A magyar büntetőjog fejlődéstörténetének korszakolása viszonylag egyszerű feladatnak tűnik, hiszen két alapvető fázis különíthető el a szabályozás módszere, elvei, illetőleg gyakorlata vonatkozásában: 1880-ig egyértelműen a szokásjogi normák a meghatározóak, a büntetőjog jellemző sajátosságai tehát elsősorban a bírói gyakorlatból ismerhetőek fel. Az ezt követő korszak már a törvényi szabályozás időszaka, amely merőben más kontextusba helyezi az ilyen, vagy hasonló szabályozást igénylő életviszonyok megközelítésével kapcsolatos kérdéseket.
A fentiek okán a büntetőjogi szakirodalom is relatíve későn alakul ki, az első nagyobb monográfiák, esszék csak a XVIII. században jelennek meg, míg rendszeres publikációs tevékenységgel csak a XIX. századtól kezdve találkozunk. A korabeli művek nem a hatályos magyar büntetőjogra fókuszálnak, hanem sokkal inkább - azt kvázi pótolva - az egyes modern jogelvek magyarázatára szorítkoznak. A büntetőjog-tudomány szakaszai ennél fogva az alábbiak szerint határozhatóak meg: a büntetőjog tudományának hazai kezdetei (1745-1751), a korai büntetőjogi kodifikációs kísérletek korszaka (1790-1848), az abszolutizmus (1848/1852-1860/1867), a klasszikus kodifikáció korszaka (1867-1878), a reformirányzatok korszaka (1878/18801948/1950), a szocializmus anyagi büntetőjogának korszaka (1948/1950-1989), valamint az ún. "modern" jogállami büntetőjog tudományának korszaka.[1]
Vuchetich Mátyás László büntetőjogász, egyetemi tanár életműve a kezdeti periódusokhoz, a XVIII-XIX. század fordulójához köthető, mégpedig ahhoz az időszakhoz, amikor az ún. "haladó értelmiség" körében egyre inkább fontossá válik a feudális jogi hagyományok helyett a modern, európai, felvilágosult, polgári eszméken
- 143/144 -
alapuló jogi megoldások magyar jogrendszerbe történő módszeres átültetése. A szerző 1767-ben, nemesi családból született a horvát Brinje városában. Gimnáziumi tanulmányait királyi ösztöndíjjal Vácon végezte, a jogot Pozsonyban és a bécsi egyetemen hallgatta, majd 1808-tól az uralkodó kinevezte a pesti egyetem tanárává, ahol egészen 1824-es haláláig római jogot, büntetőjogot és hűbérjogot oktatott. Ugyanitt 1811-ben és 1812-ben dékánként, 1821-től pedig rektorként tevékenykedett.
Tudományos pályafutása során hét nagyobb monográfiát írt,[2] ezek megírására a korszak jogegységesítésre, rendszerezésre irányuló törekvései késztették, amit jól jelez a korabeli Szlemenics Pál kísérlete a magyar büntetőjog összefoglalására, s amelyet egyébként Vuchetich maga is élesen kritizált.[3] Elsősorban azt vallotta, hogy egy tankönyvnek rövidnek, áttekinthetőnek, tudományos szakirodalomban bővelkedőnek kell lennie. E nézőpontja diadalmaskodni látszott, hiszen 1819-től a büntetőjogi oktatás alap-tananyagává legjelentősebb műve, a kétkötetes, latin nyelven megírt Magyar Büntetőjog Rendszere ("Institutiones iuris criminalis hungarici") c. tanulmánya vált (ezt a 2000-es években Király Tibor akadémikus fordította magyar nyelvre). A korszakalkotó mű aktualitása elsősorban abban ragadható meg, hogy szakított a XIX. sz. elején még jellemző tradicionális jogi keretekkel és új fogalmak, új elvek kihang-súlyozásával rávilágított a büntető anyagi és eljárási jog valódi ismérveire, azokra a sajátosságokra, amelyeket a mai tankönyvi álláspontok többsége - még ha más megfogalmazásban is, de - egyöntetűen elfogad és garanciális elvként rögzít.
