A filozófiai antropológia értelmezésében a közösségen belüli konfliktusok megoldásának első lépcsőfoka három szerepkör - a két vitázó és a tárgyilagos, pártatlan döntnök - differenciálódása.1 Ez még az állam létrejötte előtt megtörtént, s ez lett a vádrendszerű büntetőeljárásnak, az állami büntető igazságszolgáltatás korai formájának is a modellje. A központosított állami hatalom erősödésével azonban az európai kontinensen a kánonjogi eredetű inkvizítorius eljárás vált uralkodó formává.
A magyar állam a X. században európai államként jött létre, s ennek megfelelően alakult - az európai fejlődést némi lemaradással követve - büntetőeljárási jogunk is. A magyar jogtörténetből közismert, hogy az Árpád-házi királyok idején a frank birodalom karolingkori vádrendszerű eljárásjoga volt az a modell, amelyhez igazodott. A vegyes-házi királyok korától - a normann jog mintájára - megjelent a hivatalból való és nyomozóelvű eljárás. A XVII-XVIII. századtól a nemesek elleni bűnügyekben az alapjaiban vádelvű írásbeli bűnper, nem nemesekkel szemben viszont az inkvizítórius mintájú sommás eljárás volt az uralkodó. Vuchetich Mátyás 1819-ben kiadott művében arról olvashatunk, hogy Magyarországon vegyes inkvizítórius rendszerű a büntetőeljárás; vádló csak azért lép fel, hogy a bíró ne tűnjön peres félnek.2A jelek szerint erre már akkor adtak.
Szerves fejlődés eredményeként kialakult magyar büntetőeljárási jog tehát - mint erre Balogh Jenő rámutatott - nem volt. Az európai kontinensen létező büntetőeljárási rendnek volt egy hagyományos - vagyis az árpádok kora óta többé-kevésbé szervesen kialakult -magyar változata, amely azonban a szabadságharc bukásával és a magyar alkotmány felfüggesztésével - azaz az önkényuralommal - egy évtizedre hatályon kívül helyeztetett. Ez alatt az életviszonyok annyira megváltoztak, s ez a jog annyira idejétmúlt volt, hogy az Országbírói Értekezletnek (1861) az életre keltésére tett minden erőfeszítése hasztalannak bizonyult. Ekkorra már egyszerűen alkalmazhatatlanná vált. Évtizedeken át különféle ideiglenes szabályok szerint folyt a büntető igazságszolgáltatás 1900. január 1-jéig, amikor azután hatályba lépett a bűnvádi perrendtartás.3 A vádelvet nyugat-európai mintára, de német tudományos eredmények és kodifikációs modellek közvetítésével ez vezette be. A vádelv így 1900. január 1-seje (a Bvp. hatályba lépése) óta tekinthető - ha nem is töretlenül - büntetőeljárási jogunk egyik fundamentális elvének akkor is, ha nem is mindig kifejezetten az alapvető elvek között szerepelt.4
Az 1951. évi III. törvényben - a Büntető Perrendtartásban (Bp.) - pl. a 178. §-ban ez olvasható: "(1) A bíróság csak olyan tények alapján hozhat ítéletet, amelyek miatt vádat emeltek. (2) A vád tárgyává tett tények jogi elbírálásánál a bíróságot az ügyész, illetőleg a magánvádló indítványa nem köti. »...«"5 Az 1954. évi V. törvény (I. Bpn.) lényeges változást hozott: a 175. § módosult (3) bekezdése szerint már csak a magánvádló vádelejtése járt kötelezően az eljárás megszüntetésével, s az újonnan beiktatott (4) bekezdés kifejezetten kimondta, hogy az ügyészi vádelejtés a bíróságot nem köti, a 178. §-t pedig megtoldotta egy új, (4) bekezdéssel, amely szerint "[H]a a tárgyaláson megvizsgált bizonyítékok szerint a terhelt a vádban megjelölt bűncselekményen felül más bűncselekményt is elkövetett, a bíróság a terhelt bűnösségét ennek alapján is megállapíthatja?'6
Ez a törvény vezette be a büntetőeljárásba az ügyészi részvétel nélküli tárgyalás egyedülálló intézményét.7
Az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet (I. Be.) lényegében ezt a szabályozást tartotta fenn. A 224. § is rögzítette, hogy ítéletet csak vád tárgyává tett tények alapján szabad hozni, s hogy ezek jogi megítélésében a bíróság szabad, továbbá - a 224. § (4) bekezdésében -enyhítette a Bp. 178. § (4) bekezdésében szereplő előírást annyiban, hogy a bizonyítás eredményéhez képest indokoltnak látszó vádkiterjesztés lehetőségére a vádlót fel kell hívni. Ezt a jogszabály tervezetéhez fűzött indokolás a vádelv szélesebb körű érvényesülését szolgáló kezdeményezésként jellemzi.8 Változatlanul megengedte azonban azt, hogy a bíróság az ügyész vádelejtése esetén (akár bűnösséget kimondó) ítéletet hozzon [221. § (3) bekezdés].
Az 1973. évi I. törvény (II. Be.) a vádelvet színleg helyreállította; a 163. § (2) bekezdésében kimondta, hogy "[A] bíróságnak ügydöntő határozatában a vádról határoznia kell; a tényállás jogi elbírálásában az indítványok nem kötik." Előírta azt is, hogy a vád elejtése esetén az eljárást meg kell szüntetni.9A vádló szerepének nagyobb hangsúlyt adott azzal, hogy a vád ismertetését a tárgyaláson jelen lévő ügyész feladatává tette10 - mindamellett fenntartotta az ügyész nélküli tárgyalás intézményét.11
A következő lényeges esemény a vádelv hazai pályafutásában a vádelv formális deklarálása volt.12 A hányatott sorsú 1998. évi XIX. törvény (Be.) vesszőfutása azonban 2006-ban is folytatódott; számos egyéb rendelkezés mellett 2. §-a bővült a - semmi új gondolatot nem tartalmazó - (2) bekezdéssel.13
1. A módosító törvény javaslatához fűzött indokolás szerint erre azért volt szükség, mert "[A] törvény hatálybalépése óta eltelt több mint két év jogalkalmazói tapasztalatai felszínre hozták azokat a hiányosságokat, illetve pontatlanságokat, amelyek a törvény szövegében fellelhetők, és a gyakorlati munkát nehezítik. A jogalkalmazó szervek több ízben megkeresték az igazságügyi tárcát a törvény egyes rendelkezéseinek módosítása érdekében. »...« Rendkívül fontos, a törvény egyik jellegadó sajátosságaként megemlítendő rendelkezés a hatályos törvény 2. §-ának és 75. §-ának kiegészítése, amely a vád és az ítélkezés, e két alapvető, de mégis rendkívül eltérő funkció pontosabb elhatárolását hivatott elősegíteni. A törvény megfogalmazza a törvényes
vád definícióját, alapelvi szinten rögzíti a vádhoz kötöttség elvét, ugyanakkor »...« rendelkezik arról, hogy a vádló indítványának hiányában a bíróság a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök felkutatására és megvizsgálására nem köteles''14 Utal arra is, hogy a hatályos Be. szerint a vádelv lényege a perbeli funkciók megoszlása, a váddal való rendelkezésnek a vádlót megillető joga és a bíróságnak a vádhoz kötöttsége eljárása megindítása és lefolytatása, valamint az ítélethozatal során.15
Mint láthattuk, nagy - és nem túlzás azt mondani: viszontagságoktól sem mentes - múltra tekint vissza hazánkban az a tétel, hogy a bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek, és csak olyan tények alapján, amelyeket a vád tartalmaz. A "törvényes vád" kifejezés ezért büntetőeljárási jogi szakkifejezésnek is tekinthető - bár a "vád" szó a köznyelvben sem ismeretlen,16 az anyagi büntetőjogban pedig más jelentése17 van, mint az eljárásjogban.
