Az Alkotmánybíróság az 58/2001. (XII. 7.) AB számú (név)határozatával több mint tíz esztendeje benyújtott és hozzá egyesített további nyolc indítvány tárgyában döntött. Minthogy az indítványok a névjoggal összefüggésbe hozható alkotmányossági problémák több rétegét is a vizsgálat homlokterébe emelték, tanulságosnak ígérkezik az ügy(ek) hátterében megbúvó elvi-elméleti alapok górcső alá helyezése. A most közreadásra kerülő tanulmány erre tesz kísérletet.
1. Az egyik indítványozó az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Atvr.) 27. és 28. §-ai egyes rendelkezései alkotmányellenességének megállapítását és ennek nyomán e rendelkezések megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint e kérdés törvényerejű rendeletben történő szabályozása ellentétes a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 8. § (2) bekezdésével, amely szerint a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
Úgy vélte, hogy a törvényerejű rendelet korlátozó rendelkezései ellentétesek az Alkotmány 67. § (2) bekezdésének tartalmával is, amelynek értelmében a szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák. Hivatkozott továbbá arra is, hogy az Alkotmány 68. § (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket, biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát. Álláspontja szerint a névhasználati jog megilleti a magyar nemzetiségűeket is. Alkotmányellenesnek tartotta továbbá azt is, hogy nem jogszabály tartalmazza az anyakönyvezhető neveket. Hivatkozott még arra, hogy a jogszabály nem biztosít bírósági jogorvoslati lehetőséget az anyakönyvvezető eljárásával szemben. Ez - mondta - ellentétes az Alkotmány 70/K. §-ával, miszerint az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők. Az indítványozó hangsúlyozta még, hogy már a névválasztás során védeni kell a gyermekek jogait, garanciákat kell nyújtani az esetleges hátrányos szülői névválasztás megelőzésére. Az Alkotmány 67. § (1) bekezdésére figyelemmel azonban - állította - ennek a szabályozása is törvényi formát kíván.
2. A második indítványozó a névváltoztatásról szóló 11/1955. (II. 20.) MT rendelet (a továbbiakban: Mtr.), valamint az annak végrehajtásáról és a névviseléssel kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2/1955. (IV. 23.) BM rendelet (a továbbiakban: Bmr.) alkotmányossági felülvizsgálatát kérte arra hivatkozással, hogy - állítása szerint - e rendeletek egyes szabályai sértik a személyiségi jogokat és így magát az Alkotmányt is. Ilyenekként idézte az Mtr. 1. §-át[1]. valamint a Bmr. 1., 4. és 5. §-át[2] Bmr.
"1. §.: A név megváltoztatása iránti kérelemben [11/1955. (II. 20.) MT rendelet (a továbbiakban: R.)] elő kell adni azokat a körülményeket, amelyek a névváltoztatást indokolják. (...)
"4. § Idegen hangzású, magyartalanul képzett név, kettős családi név, történelmi név, régies írásmóddal írott vagy olyan családi név felvételét, amelyet már sok család visel
- különös méltánylást érdemlő körülmények kivételével
- nem lehet engedélyezni.". Úgy gondolta, hogy a névviselés szorosan a személyhez kötött jog, amely nem tehető függővé a belügyminiszter akaratától; a családi név megválasztásánál sérelmezte továbbá a külön engedélyezési kötelezettséget, de alkotmányellenesnek tartotta azt is, hogy az állampolgárok nem változtathatják meg tetszésük és belátásuk szerint a nevüket.
3. A harmadik indítványozó az Mtr. 4. §-ának és 5. § (1) bekezdése[3] alkotmányellenességének megállapítását és e rendelkezések megsemmisítését kérte. Mint mondta:
- az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja;
- az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelytől önkényesen senkit sem lehet megfosztani;
- az Alkotmány 59. § (1) bekezdése értelmében mindenkit megillet a jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog;
- 45/46 -
- az Alkotmány 66. § (1) bekezdése alapján Magyarország biztosítja a férfiak és a nők egyenjogúságát minden polgári és kulturális jog tekintetében;
- az Mtr. rendelet hivatkozott rendelkezései ütköznek az Alkotmány 70/A. §-ában foglaltakkal.
4. A negyedik indítványozó az Atvr. 27. § (2)[4] bekezdésének megsemmisítését kérte azon az alapon, hogy az sérti az "emberi jogokat". Hivatkozott arra, hogy az Alkotmány 54. §-a "általánosságban kimondja", hogy a Magyar Köztársaság tiszteletben tartja az emberi jogokat, továbbá utalt a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 77. §-ának (1) bekezdésére is, amely szerint mindenkinek joga van a névviseléshez.
Úgy ítélte meg, hogy az Alkotmány és a Ptk. értelmében a névviselés az ember egyik legszemélyesebb joga: "mindenki olyan nevet viselhet, amit szüleitől kapott, vagy maga választ magának, hogy utódaira hagyja". A névviselést - mondta - nem lehet korlátozni. Számtalanszor előfordul - állította -, hogy valaki a kapott családi nevéhez más családi nevet is szeretne hozzáfűzni, ezáltal szeretné megkülönböztetni a családját más családoktól. Így például "az apja nevét viselő személy szívesen viselné másod-családi névként a közéletből, vagy egyéb okból családi nevén közismert anyjának családi nevét". Az indítványozó szerint ez különösen akkor lenne indokolt, amikor "a személy Kovács, Kiss, vagy Nagy családi neveket kapott apja után és utódaira az anyja nevét is szívesen áthagyakozná". A probléma megoldása - vélte az indítványozó - nemcsak jogi, hanem etikai kérdéssé is válik, sőt a kettős családi név egy-egy családnak a társadalomban való elhelyezkedését is nyomon tudja követni. (Pl. szakmai dinasztiák alapítása.) A kettős családi név tehát - mondta - sokszínűséget biztosíthatna az ország életében. Mindezt - szerinte - megakadályozza az Atvr. 27. § (2) bekezdése, ezért kéri annak hatályon kívül helyezését.
5. Az ötödik indítványozó az Atvr. 42. § (1) bekezdésben foglalt felhatalmazás alapján kiadott, az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló 2/1982. (VIII. 14.) MT-TH rendelkezés (a továbbiakban Atvr. Vhr.) 48. § (3) bekezdésének[5] megsemmisítését kérte, állítva, hogy annak tartalma magasabb szintű jogszabályba, az Atvr. 31. § (1) bekezdésébe[6] ütközik. Úgy ítélte meg, hogy "míg a magasabb rendű jogszabály csak arról beszél, hogy bizonyos betűjeleket el kell hagyni az anyakönyvezés során, az alacsonyabb szintű rendelkezés már a név megváltoztatásának jogát is az anyakönyvvezető kezébe adja azzal, hogy meghatározza a betűjel egyetlen lehetséges helyét, méghozzá a név elején." Ezzel - állította - egyrészt korlátozza a kérelmező névviselési jogát, másrészt megváltoztatja azokat a neveket, amelyekben a megkülönböztetés a felmenőket illetően korábban, iratokkal igazolhatóan a családi név után került anyakönyvezésre. Ezért a kérelmező inkább nem is választotta a betűjelzés bejegyzését, hiszen az számára teljesen idegenszerűnek tűnt, s az még a saját családjától is megkülönböztette.
Az indítványozó esetében a család - a dédapáig igazolható módon visszavezethetően - a Tóth Gy. nevet viselte családi névként. Ezt a nevet a Belügyminisztérium Állampolgársági Főosztálya a N-18/2/1998. számú határozatában nem engedélyezte, utalva arra, hogy az Atvr. Vhr. 48. § (3) bekezdése értelmében megkülönböztető betűjelet csak a családi nevet megelőzően lehet anyakönyvezni, s ettől eltérni névváltoztatási eljárásban sem lehet.
A kérelmező szerint teljesen indokolatlan korlátot állít fel és az ember identitásához való jogát sérti a betű helyére vonatkozó iménti előírás. Úgy gondolta, hogy a más sorrend új nevet is keletkeztet. Márpedig - mondta - az Atvr. 31. § (1) bekezdése - amely szerint igazolni kell a szülő vagy a nagyszülő megkülönböztető betűjellel való anyakönyvezését - éppen arra irányul, hogy megőrizze a család által használt nevet. Hiába a hiteles dokumentum - állította -, ha az anyakönyvvezető az Atvr. Vhr. 48. § (3) bekezdése alapján úgyis eltérhet tőle. Álláspontja szerint a hatóságnak ez a jogosítványa a közhitelesség elvével sem egyeztethető össze. Felvetette továbbá azt is, hogy ez a megoldás ütközik a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 1. § (2) bekezdésében írt rendelkezésbe is, amelynek értelmében: "alacsonyabb szintű jogszabály nem lehet ellentétes a magasabb szintű jogszabállyal". A kifogásolt rendelkezés ugyanis - állítja - olyan korlátozást vezet be, amely nem következik az Atvr. szabályaiból, hanem éppen hogy ellentétes azzal.
6. A hatodik indítványozó azt kifogásolta, hogy a hatályos jogi szabályozás - a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) 26. §-ának (4), (5) bekezdése - nem teszi lehetővé a számára, hogy - megszűnt második házasságát követően - ismét felvehesse az első házasságában viselt (férjezett) nevét. Ezt annál is inkább sérelmezte, mivel első férje egyébként ehhez megadná a hozzájárulását is. Kifogásolta továbbá az indítványozó azt is, hogy az általa támadott jogszabályi rendelkezések kogens szabályok, s az azoktól való eltérésre, kivétel alkalmazására nincs mód. Álláspontja szerint a Csjt. e kivételt nem tűrő, kategorikusan tiltó rendelkezései sértik az emberi méltósághoz való alapvető jogot és a személyiségi jogokat, de szerinte sérelmet szenved a magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez fűződő alkotmányos jog is. Úgy gondolta, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik az, hogy a Csjt. a feleségnek a házassága megszűnése
- 46/47 -
után is lehetővé teszi volt férje teljes nevének a házasságra utaló toldással való viselését, éspedig a volt férj hozzájárulásának esetleges hiánya ellenére is. Ugyanakkor - mondta - a második házasság felbomlása után a törvény az előző férj hozzájárulása ellenére is megtiltja a volt feleségnek előbbi férje nevének a házasságra utaló toldással való használatát. Ebben az összefüggésben utalt az indítványozó a Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: Ptk.) ama rendelkezésére, amely szerint a személyhez fűződő jogokat nem sérti az a magatartás, amelyhez a jogosult hozzájárult, feltéve, hogy a hozzájárulás megadása társadalmi érdeket nem sért vagy nem veszélyeztet. Mindezekre figyelemmel kérte az általa támadott törvényi rendelkezések alkotmányellenességének a megállapítását.
