Szeretettel köszöntöm a Fontes Iuris Olvasóit. Úgy gondolom, ez a lapszám is méltán tarthat számot érdeklődésre a témák időszerűsége és a benne megjelenő tanulmányok minősége miatt.
Az interjú rovatban Dobrotka-Mayer Annamária ezúttal Senyei Györgyöt, az Országos Bírósági Hivatal elnökét látja vendégül. A világjárvány komoly kihívás elé állította az igazságszolgáltatást, hiszen ennek lelke a szóbeli tárgyalás, amely találkozást, párbeszédet, emberek közötti érintkezést jelent a jobb megértés érdekében - márpedig a járvány épp ezek lehetőségét szűkíti be. Izgalmas ugyanakkor arról olvasni, hogyan gyorsítja fel mindez az ügyintézés digitalizációját, hogyan sikerül a pandémia körülményei között is az ügyhátralékot tovább csökkenteni. Valóban igaz, hogy minden válság egyben lehetőség. Sok érdekes, első kézből származó információt kaphatunk a korlátozott precedensrendszerről, a bírói utánpótlásról is. Az OBH elnöke megosztja velünk az igazságügyi tárca által végzett kodifikációs munkával kapcsolatos bírói tapasztalatot és véleményt, amely nekem és munkatársaimnak fontos visszajelzést jelent. Szól a bírói függetlenségről is, amelynek érvényesülését hazánkban minden tekintetben biztosítva látja.
A tanulmányok között ezúttal kiemelt helyet kap Salgó László Péter A magyar Alkotmánybíróság veszélyhelyzeti jogszabályokkal kapcsolatos gyakorlata című cikke. Mire ez a lapszám az Olvasó kezébe kerül, a járvány miatt kihirdetett első veszélyhelyzet második évfordulójához közeledünk. A járvány és a védekező intézkedések életünk részévé váltak. Különleges jogrend bevezetésére ezt megelőzően emberemlékezet óta nem volt példa Magyarországon. A rendes jogalkotás és a rendes kormányzás keretében elfogadott intézkedéseket is számos bírálat éri - ez a demokrácia velejárója. A különleges jogrend igazi különlegességét mégis inkább az adja - amint a szerző erre felhívja a figyelmet -, hogy a kritika jelentős része nem a szabályozás módját, az intézkedés mikéntjét, hanem ezek tárgyát vitatja: megdöbbentően széles körben terjedő nézetek szerint a járvány nem létezik, az oltás veszélyes, illetve szükségtelen, csak az egyéni szabadságjogok korlátozására találták ki. Chesterton írta egykor, hogy ha egy ember úgy dönt, hogy már nem hisz Istenben, attól fogva képes lesz hinni bármiben. A 20. században egyre kevesebben hittek a vallásban, de egy ideig mindenki hitt a tudományban. Csakhogy a tudomány - a valláshoz hasonlóan - bizalmat feltételez a közösségben, az elődöktől megszerzett és továbbadott tudásban. Az oltás, a maszkviselés, a karantén, a fizikai távolságtartás nem "értem", hanem a többiek biztonságáért van. Ezt nehezen fogadja el szélsőségesen individualista korunk, amikor mindenkinek akár saját külön vallása és tudománya lehet. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az Alkotmánybírósághoz döntően megalapozatlan, összeesküvés-elméleteken vagy álhíreken alapuló beadványok érkeznének a különleges jogrenddel kapcsolatban. A testület működésének elmúlt bő másfél évében több indítványt elbírált, amely alapján már elemezhető a veszélyhelyzeti jogszabályok alkotmányosságával kapcsolatos gyakorlata. Az Alkotmánybíróság - többek között - vizsgálta a védelmi intézkedéseket, a gyülekezési jog felfüggesztésére vonatkozó szabályokat, a közérdekű adatigénylések teljesítési határidejére, a munkaidőkeretre, a védettségi igazolványra, a felsőoktatásra vonatkozó szabályokat és intézkedéseket, míg mostanában sokasodnak a kötelező oltással kapcsolatos indítványok. A szerző nem egyesével vizsgálja az ítéleteket, hanem tanulságokat és tendenciákat olvas ki belőlük, amelyek ismerete később, a veszélyhelyzet elmúltával a jogalkotó munkáját is segítheti majd. Ilyen például az, ahogyan az alkotmánybírósági ítéletekben tükröződik a testület véleménye a hatalmi ágak elválasztásának, egymáshoz való viszonyának módosulásáról veszélyhelyzet idején: a kormány elsődleges jogalkotói szerepbe kerülését például elfogadja, amennyiben biztosítva látja az Országgyűlés által kifejtett politikai, illetve az Alkotmánybíróság által megvalósuló alkotmányos ellenőrzést.
