A kora középkor délnémet joganyaga két nép jogalkotásában öltött testet, a bajorokéban és az alemannokéban. A bajor joganyaggal ellentétben, amely a Lex Baiuvariorumban került összefoglalásra, az alemann szokásjog két gyűjteményben is testet öltött, a Pactus Alamannorumban és a Lex Alamannorumban. A két Lex még a Nagy Károly megteremtette Császárság, illetve a Kis Pippin által létrehozott Karoling Frank Királyság előtt, vagyis a VIII. század első felében került megszövegezésre, a Pactus pedig a VII. század első felében. Az alemann Volksrechtek datálása, szerkezete, rétegzettsége, egymáshoz, illetve a bajor törvénykönyvhöz való viszonya, valamint a jogalkotó személye számos kérdést vet fel és válaszlehetőséget rejt, ami a kora középkori germán jogfelfogásának behatóbb megértéséhez visz közelebb.
Tárgyszavak: alemann szokásjog, kodifikáció, germán jogfelfogás, compositio
Az alemannokat a római források legelőször Kr. u. 213-ban említik, amikor Caracalla utasítást adott arra, hogy verjék vissza az alemannok betöréseit a Majna felső szakaszán.[1] 260 táján az alemannok áttörték a limest, és egészen Galliáig eljutottak; utóbb Mamertinus panegyricusa 289-ben tesz róluk említést Maximianus Augustus győzelmei kapcsán.[2] Ezt követően azonban a rómaiak több alkalommal vereséget szenvedtek az alemannoktól, így azok a Római Birodalom területének állandó lakói lettek,[3] ami azonban a rómaiak számára annyiban előnyt is jelentett, hogy mint cohors Alamannorum részt vállaltak a dunai és rajnai limes védelmében - ennek megfelelően e terület a forrásokban innentől az Alamannia néven kerül említésre.[4] Az V. században az alemannok fennhatósága alá tartozott Elzász egy része, a mai Svájc területe az Alpokig, Voralberg és kelet felé a Lech folyóig húzódó területek.[5] Chlodwig 496 (a zülprichi csata) után az addig alemannok lakta terület északi részét frank fennhatóság alá vonta,[6] míg az egyéb területek Nagy Theoderik haláláig keleti gót protektorátus alatt maradtak.[7] Martell Károly (714-741) halála után trónviszály robbant ki fiai, Pippin és Karlmann között, s e helyzetet kihasználva Theudbald, a Martell Károly által alávetett helyzetbe kényszerített alemann herceg, Lantfrid (709-730) fia megpróbálta a hercegség önállóságát visszanyerni - az alemannok szívós ellenállását Karlmann megtörte, és 746-ban Cannstattnál az alemann nemesség egy részét lemészároltatta (Blutgericht von Cannstatt), Alemanniát pedig két grófságra osztva Warin és Ruthart alá rendelte,[8] amivel az végképp betagozódott a Frank Birodalomba.[9]
Az alemann népjog két változatban maradt ránk: a régebbi változata Pactus Alamannorum, az újabb pedig Lex Alamannorum címet viseli.[10]
A Pactus Alamannorum egyetlen kéziratban maradt fenn, méghozzá töredékesen - s a kéziraton belül e töredékek is elszórva -, ránk hagyományozódásának oka a
- 183/184 -
IX. századi másoló figyelmetlenségének köszönhető, aki a Lex Alamannorum szövegébe iktatta be a másolandó anyagban összekeveredett szövegrészeket.[11] Négy hosszabb töredék ilyen módon maradt ránk, egy további fragmentum pedig a Lex Alamannorum egyik kéziratának függelékeként hagyományozódott,[12] s utóbb mint a Pactus része nyert azonosítást.[13] Karl Lehmann kiadása ennek megfelelően öt fragmentumra osztotta a Pactust,[14] ezzel szemben editiójában Karl August Eckhardt a tartalmi klasszifikáció mellett foglalt állást,[15] ám a későbbi kutatás ezt az áttekinthetősége ellenére forrásszerűtlennek minősítette.[16]
A Lex Alamannorum ötven, jórészt a VIII. és a XII. század között keletkezett kéziratban maradt ránk - további bő egy tucat elveszett kézirat egykori léte kikövetkeztethető -, vagyis a Lex Salica mellett a legbőségesebb szöveghagyománnyal rendelkező Volksrecht.[17] A kézirati hagyomány igazán lényeges tartalmi különbségeket - az eltérések túlnyomórészt a nyelvi variánsokban érhetők tetten - nem mutat, kivéve a törvény bevezető része tekintetében.