7. Három indítványozó a Csjt. névviselésre vonatkozó azon rendelkezéseit sérelmezte (26. §), amelyek szerint a férfi - házasságkötése esetén - nem viselheti felesége családi nevét. Ezek az indítványok azt állították, hogy mindez hátrányos megkülönböztetést jelent a férfi számára.
1/ Az a körülmény, hogy az emberi személyiség alkotmányos garanciák által is védetté vált a XX. század alkotmányfejlődésében, azt eredményezte, hogy a megjelenítésére alkalmas formák - így a névjog is - alkotmányos alapjogokhoz hasonló állami védelemben részesültek. Ennek hátterében főképpen az alábbi megfontolások állottak:
a) a név eredendően az állami akarattól függetlenül keletkezik, s elsősorban a társadalmi szokások, konvenciók és vallásos hagyományok által determinált;
b) az államot a névvel kapcsolatban alapvetően csak a regisztrálás joga illeti meg és a regisztrált adatok védelmének a kötelezettsége terheli;
c) az állam a nevek elsődleges használójaként jelenik meg; ennek ellenére mégis csak "semleges fél"-ként rendelkezik a regisztrálás jogával;
d) az állam jogi parancsában csak az állami regisztrálás jogi feltételeit írja elő, illetve azt állapítja meg, hogy a közhitelű nyilvántartásban milyen adatokat tart nyilván;
e) minthogy a személyiség természetes léte az államtól független, így jogi léte sem engedi meg, hogy - az érintettek akaratát figyelmen kívül hagyva - külső fél - mindenféle korlátozás nélkül - határozza meg e jog érvényesíthetőségét és lényeges tartalmát.
2/ Miként tükröződtek mindezek a szempontok az Alkotmánybíróság gyakorlatában?
"Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún. "általános személyiségi jog" egyik megfogalmazásának tekinti. (...) Az általános személyiségi jog "anyajog", azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható." [[8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44, 45.]] Ugyancsak egyik korai határozatában szólt részletesen az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog közelebbi tartalmáról: "az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva ... az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs 'érinthetetlen' lényegük. A méltóság az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan." [[64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308-309]]. Kifejezésre juttatta az Alkotmánybíróság azt is, hogy "az emberi méltósághoz való jog korántsem csupán a jó hírnévhez való jogot foglalja magában, hanem egyebek között a magánszféra védelméhez fűződő jogot is. Ennél fogva az is ellentétes az emberi méltósághoz való alapvető joggal, ha valakivel szemben kellő alap nélkül alkalmaznak hatósági kényszert, s ezáltal az állam indok nélkül avatkozik be a magánszféra körébe tartozó viszonyokba." [[46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 211, 215.]] Hasonlóképpen fontos elvi tételek kerültek rögzítésre az 56/1994. (XI. 10.) AB határozatban is: "A magánszférához való jog, az önmegvalósítás joga, a személyiség szabad kibontakozása és az autonómia védelme megköveteli az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében írt szempontok érvényesülését, azaz azt, hogy az állam az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tartsa tiszteletben és védelmezze". (ABH 1994, 312, 314.)
Az Alkotmánybíróság 995/B/1990. AB határozata értelmében az ember neve arra szolgál, hogy őt mástól megkülönböztesse. A név egyben hordozója lehet a családi kapcsolatnak (leszármazás, családba tartozás, vagy azon kívüli lét), a társadalmi helyzetnek (korábban nemesi, nagycsaládi hovatartozás, előjogok), nemiségnek és nemzeti hovatarto-
- 47/48 -
zásnak. Anyakönyvezése után a személy ezt a nevet jogosult, de köteles is viselni, mert ez identitásának egyik meghatározója. (ABH 1993, 515, 522.)
"A név megválasztásának, viselésének a joga nem az Alkotmányban nevesített formában szabályozott önálló alapjog, hanem az ember olyan joga, amely bizonyos kapcsolatban áll az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdésében szabályozott emberi méltósággal, illetőleg az 59. § (1) bekezdésében szabályozott jó hírnévhez való joggal. Ez a kapcsolat azonban nem annyira szoros, hogy a névviselési jog önálló alapjogi státusát megalapozná. Ilyen értelmezés mellett megengedett - hogy éppen mások és a társadalom egészének érdekében - a név választásával, viselésével és az anyakönyvezett név megváltoztatásával kapcsolatosan törvény korlátozásokat állapítson meg." (ABH 1993, 515, 522.) Az Alkotmánybíróság a 995/B/1990. AB határozattal elbírált ügyben még nem kényszerült arra, hogy a névjog körében további differenciált, részletes vizsgálatokat is elvégezzen. Az ott vizsgált ügyben elegendő volt még annak kimondása, hogy a névjog egésze csak "bizonyos kapcsolatban" áll az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében szabályozott emberi méltósággal, illetőleg az 59. § (1) bekezdésében szabályozott jó hírnévhez való joggal. (ABH 1993, 515, 522.)
3/ A vizsgált indítványok tekintetében az Alkotmánybíróságnak viszont már tovább kellett lépnie, mivel az indítványok szükségessé és elkerülhetetlenné tették a névjog alkotóelemeire történő bontását, s azok egyenkénti alkotmányossági vizsgálatát. Az emberi jogok különböző katalógusai emberi jogként nevesítik a saját névhez való jogot. Így pl. az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmány (a továbbiakban: Egyezségokmány) 24. cikkének 2. pontja szerint: "Minden gyermeket közvetlenül születése után anyakönyvezni kell és nevet kell neki adni." Az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett, a "Gyermek Jogairól" Szóló Egyezmény 7. cikk. 1. pontja értelmében: "A gyermeket születésekor anyakönyvezik, és ettől kezdve joga van ahhoz, hogy nevet kapjon, állampolgárságot szerezzen és lehetőség szerint ismerje szüleit, valamint ahhoz, hogy ezek neveljék." Az Európai Emberi Jogi Egyezményhez kapcsolódó bírói gyakorlat az Egyezmény 8. cikke (a magánszféra tisztelete) alá vonta a saját névhez való jogot. A Bíróság gyakorlata szerint azonban a 8. cikk nem teremt jogot a névváltoztatáshoz. A Bíróság nem minősítette így az Egyezmény 8. cikke megsértésének azt, hogy a finn panaszos részére a hatóságok nem engedélyezték vezetéknevének indok nélküli megváltoztatását (Eur. Court HR, Stjerna v. Finnland judgment of 25 November 1994, Series A.no.299-B), ugyanakkor az Egyezmény 14. cikkében deklarált diszkrimináció-tilalom alapján a 8. cikk megsértésében (magán- és családi élet védelme) elmarasztalta Svájcot, mert a panaszos számára a svájci hatóságok nem engedélyezték, hogy felesége családi nevével kiegészítse saját családi nevét, holott erre fordított esetben a svájci jog lehetőséget biztosít. (Eur. Court HR, Burgherz v. Switzerland judgment of 22. February 1994, Series A.no. 280-B.) A Bíróság gyakorlata szerint ugyanakkor a névváltoztatáshoz való jog a transzszexuálisok esetében elvezethet odáig, hogy követelhessék az anyakönyvben feltüntetett nevük megváltoztatását, s őket át is kell anyakönyvezni, éspedig nemcsak a nemük, de a nevük változása miatt is. Az állam tehát köteles nemük megváltozását - a névváltoztatással együtt - tudomásul venni. (Eur. Court HR, B.v. France judgment of 25 March 1992, Series, A.no.232-C.)
4/ Az ismertetett emberi jogi okmányokból és a strasbourgi Bíróság gyakorlatából levonható az a következtetés, hogy már önmagában (pusztán) a saját névhez való jog: emberi jog. Alapjogi védelmet kaphatnak azonban - az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján, az önrendelkezési jog részeként - a névjog további összetevő elemei: így a névválasztás, a névváltoztatás, a névmódosítás joga is. Az "egységes" alapjogi védelem ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a névjog minden eleme korlátozhatatlan lenne, ellenkezőleg: éppen hogy a korlátozhatóság súlya és mélysége alapján húzhatók közéjük egyértelmű határvonalak. Ez a disztinkció ad eligazítást arra nézve is, hol húzhatók meg egyiknél, másiknál az állami korlátozás (korlátozhatóság) határai, másik oldalról: hol kezdődik esetükben a közérdek érvényesíthetősége és meddig terjed az érintett egyének önrendelkezési joga.
A névjog (mint egységes alapjogi védelmet érdemlő komplex jog) önrendelkezési joggal közvetlenül kapcsolatba hozható része csak kényszerítő, elkerülhetetlen okból korlátozható, akkor, ha a korlátozás szükséges és az a korlátozással elérni kívánt célhoz képest arányos.