A "törvényes vád" kifejezésnek e mellett van egy politikai felhangja is. Évtizedeken át a koncepciós perekből ismert valótlan tényeken alapuló hamis, vagy való tényeket mesterkélt, önkényes jogértelmezéssel félremagyarázó vádak ellentéteként szokták emlegetni.
A vád törvényes voltának magyarázatát hagyományosan a jogtudomány feladatának tekintették. A tudomány e téren nyújtott teljesítményével18 szemben nem is hangzott el érdemi ki kifogás.
A "törvényes vád" definiálására vonatkozó és az indokolásban hivatkozott "kezdeményezések" hátterében egy hosszú ideje tartó vitát is sejthetünk. Miután ugyanis a II. Be. ismét bevezette büntetőeljárási jogunkba a vádemelés mellőzésének intézményét,19 rövidesen nézeteltérések jelentkeztek abban a kérdésben, hogy az írásbeli vádban közölt olyan tények, amelyeknek jogi jelentősége lehetne, de az ügyész által alkalmazott jogi minősítés ezt nem értékeli, vád tárgyai-e, vagy sem. A Legfőbb Ügyészség azt az álláspontot vallotta, hogy csak azok a tények alkotják a vád tárgyát, amelyeket az ügyész kifejezetten értékelt jogi szemszögből is, a Legfelsőbb Bíróság viszont azon a véleményen volt, hogy a vád tárgya a vádiratban szereplő minden tény, amely miatt az ügyész nem mellőzte kifejezetten a vádemelést. A bírói gyakorlat természetesen a Legfelsőbb Bíróság álláspontját követte,20 vagyis azt tekintette "vád tárgyává tett tény"-nek, amit a bíróság szerint az ügyésznek vád tárgyává kellett volna tennie, ha úgy ismerné és értelmezné a jogot, mint ő. A nézetek közötti eltérést azonban ez nem küszöbölte ki,21 a jelek szerint voltak, akik egy törvényi definíciótól vártak gyógyírt. Ezt kellett volna a legújabb novellának nyújtania.
2. Mit mond az új jogszabály? "Törvényes a vád, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi." Az indokolás ehhez a következő magyarázatot fűzi: "[A] vád soha nem törvényes pusztán azáltal, hogy azt az ügyész (illetve a törvényben meghatározott feltételektől függően a magánvádló vagy a pótmagánvádló) emeli (alaki legitimáció). »...« Törvényes csak az a vád lehet, amely a minimális tartalmi követelményeknek is megfelel. A vád képviselőjének minden esetben konkrétan körülírt cselekmény miatt, annak büntetőtörvény szerinti minősítését is tartalmazó, pontosan azonosítható személy felelősségre vonására irányuló megalapozott, a bizonyítékok megjelölését és indítványait is magában foglaló váddal kell a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság előtt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményeznie."
Az indokolás - már-már azt mondhatjuk: szokás szerint - nem azt magyarázza, miért szükséges az adott kérdés szabályozása, vagy miért a kérdéses szabályozási mód a kívánatos, hanem azt írja le, hogy mit tartalmaz a javasolt szabály. Az idézet a vádirat kötelező tartalmára vonatkozó előírásokat a törvénynek vádiratra vonatkozó hatályos rendelkezéseiből kivonatolja.22 Ez, persze, csak annyit jelent: a módosítás szükségességére nincs felmutatott érv; ettől azonban az még helyénvaló is, helyes is lehetne.
Néhai Beck Salamon professzor mondta: "minden meghatározás veszélyes." Ez a definíció sem kivétel. Elemei közül a vádló aktorátusa, vagyis az, hogy rendelkezzék büntetőbírósági eljárás kezdeményezésére szóló (közjogi alapú) processzuális legitimációval, a vádlott személyének meghatározása és a bírósághoz intézett, eljárás kezdeményezését jelentő akarat-kijelentés (indítvány) követelménye viszonylag nem problematikus; ezek ugyanis a korábbi eljárási törvényekben is, a hatályos Be.-ben is évtizedek óta olvashatóak voltak.23
3. Nem ilyen félreérthetetlen elem viszont az, hogy a törvényes vád "pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekmény miatt" kezdeményezi a bírósági eljárást.
A vád - modell-szerűen - leírható úgy is, mint a vádló részéről tett és bizonyításra felajánlott az a kijelentés, amely szerint " NN terhelt c körülmények között t-t tette, s ez a törvény szerint d bűncselekmény, amely miatt joghátrányt kell vele szemben alkalmazni."
Ebben a modellben c és t tényállítások, d pedig felőlük következtetéssel kialakított jogi értékítélet. Ráadásul - mint Móra rámutatott,24 a kijelentés a tényállásra vonatkozó részében állítás formájában megszövegezett tudomás-közlés. Mind a tényállítás igaz volta, mind a jogi értékítélet formájában kijelentett következtetés helyessége a bíróság előtt bizonyítandó. A bizonyítás sikerét mindkét összefüggésben a bíróság a tárgyalás alapján jogosult és köteles elbírálni, de a bizonyítás esetleges kudarca a vád törvényességét - szerintem - nem érinti. Nem mondható tehát felmentő ítélet esetén sem az, hogy eljárásjogi értelemben nem volt törvényes az a vád, amelynek alapján a bíróság eljárt. Ezt a felfogást támogatják a következő megfontolások:
a) Az Alkotmány szerint a jogszabályok - köztük a büntetőjogszabályok - értelmezése a bíróságok joga. A jogi vita azonban nem lehet műfajilag idegen a büntetőpertől, és a váddal ellentétes jogi álláspont racionalitása nem minősítheti a vádat törvénytelenné akkor sem, ha a bíróság nem a vád, hanem a védelem érveit találja meggyőzőbbnek.
Aligha állíthatja valaki felelősen azt, hogy minden olyan jogszabály, amely esetleg egy bűncselekmény valamely normatív tényállási elemének meghatározásában szerepet kaphat, mindig mindenki számára teljesen félreérthetetlen.
Az 1980-as évtized végén, a gazdasági rendszerváltással együtt járó nagy "gründolások" idején bizonyára nem egyszer hoztak felmentő ítéletet azzal az indokkal, hogy a gazdasági társaság alaptőkéjéhez adott nem pénzbeli hozzájárulás tárgya nem vámköteles. A gépkocsi- és használt gépkocsi adásvételére, bérbeadására és "lízingelésére" alakult gazdasági társaságok a már tulajdonjog-fenntartásos részletvételi, vagy a lejáratkori vételi joggal "megfejelt" dologbérleti szerződéssel értékesített gépkocsit, mint vámmentes "nem pénzbeli tőkejuttatást" (apportot), szokták jelenteni a vámkezelésnél, és az újszerű magánjogi (és közgazdasági) konstrukciók terén mutatkozó jogi bizonytalanságnak, nem pedig a vád "törvénytelenségének" az eredménye volt a felmentés.
Az 1990-es évek egyik sokat vitatott bűnügyében egy vegyes (magán-, és állami) tulajdonú bank vezérigazgatója a volt állami tulajdon "privatizálására" az igénylőnek csak akkor engedélyezte a kedvezményes (ún. "E") hitel folyósítását, ha az előre kötelezte magát: a megvásárlandó volt állami tulajdon egy részét szimbolikus, vagy igen alacsony áron átadja egy - a vezérigazgató által kijelölt - gazdasági társaságnak. A kedvezményezett gazdasági társaságokat a bank társtulajdonosának pénzén az ő bizalmi emberei alapították. A jogi vita tárgya az volt, hogy
• a passzív gazdasági vesztegetés törvényi tényállásában szereplő "neki vagy másnak" fordulatban említett "más" lehet-e jogi személy?
