A felperes határozott időtartamra 2016. november 2-án létesített munkaviszonyt az alperessel, D. O. távollétének - így szülési szabadsága, gyermeke gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadsága - idejére. Abban állapodtak meg, hogy a munkaviszony D. O. fizetés nélküli szabadságát követő munkába állásának napján szűnik meg. A felperes munkaviszonya 2018. augusztus 13. napján szűnt meg.
D. O. 2018. augusztus elején tájékoztatta a munkáltatóját, hogy ismét várandós. A fizetés nélküli szabadságát 2018. augusztus 13. napjáig kérte kiadni, majd 2018. augusztus 14-től szabadságot vett igénybe. Ennek lejártát követően nem végzett munkát az alperesnél.
A felperes keresetében munkaviszonya jogellenes megszüntetésére hivatkozva tizenkét havi távolléti díjának megfelelő összegű elmaradt munkabér kártérítés címén való megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, hogy a munkáltató képviseletében eljáró személy 2018. augusztus 13-án arról tájékoztatta, hogy munkaszerződése megszűnt figyelemmel arra, hogy a helyettesített személy, D. O. újból munkába áll. Ezt követően a felperes nem jelent meg munkavégzésre az alperesnél. Utólag jutott a tudomására, hogy a munkáltató képviselője által 2018. augusztus 13-án nyújtott tájékoztatás nem felelt meg a valóságnak, D. O. nem lépett 2018. augusztus 13-án munkába, és az később sem állt szándékában, mivel gyermeket várt. A munkaviszonya helyettesítés céljából jött létre azzal a feltétellel, hogy annak időtartama a helyettesített személy távolléte időtartamához igazodik. Utalt arra, hogy az alperes "papíron" vette vissza D. O.-t aktív állományba, másnap azonban rögtön kiadta felgyülemlett szabadságát, tényleges munkavégzésre azonban nem került sor. Kifogásolta azt is, hogy a munkáltató joggal való visszaélést követett el, mivel intézkedése célja az volt, hogy munkaviszonyát ne felmondással kelljen megszüntetni.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Ítélete indokolásában kifejtette, hogy a felek bontó feltétellel (sic!) kötöttek munkaszerződést, ami D. O. fizetés nélküli szabadsága lejártának időpontja és ismételt munkába állása volt. A helyettesített személy fizetés nélküli szabadsága 2018. augusztus 13-ig tartott, így ezzel a nappal szűnt meg a felperes munkaviszonya. Munkába állásnak minősítette az elsőfokú bíróság a fizetés nélküli szabadságot követő szabadság kiadását is, nem csupán az aktív munkavégzést. Utalt arra, hogy az éves szabadság kiadása idejére sem alkalmaz a munkáltató határozott időtartamra más munkavállalót az így keletkezett feladatok elvégzése céljából. Az, hogy a helyettesített személy fizetés nélküli szabadsága megszűnését követően végzett-e munkát az alperesnél vagy sem, a felperes munkaviszonya megszűnésére nem volt kihatással.
A felperes fellebbezése folytán eljárt ítélőtábla közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta. Egyetértett az elsőfokú bíróság álláspontjával a körben, hogy munkába állásnak minősül a fizetés nélküli szabadságot követő rendes szabadság töltése is, nem csupán az aktív munkába állás. Megállapította azonban, hogy a helyettesített munkavállaló 2018. augusztus 13-án - azaz azon a napon, amikor a felperes jogviszonya megszűnt - még fizetés nélküli szabadságát töltötte, és másnaptól kezdte meg rendes szabadságát. Mivel 2018. augusztus 13-án a helyettesített munkavállaló még nem állt munkába, a bontó feltétel e napon még nem következett be, csak másnap, így az alperes jogellenesen járt el, s csak 2018. augusztus 14-én intézkedhetett volna a jogviszony megszüntetéséről.