Elöljáróban megjegyezném, hogy a szerző e tankönyvét pusztán kompendiumnak (azaz: rövid, kivonatos kézikönyvnek) minősítette, mindezt annak ellenére, hogy alapvető szabályokat fektet le többek között a bűncselekmény, a bűnösségi alakzatok, a beszámíthatóság, vagy a büntetés kiszabásának elvei vonatkozásában.[4]
A korszak egyik sajátosságaként említhető meg, hogy a büntető-jogtudomány képviselői nem csak a bűncselekmény kategorizációjával, hanem az annak körén kívül eső, de mindenképpen erkölcsi, avagy vallási normák megsértésével járó cselekmények
- 144/145 -
tematizációjával is foglalkoznak és mindezt tudományos alapra helyezik. Mindezek alapján Vuchetich is elkülöníti a bűncselekmény fogalmát a vétek, a bűn, a méltánytalan cselekmény és az ellenséges cselekmény fogalmától. Vétket követ el az, aki elszánja magát valamely törvény megsértésére, vagy erkölcstelen cselekményre; bűnt követ el az, aki áthágja az erkölcsi-vallási parancsokat; méltánytalan a cselekménye annak, akinek a cselekménye jogszerű ugyan, de azzal az államnak, vagy az egyes magánszemélyeknek mégis kárt okoz; ellenséges a cselekménye azoknak a külföldi személyeknek, akik az állam ellen kémkednek, vagy a céljuk az állam valamely területének erőszakos elfoglalása.[5] Ami pedig a bűncselekmény fogalmát illeti, a szerző egyszerű, tömör és szabatos definíciót ad e tárgykörben: "minden szabad és külső cselekvés vagy mulasztás, amelyet a magyar törvények közbüntetéssel tiltanak."[6]
A fenti meghatározás ellenére hiba volna azt gondolnunk, hogy a szerző megelégszik a bűncselekmény definiálása során a cselekmény pusztán formális jogellenességével (tehát törvénybe ütközésével). A tanulmány maga is kifejti, hogy a bűncselekmény fogalmi eleme az individuumnak, vagy az államnak okozott tényleges jogsérelem,[7] amelyből az következik, hogy a szerző bűncselekmény-fogalma tartalmazza a mai értelemben vett "társadalomra veszélyesség" kategóriáját, azaz a materiális jogellenesség követelményét is kifejezi.
A szerző a szándékosságnak két kategóriáját nevesíti: a határozott és nem határozott szándékosságot, amely tulajdonképpen megfelel a mai dolus directus (egyenes szándék), illetőleg dolus eventualis (eshetőleges szándék) közötti differenciának. Utóbbit a mű a következőképpen magyarázza: "Például Caius fegyvert, tőrt hajít Titius ellen, és hogy sebesülés vagy halál következik-e ebből, számára közömbös [...]".[8]
A gondatlan elkövetés büntetendőségének elvi alapjaként az általános polgári felelősséget jelöli meg: aki pedig "tudatlanságával, figyelmetlenségével, meggondolatlanságával, kapkodásával az állam és a polgártársak jogait sérti, gondatlanul jár el és az államnak a megbüntetésére jogot ad, hogy a büntetést elszenvedvén az őt terhelő kötelezettségeknek nagyobb figyelmet szenteljen." E meghatározásokból is kitűnik, hogy a luxuria (tudatos gondatlanság) és a negligentia (hanyag gondatlanság) eseteit egyaránt a jogalkotói-jogalkalmazói értékelés körébe vonja.
A tankönyv külön nevesíti a véletlen elkövetés kategóriáját is, amikor is nincs büntetőjogi felelősség, hiszen ezekben az esetekben a következmény egyáltalán nem látható előre, és ezért az elkövetőt még hanyagság sem terheli.[9]
- 145/146 -
A szerző álláspontja szerint a kísérleti szakban rekedt cselekményt is általánosságban szankcionálni kell: "az ugyanis, aki bűncselekmény elkövetését fontolgatja, fenyegeti az államot, legalábbis részleges rosszal, egyben romlott lelkületéről vall, és a törvényeket megveti, tehát ezzel magának az államnak megadja a jogot arra, hogy a fenyegető veszedelmet elhárítsa."[10] (Megjegyzendő: jelen dogmatikai rendszerünkben a bűncselekmény elkövetésének elgondolása egyáltalán nem büntethető, még az előkészületi fázist sem éri el.)
Vuchetich külön nevesíti a bűnhalmazat fogalmát, amelynek esetében arról van szó, hogy az elkövető nem egy, hanem több bűncselekményt valósít meg. Általános szabályként rögzíti, hogy ilyenkor minden egyes bűncselekményért külön-külön meg kell állapítani a tettes büntetőjogi felelősségét. Egyúttal rögzíti azt is, hogy a súlyosabb bűncselekmény büntetése "elnyeli, magában foglalja a kisebb súlyú bűncselekmény büntetését."[11]
A könyv a büntetés végső célját végeredményben a polgári együttélés biztonságának fenntartásában jelöli meg,[12] tehát a büntetőjog elsődleges funkciója a társadalom védelme.