• előny-e az olyan volt állami tulajdonrész, amelynek a hasznosulása kétséges?
• a hitel sajátos konstrukcióját (alacsony kamatozás, hosszú futamidő) figyelembe véve jogszerű-e a bank, mint hitelező, érdekeinek ilyen, a szakszerű üzletvitelt szolgáló biztosítása?
A vád válasza az a) és b) kérdésre "igen," a c) kérdésre "nem" volt. Az elsőfokú bíróság a vádlottakat felmentette, a másodfokú - változatlan tényállás alapján - elítélte.
Nem mellőzhetetlen előfeltétele tehát a vád törvényes voltának az, hogy a "pontosan körülírt cselekmény" valóban a büntetőtörvénybe ütközzék. Nézetem szerint elegendő a vád törvényességéhez az, hogy szóljanak ésszerű érvek egy olyan jogi álláspont mellett is, amely szerint a kérdéses cselekmény a büntető törvénybe ütközik.
b) Azt sem hiszem, hogy a vád törvényességének a vád tényszerűen igaz volta előfeltétele lenne.
A vádemelést közvádas ügyekben kötelezően nyomozás előzi meg. A nyomozás idején gyűjtött adatok azonban - az ítélethozatal szempontjából - valójában csak feltételes bizonyíték. Csak annyiban válnak bizonyítékká, amennyiben a tárgyaláson elhangzanak, "a tárgyalás anyagává" válnak.
E potenciális bizonyítékok szövegszerű tartalmával a vádemelés előtt a vádló (is) megismerkedhet. Személyes tapasztalatból mondom: az ügyészt a tárgyaláson akkor is érheti meglepetés, ha a nyomozást maga végezte. Ha azonban "nyomoztatott," a származékos bizonyítékok (jegyzőkönyvek) olvastán csak elképzelései lehetnek arról, hogy a kihallgatott milyen benyomást kelt majd a tárgyaláson; mondanivalóját hogyan adja elő és milyen metakommunikációval kíséri.
A magyar nyelvben két, - szóhangzatát tekintve azonos -kijelentésnek lényegesen eltérő jelentést kölcsönözhet a hanglejtés és a hangsúly,25 az előadásmód, a vallomástevő viselkedése, a beszédmódjában, arcjátékában, hanghordozásában, taglejtéseiben kifejezésre jutó érzelmek, indulatok pedig mind a felidézett élmény emlékképének valódiságát, mind pedig a közlés őszinteségét és tárgyilagosságát illetően lényeges adalékok lehetnek.
A nyomozás anyagában található potenciális bizonyítékok (vallomások) bizonyító erejét - s ezzel a bíróság előtti bizonyítás kimenetelét - tekintve a vádló arra van utalva, amit a vallomástevők saját magukról, az esettel és annak más szereplőivel fennálló kapcsolatukról a nyomozás idején mondtak, továbbá arra, amit a kihallgató szakmai felkészültségéről, megbízhatóságáról stb. napi munkatapasztalatai alapján tud. Ez utóbbi alapján ítélheti meg, hogy vajon a kihallgató tisztázott-e minden olyan körülményt, ami a vallomás bizonyító ereje szemszögéből a kihallgatáson tapasztalható jelenségek figyelembe vételével tisztázandónak mutatkoz-hatott.26 Egészen biztos azonban, hogy a tárgyaláson a bizonyítás anyaga nem szorítkozik majd a nyomozási jegyzőkönyvek tartalmára, hiszen a tárgyaláson többeket - köztük azokat, akiknek a nyomozás során tett vallomásáról szóló jegyzőkönyvet majd felolvassák - kihallgatják. A bizonyítás anyaga tehát feltétlenül változni fog. Az ügyész a legjobb esetben is csak azzal a meggyőződéssel emelhet vádat, hogy "ha a tárgyaláson a bizonyítás úgy alakul, ahogyan a nyomozás eredménye alapján ítélve várható, akkor a vád bizonyíthatónak ígérkezik."27 A tárgyalást azonban éppen a változás lehetőségének megteremtése végett tartják. A vád törvényességén nem változtat visszamenőleg az, ha a bizonyítási anyag valóban változik, és a vád tárgyává tett tények nem igazolódnak.28
4. A bírósági eljárás tárgyát a vád határozza meg.
A tárgyaláson a vád és a védekezés ténybeli keretei szabják meg, hogy mit kell bizonyítani.
A nyomozás idején az eljárás (és bizonyítás) tárgya meghatározatlan. A nyomozó hatóság feladata az, hogy egy feltételezetten büntetőtörvénybe ütköző emberi magatartás nyomán lezajlott történést, mint az anyagi világban végbement eseményt, rekonstruáljon. Az erre irányuló erőfeszítések eredménye ölt testet a nyomozás irataiban. A nyomozásnak, természetesen, vezérfonala a feltételezett tett valószínű jogi minősítése, ám azt a vádhatóság - és nem a nyomozó hatóság - dönti el, hogy a nyomozás iratai alapján mi ígérkezik a tárgyaláson is bizonyítható ténynek. Ebben (sem) köti az ügyészt a nyomozó hatóság akár nyilvánossá is tett véleménye.29 A vád tárgyát a lezajlott történésnek azok a tényelemei alkotják, amelyek a szemre hányandó bűncselekmény elvont fogalmak révén meghatározott törvényi tényállási elemeit testesítik meg. Ez a történeti tényállás. Ezt kell a vádiratba foglalni; ez lesz a vádban a kérdéses cselekmény "pontos körülírása," vagyis a vádira-ti tényállás.
Ehhez azonban kívánkozik néhány megjegyzés.
A "tényállás" fogalma értékmérő szabályrendszer nélkül értelmezhetetlen. Jogvitás ügyekben épp ezért a tényállás-szerkesztésnek előfeltétele az alkalmazásra váró jogszabály kiválasztása. E nélkül nem tudható, hogy mi a mértékadó diszpozíció, vagyis a történés elemei közül melyek az igazán lényegesek.
Az ügyésznek tehát a vádiratszerkesztésnél - az iratokból kirajzolódó történés ismeretében - előbb gondolatban számba kell vennie a lehetséges minősítési változatokat. A megfelelő törvényi tényállásokat össze kell hasonlítania, meg kell állapítania, hogy az esetleg konkuráló törvényi tényállások közötti különbséget jelentő (törvényi) tényállási elemek közül melyek ismerhetők fel a történésben, majd a jogalkalmazási gyakorlatban kialakult elveknek az alapján el kell döntenie, hogy melyik jogszabály illik, - vagy, valóságos bűnhalmazat esetén, melyik jogszabályok illenek - a történésre.
A történeti tényállást össze lehet állítani a történésre vonatkozó ismeretekből a nyomozás irataiban szereplő elbeszélések integrálása és a feleslegesnek tartott részletek elhagyása útján is. Ez a legegyszerűbb, leginkább kézenfekvő módszer. Egy tapasztalatlan kezdő, aki magára van utalva, természetszerűen erre hagyatkozik, ha nem javasolnak neki mást. Ezért szinte minden kezdő jogász erre a tényállás-szerkesztési módszerre fanyalodik. Ha nem találkozik bonyolult ügyekkel, többnyire kifogásokba sem fog ütközni, és előbb-utóbb arra a meggyőződésre jut majd, hogy helyesen járt el. Kérdés, hogy valaha is továbblép-e.