Lapunk közjogi rovatában, mintegy az eddig mondottakat folytatva jelentkezik a Molnár Csaba - Grósz-Wilhelm Nikolett szerzőpáros A védőoltások jogszerűségével kapcsolatos alkotmányjogi és munkajogi gondolatok a koronavírus árnyékában című dolgozattal. Kevés égetőbb kérdés van ma ennél, amely a jogelméletet és a joggyakorlatot egyaránt nehéz dilemmák elé állítja. A szerzők nagyon találóan fogalmazzák meg az alapkérdések egyikét: "A kérdés [...] az, hogy a védőoltások kötelezővé tétele során valóban fennáll-e a vélt alapjogsérelem, avagy fordítva, a kötelező védőoltás felvételének megtagadása okozhat-e harmadik személyek tekintetében alapjogsérelmet." Ezt megelőzően felidézik, milyen szerepet játszottak a védőoltások a közegészségügy forradalmában a 19. és 20. század folyamán, abban a korban, amelyben korábban pusztító járványokat sikerült egyszer és mindenkorra kiiktatni az emberiség életéből. Ennek ellenére napjainkban, épp a világjárvány hatására látványos reakciónak vagyunk tanúi: ezek az oltástagadó vagy szkeptikus vélemények, mozgalmak, amelyekben közös, hogy gyanakodva fogadják, illetve elutasítják az intézményes tudást, szakértelmet. Ez jogvitákhoz, sőt a szerzők szerint egyenesen a védőoltások kötelező igénybevételéről szóló "alkotmányjogi viták virágkorához" vezet. Külön érdekessége a cikknek, hogy nemcsak a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatát vizsgálja, hanem kitekint
- 3/4 -
nemzetközi, különösen latin-amerikai példákra is. Jelesül a brazil Legfelsőbb Bíróság esetjogát is felidézi, amely elvi jelleggel lefektette azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetén kötelezővé tehető az oltás. Széles körű és elmélyült elemzést kínálnak a szerzők a kötelező Covid-védőoltás munkajogi vonatkozásairól is. Összességében arra a következtetésre jutnak - összhangban az általuk vizsgált alkotmánybírósági gyakorlattal -, hogy a közegészségügy védelme olyan nyomós indok, amely megalapozhatja az egyéni szabadságjog korlátozását, és a védőoltás kötelező felvételének elrendelését.
A büntetőjog tudományát Jancsó Gábor és Busch Balázs képviseli a A felszámolási eljárás és a büntetőjogi vagyoni igény (zár alá vétel és vagyonelkobzás) találkozásának új szabályai című cikkével. A tanulmány rendkívül összetett, több jogágat érintő kérdést vizsgál, amelyet azonban a jogalkotó egy nagyon egyszerű, alapvető társadalmi igény ismeretében fogalmaz meg. Ez az igény nem más, mint hogy a - különösen üzletszerűen tevékenykedő - bűnelkövetők a bűncselekményekből szerzett vagyonukat ne tarthassák meg, hanem a jog szerezze és adja azt vissza - de kinek is? Ahogyan egy örökhagyó halálakor az örökösök és a különféle hitelezők egyszerre állnak sorban, hogy igényeiket a hagyatéki eljárásban kielégíthessék, ehhez hasonló módon várakozik az állam, az áldozat, az egyéb sértett, a mindenféle hitelező, a házastárs stb. arra, hogy a bűncselekmény révén megszerzett vagyontömegből kárait, illetve követeléseit rendezni tudja. Jogaik és követeléseik általában konkurálnak egymással, ezért a jogalkotó megpróbálja rangsorolni őket bizonyos szempontok szerint. A különböző igények érvényesítése ráadásul különböző jogágak, anyagi és eljárási szabályok hatálya alatt történik: a büntetőjogon kívül a polgári jog, végrehajtási jog, társasági jog, családjog stb. eszközeivel. Az igazságszolgáltatásba vetett közbizalom erősítésének szükséges, de nem elégséges feltétele a felderítés és a büntetőjogi szankció. A társadalom igazságérzete csak akkor áll helyre, ha biztos lehet abban, hogy az elítélt a büntetés letöltése után sem élvezheti a jogtalanul elért kedvező vagyoni helyzetet. De a jogalkotó e negatív cél mellett olyan pozitív célokat is kitűz, mint hogy a bűnelkövetőtől visszaszerzett vagyontömeg - adott esetben például egy gazdasági társaság - minél épebben és működőképesebben kerüljön vissza a legális gazdaság vérkeringésébe.