Mindössze a névjog első tartományához tartozó saját névhez való jog élvez olyan abszolút alkotmányossági védelmet, amelynél a korlátozhatóság kérdése fel sem merülhet. Ebben az esetben ugyanis olyan alapjogról van szó, amelynél a kizárólagosságot, a mindenki mástól való megkülönböztetés esélyét kell biztosítani. Valójában a saját névhez való jog fogalmilag is korlátozhatatlan jog: nem lehet különbséget tenni annak korlátozható és korlátozhatatlan része - lényeges és lényegtelen tartalma - között. A saját névhez való jog csak a jog teljességével van fogalmi azonosságban, tehát a maga egészében "lényeges tartalom": s ilyenként nem korlátozható, vagyis elidegeníthetetlen, érinthetetlen jog, amely felett az állam nem rendelkezhet. Minden embernek kell, hogy legyen saját neve és ez a név nem helyettesíthető sem számmal, sem kód-
- 48/49 -
dal, sem egyéb szimbólummal. A saját név a személy identitásának egyik - mégpedig alapvető - meghatározója, amely azonosítását, egyúttal másoktól való megkülönböztetését is szolgálja, ezért a személy individualitásának, egyedi, helyettesíthetetlen voltának is az egyik kifejezője. A saját névhez való jog tehát az önazonossághoz való jog alapvető eleme, így olyan alapvető jog, amely a születéssel keletkezik, az állam által elvonhatatlan és - lényeges tartalmát tekintve - korlátozhatatlan. Ugyanilyen megítélést és védelmet kaphat a saját név viseléséhez való jog is, amely a saját névhez való jognak kifelé, mások felé való megjelenítése. Tartalmát tekintve azt fejezi ki, hogy a meglévő - állam által regisztrált - neve senkitől sem vehető el, s az állam az érintett beleegyezése nélkül a nevet nem is változtathatja meg. Vagyis a saját név viselésének a joga is korlátozhatatlan alapvető jog. Minden egyes ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogáról van itt szó valójában, amelynek tiszteletben tartása és védelme az államnak Alkotmányból folyó kötelessége is. [Alkotmány 8. § (1) bekezdése]. Ennek az alapvető jognak a lényeges tartalmát is sérthetetlensége és elidegeníthetetlen volta adja, mely lényeges tartalom törvényben sem korlátozható. [Alkotmány 8. § (2) bekezdése]. Ebből következően a saját névhez és annak viseléséhez való jog korlátozhatatlan alapvető jog.
A névjog másik tartományába tartozó részjogok a "szükségesség és arányosság" tesztje alapulvételével korlátozhatók. Ide tartozik a névválasztás és a névváltoztatás, névmódosítás joga, amelyek lényeges tartalma eltérő mércével korlátozható.
A névválasztással kapcsolatban utalt az Alkotmánybíróság az Alkotmány 67. § (2) bekezdésére, amely szerint: a gyermek nevelésének joga a szülőket illeti meg. Minthogy pedig a gyermeket a születése pillanatától megilleti a saját névhez való jog, a szülőknek a névválasztáshoz való joga olyan elsődleges és alapvető jognak minősül, amely szintén csak az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti korlátozásoknak vethető alá. Az Alkotmánybíróság megállapította: a névválasztáshoz való jog egyéb részelemeiben is olyan jog, amely az állam által korlátozásoknak vethető alá, s ez a korlátozás csak akkor lesz alkotmányellenes, ha az szükségtelen és aránytalan. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta azonban: azt a kérdést, mi minősül névnek, és hogy a saját névhez való jogot a személy milyen tárgyi körben gyakorolhatja, a közfelfogás, a nyelvtudomány és a társadalmi-történeti hagyományok alapján az állam jogosult meghatározni. A névválasztás tekintetében ezért az állam nagyobb önállóságot élvez, itt felállíthat korlátokat s ezek a korlátok és korlátozások éppen abból fakadnak, hogy a névválasztás is "tradíció-kötött", s ez, illetőleg mások jogainak védelme és érvényesíthetősége is kényszerítheti az államot a beavatkozásra. Ilyen korlátozás lehet pl. az, hogy a családban született gyermeknek nem adható az apa vagy az anya családi nevétől különböző családnév vagy olyan utónév, amelyet a nyelvtudománnyal, a hagyományokkal nem lehet igazolni, vagy amely alkalmas arra, hogy a személy önazonosságát hamis színben tüntesse fel: pl. többszörösen elvált feleség - saját döntése alapján - valamelyik korábbi férje nevét viselje.
Hasonló a helyzet a névváltoztatási és névmódosítási joggal összefüggésben is: az állam az Alkotmány 8. § (2) bekezdése keretében maradva e tekintetben is nagyobb mozgástérrel rendelkezik, azaz mind a "szükségesség" mind az "arányosság" mércéjének megvonásakor érvényesítheti a közérdekűség szempontjait, azaz az állami nyilvántartások egységességéhez és áttekinthetőségéhez fűződő követelményeket. Ettől azonban a névváltoztatáshoz való jog nem veszíti el alapvető jogi karakterét, sőt más jogokkal összefüggésben azt kifejezetten is el kell ismerni. Az ilyen megkülönböztetés az alkotmányos alapjogok katalógusában nem egyedülálló és nem is ismeretlen. Pl. a fegyveres katonai szolgálat megtagadása önmagában véve még nem alapjog; a lelkiismereti szabadsággal összefüggésben azonban alapjoggá válik. Ugyanígy alapvető joggá válik a nemüket megváltoztató transzszexuálisok esetében a névváltoztatáshoz való jog, de a személy nemzetiségi identitásának joga is indokolhatja az alapvető jogkénti minősítést. Hasonlóképpen alapvető jogkénti alkotmányos védelmet érdemel az emberi méltósággal közvetlenül összefüggésbe hozható névváltoztatásra vonatkozó igény, amely önmagában is gyűjtőkategóriaként kezelhető. Ide tartozhat pl. a méltatlan, obszcén stb. nevet eredményező családi vagy utónév megváltoztatásának a joga (a méltatlan hangzású névösszetétel megbontásának a joga); alapvető jogként élvezhet védelmet az az igény is, hogy a kérelmező megszabadulhasson rossz emlékeket (is) idéző családi nevétől. [Pl. elhíresült (ritka) nevű bűnöző gyermeke, vagy annak nevét viselő közeli hozzátartozója, de lehet ez a név a történelem során hírhedtté vált is.] Alapvető jogként alapozhatják meg a névváltoztatást az olyan családi nevek is, amelyek taszítóan vagy nevetségesen csengenek, vagy amelyek alkalmat adnak kétértelmű vagy méltánytalan szójátékokra. Az utóbbi esetekben tehát az alapvető jogkénti elismerést az emberi méltósággal való nyilvánvalóan szoros és közvetlen kapcsolat indokolja. Ugyanez lehet az alapja és indoka annak is, hogy a többes (összetett) név megválasztása is - bizonyos határig - alapvető jogként részesülhessen védelemben.
A névjogot tehát - a fenti elvi alapok felhasználásával - alkotóelemeire kell bontani, s összetevő elemeit egyenként kell minősíteni aszerint, hogy azok-
- 49/50 -
ra az alapjogi korlátozást milyen mélységben és súlylyal kell alkalmazni. Ezt tette az Alkotmánybíróság is azzal, hogy a névjog egyik összetevő elemét, a saját névhez, illetőleg annak viseléséhez való jogot, mint alapvető emberi jogot korlátozhatatlan jogként, más elemeit (mint pl. a névválasztás, névváltoztatás, névmódosítás) pedig az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint korlátozható jogokként definiálta. Az Alkotmánybíróság a fenti követelmények és kritériumok figyelembevételével végezte el a beérkezett indítványok alkotmányossági vizsgálatát.
1/ A névjog és annak egyes elemeinek minősítéséből kiindulva az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt az adott tárgykör szabályozási szintjét kifogásoló indítványokra kellett választ adnia. Ez utóbbiak két vonatkozásban is megfogalmazódtak: egyrészt a törvényerejű rendeleti szintű szabályozást érintő, másrészt a minisztertanácsi és belügyminiszteri rendeleti szintű szabályozással szemben. Az indítványozók mindkét tekintetben a törvényi szintű rendezést sürgették. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata a törvényerejű rendeletet a törvénnyel azonos szintű szabályozásként ismeri el [[7/1994. (II. 18.) AB határozat, ABH 1994, 68, 71.]], sőt a 20/1994. (IV. 16.) AB határozatában expressis verbis ki is mondta azt, hogy "... a hatályos törvényerejű rendeletek az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alkalmazásában törvénynek minősülnek". (ABH 1994, 106, 112.) Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően elutasította az adott tárgykör törvényerejű rendeleti szintű szabályozásának alkotmányellenességét állító indítványt.
Áttételesen jogforrástani összefüggéseket érintett az az indítványozói észrevétel is, amely szerint az ún. "Ladó-féle Utónévkönyv" - nem jogszabályként - tartalmazza az anyakönyvezhető neveket. Az Atvr. 27. § (4) bekezdésében erről a következő olvasható: "... Anyakönyvezni a szülők által meghatározott sorrendben legfeljebb két - ha jogszabály másként nem rendelkezik - a nemzetiségi utónevekkel kiegészített Magyar Utónévkönyvbe felvett, a gyermek nemének megfelelő utónevet szabad...". A Magyar Utónévkönyv jelenleg tehát - az Atvr. szövegéből kitűnően - fontos része az Atvr.-nek, e könyv figyelembevétele nélkül az ma gyakorlatilag nem hajtható végre. A névválasztás, névváltoztatás, névmódosítás a szükségesség és arányosság tesztje alkalmazásával - állam által - korlátozható jog. E korlátozás pedig - alkotmányos elvárásokat nem sértő módon - tárgyiasulhat külön könyv figyelembeveendőségének elrendelésében is. Jelen esetben ez történt, s ez nem minősíthető az állam részéről alapvető jogot sértő korlátozásnak. Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően e részében elutasította az indítványt, azaz pusztán azt a körülményt, hogy az Atvr. Utónévkönyv figyelembevételét rendeli el, nem tekintette alkotmányellenesnek, s ezért megsemmisítendőnek sem az Atvr. 27. § (4) bekezdését.