Helyesebb mégis abból kiindulni, hogy minden bűncselekmény törvényi tényállása egyetlen mondat, s az e mondatban szereplő elvont fogalmak helyére be lehet- az algebrából ismert módszerrel - "helyettesíteni" a megfelelő konkrét tényelemeket. Az így adódó vázat, amely értelemszerűen ugyancsak egyetlen (bár esetleg hosszú) mondat, vezérfonalként használva lehet azután - a történésből meríthető ismeretek alkalmazásával - a stílus gördülékenysége és a jobb érthetőség kedvéért a mondanivalót a szükséges mértékig kerekíteni. Ennek során bővítményeket lehet beiktatni, vagy alárendelt mondatként a kezdeti egyetlen mondathoz kapcsolni; sőt, fel lehet - és rendszerint fel is kell - azt több önálló mondatra bontani. Aki így jár el, az elkerülheti, hogy a jogilag értékelt cselekmény szempontjából felesleges tények szerepeljenek a vádirat tényleíró részében.
Így nem lenne tovább alapja annak a vitának sem, hogy ami a vádiratban úgy olvasható, hogy az ügyész jogilag nem értékelte - holott a bíróság szerint értékelhető lett volna - az vád tárgya-e, vagy sem.30
A törvényi tényállásban szereplő leíró (deskriptív) tényállási elemek helyére a történés megfelelő elemeit kell "behelyettesíteni," a normatív tényállási elemek helyére pedig azokat a tényeket kell beilleszteni, amelyek a kérdéses elem megvalósulása szempontjából meghatározó jelentőségűek. Ezzel ritkán szokott gond lenni.
A szándékosság, gondatlanság, célzat, motívum -általában tehát a bűncselekmény szubjektív összete-vői31 - azonban a történés elemeiből közvetlenül nem olvashatók ki és így nem is emelhetők át a vádiratba. Ezeket szinte kizárólag (ténybeli) következtetés útján lehet megállapítani. A helyes minősítéshez azonban nélkülözhetetlenek.
Ha pl. a vádlott az esős éjszakában feltört egy víkend-há-zat, bement, az ott talált konzervekből evett, ott aludt (esetleg több, egymást követő napon is), végleges távozásakor pedig a keze ügyébe került hajszárítót, villanyborotvát, esőkabátot és hasonló ingóságokat elvitte, a történés leírása nem ad választ arra, hogy az erőszakos behatoláskor volt-e jogtalan eltulajdonítási célzata, vagy sem. A vád szempontjából viszont az, hogy e célzat vezette-e, következtetés útján megállapítandó ténykérdés, amit a vád tárgyává tett tények között - a következtetés menetének részletezése nélkül - kifejezett állításként kell szerepeltetni. A következtetésen alapuló tényállítást arra hivatkozással sem szabad mellőzni, hogy azt a vádbeli cselekmény minősítésére felhívott jogszabály tartalmából - a példában abból, hogy a 316. § (2) bekezdés d) pontjára hivatkozik a vádirat és a Btk. 176. §-áról nem esik szó - ki lehet olvasni, mert abból implicite következik.
Nem tudni, mit jelent a Be. új szabályában a "pontosan körülírt" kifejezés, de - gondolom - ezt a kívánalmat is sugallja,32 noha a jogszabály szövegéből ezt egyenesen nem lehet kiolvasni. Azt viszont felesleges a törvénybe beleírni, hogy "a munkát szakszerűen kell végezni." A feltételezett bajra tehát a jogalkotás - a várakozás ellenére - nem adhatott gyógyírt.
5. A vád nélkülözhetetlen a bírósági eljárás megindításához, de a bírósági eljárás folytatásához is szükséges, és végül az ítélethozatalnál is ez a mérce: ki kell meríteni a vádat, de nem szabad túlterjeszkedni rajta. A vádfunkció a bírósági eljárás idején a vád érvényesítését szolgáló vádlói cselekményekben - iratmegtekintés, tárgyalási jelenlét, indítványok és nyilatkozatok, vádmódosítás - jelenik meg.
A tárgyaláson a bizonyítékokat a bíróság és a felek együtt vizsgálják ugyan, de külön-külön értelmezik és értékelik, s a tárgyalás végén a felek lehetőséget kapnak arra, hogy saját értelmezésüket perbeszédben a bíróság - és a másik fél - elé tárva igyekezzenek annak helyességét logikai eszközökkel beláttatni.
Máig (és bírói körökben is) élő vélekedés, hogy a tények bizonyítékokból való kiderítésére igazán alkalmas eljárási szakasz a nyomozás, mert ott megteremthető - a tárgyaláson azonban nem - az a nyugodt légkör, ami nélkülözhetetlen a kihallgató és a kihallgatott közötti pszichológiai kontaktushoz.33 Az esküdtszék előtti tárgyalás tapasztalatai ezt cáfolják, ugyanakkor az angolszász világban is vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy az intimitás előmozdítja az őszinteséget (pl. a gyanúsított részéről a beismerő vallomást).34 Mások - épp ellenkezőleg - azt a nézetet vallják, hogy a nyomozó szobájában, négyszemközt sok tanú képes olyan valótlanságokat is szemrebbenés nélkül mondani, amit nyilvánosság előtt, pl. a bíróságon, nem merne.35
Mindkét álláspont hívei gyakorlati tapasztalatokra hivatkoznak. A két állítás azonban nem ellentétes. Nyilvánvalóan nehezebb a bűnt többek jelenlétében először elismerni, és más sokak füle hallatára abban a tudatban hazudni, hogy a jelenlévők között lehet valaki, aki ismeri az igazságot és nyomban előállhat a cáfolattal.
A Be. eredeti formája az "ügyféli kihallgatás" intézményesítésével nagy vihart kavart.36
Vitathatatlanul igaza van Farkas Ákosnak abban, hogy "az inkvizítórius hagyományokon nyugvó eljárási rendszerekbe nehéz beilleszteni az ügyféli per elemeit, ha hiányzik a szakmai konszenzus."31 Nálunk azonban valójában nem annyira a felek általi kihallgatásról, mint a kontradiktórius tárgyalásról, a vádlói és bírói funkció elhatárolásáról van szó. Igaz lehet ugyan, hogy "amíg az ún. materiális igazság kiderítése, a tényállás valósághű felderítése a büntetőeljárási bizonyítás alapvető célja, amelynek a bíróság a letéteményese, addig a felek bizonyításban játszott aktív szerepe vagy visszaszorul, vagy csaknem elenyészik,"38 az viszont kétségtelen, hogy az a "fél," aki a bizonyításnál nincs is jelen, nem játszhat aktív szerepet.
Ha az ügyész jelen van a tárgyaláson, neki kell arra ügyelnie, hogy az írásbeli és a végindítvány alkalmával szóban előterjesztett tényállás a vád tárgyát illetően ne különbözzék. Ennek - természetesen - előfeltétele, hogy a vádló a bizonyítás eredményét folyamatosan figyelemmel kísérje és a vádat a bizonyítás alakulásához igazodva szükség szerint módosítsa.39
Fontos eljárásjogi szabály az, hogy a tárgyalás során az ügyész a vádat a jogi minősítést illetően megváltoztathatja, továbbá - a tényeket illetően - kiterjesztheti, illetőleg (részben vagy egészben) elejtheti, de indokolni csak a vád elejtését köteles (Be. 310. §). A vád elejtése részleges, ha a vád tárgyává tett több bűncselekmény közül csak egye(seke)t, vagy egy törvényi egységet alkotó, de több részcselekményből álló komplexumnak (pl. egy folytatólagos egységnek) valamely részcselekményét érinti. Ez utóbbit úgy is szokás nevezni, hogy bizonyos tényeket a bűnösség köréből "kirekeszt." A vádat egészében valamely bűncselekményre vonatkozóan tehát hallgatólagosan elejteni jogi értelemben nem szabad, bár a Be. 310. § (1) bekezdés 2. mondata ún. "lex imperfecta" nincs szankciója. A vád ténybeli terjedelme azonban hallgatólagosan is szűkíthető.