A büntetés fogalmát formális alapon közelíti meg, eszerint az kizárólag az állam igazságszolgáltató szervei által alkalmazott szankció, amelyet a törvényellenes cselekmény elkövetése miatt a törvénysértő személlyel szemben alkalmaznak.[13] Megszületik tehát a felismerés abban a tekintetben, hogy büntetőjogi szempontból csak azt lehet büntetésnek tekinteni, amelyek kiszabása állami szervekhez kötődik. A mű ezen érvrendszere alapos, hiszen e szankciót elhatárolja minden más olyan erőszakban, vagy kényszerítésben megnyilvánuló, avagy egyéb hátrányos jogkövetkezménnyel járó cselekménytől, amelyet az egyes személyek, illetőleg egyéb hatóságok a jogsértőkkel szemben egyéb módon alkalmaznak (pl. bosszú, jogos védelem, fegyelmi/rendészeti büntetések, polgári jogi szankciók, kártérítés).[14]
Ugyancsak említést tesz a büntetés kiszabásának - mára már jogállamivá avanzsálódott - alapelveiről, ennek keretében az alábbiakat rögzíti: 1. "Nulla poena sine lege" 2. A büntetés tényleges alkalmazását feltételezi a bűncselekmény megvalósulása. 3. Nem lehet a büntetéseket "barbár", illetőleg "kegyetlen" módon végrehajtani.[15] 4. A büntetések kiszabását mindig meg kell, hogy előzze a közhatalom által gyakorolt előzetes eljárás, stb.
- 146/147 -
Érdekes okfejtéseket találunk a műben az enyhítő körülmények vonatkozásában is, amelyek közül a tanulmány az alábbiakat nevesíti: az elkövető elmezavara, bárgyúsága, búskomorsága, testi betegsége, életkora, neveltetése, részegsége, vagy például szerelmes állapota. Ugyanakkor nem tekinti enyhítő körülménynek a nemesi származást, a büntetlen előéletet, a kár elkövető általi megtérítését, vagy a terhelt kiskorú gyermekeinek nagy számát (megjegyezném, ehelyütt is érezhető konfliktusa az addigi feudális joggyakorlattal).[16]
A büntetendő cselekmények körének meghatározása, jellege pontos képet ad az adott történelmi korszak, azon belül pedig az adott jogi kultúra, annak fejlettségi szintje vonatkozásában. Vuchetich a korszaknak megfelelő bűncselekményeket nevesíti, azokat pontosan definiálja, s a meghatározások során elsősorban a deliktumok pontos megnevezésére, az elkövetési magatartások leírására, valamint az elhatárolási kérdésekre fókuszál.
Az állam elleni bűncselekményeket kiemelt kategóriaként kezeli, ezen belül nevesíti a felségsértést, a pártütést és a hűtlenséget. Külön bűncselekményi típusként definiálja az erőszakot, amely "mindenféle olyan támadás, kényszerítés, erőszakoskodás, amelynek nem lehet ellenállni, és vagy személy ellen, vagy dolog ellen irányul."[17]
További kategóriák: bűnpártolás, emberölés (azon belül pl. bérgyilkosság, álnok gyilkosság, méregkeverés, rokongyilkosság), erőszakos testi sértés, emberrablás, erőszakos paráznaság, becsületsértés, lopás, rablás, vétkes tékozlás, gyújtogatás, várfeladás, hamis eskü, házasságtörés, kettős házasság, prostitúció, vérfertőzés, stb.
A tankönyv érdekes didaktikai módszere, hogy nemcsak az egyes bűncselekményekkel kapcsolatos dogmatikai kérdéseket tisztázza, hanem valamennyi esetében meghatározza a büntetések kiszabásával kapcsolatos elvi kérdéseket is.
A tankönyv második kötete a "Gyakorlati Büntetőjog" címet viseli és lényegében a büntetőeljárással, illetőleg a büntetések végrehajtásával kapcsolatos elveket tárgyalja. Ennek körében a szerző rögzíti, hogy az eljárásnak alapvetően három szakasza van: 1. a büntetőügy megismerése; 2. a határozás, illetőleg 3. a végrehajtás.[18] E trichotom felosztás lényegében a mai eljárási szakaszok vonatkozásában is adott, igaz, más elnevezéssel (nyomozati - ügyészi - bírósági szakasz).