2/ Az indítványok többsége tartalmi kérdések tárgyában kérte az Alkotmánybíróság döntését. Ezek közös alapja az volt, hogy mindenkinek a személyiségéhez szorosan kapcsolódó joga azt eldönteni, hogy milyen nevet kíván viselni, ezért nem lehet azt a belügyminiszter tetszésétől függővé tenni. Jóllehet egyetértettek az indítványozók azzal, hogy a családi név nem változtatható meg történelmi névre, az ezen túlmutató korlátozásokat, valamint az engedélyezésre utalást azonban már alkotmányossági szempontból nem tartották elfogadhatónak. Alkotmánysértőnek ítélték mindezeken túlmenően a névváltoztatás útján nyert név megváltoztatásának a tiltását is, illetve annak csak kivételes esetekre történő korlátozását. E felfogás szerint a név megváltoztatására vonatkozó jog az állampolgárokat nem csak egyetlen alkalommal illeti meg, hanem mindannyiszor, ahányszor azzal élni kívánnak. Az indítványok mind a családi, mind az utónévviselés és -változtatás jelenlegi rendjét kifogásolták, beleértve azt a korlátozást is, hogy azok csak egytagúak lehetnek.
a/ Az Alkotmánybíróság az indítványok tartalmi-alkotmányossági vizsgálatakor a névhez fűződő jogok társadalmi-történelmi determináltságából indult ki, amely - a fentebb írtak szerint - eligazítást nyújt a névjog egyes összetevő elemeinél az egyéni és a közérdek (azaz a magánszféra és az állami szabályozhatóság) határvonalainak kijelöléséhez is. Mindehhez elengedhetetlenül fontos a történelmi előzmények és társadalmi tradíciók rövid áttekintése. Mind a névjog kialakulása, mind annak jogi védelemben való részesítése a jogban viszonylag kései termék. A jogfejlődés már régóta ismeri a szimbolikus jelek fontosságát, ahogy azt a címerjog kialakulása is mutatja, ám e megkülönböztetések eleinte nem az egyes emberre, az élő személyre vonatkoztak, hanem inkább azt voltak hivatva kifejezni, hogy ki milyen közösség vagy csoport tagja. Maga a névhasználat is eleinte ezen az úton halad, s kezdetben a név hivatalosan is a nagycsalád, vagy a nemzetség megkülönböztető jelzésére szolgált. Lényegében ugyanilyen szerepet játszottak bizonyos ruhaviseleti szabályok és szokások is, amelyek az egyes embernek az adott társadalmon belüli bizonyos réteghez, azon belül pedig bizonyos korosztályhoz való tartozását jelezték, s nem az egyes ember identitását hangsúlyozták. A csoportokon belül az egyes egyed megkülönböztetésére voltak hivatottak viszont a kialakuló ún. keresztnevek, illetve a gúny- és ragadványnevek. Elsősorban - öröklési jogi okokból - az említett
- 50/51 -
két csoportból az elsőnek, tehát a közösséget, csoportot megkülönböztető névnek volt jogi relevanciája. A polgári kor az egyént mint tulajdonost is fokozottan előtérbe állította, amely azután szükségszerű alapjává lett a modern felfogású névjog és névhasználati jog kialakulásának is, a személyek feltétlen és megbízható megkülönböztetésének.
Elősegítette a ma ismert nevek - családi név és utónév együttese - megjelenését a modernkori állami (és más egyéb) adminisztrációk kialakulása. Már a késő feudalizmus abszolutista állama, de különösen az ezt követő polgári korszak államgépezete számára szükséges volt az állam alattvalóinak, majd polgárainak a számbavétele mind az adózás, mind a katonaállítás, mind az iskoláztatás és más állami feladatok hatékony ellátása végett, nemkülönben a vallásfelekezetek nyilvántartásai is ezt követelték meg. Alapvetően tehát a XVIII. században felgyorsuló államfejlődés eredménye a családi név és az utónév együttese. E korszak abszolutizmusba hajló államapparátusa számára egyre inkább kormányzási axiómává vált az alattvalókra, azok viszonyainak a megismerésére vonatkozó igény. Nem véletlenül e században kezdődnek meg az első "regnicoláris conscriptiók", azaz országos összeírások is. A mindennapi életben azonban - mindezektől függetlenül - tovább élt a színes, elődöktől áthagyományozódott névadási és névviselési szokás, ahol változatlanul fontos szerepe volt vidékenként a nagycsaládi együttélés huzamosabb fennmaradása miatt a családi név mellett az utóneveknek (korabeli szóhasználattal élve: keresztneveknek), illetve különféle ragadványneveknek.
A fentiekből is következik, hogy a nevet az emberek adják, a név az élő emberé, s az állam ebbe csak a regisztrálás igényével és szintjén szólhat bele, s ennek során is kénytelen igazodni a mindenkori (társadalmi) viszonyokhoz. Egyenesen következik ebből az is, hogy az állam a regisztrálandó név lényeges tartalmát nem határozhatja meg. Azaz: a névjog tulajdonképpeni tartalmát formálisan az egyes ember, tényleges tartalmát viszont a társadalmi szokások, konvenciók és vallási hagyományok határozzák meg, amit az állam - mint közhitelességű bejegyzésekre feljogosított anyakönyvi szervezettel rendelkező - csak regisztrálhat. Mindemellett hangsúlyozza azonban az Alkotmánybíróság: a "névjogot" nem kezeli egészében abszolút érvényűnek, azaz annak valamennyi alkotóelemét egyaránt minden korlátozástól (korlátozhatóságtól) mentesnek.
Van ugyanakkor a névjog körében - mint fentebb említettük - az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magva, amely az egyes ember "érinthetetlen" lényegét, a saját névhez és annak viseléséhez való jog biztosítása útján van hivatva kifejezésre juttatni. A lényeges tartalom itt valójában maga a saját névhez, illetőleg annak viseléséhez fűződő jog. Erre tekintettel a saját névhez és annak viseléséhez való jog tekintetében semmilyen indokból sem fogadható el állami korlátozás és nem is lenne az összeegyeztethető az Alkotmánnyal. Sem kényelmi szempont, sem egyébként áthidalható technikai nehézség nem szolgálhat alapul itt az állami korlátozáshoz. Az államnak erre a területre "végszükségben" sincs beavatkozási joga. Ugyanakkor viszont alapvető kötelessége e jogoknak mások által való megsértését, illetve ezekbe bármilyen beavatkozást megtiltani, s a sérelmet szenvedőt megvédeni. Ezen a területen az állami jelenlét elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a védelem biztosítása érdekében az állam közhitelűen regisztrálja a névvel összefüggő tényeket. Az állami szabályozás (korlátozás) nem vonatkozhat e tekintetben az alapjog [az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szóhasználatában: alapvető jog] érinthetetlen lényegére (alapvetően társadalmi meghatározottságára). [20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 69, 71; 7/1991. (II. 28.) AB határozat., ABH 1991, 22, 25.] Az Alkotmánybíróság mindezekre tekintettel megállapította: a személyiség természetes léte az államtól független, így jogi léte sem engedi meg, hogy - az érintettek akaratát figyelmen kívül hagyva - az állam (mint külső fél) mindenféle korlátozás nélkül határozza meg a névjog említett aspektusának jogi érvényesíthetőségét és lényeges tartalmát.
b/ A szabad névválasztás és névváltoztatás, névmódosítás joga is (a névjog részeként) a személy elkülönülését szolgáló személyiségi jog, amely - hasonlóképpen a fentiekhez - az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján, az önrendelkezési jog részeként az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti alapvető jogot megillető védelmet kaphat -, s ilyenként törvényi szintű szabályozást kíván. Nem jár el alkotmányellenesen az állam akkor, ha a feltételek és korlátok meghatározása során a névválasztás és a névváltoztatás tekintetében külön kezeli a családi és az utóneveket, s a közérdekűségre tekintettel abból indul ki, hogy a családi nevek felett a név viselője sem rendelkezik olyan szabadon, mint például az utónevekkel. A családi név választásánál és a névváltoztatásnál, névmódosításnál például nem szükségszerű és aránytalan (végső soron emberi méltóságot sértő) az olyan állami szabályozás, amely elutasítja a kérelmező (akár tetszőleges számú) névváltoztatási, névmódosítási kérelmét. Az állam e korlátozása nyilvánvalóan azt a közérdeket fejezi ki, hogy a tetszőlegesen szabad számú, teljesen a magánszemély uralma alatt álló családi név választása, változtatása és módosítása ne vezethessen el addig, hogy valaki kibújhasson kötelezettségeinek a teljesítése alól (pl. eltűnjön az adósnévjegyzékről), illetőleg bűnügyi nyilvántar-
- 51/52 -
tásban szereplő személy esetében reálisan számolni kelljen eljárási-azonosítási nehézségekkel.[8]
Az állam joga, de egyben felelőssége is olyan - törvényi szintű - szabályozás kialakítása, amely egyidejűleg teremt módot a névjog említett elemeiben kifejezésre jutó alapvető személyiségi (önrendelkezési) jog kiteljesítésére, de az alkotmányos kereteket tiszteletben tartó - egységességet és jogbiztonságot érvényre juttató - szabályozásra is. Nem lépi át ezt a keretet az, ha az állam operál - főképpen az utónévadás, illetve utónév-változtatás, módosítás szabályainak meghatározásánál - a "fontos ok" vagy a "valós indok" kategóriáival, főleg ha ezek közelebbi mibenlétére utalásokat is tesz.