A vádat képviselő ügyésznek a tárgyaláson tett nyilatkozata - eljárásjogi jelentőségét tekintve - akkor is szóhangzata szerint hatályos és érvényes, ha a hivatali elöljárójától az ügyészi szervezet belső működési szabályai szerint ehhez szükséges engedély vagy jóváhagyás nélkül, netán kifejezett tilalom ellenére (fegyelmi vétséget vagy akár bűncselekményt megvalósítva) tette.
A vádbeszéd tartalmát a Be. 315. § (1) bekezdése megszabja; így előírja, hogy indítványt kell tennie -egyebek mellett - arra, a bíróság "a vádlottat mely tények alapján ».« mondja ki bűnösnek."
A vádló helyesen jár el, ha a bűnösség kimondását a (korábban tárgyalt értelemben felfogott) történeti tényállást alkotó tények alapján indítványozza, és ezekre összpontosítva rendszerezi a bizonyító tényeket és érveket a perbeszédhez akkor is, ha a vádirat nem e szerint a koncepció szerint készült. Figyelmet kell fordítani arra is, hogy a (történeti) tényállás tervezett összefoglalása és a vádiratban vád tárgyaként leírt történés mennyiben fedi egymást, s az esetleges eltéréseket - ha szükséges - miként lehet áthidalni úgy, hogy elkerülje a hallgatólagos részleges vádelejtés látszatát.
Ha pl. a lopási ügyben benyújtott vádirat tételesen felsorol egy sereg ruhadarabot és egyéb ingóságot, amelyek összértékét 184 000 forintban jelöli meg, a tárgyalás eredményeként viszont az ügyész úgy látja, hogy az ellopottnak mondott zoknik darabszáma is kevesebb, az ingek pedig - használtságukra tekintettel - kevesebbet érnek, stb., tehát részint a felsorolás sem fogadható el "névértékben," részint az érték is kevesebb, felesleges a vádbeszédben ezt hosszasan taglalnia; a problémát áthidalhatja azzal az összefoglaló mondattal, hogy a vádlott "legalább 150 000 forint értékben különféle ruhaneműket és egyéb ingóságokat vitt eV
Ha így hangzik el vádbeszéd, az ítélethozatalnál az abban előterjesztett vád a mértékadó. Ez a vádelvnek az emberi civilizáció hajnalán született alapgondolatát érvényesítő kontradiktórius tárgyalás természetes velejárója.
6. Mint tudjuk azonban, nálunk 1955. óta az európai jogi kultúrában egyedülálló módon a bűnügyek csaknem felét - 2003. I. félévében 48,23%-át, 2005. I. félévében 41.81%-át - ügyészi részvétel nélkül tárgyalták a bíróságok.40
Láttuk: az ügyész nélküli büntetőtárgyalás lehetőségét az 1954. évi V. törvény teremtette meg.
A megoldás a "szocialista ügyészség" 1953-ban történt megszervezéséhez kötődött, s azon a koncepción alapult, hogy a legfőbb ügyész a "törvényesség legfőbb őre." Ebből fakadt az ügyészi "általános törvényességi felügyelet" sajátos értelmezése és ezen belül "a büntetőbíróság működésének törvényessége feletti ügyészi felügyelet" gondolata.41 E felügyeleti tevékenység egyik megvalósítási formája lett volna az ügyész távollétében lezajlott tárgyalásoknak és a hozott bírósági határozatoknak az iratok tükrében történő figyelemmel kísérése, utólagos ellenőrzése, értékelése, és időszakonkénti átfogó vizsgálata.42
Az 1954. évi V. törvény indokolása a tárgyalásnak ezt a szabályozását semmivel nem magyarázta.43 Az ügyészi "általános törvényességi felügyelet" hatókörét az ügyészségről szóló 1959. évi 9. törvényerejű rendelet lényegében a közigazgatási szervekre korlátozta. Az ügyészségről szóló újabb - ma is számos részében hatályos 1972. évi V. - törvény elvi szinten és teljesen szakított azzal a felfogással, hogy "az ügyészség a törvényesség őre," és a "bíróságok ítélkezésének törvényessége feletti felügyelet terminológiáját is - mint a bíróság alkotmányos jogállásával összeegyeztethetetlent - törölte. A megfelelő ügyészségi szervezeti egységek nevét is megváltoztatták.44
Harmincöt év óta tehát egy hatásos szókapcsolat anakronisztikus szajkózása "az ügyész a törvényesség ore" kifejezés használata. Mégis - és szakmai körökben is(!) - sokszor előfordul.
Az 1950-es évekre mindmáig nem ok nélkül szokás átkokat szórni. Igazságszolgáltatásunkat valóban történelme egyik mélypontjára juttatta az akkori politika, s ennek számos vonását helyezték ma már a történeti és jogtörténeti kutatások reflektorfénybe. A büntető ügyek ügyész nélküli tárgyalása azonban, ami ennek a mélypontnak egyik, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló vonása, a jelek szerint senkinek nem szúrja a szemét. Ezt ezért akár a jogi kultúrára akkor gyakorolt befolyás máig érezhető hatásának is tekinthetjük. A büntetőeljárási jogi tankönyvek azóta is magától értetődőnek - mintegy természeti törvényszerűségnek - tekintik e sajátos tárgyalási forma létezését, nem vesztegetnek szót sem arra, hogy az alapelvként emlegetett tárgyalási elvvel összeegyeztethetetlen. Nem szokás azóta sem emlegetni akár azt, hogy 1955-ben - az egyébként a sokat szidott Rákosi-korszakban - találták ki, akár eredetét. A koncepcionális összefüggéseit máig sem vizsgálja senki. Még eljárásjogászok körében sem köztudomás tárgya, hogy nem szovjet "minta" alapján, vagy "külső" nyomás eredményeként került jogunkba. Senki nem törődik azzal, hogy az akkori "Béketábor" egyetlen országában sem űztek soha ilyen leplezetlenül gúnyt a kontradiktórius tárgyalás több évszázados eszméjéből. Azon sem szokás elmélkedni, hogy a közvetlen és kontradiktórius tárgyalás egyike azoknak a polgári demokratikus értékeknek, amelyeket abban az időben sem vontak kétségbe, sőt - mint tudjuk, hamisan ugyan - azt hirdették róluk, hogy majd most teljesednek ki. Furcsa módon, a rendszerváltás idején az lett a jelszó, hogy az akkor eltorzított polgári demokratikus értékek helyreállítása következik, s majd ennek eredményeként kibontakozik a jogállamiság. A szóban lévő polgári demokratikus, jogállami értékek hirdetését illetően hangzatos szavakban nincs is hiány. Ám, ebben az intézményben gyakorlati megcsúfolásuk nálunk még ma - a jogállam kibontakoztatása idején (!) - is maga a hatályos jog. Ennek az Alkotmánybíróság is csak egy periférikus következményét semmisítette meg;45 az intézmény egészéről nem volt szava sem az indítványozónak, sem neki, sem másnak.
Úgy látszik, egyedül az a "pozitívum" a lényeg, hogy ezzel olcsóbbá tehető az igazságszolgáltatás; közömbös, hogy a közbizalom terén ezért milyen erkölcsi árat kell fizetni. Bevezetése óta a harmadik büntetőeljárási kódexet nyűjük, de az intézmény maradt, holott soha, senki egyetlen mellette szóló, védhető érvet nem fogalmazott meg. Ezt szokás farizeusviselkedésnek hívni.
7. Ha a tárgyaláson az ügyész nincs jelen, az írásban előterjesztett vád szabja meg az ítélet keretét. Ennek a vádnak a (tartalmi) törvényessége azonban intézményesen ködbe vész.