A Pactus Alamannorum első mondata a töredékes "Ubi fuerunt XXXIII duces et XXXIII episcopi et XLV comites", ami a törvényalkotás körülményeire, illetve résztvevőire utal, ám magát a törvényalkotót, vagyis az uralkodót nem nevezi meg.
A Lex Alamannorum kéziratainak nagy része az "Incipit lex Alamannorum, qui temporibus Chlothario rege una cum proceribus suis, id sunt XXXIII episcopi et XXXIIII duces et LXV comites, vel cetero populo adunatu (constituta est)" mondattal kezdődik, míg két (korábbi) kézirat az "In Christi nomine incipit textus lex Allamannorum, qui temporibus Lanfrido filio Godofrido renovata est. Incipit textus eiusdem. Convenit enim maioribus nato populo Allamannorum una cum duci eorum Lanfrido vel citerorum populo adunato, ut si quis..." mondattal indítja a törvényszöveget.[18] A két variáns közti legfontosabb különbség, hogy míg az első szerint a törvény Chlothar király uralkodása alatt egy (harminchárom püspök, harmincnégy herceg és negyvenöt gróf jelenlétében megtartott) frank birodalmi gyűlésen, addig a második szerint Lantfrid herceg uralkodása alatt egy alemann tartományi gyűlésen került megalkotásra, majd pedig fia, Gotofrid alatt nyert átdolgozást.[19]
Elöljáróban megjegyezhető, hogy mivel a Lex Alamannorum számos kézirata a Pactusszal azonos vagy hasonló mondatában rex Chlothariust említi törvényalkotóként,[20] feltételezhető esetleg, hogy a Pactus vonatkozó részében is ezen uralkodó neve állhatott.[21] A szakirodalom azonban a tekintetben megosztott, hogy ezen uralkodó személyében I. (511-561), II. (584-629) vagy pedig IV. Chlothar királyt (717-719) kell-e látnunk.
August Friedrich Gfrörer a Lex Alemannorumot Martell Károly törvényalkotói tevékenysége eredményének tekintette, amellyel az önállósodott Alemann Hercegséget akarta a frank befolyás alá visszaterelni. A Pactust a VII. századra datálta, a Lexet pedig annak megújításaként minősítette, amely nem Lantfrid herceg működésének tudható be, hanem csupán annak korában keletkezett, mi több, Lantfrid törekvéseivel ellentétben, valamikor 724 és 730 között.[22]
Heinrich Brunner szerint mind a Lex Alamannorum bizonyos részei, mind a Lex Baiuvariorum első és második titulusa egy elveszett Merowing királyi törvényre vezethetők vissza, az eredeti törvényszöveget azonban nem tartotta rekonstruálhatónak.[23] A közös előképet I. Dagobert egyeduralmának idejére (629-634) datálta, kihirdetését pedig a Pactusban említett birodalmi gyűlésre teszi. A Lex Alamannorumot mint későbbi átdolgozást 717 és 719 (a Lex Baiuvariorumot 744 és 748) közé helyezi, a töredékes Pactust pedig - (IV.) Chlothar említése miatt - valamivel későbbre, de a király 739-ben bekövetkezett halála elé. Ennek megfelelően a ránk maradt alemann joganyagot hercegi törvénynek tekinti, amelynek átdol-
- 184/185 -
gozói kevésbé tartották magukat a közös ősképhez, mint a Lex Baiuvariorum kompilátorai.[24]
Bruno Krusch Martell Károlyt tekintette a Lex megalkotójának - méghozzá IV. Chlothar látszaturalkodása idején, 718 táján, s véleménye szerint IV. Chlothar csupán azért került említésre a törvény bevezetőjében, mert a maior domusnak nem volt, nem lehetett meg a törvényalkotáshoz szükséges királyi (szakrális) legitimációja.[25] Álláspontja szerint utóbb Lantfrid herceg a maior domus ellen lázadva 726-ban (vagy 727-ben) egy alemann tartományi gyűlésen átszerkesztette a törvényszöveget, magának vindikálva a jogalkotói státust.[26]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