A magánjogi rovatban, de a köz- és magánjog határterületére kalauzolja az olvasót Lotz-Henis Orsolya írása, aki a közjegyzői hivatásrendre vonatkozó szabályozás alakulását vizsgálja az Alkotmánybíróság egyes határozatainak tükrében. Felidézi, hogy a latin típusú közjegyzőség intézményének fel- vagy helyreállítása a rendszerváltás egyik vívmánya volt. A magyar közjegyző közhatalmat gyakorol, az igazságszolgáltatás részeként működik, pártatlan és független. Jogszolgáltató hatóságként tehermentesíti a bíróságokat bizonyos nemperes eljárások lefolytatása által. A tanulmány a közjegyzői intézményre vonatkozó alkotmánybírósági ítéleteket területenként rendszerezi. Egy részük a közjegyzőknek az igazságszolgáltatáson belül játszott szerepét, a közjegyzők jogállását segít tovább tisztázni. Az ítéletek második, számba vett csoportja a közjegyzők fegyelmi felelősségével összefüggő, a joggyakorlatban felmerült kérdéseket válaszolja meg. Ezen túl elemzi a szerző a közjegyzői hatáskörbe tartozó nemperes, jelesül a végrehajtási, a hagyatéki és a fizetési meghagyásos eljárásokkal kapcsolatos alkotmánybírósági esetjogot.
Kurrens és megkerülhetetlen témát választott Tóth Anna és Budai Péter, amikor arra vállalkoztak, hogy az uniós jog elsőbbségének elve érvényesülését - illetve ennek esetleges gyengülését - vizsgálják a legújabb tagállami alkotmánybírósági döntések tükrében. Már a dolgozatuk címében szereplő mottó is felcsigázza érdeklődésünket: XIV. Lajos, a Napkirály jelszavának pontos jelentése mind a mai napig homályban maradt, vita tárgya, talán éppen úgy, mint az uniós jog primátusának tartalma. Közismert, hogy a Római Szerződés nem tartalmazta ezt, bár a pacta sunt servanda elvből következett. Az Európai Bíróság deklarálta a Costa contra ENEL ügyben, még 1964-ben, amely nélkül a fiatal Európai Közösség talán nem konszolidálódhatott volna. Az integrációs dagály megtorpant, a lendület megtört az Alkotmányszerződés tervezetének francia és holland választók általi elutasításán. Ez a dokumentum kodifikálta volna az uniós jog elsőbbségét, a Lisszaboni Szerződés törzsszövegéből viszont - aligha véletlenül - kimaradt, és csak az ahhoz fűzött nyilatkozatok egyikében kapott helyet. A szerzők érdeklődésének fókuszában az a kérdés áll, hogyan értelmezik ezt az elvet a tagállami alkotmánybíróságok - már amelyik konfrontálódott a kérdéssel. A kép meglehetősen színes: ahány tagállam, annyi elképzelés a tagállami és az uniós jog viszonyáról, magáról az európai integrációról, annak korlátairól, nemzeti szuverenitásról, és még sorolhatnám. A téma nem csak intellektuális-szakmai síkon izgalmas. A német alkotmánybíróság egy-egy idevágó ítéletébe olykor beleremegtek a nemzetközi pénzpiacok, de még a lengyel testület legutóbbi vonatkozó határozata is szalagcímet ért egy-egy vezető nemzetközi napilapban. A jelenlegi tendencia szerint az várható, hogy az uniós jog elsőbbségének elvét a tagállamok nem vetik el, csupán annak feltétlen érvényesülését vonják majd időről időre kétségbe. Vagy - úgy is mondhatnánk-e primátus tartalmát időről i dőre, esetről esetre kell majd egy-egy jogvitában vizsgálni, körülírni. Nagyra becsült elődöm, Trócsányi László javaslata, az Európai Bíróság és a tagállami alkotmánybíróságok folyamatos, rendszeres párbeszéde, nem pedig az állandó konfrontáció juttathatná nyugvópontra az ügyet - tudva, hogy az is csak ideiglenes, dinamikus és kényes egyensúly lehet.
A tanulmányokon kívül beszámolót olvashatunk az Igazságügyi Minisztérium és a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet által az Európa jövője konferenciasorozat keretében rendezett A bővítés a jövő kulcsa? című konferenciáról. A tanácskozáson részt vett és felszólalt Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter is. Mindketten hitet tettünk a bővítési folyamat mielőbbi továbbvitele, új tagállamok felvétele mellett a nyugat-balkáni országok közül, amelyek magas szinten képviseltették magukat. Egyetértés volt abban, hogy a bővítés nemcsak a Nyugat-Balkán, hanem az Európai Unió jövőjének is a záloga. Magyarország tisztában van ezzel, és minden lehetséges fórumon képviseli is ezt az álláspontot.
Kívánok az Olvasónak tél végi felüdülést, szellemi felfrissülést a Fontes Iuris lapjainak olvasásával, mely a jogértelmezés forrása. ■
Visszaugrás