A bíróság ilyenkor nem hagyhatja figyelmen kívül a vádnak azokat a ténybeli részleteit sem, amelyeket az ügyész - ha jelen lett volna - bizonyára elejtett, vagy a vádbeszédben indokolva mellőzött volna. Az olyan tényeket ellenben, amelyek, bár nem voltak vád tárgya, de igazolódtak, s a vád ténybeli terjedelmének a minősítésre ki nem ható bővülését indokolnák, az ítélethozatalnál nem veheti figyelembe.
Ha pl. a felbujtóra rábizonyul, hogy a tettest nem egy-két megjegyzéssel, ahogy a vád állítja, hanem kitartó, hosszas győzködéssel vette rá a tettre; vagy, hogy a rábíráson felül még a végrehajtás idején is bíztatta, sőt, fizikai segítséget is nyújtott neki - értékelés nélkül marad.
Jogi értelemben a vád ura akkor is az ügyész, ha a tárgyaláson nincs jelen, s beavatkozását a bíróság hivatalból nem kezdeményezheti.
Előfordulhat, hogy a vád eredetileg - a nyomozás anyaga alapján - a beismerő vallomásra tekintettel könnyen bizonyíthatónak ígérkezett, s erre tekintettel a vádlotton kívül csak a sértettet idézték a tárgyalásra. Ott azután a vádlott mindent tagad. A sértett - az egyetlen közvetlen bizonyítékot szolgáltató tanú - terhelő vallomást tesz ugyan, de - ahogy mondani szokás -csak "szó áll szemben szóval." Az iratokból viszont látható, hogy a sértett vallomását számos korroboratív bizonyítékul szolgáló tanúvallomás támogathatná, de a vádemeléskori bizonyítási helyzetre tekintettel ezeknek a tanúknak a kihallgatását esetleg nem is indítványozta az ügyész. A vádlott ad egy magyarázatot arra, hogy miért tett korábban - mint most állítja: hamis -beismerő vallomást. Ki fogja feltenni azokat a kérdéseket, amelyekkel e magyarázat ténybeli ellenőrzésének lehetőségére fény deríthető? Ezek vajon a "vád alátámasztását szolgáló" kérdések, s a belőlük megismerhető potenciális bizonyítékok a "vád alátámasztását szolgáló bizonyítékok"? Előre nem lehet tudni, hogy igazolják-e majd a visszavonás indokait, vagy cáfolják! És mi lesz azokkal a potenciális bizonyítási eszközökkel, amelyekről az említett kérdések nyomán derül ki, hogy léteznek, és igazolhatják vagy cáfolhatják a visszavont beismerésre adott magyarázatot? Mi lesz azokkal a tanúkkal, akik a sértett vallomását támogathatnák?
Ezeknek a problémáknak a megoldását a Be. 75. § (1) bekezdés 2. mondatának új toldaléka nem segíti. A beismerő vallomásról szóló jegyzőkönyv felolvasása a tanácselnök (egyesbíró) feladata; az ügyész - ha egyáltalán jelen van - és a védő (ha van) ezt csak indítványozhatja. Azokat a kérdéseket, amelyek a visszavont beismerés okainak és a magyarázatul felhozott ténybeli körülményeknek az ellenőrzési lehetőségeit próbálják tisztázni, a tanácselnöknek (egyesbírónak) fel kell tennie, bár ezzel a vádló szerepkörébe kerül. Szerintem sovány magyarázat, hogy ez a ténykedés a vádlott javára is kiüthet.46 A sértett terhelő vallomását támogató lehetséges tanúk ügyészi indítvány nélküli megidézése a tárgyalásra nem kötelező ugyan, de kíváncsi lennék arra, hogy a kihallgatásuk nélkül hozott és bizonyítatlanságra alapozott felmentő ítélet elleni fellebbezéssel szemben menlevélnek tekintené-e a szóban lévő rendelkezést a másodfokú bíróság.47
Összefoglalva: a Be. 2. § (2) bekezdésében olvasható "meghatározásnak" félrevezető felhangjai vannak, s ezért kevéssé sikerültnek tartom, és, mert semmi olyat nem mond, ami a törvényben egyébként nem lenne olvasható, szerintem felesleges is. A vád törvényességének nem az ismérveit, hanem csak az eljárásjogi előfeltételeit foglalja össze - nem igazi definíció tehát.
Egy közjogi - vagyis alaki és tartalmi - meghatározás, persze, hasznos, de annak megalkotása rég megoldott tudományos feladat.
Csak azért, hogy ezt érzékeltessem: közjogi szempontból az alaki feltételeknek megfelelő vád sem törvényes, ha pl. az ügyész tudja, hogy nem felel meg a valóságnak - vagyis hamis. Közjogi értelemben nem törvényes a vád akkor sem, ha nem hamis ugyan, de az ügyész a vádlottnak borsot akar törni az orra alá, s ezért emel ellene vádat a vádemelés elhalasztása, vagy más enyhébb elintézési mód helyett.
A közjogi értelemben vád törvényessége feltételezi az ügyész részéről a szolgálati kötelmek lelkiismeretes teljesítését, vagyis a vitatott tények bizonyíthatóságának szakszerű és gondos ellenőrzésen alapuló tudatát, és a vádemelés, mint elintézési mód kriminálpolitikai indokoltságát is. Mindez szemmel láthatóan aligha foglalható jogszabályba, és nyilvánvalóan messze túl megy azon, ami - jogalkotási kérdésként - a büntetőeljárási jogi szabályozásra tartozik.
Végül szeretném nagy nyomatékkal hangsúlyozni: a vád, mint a bírósági eljárás alapja, azonosítható ugyan a vádemeléskor előterjesztett váddal, de, mint a bírósági eljárás kerete - és különösen, mint az elsőfokú ítélet alapja - már aligha. Ez utóbbi a tárgyaláson formálódik, a végindítványban jelenik meg, és feltételezi a vádló aktív és szakszerű tevékenységét a kontradik-tórius tárgyaláson. Ilyen nálunk - mint a statisztika mutatja - a bűnügyek alig több mint felében követelmény. Erre sekélyes magyarázat az ügyészség "lét-számhelyzete,"48 mert annak a hitelét aláássa, hogy a nyomozó ügyészségeken ügyészi képesítést nem igénylő feladatokat ügyészek látnak el.49
A Be.-nek e "definícióval" történő "kiegészítése" felesleges volt, hiszen a friss rendelkezés minden eleme azonos jelentéstartalommal a módosítás előtt is olvasható volt a törvényben. A "definíció" megalkotására és törvénybe iktatására irányuló kezdeményezés háttere ezért - az előzményekre tekintettel - valamilyen rejtélyes törekvést sejtet. Bármi lett légyen is az indíték, az eredmény nem csak önmagáért beszél. Sokat elárul az is, hogy mit gondol a vád törvényességéről az, aki azt hiszi, hogy ez lenne a meghatározása.
A módosítás "átment," és ez akár győzelemnek is elkönyvelhető. Ám ne felejtsük: Pyrrhusz is győzött.... ■
JEGYZETEK
1 A Pénzügykutató rt. által 2007. december 13-án szervezett "Kék Szalon" zártkörű szakmai beszélgetésen ezt Bihari Mihály fejtette ki.
2 Vuchetich Mátyás: Institutiones iuris criminalis Hungarici in usum Academiarum Regni Hungariae (A magyar büntetőjog rendszere, II. könyv, Gyakorlati büntetőjog,) Budán, a Magyar Kir. Egyetem nyomdájában, 1819. - Dr. Király Tibor fordításában kiadta a Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Bp. 2007. - 62. o.
3 1896. évi XXXIII. törvény a bűnvádi perrendtartásról (a továbbiakban: Bvp.)