A Kúria szerint a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 45. § (2) bekezdése értelmében a munkaviszony tartamát a munkaszerződésben kell meghatározni. Ennek hiányában a munkaviszony határozatlan időre jön létre. A perbeli esetben a felek határozott időtartamra létesítettek egymással munkaviszonyt. A határozott idő kikötésének - figyelemmel a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény Mt. 31. §-a szerint alkalmazandó szabályaira - kifejezettnek és egyértelműnek kell lennie. A perbeli esetben a peres felek abban állapodtak meg, hogy az alperes D. O. fizetés nélküli szabadsága időtartamára alkalmazza a felperest, s a munkaviszony a helyettesített személy fizetés nélküli szabadsága időpontjának lejártakor, ismételt munkába állásakor szűnik meg.
Helytállóan állapították meg az eljárt bíróságok, hogy D. O. fizetés nélküli szabadsága 2018. augusztus 13-án történő megszűnését követően 2018. augusztus 14-én munkába állt, munkavégzési kötelezettsége azonban nem volt, mivel a munkáltató az Mt. 123. § (3) bekezdésére figyelemmel kiadta a munkavállaló szabadságát. A határozott időtartam ennek megfelelően a munkába állás napjával lejárt.
A munkaviszony megszűnése esetén a felek erre irányuló akaratnyilatkozata nélkül, objektív körülmények bekövetkezésével a jogviszony automatikusan megszűnik. Ez azt jelenti, hogy a felek akaratán kívüli jogi tényről van szó, és a felek aktív cselekvénye, közreműködése nélkül is véget ér a munkaviszony, azaz nem kell jognyilatkozatot tenniük.
Az Mt. 63. § (1) bekezdés c) pontja szerint megszűnik a munkaviszony a munkaszerződésben meghatározott idő lejártával. A felek által kötött szerződésben nem naptárilag került meghatározásra a munkaviszony megszűnésének időpontja, azt más munkavállaló helyettesítésére hozták létre. A munkaviszony megszűnésének napjaként a helyettesített munkavállaló munkába állásának időpontját jelölték meg. Erre figyelemmel nem volt jelentősége a perben annak a körülménynek, hogy a munkáltató képviseletében eljáró személy 2018. augusztus 13-án milyen tájékoztatást nyújtott a felperesnek, mivel a jogviszony az adott feltétel bekövetkeztével szűnt meg a felek akaratától függetlenül. Mindezekre figyelemmel jogellenesen jutott a másodfokú bíróság arra a megállapításra, hogy az alperes jogellenesen járt el, amikor 2018. augusztus 13-án intézkedett a felperes jogviszonya megszüntetéséről. A munkáltató csupán deklarálhatta a jogviszony megszűnése tényét, intézkedési kötelezettsége e körben nem volt. A munkáltató szóbeli tájékoztatása aggálytalanul megállapíthatóan a határozott idő lejártával volt összefüggő, az nem minősíthető megalapozottan attól független joghatást kiváltó egyoldalú munkáltatói intézkedésnek.
- 61/62 -
A felperes munkaszerződésében rögzített feltétel - a helyettesített munkavállaló fizetés nélküli szabadságának lejárta - 2018. augusztus 13-án bekövetkezett, s ez automatikusan azt eredményezte, hogy a felperes határozott idejű munkaviszonya is megszűnt.
Az eljárt bíróságok egyezően foglaltak állást abban a kérdésben, hogy a helyettesített munkavállaló azáltal, hogy igénybe vette a rendes szabadságát, a munkaszerződés szerinti feltétel, így a munkába állása megvalósult. A felperes jogviszonyának megszűnése a felek akaratától független objektív feltétel bekövetkeztét feltételezi. A munkáltató akaratnyilatkozatára, tevőleges magatartására, a felperes jogviszonya megszüntetésére nem volt szükség, így nem merülhetett fel az sem, hogy valamely jogosultságát visszaélésszerűen gyakorolja az alperes. A munkáltató képviselőjeként eljáró személy tájékoztatása vonatkozásában sem merülhetett fel ez a körülmény, mivel olyan jognyilatkozat esetében, ami nem keletkeztet jogot vagy kötelezettséget, nem merülhet fel a joggal való visszaélés lehetősége (BH 2021.2.51.; Kúria Mfv.X.10.114/2020.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