3/ Mit mutatnak e téren a nemzetközi tapasztalatok? Ausztriában "komoly ok"-nak számít az, hogy az első választott utónév "használható" és olyan legyen, amely nem árthat a gyermek érdekeinek (§ 21. Abs. 2. Pst.G.); Belgiumban sem családi, sem utónevek nem jegyezhetők be akkor, ha azok "zavart keltenek", illetőleg a gyermeknek vagy másoknak ártanak.(Cc. art. 216., § 1./L. 14-7-1976); Franciaországban sem választhatnak a szülők a gyermeküknek olyan utónevet, amely önmagában vagy a családi névhez kapcsolva nyilvánvalóan ellentétes lenne a gyermek érdekeivel, valamint, ha az mások családi nevének bitorlását eredményezné (Art. 57 Cc -L 93-2208-01-1993); Görögországban csak akkor változtatható meg az utónév, ha az a viselőjének a jogi vagy társadalmi kapcsolataiban nehézséget okoz (N. 2130/1993. 8. cikk), feltétel továbbá az is, hogy a kért utónév ne legyen ellentétes a "jó erkölccsel" sem; Hollandiában is megtagadja az anyakönyvvezető az utónévadást akkor, ha az illetlen hangzású, vagy azonos valamely létező családnévvel (kivétel utóbbi alól az az eset, amikor a családnév utónévként is használatos) (BW. 1. kötet, 4. cikk); a Német Szövetségi Köztársaságban az olyan családi nevek megváltoztatására van mód, amelyek taszítóan vagy nevetségesen csengenek, amelyek alkalmat adnak kétértelmű vagy méltatlan szójátékokra.[9] Mindezeken túlmenően viszont "fontos okból" megtagadható akár a kért családi név is, így: a név a kérelmező környezetében gyakran előfordul, s emiatt felidézi az összetévesztés veszélyét; nehézkes leírni, vagy kiejteni, szorosan összekapcsolódik bűncselekménnyel. A német szabályozásból ugyanakkor egyértelműen kitetszik, hogy az utónév megtartásához már kisebb közérdek fűződik. A PstG. 70. §-a szerint olyan megnevezések, amelyek lényegük szerint nem utónevek, nem választhatók. A joggyakorlat szerint fiúknak csak férfinév, a lányoknak csak női név adható (§ 262 DA). Ez alól kivétel a Mária név, ez ugyanis kiegészítő utónévként - egy férfinévvel együtt - fiúknak is adható (BVEwGE-31-kötet 130. o).[10] Olaszországban is tilos komikus hangzású neveket adni (AStC, 72. cikk), de Portugáliában sem hagyhat az utónév kétséget a gyermek neme felől, s nem tartalmazhat politikai utalást sem, nem téveszthető össze fantázianevekkel, családnevekkel, illetve tárgyakat, állatokat vagy tulajdonságokat jelölő nevekkel, hacsak azt a portugál névtan nem ismeri gyakori utónévként [[CRC 128. (2, 3, és 4), valamint 130. (3) cikkei]]. Spanyolországban is elutasítják az extravagáns, nevetséges, illetlen vagy szubverzív utó-, családi és álneveket. A jogi szabályozás ugyancsak tiltja több mint két egyszerű vagy több mint egy összetett utónév adását, de az olyanét is, amely zavart kelthetne az adott személy neme tekintetében (art. 54 LRC. /1977/, 192 RRC /1977/, R. 2-7-1980.) Svájcban sem lehet olyan utónevet adni, amely megbotránkoztató vagy képtelen hangzású, amely nyilvánvalóan ellentétes a gyermek vagy harmadik személy érdekeivel, de olyanokat sem, amelyek nem utalnak egyértelműen a gyermek nemére. (OEC. 69. cikk); a török népességi törvény 16. cikke a nemzeti kultúrával, a közillemmel, a közerkölcscsel, vagy a jogszabályokkal összeegyeztethetetlen utónév adását tiltja.[11]
a/ A névválasztás, a névváltoztatás és a névmódosítás tekintetében az állam - alkotmányos kereteket és korlátokat tisztelő - feltételeket állapíthat meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állam ne lenne köteles egyidejűleg azon is munkálkodni, hogy a névválasztásban, a névváltoztatásban és a névmódosításban megnyilvánuló személyhez fűződő jog kiteljesedéséhez is minden lehetséges módon - pl. a névválaszték állandó bővítésével - megteremtse a feltételeket. Kielégíti ezt az elvárást az, ha az állam egy tartalmában állandóan bővülő névjegyzék (esetünkben: Magyar Utónévkönyv) alkalmazását rendeli el. Azaz: az Atvr. 27. § (4) bekezdésének "felvett" szóhasználata semmiképpen nem jelenti azt, hogy a névjegyzék egyszer és mindenkorra érvényes névkatalógust tartalmazna.
b/ Az Alkotmánybíróság nyomatékosan kiemelte: a közérdeket kifejezésre juttató egységesség és a jogbiztonság elvére figyelemmel önmagában nem minősíthető alkotmányellenesnek a névválasztás, a névváltoztatás és a névmódosítás tekintetében az állam szabályozási joga. Az állami beavatkozás csak akkor sérti a név viselőjének identitását, rendelkezési szabadságát, s mindezeken keresztül az emberi méltósághoz való jogát, ha az nem szükséges és a beavatkozással elérni kívánt célhoz képest aránytalan jogsérelmet okoz.
A törvényalkotónak e tekintetben is egyidejűleg kell alkotmányos követelményeket kielégítő korszerű szabályozással reális esélyt biztosítania a személyhez fűződő jog részét képező névviselési és névváltoztatási kérelmek teljesíthetőségére és az egységes, biztonságos, megbízható és kiszámítható állami nyil-
- 52/53 -
vántartási rendszer megteremtésére.
c/ Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint: a névviseléssel és névváltoztatással kapcsolatos érdemi kérdések - akár megváltozott tartalommal - sem szabályozhatóak az Mtr.-ben és Bmr.-ben, de ugyanígy az Atvr. Vhr.-ben sem. Az Mtr. 1. §-a, a Bmr. 4. és 5. §-ai olyan engedélyezési jogköröket tartalmaznak, amelyek nem választhatók el a személyhez fűződő jogoktól és kötelességektől, mely utóbbiak pedig - a Jat. 5. §-a értelmében az állampolgárok alapvető jogai és kötelességei körében vizsgálandók. Ilyenekként pedig azokat "törvényben kell szabályozni." Az Alkotmánybíróság erre figyelemmel megsemmisítette az Mtr. 1. §-át, valamint a Bmr. 4. és 5. §-át, ugyanakkor e szempont alapulvételével nem találta alkotmánysértőnek a Bmr. 1. §-át, amelynek értelmében: "A név megváltoztatása iránti kérelemben... elő kell adni azokat a körülményeket, amelyek a névváltoztatást indokolják." Ez utóbbi ugyanis olyan eljárási-technikai rendelkezés, amely nincs szoros összefüggésben a személyhez fűződő jogok és kötelességek lényeges tartalmával.
Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette az Atvr. Vhr. 48. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezést is, éspedig két okból is: egyrészt arra figyelemmel, hogy az indítványozó felmenőitől "örökölt" - anyakönyvezett - neve szigorú alapjogi védelem alatt áll, s ez a védelem az indítványozót az állammal szemben is megilleti; másrészt amiatt, mivel alacsonyabb szintű jogszabály [Atvr. Vhr. 48. § (3) bekezdése] ütközik magasabb szintű jogszabály [Atvr. 31. § (1) bekezdése] rendelkezésébe. A vizsgált esetben nyilvánvaló ugyanis, hogy az Atvr. 31. § (1) bekezdésének egésze áll alkotmányos védelem alatt, amelynek korlátozására (így a betűjelzés sorrendi alkalmazására) sem kapott felhatalmazást az államtitkár. Az Atvr. Vhr. 48. § (3) bekezdése tehát alkotmányellenes módon állapítja meg - az Atvr. 31. §-ával összefüggésben - a betűjelzés sorrendiségére vonatkozó szabályt. Ennek következménye adott esetben a névviselési jog alkotmányellenes korlátozása lett, mivel továbbhatásában azoknak a neveknek a megváltoztatásával is együtt járt, amelyeknél a megkülönböztetés a felmenőket illetően korábban, iratokkal igazolhatóan a családi név után került anyakönyvezésre.
A betűjelzés sorrendi megállapításával a vizsgált esetben a kérelmező számára teljesen idegen, nem is a családját és őt magát azonosító név jött létre. A más sorrend új nevet keletkeztetett, amely már nem képes arra sem, hogy a felmenőkkel való kapcsolatot érzékeltesse. A vizsgált esetben az Atvr. és az Atvr. Vhr. közötti ütközés eredményeként az indítványozótól gyakorlatilag a saját nevét - annak beleegyezése nélkül - elvették, és az állam őt arra kényszerítette, hogy az ő általa meghatározott nevet viselje. Márpedig a saját névhez és annak viseléséhez minden embernek joga van: az, mint az önazonossághoz való jog alapvető jog, a születéssel keletkező elidegeníthetetlen emberi jog, amely az állam által elvonhatatlan és - lényeges tartalmát tekintve - korlátozhatatlan. A jelen esetben viszont az állam a regisztrálandó tény lényeges tartalmát maga határozta meg. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság - mint alapvető jog sérelmét előidéző rendelkezést - az Atvr. Vhr. 48. § (3) bekezdését megsemmisítette.
d/ Az egyik indítványozó az Atvr. 27. § (4) bekezdésében foglalt azt a rendelkezést is alkotmányellenesnek tartotta, amely a magyar származású magyar és a magukat valamely nemzetiséghez valló magyar állampolgárok névválasztásának rendje között tesz különbséget. Álláspontja szerint itt olyan ellentmondás található, amelyet a jogalkalmazás is csak úgy tud feloldani, hogy gyakorlatilag nem alkalmazzák az idézett rendelkezésben foglaltakat.
A Nek. tv. 12. §-ának (1) bekezdése a nemzeti és etnikai kisebbségek számára "szabad" névválasztást biztosít, míg az Atvr. 27. § (4) bekezdése a "nemzetiségnek megfelelő" kifejezést használja. A Nek. tv. értelmében a kisebbséghez tartozó személynek joga van a saját és gyermeke utónevének "szabad" megválasztásához, családi és utónevének anyanyelve szabályai szerinti anyakönyveztetéséhez és annak - jogszabályban meghatározott keretek között - hivatalos okmányokban való feltüntetéséhez. Az anyakönyvvezető a nevet a választott formában anyakönyvezi. Kétségkívül megállapítható volt, hogy az Atvr. 27. § (4) bekezdésében írt, "nemzetiségnek megfelelő" kifejezés, illetőleg a Nek. tv. 12. § (1) bekezdésében megfogalmazott "szabad" kifejezés nem ugyanazt a tartalmat fedi. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a "szabad" névválasztás szélesebb mozgási lehetőséget biztosít annál, mint amit a "nemzetiségnek megfelelő" kitétel határol körül. A két törvényi rendelkezés között tehát kollízió feszül, amelynek alkotmányossága feltétlenül vizsgálatot érdemelt. "Az Alkotmánybíróság elvi éllel mutat rá arra, hogy meghatározott életviszonyok, illetőleg tényállások ellentétes - vagy az értelmezéstől függően ellentétes - törvényi rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet. Az ilyen rendelkezés alkotmányellenessé csak akkor válik, ha az egyben az Alkotmány valamely rendelkezésének a sérelmével is együtt jár, vagyis ha az ellentétes tartalmú szabályozás anyagi alkotmányellenességhez vezet, ..." [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH 1991, 175, 176.]