4 ABvp. 1. § (1) bekezdése szerint "Bűnvádi ügyben bírói eljárás csak a törvény értelmében, vád alapján »...« indítható...", a Kúria pedig hangsúlyozta: A vád csak abban esetben szolgálhat a bűnvádi eljárás megindításának alapjául, ha a vádlott terhére rótt bűncselekményt megállapító tett meghatározására alkalmas ténybeli körülmények elősorolását magában foglalja, a bíró a vád hiányainak pótlására nem hivatott - ld. K. Jh. 8348/1909., Büntetőjogi Döntvénytár, Új folyam (1907-től), IV. 23.
5 Az ügyész vádelejtése esetén a bíróságnak az eljárást csak akkor kellett megszüntetnie, "ha a jelenlévő sértett s vád képviseletét, mint pótmagánvádló [41. § (2) bekezdés] nyomban nem veszi át vagy a sértett a tárgyaláson idézés ellenére nincs jelen."
6 Az I. Bpn. 66. § (2) és (3) bekezdés (a szerző kiemelései). Ez a törvény a pótmagánvád intézményét is eltörölte.
7 I. Bpn. 58. § (3). bekezdése.
8 Ld. A büntető eljárás - az 1962. évi 8. számú törvényerejű rendelet és mellékjogszabályai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1962., 10. o.
9 II. Be. 170. § (1) bekezdés e) pont, 213. § (1) bekezdés f) pont.
11 II. Be. 19. § (2) bekezdés.
12 Be. 2. §
13 Beiktatta a 2006. évi LI. törvény 1. §-a.
14 Vö. a 2006. évi LI. törvény indokolásának IV. fejezet 1. és 2. pontjával.
15 Ld. u. ott, 7. pont.
16 "Gyász idők - így kiált, vádolván az eget - /Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget / Ma csak harminc arany jött bé a kasszába, Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába. / Azonban mely szörnyű károm keletkeze: / Itt jajgat s fejére kulcsolódik keze - / Mely szörnyű kár! Egy szél pénzem elrablotta, / Lantornás ablakom ketté szakasztotta! (Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram, 1794.); "Átok és hazudság minden ige szádban!/ Egy betű való sincs, Toldi György, a vádban". (Arany János: Toldi, Második ének, 12. versszak, 1846.)
17 Erre rámutatott már Móra Mihály, ld. Móra Mihály dr.-Kocsis Mihály dr. : Magyar büntető eljárási jog, Tankönyvkiadó, Bp. 1961. (a továbbiakban: Móra- Kocsis), 157. old. Vö. a Btk. 233. §-át és a hozzá kapcsolódó sok évtizedes joggyakorlatot, A Büntető Törvénykönyv magyarázata (szerk. Dr. László Jenő), Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1986., II. köt. 687. és köv. o.
18 A régi és nagyhírű tankönyveket (Balogh Jenő, Fayer László, Finkey Ferenc) és kézikönyveket, kommentárokat (Auer György-Mendelényi László, Balogh Jenő-Edvi, Illés Károly-Vargha Ferenc, Vargha Ferenc-Angyal Pál-Isaák Gyula) és tudományos írásokat (pl. Baumgarten, Lukács Adolf, Wlassits Gyula stb. írásait figyelmen kívül hagyva vö. Angyal Pál dr. : A magyar büntető eljárási jog tankönyve, Athenaeum, Bp, 1915., I. kötet 258. o., II. kötet 49. o., Móra-Kocsis, 157. o., Király Tibor dr.: Büntetőeljárási jog, Osiris, Bp. 2000., 155. és 353. o., Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás, Dialóg Campus, Bp.-Pécs, 2001., 127. o., Fenyvesi Csaba-Herke Csongor-Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás, Dialóg Campus, Bp.-Pécs, 2004., 441. és köv. o., Farkas Ákos-Róth Erika: A büntetőeljárás, KJK-KERSZÖV, Bp., 2004., 233. és köv. o.
19 II. Be. 169. § Korábban az 1930. évi XXXIV. törvény 105. §-a iktatta be az intézményt a magyar jogrendszerbe.
20 Ld. Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2001., 451. o.
21 Arra egyébként ilyen formán nincs is szükség. Ha a vádiratban leírt tényállás büntetőjog-ellenes volta nem állapítható meg, nem az ügyész elképzelései felől kell a bíróságnak puhatolóznia, hanem a Be. 267. § (1) bekezdés a) pontja alapján a tárgyalás előkészítése keretében meg kell szüntetnie az eljárást.
22 A szöveg sorrendjében: Be. 217. § (3) bekezdés b), c), a), i) és h), továbbá g) pont. Ezek - a 230. § (2) bekezdés utaló szabálya szerint - követelményszerű tartalmi elemei a pótmagánvádló vádindítványának is.
23 Vö. - a már hivatkozott, s a jogi alapképzés tárgyául szolgáló tudományos tételeken túl - a Be. 28. § (1) és (7). bekezdését, 53. § (1) bekezdését és 229. § (1), 217. § (1) bekezdését, illetőleg a 230. § (1) bekezdést, a 217. § (3) bekezdés a) pontját, továbbá - a contrario - a 231. § (4) bekezdést.
24 Móra-Kocsis, 157. o.
25 Közismert a tréfa: A becsületsértési perben a vádlott a bíróság előtt vállalja a vádelejtés fejében annak kijelentését, hogy : "A magánvádló becsületes ember. Bocsánatot kérek!" - ám a mondatot olyan hanglejtéssel és hangsúlyozással mondja el, hogy az maga becsületsértés.
26 Ezeknek a körülményeknek - értelemszerűen -még a létezéséről sem tud az ügyész, hiszen csak a kihallgatáson észlelhető egyes jelenségekből lehetett (volna) következtetni rájuk, ott pedig az ügyész nem volt jelen, s ezért nem is ismeri a lehetséges következtetés esetleges kiindulópontját.
27 Az angol Crown Prosecution Service-nél a vádemelési döntést megelőző bizonyítottsági vizsgálat pozitív kimeneteléhez az "elítélés reális kilátása" ("realistic prospect of conviction") - szükséges; ez akkor állapítható meg, ha "egy, a törvény szerint helyesen eligazított esküdtszék vagy magisztrátusi bíróság inkább a vád szerint elítéli, mint felmenti a vádlottat." Hasonló szabályok érvényesek skót és észak-ír vádhatóságnál is.
28 A korábban említett nézeteltérésre (vö. 20. jegyzet) utalva is vonja kétségbe a(z akkor még csak tervezett) rendelkezését Dr. Zsíros Zsolt, aki téves vádnak tekinti azt, amely anyagi büntetőjogi szempontból nem helytálló. E felfogás jegyében hangsúlyozza, hogy a téves vád is törvényes, amiben egyetértünk. Nem osztom azonban azt a nézetét, hogy téves az a vád, amelynek a jogi álláspontját a bíróság nem osztja, mert nem hiszem azt sem, hogy a bíróság jogi álláspontja mindig feltétlenül helyes, s ezért az a vád anyagi jogi helyességének a hiteles mércéje. A ténybeli okból sikertelen (alaptalan) vád törvényességének kérdésére nem tér ki. Ld. Észrevételek a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításának tervezetével kapcsolatban, Miskolci Jogtudományi Műhely, 4. szám. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény tervezett módosítása, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2005., 34. o.
29 Az eljárásnak ebből a szabályozásából következik, hogy harmadik személyeknek a nyomozás irataiban található személyes adatait a Be. 193. § kötelező előírásai folytán ez idő szerint gyakran úgy kell a gyanúsított - és különösen a sértett - számára megismerhetővé tenni, hogy az nehezen egyeztethető össze a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvénnyel, továbbá, hogy a vádiratnak nem csak az olyan iratok alkotják a mellékletét, amelyek a vád tárgyára vonatkoznak. Addig, amíg a vád tárgya felől az ügyész nem döntött, tulajdonképpen idő előtti mind a nyomozás iratainak megismerhetővé tétele, mind a vádirat mellékletéül szánt iratok összeállítása - de ez már egy másik eljárásjogi témakör.