Vuchetich példaként említ olyan eseteket is, amikor az általános eljárási szabályoktól eltérő normákat kell alkalmazni a bűncselekmény "nemére", vagy az elkövető
- 147/148 -
személyére tekintettel. Ezeket a szerző "korlátozott" igazságszolgáltatási eseteknek nevezi,[19] valójában előképét adja a mai szabályozásnak, amennyiben a büntetőeljárási törvény által meghatározott külön, illetőleg különleges eljárásokra gondolunk.
A XVIII-XIX. század fordulóján is megérett a gondolat a bírósági munka differenciálásának szükségességére. Ennek szellemében tárgyalja a szerző azon elhatárolási ismérveket, amelyek a mai napig is megkülönböztetik a büntetőbíróságok, illetőleg a polgári bíróságok alapvető eljárási sajátosságait. A különbségek az alábbi szempontok szerint írhatók le: 1. az eljárás tárgya; 2. az eljárás módja; 3. a bírói aktivitás, illetőleg 4. a bizonyítási szabályok. Ebben a tekintetben számára is megszületik a felismerés, miszerint a büntető igazságszolgáltatás kizárólag bűncselekmények esetére korlátozható; abban a hivatalból történő eljárás a meghatározó; a bírák aktivitása lényegesen nagyobb, hiszen azt nem korlátozza a "felek" polgári ügyekben tapasztalható rendelkezési szabadsága (beleértve a bizonyítékok elfogadása, illetőleg elismerése körében tett esetleges jognyilatkozataikat).[20]
A szerző tanulmánya mindazon eljárási alapelveket rögzíti, amelyek a mai modern eljárási kódexekben is megtalálhatóak. Többek között leszögezi, hogy kellő körültekintéssel kell lefolytatni a bizonyítási eljárásokat, mivel a büntetőügyek az ember legértékesebb jogait érintik. Külön hangsúlyozza az ártatlanság vélelmének fontosságát, amelynek indokaként az embernek a veleszületett, jó hírnévhez fűződő jogát jelöli meg.[21] Kiemeli a védelemhez való jog fontosságát is, amelyet az egész eljárás immanens részeként aposztrofál, s amelyről a bíróság a terhelt lemondó nyilatkozata esetén is köteles gondoskodni.[22]
E fejezetben ismét számos olyan megállapítással találkozunk, amelyek máig ható princípiumokat rögzítenek (pl. az eljárási funkciók megosztásának a szükségessége, a társasbíráskodás elve, a laikus elem részvételének lehetősége, stb.).
Az elemzés mindenekelőtt a bíróságok összetételére vonatkozó álláspontok kifejtésével indul, amelynek kapcsán a szerző a tanácsban történő ítélkezés mellett teszi le a voksát. E konstrukcióban az "igazságot osztó személyek között kimagaslik a bíró, de bírónak nemcsak az ítélkező tanácsülés elnökét és előadóját tekinti, hanem valamennyi ítélkezésben részt vevő és szavazati joggal rendelkező személyt is. Az ítélkező
- 148/149 -
ülés elnökét kiváltképpen bírónak nevezi, vagyis ő az igazságszolgáltatás gyakorlására közhatalommal felruházott személy, a többieket bírótársaknak titulálja, "akik máskülönben a különféle összetételű ítélkező üléseken saját nevüket jegyezve: ülnökök, szenátorok."[23]
Vuchetich meghatároz a hivatásos bírákkal kapcsolatos egyéb követelményeket is, így a hazai jog elméleti és gyakorlati ismeretét, az erkölcsi tisztaságot, az emberi lélek mély ismeretét, a nemesi jogok gyakorlására való jogosultságot, illetőleg - a terhelt vallomása során - a törvényes eszközök alkalmazását.