Az Alkotmány 68. § (2) bekezdése szerint: "A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját
- 53/54 -
nyelven való névhasználat jogát." Az Alkotmány e rendelkezése nyilvánvalóvá teszi, hogy a magukat valamely nemzetiséghez tartozónak valló magyar állampolgárok (kisebbség) nemzetiségi hovatartozásukra tekintettel vesznek részt a közéletben, ilyenként ápolják saját kultúrájukat, használják anyanyelvüket, s ugyancsak "nemzetiségi", (kisebbségi) létükhöz kapcsolódik "a saját nyelven való névhasználat"-uk is. A Nek. tv. 12. § (1) bekezdésében írt az a lehetőség, amely szerint "a kisebbséghez tartozó személynek joga van saját és gyermeke utónevének szabad megválasztásához" sem jelenthet tehát minden kötöttségtől mentességet, az a "nemzetiségének megfelelő" módon értelmezhető és értelmezendő. A kisebbséghez tartozó személyek "szabadsága" tehát nemzetiségi mivoltukhoz kapcsolódik, amelyet világosan érzékeltet az idézett rendelkezés folytatása is, amely szerint a kisebbséghez tartozó személynek ez a joga "családi és utónevének anyanyelve szabályai szerinti anyakönyveztetése", illetőleg annak - jogszabályok keretei közötti - hivatalos okmányokban való feltüntetése tekintetében áll fenn. A Nek. tv. 12. § (1) bekezdésének ez a tartalma tehát értelmezéssel feltárható; erre tekintettel az Alkotmánybíróság nem semmisítette meg az idézett rendelkezés "szabad" szóhasználatát. E "szabadság", amely a "nemzetiségnek megfelelő" keretek között gyakorolható, nem áll ellentétben az Alkotmány 68. § (2) bekezdésében foglaltakkal, ellenkezőleg: törvényértelmezéssel abból közvetlenül le is vezethető.
A név megválasztásánál tehát mind a magyar származású magyar állampolgároknál, mind pedig a nemzetiségű származású magyar állampolgároknál (kisebbség) található bizonyos - alkotmányossági szempontból nem kifogásolható - kötöttség. E kötöttség lényegi magva mindkét állampolgári csoportnál ugyanaz: az adott nemzetiség (magyar és más nemzetiségek) hagyományai, szokásai. A magyar származású (magukat annak valló) magyar állampolgárok esetében ennek összefoglalása a Magyar Utónévkönyvben található meg, amely figyelembevételének Atvr. 27. § (4) bekezdésében történt elrendelése nem kifogásolható alkotmányossági szempontból. Ebben találhatók Magyarországon a magyar nemzetiségnek megfelelő nemzetiségi utónevek, ebből választhatók a "megfelelő utónevek". A Magyarországon élő nemzetiségek, illetőleg nemzetiségi anyanyelvűek ugyancsak a "nemzetiségüknek megfelelő" utónevet viselhetik. [Atvr. 27. § (4) bekezdés.] Ez utóbbiak névválasztása is csak erre a körre korlátozódhat, nem viselhetnek tehát ők sem tetszésük szerinti utónevet. Nem áll fenn ezért hátrányos megkülönböztetés a magyar származású magyar és a nemzetiségi származású (magukat annak valló) magyar állampolgárok között azon az alapon, hogy a magyar származásúak kötött, a nemzetiségű származású magyar állampolgárok pedig teljesen szabad névválasztási joggal rendelkeznének. Az Alkotmánybíróság az erre alapított indítványt ezért elutasította. Az Alkotmánybíróság megállapította ugyanakkor: kétségkívül visszaélésekre adhat okot viszont az a körülmény, hogy a kisebbségeknek nem kell igazolniuk nemzetiségi hovatartozásukat. Bár a jogalkotói szándék nyilvánvalóan nem irányult arra, hogy ezzel a lehetőséggel az adott nemzetiséghez nem tartozók is éljenek, ezt a szabályozás jelenlegi módja és tartalma mégsem zárja ki. Ennek a szabályozásból eredő, ám mégis a tényleges szabályozási szándékot és akaratot is - adott esetben - negligálni képes gyakorlatnak a kialakulását a jog(törvény)alkotás további differenciálásával, pontosításával az államnak kell megszüntetnie.
e/ Nem minősítette az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek az Atvr. 27. § (4) bekezdésének azt a rendelkezését sem, amelynek értelmében - összhangban a Atvr. 27. § (3) bekezdésében foglaltakkal - csak két utónevet lehet anyakönyvezni. Az állam ugyanis a közérdekre (az egységességre és a jogbiztonságra figyelemmel) korlátozhatja a választható utónevek számát, azaz az adható utónevek számának meghatározása nem tartozik a korlátozhatatlan alapjogok körébe. Hasonlóképpen ítélte meg az Atvr. 27. § (2) bekezdésének tartalmát is, amely szerint "A családi név egytagú. Többtagú családi név akkor viselhető, ha annak a szülőnek az anyakönyvi bejegyzése, akinek az érintett személy a nevét viseli, ilyen nevet tartalmaz." Az Atvr. ugyanis nem teszi eleve lehetetlenné a többtagú családi név viselését, azt mindössze arra az esetre szorítja, amikor az érintett személy e (többtagú) családi név fennálltát anyakönyvi bejegyzéssel igazolni tudja. Az állam e korlátozását kellő alappal indokolja az állami nyilvántartások egységességéhez és a jogbiztonsághoz fűződő közérdek.
f/ Az Alkotmánybíróság ugyanakkor alkotmányellenesnek ítélte az Atvr. 28. § (1) és (2) bekezdésébe foglalt rendelkezéseket, amelyek értelmében: "(1) Az anyakönyvvezető - a szülők kérelmére - a 14 éven aluli kiskorú személy utónevét egyszer módosíthatja. (2) Ha a több utónévvel rendelkező személy valamelyik utónevének kizárólagos viselését vagy az utónevek sorrendjének cseréjét kéri, az alapbejegyzést az anyakönyvvezető egyszer módosítja ..."E szigorú és merev szabályozás ugyanis a közvetlenül érintettek [az (1) bekezdés értelmében a "szülők", a (2) bekezdés szerint "a több utónévvel rendelkező személy"] névváltoztatási jogát már oly mértékben korlátozza, hogy gyakorlatilag annak rendelkezési jogát is elvonja. Az állam ilyen mélységű beavatkozása a magánszférába kellő alkotmányos indokkal már nem támasztható alá. Az államot - a fentiek szerint - megilleti az a jog, hogy kéttagúra korlátozza az adható (és
- 54/55 -
viselhető) utónevek számát; ezt célzó jogalkotói szabadsága azonban nem terjedhet addig, hogy - eltérést nem tűrő módon - mindössze egy alkalommal adjon módot a módosításra, illetőleg valamelyik utónév kizárólagos viselésére, vagy az utónevek sorrendjének cseréjére. Ez esetben tehát a kogens szabályozási mód maga jelent olyan aránytalan korlátozást, amely kellő alkotmányos indokokkal már nem támasztható alá. Méltányolható ugyan itt is az állam arra irányuló törekvése, hogy az egységesség és a jogbiztonság szempontjait (mint a közérdekűség lényeges komponenseit) kifejezésre juttassa, ezt azonban nem teheti meg úgy, hogy az alapvetően társadalmi determinációk uralma alatt álló területen a jogosultakat megillető rendelkezései jogot mindössze egyetlen esetben engedje érvényesülni.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta ugyanakkor: nincs alkotmányossági szempontból jelentősége a változtatások számának, azaz nem arról van szó, hogy kétszeri, háromszori stb. módosítás lehetővé tétele már alkotmányos lenne. Alkotmányellenesnek maga a kogens, eltérést nem tűrő szabályozási mód tekinthető, amely az állam számára - kellő alap nélküli - beavatkozást tesz lehetővé az állampolgárok magánautonómiájába. Az állam a közérdekre hivatkozással választhat olyan szabályozási módot és rögzíthet olyan szabályozási tartalmat, amely az egységesség és jogbiztonság szempontjainak érvényre juttatását célozza, ezt azonban nem teheti meg úgy, hogy kategorikusan kizárja a későbbi - módosítást célzó - magánkezdeményezéseket. Ez utóbbiakat precízebb, differenciáltabb szabályozással, jogi és jogon kívüli eszközökkel korlátozhatja, de nem teheti meg azt, hogy ezek számát mindössze egyre szorítja. Az ilyen állami beavatkozás akár közérdekre is hivatkozó alkotmányossági megfontolásokkal sem támasztható alá, az aránytalan sérelmet okoz, amely - alapvető jogról lévén szó - a magánautonómiába történő megengedhetetlen állami korlátozást jelent. Tekintettel arra, hogy az Atvr. 28. § (1) és (2) bekezdése ilyen tartalmú - fokozott védelmet érdemlő - rendelkezéseket fogalmaz meg, az Alkotmánybíróság a kizárólag egyetlen alkalomra szóló, kogens, korlátozó rendelkezéseket megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság az Atvr. 28. § (1) bekezdésével összefüggésben kiemelte: az Atvr. 28. § (1) bekezdésében írt névmódosítás "ura" ez esetben is a kérelmező, s nem pedig az állam nevében eljáró anyakönyvvezető. A "módosíthatja" kifejezésnek tehát nem lehet olyan értelmet tulajdonítani, hogy itt az állam (anyakönyvvezető) szabad belátása szerint dönthetne. Itt is nem többről, mint regisztrálandó tényről van szó, amelynek lényeges tartalmát a kérelmező állampolgár (itt: a szülő), s nem pedig az állam (az anyakönyvvezető) határozza meg.
g/ Állampolgári alapjog korlátozását vélte megállapíthatónak az az indítvány is, amely szerint a hatályos szabályozás nem biztosít jogorvoslatot az anyakönyvvezető eljárásával szemben. Ez - állította az indítványozó - ütközik az Alkotmány 70/K. pontjában foglalt rendelkezéssel, amelynek alapján az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők. Korábban már rámutatott az Alkotmánybíróság arra, hogy "az általános személyiségi jog" részét képezi az önazonossághoz és önrendelkezéshez való jog is [[57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 272, 279.]] Az önrendelkezési jognak pedig fontos tartalmi eleme - egyebek mellett - az egyén joga arra, hogy az igény állapotába került alanyi jogait a különböző állami szervek, vagy a bíróság előtt is érvényesítse [[1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35.]] Az Alkotmánybíróság a következők miatt utasította el a bírói út hiányát kifogásoló indítványt:
ga) Ha magyar anyanyelvű, magyar állampolgárságú, kisebbséghez nem tartozó [Nek. tv. 61. § (1) bekezdésében felsorolt nemzetiségek] szülők olyan utónév anyakönyvezését kérik, amelyet az utónévkönyv nem tüntet fel, az anyakönyvvezető - alkotmányossági szempontból nem kifogásolható módon - "szakértői" szakvéleményt kér a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetétől. Ez a vélemény azonban nem hatósági, hanem szakértői állásfoglalás, amelynek alapján az anyakönyvvezető dönt. Döntése ellen fellebbezni lehet a Megyei (Fővárosi) Közigazgatási Hivatal vezetőjéhez, s ha ő is elutasítja a szülők kérését, a közigazgatási bírósághoz fordulhatnak jogorvoslatért.