30 Vö. Bírósági Határozatok 1975. évi 552. és 1976. évi 393. eseti döntést.
31 Ezek azok az elemek, amelyeket - főként a perorvoslati eljárásban - "tényekből levont jogi következtetések" -nek is szokás tekinteni, vö. Büntetőeljárási jog - Kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC Lap és Könyvkiadó Kft., Bp., 2003. (szerkesztette és a hivatkozott részt - a BH. 2005/167/I.-re utalva - írta dr. Berkes György), II. kötet 876. o.
32 Ismételt panaszként szokták szakmai körökben azt hangoztatni, hogy az ügyészségek sokszor értelmezhetetlen vádiratokat nyújtanak be, a bíróság nem tudja belőlük kiolvasni, hogy tulajdonképpen mi a vád tárgya, ha viszont e felől próbál - akár formálisan, akár informálisan - érdeklődni, elutasításban van része, vagy kitérő választ kap. Ezzel kapcsolatban vö. a 4. sz. jegyzetet. A Be. 276. § (1) bekezdés a) pontja szerint, persze, a bíróságnak (a tanács elnökének vagy az egyesbírónak) nem az ügyész rejtett elképzeléseinek a kipuhatolása ilyenkor a dolga.
33 Ezt legnyíltabban dr. Bíró András legfelsőbb bírósági bíró fejtette ki Kritikai megjegyzések a büntetőeljárás koncepciójához c. írásában, Ügyészségi Értesítő 1994. évi 2. szám, 8. o., valamint dr. Búzás Huba-dr. Nagy Sándor: A büntetőeljárás új kodi-fikációja bizonyításelméleti nézőpontból c. cikkben, Magyar Jog 1996. évi 7. szám, 402. o. Ugyanennek a gondolatnak nyersebb - és kevésbé sikerült - kifejezése dr. Lomniczi Zoltánnak az ominózus móri bankrablás ügyében tett nyilatkozata: "a bíróság hozott anyagból dolgozik."
34 Fred E. Inbau- John E. Reid Criminal Interrogation and Confessions, The Williams & Wilkins Co., Baltimore, 1962., 2. o.
35 J. W. Ehrlich The Lost Art of Cross-Examination, G. P. Putnam's Sons, New York, 1970., 69. o.
36 Jogi felsőoktatásunk utóbbi évtizedeiben nem volt követelmény, hogy valaki megismerkedjen pl. az angolszász büntetőeljárási rendszer bizonyítási szabályaival, ezért érthető, hogy sokan arról beszéltekkellő ismeretek híján nyilvánvalóan tévesen - hogy: az új törvény az "angolszász keresztkérdezést" kívánja bevezetni.
37 Az 1998. évi XIX. törvény (Be.) a változások tükrében, A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény tervezett módosítása, Miskolci Jogtudományi Műhely, 4. szám, 52. o.
38 U.ott.
39 12/2003. (ÜK. 7.) LÜ utasítás 6. § (1) bekezdés.
40 A büntetőbíróság előtti ügyészi tevékenységről szóló statisztikai tájékoztatók adatai.
41 Az Igazságügyminisztérium által közzétett A büntető perrendtartás - a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvénynek az 1954. évi V. törvénnyel és az 1957. évi 8. számú törvényerejű rendelettel módosított és egységes szerkezetbe foglalt szövege és az azzal kapcsolatos büntető eljárásjogi szabályok c. kiadvány a Bp. 154/A. §-ához a következő megjegyzést tartalmazza: "Az ügyésznek a bíróságok tevékenysége feletti törvényességi felügyeletére lásd az Üsz. (a Magyar Népköztársaság Ügyészségéről szóló 1953. évi 13. számú törvényerejű rendelet - szerzői beszúrás) IV. fejezetét (20- 24. §-ok)." Kiadta a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1957., 58. o.
42 Vö. Olgyai Andor dr.-Szerdahelyi Kálmán dr.: A bíróságok büntető eljárásának és ítélkezésének törvényességi felügyelete, Ügyészi kiskönyvtár 14. szám, kiadta a Legfőbb Ügyészség Tanulmányi Csoportja, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1963., 39. o.
43 A magyarázat feltehetően a frissen szerveződött új ügyészség létszámgondjaiból, különösen a szakmailag kellően képzett és tárgyalóképes ügyészek hiányából adódna. Vö. ezzel kapcsolatban Zinner Tibor: Megfogyva és megtörve - Évtizedek és tizedelések a jogászvilágban" Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Bp. 2005. 477. és köv. o. Kiderül itt, hogy 1953. májusa a és szeptembere között nagyszámú "régi" ügyészt bocsátottak el, s ezeket csak részben pótolták bírói és ügyészi akadémiát - többnyire frissen végzett - személyekkel, így 1953. szeptember elsején az ügyészi karban jelentős abszolút létszámhiány keletkezett, nem is beszélve a szaktudásbeli deficitről.
44 Vö. Dr. Nyíri Sándor: Az ügyészségről, BM. Kiadó, Bp. 2004. 87. és következő, továbbá a 123. és következő o.
45 Az 1973. évi I. törvény 227. §-át - az ügyész részvétele nélkül tartott vétségi tárgyaláson indokoltnak mutatkozó vádkiterjesztéssel összefüggésben a bíróságra rótt értesítési kötelezettséget - semmisítette meg a 14/2002. (III. 20.) AB. határozat.
46 Angyal ezt a (Bvp. 288. §, illetőleg a 306., 402. és
418. §-ában is olvasható) szabályt nem a vádlói jogok bíróság gyakorlásának, hanem olyan előírásnak tekinti, amely "a nyomozó elv érvényesülése az anyagi igazság minél biztosabb érvényesülése érdekében" elfogadott rendelkezésnek mondja, ld. idézett műve I. kötet 260. o.
47 A Be. 75. § (1) bekezdése szerint ugyan a bíróság ügyészi indítvány nélkül nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és megvizsgálására - de a kézenfekvő bizonyítási lehetőség kihasználatlanul hagyása nézetem szerint a több évtizede töretlen ítélkezési gyakorlat értelmében felderítetlenséghez [Be. 351. § (2) bekezdés a) pont], tehát megalapozatlansághoz vezethet. Erre az ügyészi indítvány hiánya nem menlevél.
48 vö. Nyíri: Az ügyészről, 97. o.
49 Ezeket pl. Nagy Britanniában egyre szélesebb körben ügyészi képesítés nélküli szakalkalmazottak oldják meg, mint ahogy nálunk is ügyészségi nyomozók végezték - különösen egyszerűbb ügyekben - a nyomozást. Barry Hancock-John Jackson: Standards for prosecutors - An Analysis of the United Kingdom National Prosecuting Agencies. International Association of Prosecutors & Wolf Legal Publishers, Nijmegen, 2006.c. művében közli, hogy Skóciában a Crown Office and Procurator Fiscal Service nevű vádhatóságnál a nyomozásra, Angliában és Walesben a Crown Prosecution Service nevű vádhatóságnál (amely nyomozást nem végez), a nyomozó hatóságtól érkezett ügyiratok feldolgozására nagy számban foglalkoztatnak "kihall-gatókat," illetőleg "kinevezett ügyfeldolgozókat." A CPS-nek pl. 2005. március végén 2723 közvádló, 233 kinevezett ügyfeldolgozó és 4194 egyéb tisztviselő volt az alkalmazásában.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bócz Endre, ny. főv. főügyész
Visszaugrás
