése állandó rabló-pandúr "játék". Amikor megjelenik egy új eszköz, fogalmilag előbb jelenik meg annak meghamisítása, majd ezt követően alakulhatnak ki a hamisítást felderíteni képes technikák. A hamisítás és annak felderíthetősége azonban olyan ténykérdés, ami elvi különbséget nem eredményez a helyettesítő eszköznek azt és nem többet kell tudnia, mint amire a helyettesített eszköz képes.
[6] E helyütt nem releváns az írás absztrakt módon is megragadható fogalma, miszerint az írás a nyelvi formában kifejezett emberi gondolatok rögzítésére és visszaidézésre alkalmas egyezményes grafikai jelrendszer.
[7] Csak az egyértelműség kedvéért: az e-mail nem azonos az e-mailről készített nyomtatással.
[8] A telex alkalmazása kikopott a gyakorlatból.
Visszaugrás