gb) Az anyakönyvi hatóságnak tájékoztatnia kell a szülőket, hogy a kért név bejegyzésének megtagadása esetén - akár a Nyelvtudományi Intézet elutasító szakvéleményének birtokában, akár anélkül -, bírósághoz fordulhatnak.
gc) A gyámhatóságnak a névviselést érintő határozata, illetve az anyakönyvvezetőnek a név anyakönyvi bejegyzése vagy a bejegyzés megtagadására vonatkozó döntése ellen az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló, többszörösen módosított 1957. évi IV. törvény szerint fellebbezéssel lehet élni, a másodfokú államigazgatási határozat ellen pedig az érintettek a bírósághoz keresetet nyújthatnak be. Szemben tehát az indítványozó álláspontjával, lehetőség van a bírói út igénybevételére. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az elutasítást tartotta az egyedül elfogadható megoldásnak.
h/ Az egyik indítvány a Mtr. 4. §-át és az 5. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezések alkotmányosságát azon az alapon is vitatta, hogy azok ütköznek az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében, 59. § (1) bekezdésében, 66. § (1) bekezdésében, valamint 70/A. §-ában
- 55/56 -
foglalt szabályokba. Úgy vélte, hogy a Mtr. e rendelkezései ["4. § Ha a feleség férje családi vagy teljes nevét viseli, a férj nevének megváltoztatása reá is kiterjed. 5. § (1) Férjes, elvált vagy özvegy nő a házasságkötés folytán szerzett nevét névváltoztatással nem változtathatja meg"] is sértik az Alkotmányt. A nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény, kihirdetve az 1982. évi 10. törvényerejű rendelettel) 16. cikk 1. pontja értelmében: "A Részes Államok kötelesek megtenni minden szükséges intézkedést a nőkkel szemben a házassággal és a családi kapcsolatokkal összefüggésben alkalmazott megkülönböztetések kiküszöbölése végett és különösen kötelesek a férfiak és nők egyenjogúságának alapján biztosítani:" ... "g) azonos személyes jogokat a férj és a feleség viszonylatában, ideértve a családi név, a szakma és a foglalkozás megválasztásának jogát is".
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a nő említett összefüggésben vizsgált névviselése (névhasználata) törvényi, s nem pedig minisztertanácsi rendeleti szintű szabályozást kíván. Az ő esetében is csak ezáltal realizálódhat az Egyezségokmány 26. cikkében megfogalmazott elvárás, amelynek értelmében "A törvény előtt minden személy egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre. Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést tiltania kell és minden személy számára egyenlő és hatékony védelmet kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen..." A vizsgált esettel kapcsolatban az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a házasságkötés ténye nem jelenti automatikusan a névváltoztatás kötelezettségét is a nő számára [Csjt. 26.§ (1) bekezdés]. Ennek megfelelően a házasulandó nő szabadon mérlegelheti, hogy felveszi-e házastársa nevét. Ha úgy dönt, hogy felveszi, nem lesz alkotmánysértő az a jogszabályi előírás, amelynek értelmében a felvett nevet nem változtathatja meg. A házasság megszűnése után ismét szabad belátásától függ, hogy a felvett nevet továbbra is viselni kívánja-e, vagy pedig leánykori nevéhez tér vissza. A nő szabad választási akarata korlátozásmentesen érvényesülhet. A névviseléshez való jog megsértéséről csak akkor lehetne szó, ha ez a választási lehetősége sem a házasság megkötésekor, sem annak - esetleges - felbontásakor nem állna fenn. Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az Mtr. 4. §-ának, 5. § (1) bekezdésére alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
i/ Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapította: a hatályos magyar szabályozás nem elégíti ki maradéktalanul sem az Egyezmény 16. cikk 1/g) pontjában, sem az Egyezségokmány 26. cikkében írtakat. Ezek az egyezmények ugyanis - szemben a hatályos magyar megoldással - nemcsak a nők, de a férfiak számára is lehetővé teszik a házasságkötésük alkalmával a névváltoztatáshoz való jogot. Az Egyezmény szerint: "A Részes Államok ... kötelesek a férfiak és a nők egyenlőségének alapján biztosítani: ... azonos személyes jogokat a férj és a feleség viszonylatában, ideértve a családi név, a szakma és a foglalkozás megválasztásának a jogát is." Az Egyezségokmány 26. cikke értelmében: "A törvény előtt minden személy egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre. Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést tiltania kell és minden személy számára egyenlő és hatékony védelmet kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen, mint amilyen például a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy más helyzet alapján történő megkülönböztetés".
Az indítványokkal támadott rendelkezés nincs összhangban ezekkel a - hazánk által is elfogadott és kihirdetett - nemzetközi egyezményekkel, s az indítvánnyal támadott rendelkezés ütközik az Alkotmány 7. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésébe is, amely szerint: "A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját." Az Alkotmánybíróság felhívta a figyelmet arra is, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezményhez kapcsolódó bírói gyakorlatba is ütközik a hatályos magyar szabályozás. [Lásd: Eur. Court MR, Burgherz v. Switzerland judgment of 22. February 1994, Series A. no. 280-B.]
A külföldi megoldások már elmozdultak ebbe az irányba: Belgiumban - szokásjog alapján - a feleség viselheti a férje nevét, a férj pedig "kiegészítheti" a saját családi nevével a felesége családi nevét; Franciaországban ugyan az anyakönyvezett név "szent", a feleség felveheti férje nevét, az a hivatalos iratain is szerepelhet, s a férj is "hozzáteheti" nevéhez a felesége családi nevét; hivatalosan azonban az anyakönyvezett adatok a mérvadóak; Görögországban a társadalmi kapcsolataiban bármelyik házastárs használhatja vagy hozzáteheti a saját családi nevéhez - a másik házastárs hozzájárulásával - házastársa családi nevét is; Németországban a Szövetségi Alkotmánybíróság
- 56/57 -
az 1991. III. 5-i határozatával [BGBI. I.s. 807] érvénytelenítette a BGB § 1355. Abs. 2. mondatát, amely akként rendelkezett, hogy automatikusan a férj neve lesz a családi név akkor, ha a házastársak nem határozzák meg kifejezetten a családi nevüket; Svájcban a házastársak közös családi nevet használnak, éspedig a férjét. A jegyesek azonban - kérelmükre, s amennyiben azt törvényes érdekük indokolja - engedélyt kaphatnak arra, hogy a házasságkötés pillanatától kezdve - családi névként - a feleség nevét használják. A Csjt. 26. §-ának rendelkezései ez idő szerint csak a nők számára teszik lehetővé azt, hogy a házasságkötést követően felvegyék a férjük nevét, míg arról a szabályozás hallgat, hogy a férfiak is felvehetik-e feleségük családi nevét. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság megállapíthatónak látta a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet.
j/ Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá: nem alkotmányellenes a Csjt. 26. § (4) bekezdésének tartalma amiatt sem, hogy az előírja: "új házasságkötés esetében a feleség volt férje nevét a házasságra utaló toldással [(1) bekezdés a) és b) pont] nem viselheti, és ez a joga akkor sem éled fel, ha újabb házassága megszűnt." Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem jár el tehát alkotmányellenesen az állam akkor, ha a jogi szabályozás révén nem nyújt segédkezet ahhoz, hogy megszűnt második házasságát követően a nő (s a fentebb írtakra tekintettel akár a férfi is) újra felvehesse az első házasságában viselt nevét. A közfelfogás, a társadalmi-történelmi hagyományok, nemkülönben a névújrafelvétellel érintett további (korábbi közelebbi-távolabbi) családtagok személyiségi jogainak védelme elegendő alapot adnak arra, hogy az állam a jogi szabályozásban a közérdeket megjelenítve elutasítsa az ilyen tárgyú kérelmet. Éspedig e szabályozási önállóságát az a körülmény sem befolyásolja, ha egyébként az érintett egykori férj a névhasználathoz maga is hozzájárulna. Az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a választott, a törvényben biztosított asszonynév - annak anyakönyvezése után - a feleség saját nevévé válik, aki az anyakönyvezést követően ezt a nevet nemcsak jogosult, de köteles is viselni, mert ez identitásának egyik meghatározója. Tekintettel azonban arra, hogy ez a jog - ami egyidejűleg kötelezettség is - a feleség házasságkötéséhez kapcsolódik, indokolt, hogy a törvény a névviselést a kapcsolat közvetlen, de legalábbis közvetett - a volt házasságra utaló viszony - fennállásához kösse. A volt feleség újabb házasságkötésével az előző házasságához fűződő kapcsolata jogi értelemben teljesen megszűnik. Újra házas, "férjezett" jogi státusba kerül és ez a státusa meghatározója lesz névjogának is, legalábbis korábbi férjezett voltára utaló névviselése tekintetében. Ha nem így lenne, a személy neve, amely individualitása és identitása kifejezésére alkalmas, nem a valóságnak megfelelően tűntetné fel családjogi státusát. Ezért a Csjt. 26. § (4) bekezdését alkotmányossági szempontból az indítványozó megalapozatlanul kifogásolta.
A házasság megszűnésével és új házasságkötéssel a korábbi házasságra tekintettel viselt "származékos" név elveszíti keletkezési alapját és az csak újabb, a megelőző férjjel kötött ismételt házasság révén szerezhető vissza. Mindezek a változások a feleség saját elhatározásából, saját döntései alapján következnek be, s emiatt nem sértik az emberi méltóság alapjogát. A támadott törvényi szabályok azáltal, hogy többszöri házasság esetén csak a legutóbbi házasságban szerzett, férjezett név használatára jogosítják fel a volt feleséget, kifejezetten összhangban állnak az Alkotmány házasságot védő rendelkezésével. Ezért az Alkotmánybíróság nem állapította meg az emberi méltóság sérelmét, s az indítványt elutasította.
4/ Az Alkotmánybíróság fontos konklúzióként állapította meg, hogy az indítványokkal támadott anomáliák nagyobbik része a tárgykör alkotmányossági követelményeket figyelmen kívül hagyó szétszórt, korszerűtlen szabályozására vezethetők vissza. (Az elavultságra példa: az Atvr. változatlanul tartalmazza azt a rendelkezést, amely szerint az anyakönyvvezető köteles a házasságkötésnél a közreműködést megtagadni, ha a tanácsadáson a házasulók nem vettek részt; a házasságkötés előtti kötelező tanácsadás ugyanakkor már régen megszűnt.)
A törvényhozónak meg kell teremtenie az összhangot a kapcsolódó jogterületekkel, különös tekintettel a polgárok személyi adat- és lakcímének nyilvántartásáról, a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló, 1990 óta megalkotott új törvényekkel. E jogterületek összhangjának megteremtése csak új (a névviselést és névhasználatot is magában foglaló, alkotmányos kritériumokat kielégítő) anyakönyvi törvény megalkotásával érhető el. Az egyértelmű, ellentmondásmentes, egységes törvényi szabályozás hiánya ma fontos személyiségi alapjogok sérelmét idézi elő. Az anyakönyvi nyilvántartás és igazgatás (és vele összefüggésben a névviselés és névhasználat joga) jelenleg csak részben alapul hatályos, kihirdetett jogi normákon, egyes részeit - még a magas szintű szabályozást igénylő jogszabályi rendelkezéseket is - főhatósági állásfoglalások, jogértelmezések köntösébe bújtatott latens szabályozási formák pótolják. A jogalkotónak tehát meg kell találnia a helyes megoldást, ami magától értetődően vonatkozik a törvényi szabályozás tartalmára is. ■
JEGYZETEK
[1] Mtr. 1. §.: "A Magyar állampolgár családi és utónevét
- kérelmére
- a belügyminiszter megváltoztathatja".
[2] "5. §. A névváltoztatás útján nyert név megváltoztatását csak kivételes esetekben lehet engedélyezni."
[3] Mtr. 4. § Ha a feleség férje családi vagy teljes nevét viseli, a férj nevének megváltoztatása rá is kiterjed."
[4] Atvr. 27. § (2) "A családi név egytagú. Többtagú családi név akkor viselhető, ha annak a szülőnek az anyakönyvi bejegyzése, akinek az érintett személy a nevét viseli, ilyen nevet tartalmaz."
- 57/58 -
[5] Atvr. Vhr. 48. § (3): "A megkülönböztető betűjel (At. 31. §) anyakönyvezésekor a betűjelet a családi nevet megelőzően, nagy betűvel kell bejegyezni és a családi névtől ponttal kell elkülöníteni."
[6] Atvr. 31. § (1) "Az egy családhoz tartozók vagy azonos családnevűek megkülönböztetésére szolgáló betűjelzést az anyakönyvbe az érdekelt kérelmére be kell jegyezni. Erre akkor van lehetőség, ha a szülőnek vagy a nagyszülőnek az anyakönyvi bejegyzése, akinek a családi nevét a kérelmező viseli, azt tartalmazza.
[7] A többségi határozathoz négy alkotmánybíró fűzött különvéleményt. Dr. Tersztyánszkyné, dr. Vasadi Éva szerint a határozatban vitt vonalvezetéssel ellentétben "arra a következtetésre kellett volna jutni, hogy nincs olyan tényállás azaz jogszabály, amely indokolná, hogy az általános személyiségi jogból az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi értelemben vett, az állami beavatkozás ellen védő tartalommal rendelkező, elvont névjogot (egyéb elemeivel együtt) vezesse le." Szerinte "nem indokolható az sem, hogy az Alkotmánybíróság ezt a névjogot alapvető jognak minősítse és ekként részesítse védelemben." Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró [hozzá csatlakozott dr. Bagi István alkotmánybíró és dr. Németh János elnök (a 4. pont kivételével] a névjogból levezetett "egyéb elemek" létét is vitatta. Ugyanő úgy foglalt állást, hogy a névjog összefoglaló címként szerepelhet a névvel kapcsolatban felmerülő különböző jogi kérdések tárgyalásánál, de nem állapítható meg a névjog átfogó alkotmányjogi kategóriájának léte, amelynek olyan részjogosítványai lennének, mint a névválasztás, névváltoztatás .... A névvel összefüggésben jelentkeznek alkotmányjogi kérdések, ezek azonban nem vezethetők vissza azonos alapra, jogi jellegük és szabályozásuk eltérő.
[8] A családi nevek megváltoztatásának szigorúbb rendje mutatkozik meg abban, hogy az e felől döntő szervek szintjét általában magasra vagy a bírósághoz helyezik. Önmagában már ez a körülmény korlátozó hatású. Belgiumban az ilyen névváltoztatási kérelmek az igazságügy-miniszterhez nyújtandók be, Luxemburgban a nagyherceg adhat erre csak engedélyt. Az ottani családnév-változtatáshoz a kérelmezőnek valós indokokkal kell rendelkeznie, amely kéréssel itt is az igazságügy-miniszterhez kell fordulni. A családi név megváltoztatását megengedő nagyhercegi rendeletet az anyakönyvvezető vezeti át. Megjegyzendő, hogy ugyanitt az utónév változtatására irányuló kérelem is a Kormányhoz nyújtandó be. Franciaországban is a családi név megváltoztatása iránti kérelem az igazságügy-miniszterhez terjesztendő fel a határozatokat azonban már a miniszterelnök írja alá, melyek a Hivatalos Lapban közzétételre is kerülnek. (Ugyanitt az utónév-változtatáshoz a bíróság engedélye szükséges.) Németországban a köztársasági elnök határozataival kerülhet csak sor a családi név megváltoztatására, illetve a komikus hangzású utónevek esetében a főügyész határozataival. Svájcban a lakóhely szerinti kantonális kormány engedélyezi a családi név megváltoztatását. A névváltoztatási kérelmet elutasító határozat ellen a Szövetségi Bírósághoz lehet felülvizsgálati kérelemmel fordulni. Bárki, akit a névváltoztatás következtében jogsérelem ér, bíróságnál kereshet jogorvoslatot.
[9] A német joggyakorlat e tekintetben bőséges eseteket produkál: Zweibrücken Legfelsőbb Bírósága pl. nem tartotta a gyermek személyiségi jogába és a közérdekbe ütközőnek azt, hogy a szülők a "Philipp-Pumuckl" nevet adják a fiúknak, mivel a Pumukli névnek a Bíróság szerint névkaraktere van, felismerhető névhordozó, megállapítható a gyermek neme - férfira utal, minthogy Éder Mester Pumuklija a ruházata alapján fiú -, így nem sérti a nem felismerhetőségének elvét sem. Ugyanakkor viszont a hatóságok megtagadták a "Traktora", a "Pepci-Cola", valamint a "Justin-Philippe-Gramopfon" név bejegyzését. Hasonlóképpen nem adható Németországban a "Jesus", a "Christus", a "Judas", a "Kain" s a "Satan" név, míg a "Jesus" Spanyolországban, a "Christus" Görögországban a bevett nevek közé tartozik. Ugyancsak a német bíróság megengedhetőnek találta a "Turpin" hegynév, valamint a "Taiga" földrajzi név utónévként való adását. Ugyanígy lehetőséget biztosított a "Wismut", a "Wolfram" és a "Lathan" elemek, illetve fémmegjelölések keresztnévkénti bejegyzésére is. Az eseteket idézi dr. Tilk Péter: "Az emberi méltósághoz való jog 'új' összetevője: a névjog" című munkájában.
[10] Franciaországban nem tilos, hogy a leányok fiú, a fiúk leánynevet kapjanak. Katolikus családokban a fiúk itt is gyakran kapják a Mária nevet. Itt 15-20 utónevet (pl. Claude, Dominique, Camille) fiú- és leánynévként egyaránt anyakönyvezni lehet. Utónevet egyébként valamennyi
- adott időben Franciaországban fellelhető
- kalendáriumban szereplő név közül lehet választani. A gyakorlat azonban még ennél is rugalmasabb: megengedett pl. az összes virágnév használata is. Luxemburgban is választhatók a különböző naptárakban előforduló nevek, de a szentek nevei és ismert történelmi személyek nevei is alapul vehetők.
[11] A magyar tapasztalatok is érdemesek a kissé részletesebb vizsgálatokra, melyek azonban jobbára csak a napi sajtóban, kuriózumokként kerülnek felszínre. Így pl. a különböző szappanoperák kézzelfoghatóan hatást gyakorolnak az utónév-adásra. Ezek következménye az Izaura, a Dzsenifer, a Dzsesszika, a Szamanta, a Seron, a Kimberli, a Dzsenna, az Esmeralda, a Kevin, a Szebasztián nevek elszaporodása, de anyakönyveztek már Magyarországon Kalányos Jeffersont és Orsós Carlost is. Ha bizonyítható, hogy a kért nevek
- például Allegra, Keán, Damavisz Ballaránc, Jokábed
- léteznek, úgy semmi akadálya az anyakönyveztetés-nek, ha azonban a nyelvészek sehol sem találják a nyomát
- például a Nefitisz vagy a Tayo névnek
- akkor a kérést elutasítják. ("Dzseniferek és Szebasztiánok" Népszabadság, 1999. május 21.). A pejoratív hangzású vezetéknevektől (pl. Ondó, Buzi) is szívesen megválnak a viselőik. Mások a foglalkozásukat tudják nehezen összebékíteni örökölt nevükkel. Arra gondolnak ugyanis, hogy a betegek elkerülik azt a sebészt, akit dr. Hentesnek hívnak, de a Kontár nevű kisiparosok sem számíthatnak komolyabb megrendelésekre. ("Más nevet választhat a nemkívánatos helyett". Népszava, 1999. szeptember 28.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, alkotmánybíró.
Visszaugrás