Fontos megjegyezni, hogy a tanulmány már ismeri a kivételes (különös) hatáskör fogalmát is, amelynek lényege, hogy a terhelt személyes tulajdonságainak, vagy az ügy tárgyának függvényében csak egy adott bíróság járhat el - így pl. egyetemi polgárok esetében a Királyi Tudományegyetem Törvényszéke, hamis eskü esetén pedig az egyház ítélkezett.[24]
Az eljárás további alanyai körében a szerző különbséget tesz a főszemélyek (vádló, terhelt), illetőleg a mellékszemélyek (védő) kategóriája között. A vádló definíciója kapcsán már találkozhatunk a "törvényes vád" elvének kezdeti meghatározásával, illetőleg az azzal kapcsolatos összefüggésekkel is, hiszen a mű a vádlót olyan eljárási alanyként definiálja, "aki a valaki által elkövetett bűncselekmény miatt [az ügyet] törvény elé viszi és bizonyít."[25]
A terhelt fogalmának meghatározása még inkább hasonlatos a jelenleg hatályos eljárási törvényünk rövid, de annál egyértelműbb definíciójához: az, "aki ellen valamilyen bűncselekmény gyanúja miatt eljárnak."[26] A terhelt kötelezettségei vonatkozásában a szerző mindenekelőtt az eljárási cselekményeken való jelenlétet nevezi meg, mindazonáltal már ismeri annak lehetőségét is, hogy az eljárásokat - adott esetben - annak távollétében folytassa le a bíróság.[27]
A kategorizáció talán legszembetűnőbb vonása a védő mellékszemélyként való megjelölése, amely egyfelől kifejezi a korra jellemző, s "a mérleg nyelvét" kissé a vádhatóság - mint állami szerv - irányába "billentő" felfogást. A védő funkciójával kapcsolatban kiemeli azt is, hogy nyilvánvaló bizonyítottság esetén lehetőleg törekedjen a tényállás felesleges vitatásának elkerülésére, inkább "esdekeljen a bírónál igazságosságért és a fejedelemnél kegyelemért."[28] Megjegyezném ugyanakkor, hogy a védő jogai és kötelezettségei tekintetében a mű valamennyi releváns tényezőt megemlíti, tehát mindazokat, amelyek tulajdonképpen a mai büntetőeljárási törvényben, illetőleg az ügyvédekre vonatkozó etikai szabályzatban is megtalálhatóak, így: 1. a törvényes és tisztességes eljárás követelményét; 2. a bíróság "kijátszásának" tilalmát; 3. a terhelt
- 149/150 -
felelősségét mentő, avagy enyhítő körülmények feltárásának szorgalmazását; 4. a világos stílusra való törekvést; 5. a tartózkodást a felesleges felszólalásoktól stb. Ezeket az elveket a szerző természetesen a korabeli nyelvezettel fogalmazza meg, de lényegüket tekintve a mai napig is áthatják az ügyvédi munka lényegét.[29]
A tanulmány a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos garanciális szabályokat is rögzít, miszerint: 1. az előzetes fogvatartás "nem fajulhat büntetéssé"; 2. az ilyen intézkedéseket lehetőleg minél kíméletesebben kell végrehajtani, illetőleg 3. nemesek csak felségsértés esetén tartóztathatóak le.[30]
A korszak egyik jellegzetes dokumentuma az ún. oltalomlevél, amely "a terheltnek tett közhitelességű ígéret, amely őt a börtöntől és az őrizetbevételtől mindaddig oltalmazza, míg ellene a büntetőítéletet meg nem hozzák." E konstrukció lényegében a mai országgyűlési képviselőket is megillető mentelmi jog ősének tekinthető, amelyet a király adományozott a kérelmező részére, de minden esetben szükség volt arra, hogy a Magyar Királyi Udvari Kancellária az uralkodót előzetesen tájékoztassa a bűncselekmény jellegéről.[31]
A Vuchetich által "vizsgálati szakasznak" nevezett periódus megindulásának alapjául az alábbi okok szolgálhatnak: 1. sok ember beszéde a bűncselekmény megvalósításáról (ld. köztudomású esetek); 2. tettenérés; 3. a beismerés; 4. feljelentés vagy ahogy a szerző írja - beárulás.[32] Érdekességképpen megjegyezném, hogy a tanulmány külön nyomozati módszerekről beszél az élet és testi épség elleni, a polgárok tulajdonát sértő, illetőleg a nyom nélküli bűncselekmények esetére, ezáltal lényegében egyfajta kriminalisztikai jellegű okfejtést is tartalmaz.
Elemzésének egyik fő alapját a "gyanúokok" meghatározása és kategorizálása képezi: ennek megfelelően különbséget tesz a cselekményre, illetőleg az elkövetőre vonatkozó, illetőleg - bizonyító erő alapján - "közeli és távoli gyanúról." Ezen túlmenően külön nevesíti azokat a körülményeket, amelyek a jelenleg hatályos Btk.-ban is szerepelnek (nyereségvágy, előre kiterveltség), igaz, e minősítő tényezőkre még a korabeli kezdetleges szóhasználattal utal.
A bizonyítási eljárással kapcsolatban a tanulmány az anyagi igazság kiderítésének, a teljes, minden kétséget kizáró bizonyítottsági szint elérésének kötelezettségét fogal-
- 150/151 -
mazza meg a bíróságokkal szemben, s mindezt az alábbiakkal indokolja: "ha ugyanis már a polgári ügyekben is az alperes marasztalásához teljes bizonyításra van szükség, annál inkább szükség van erre a büntetőügyekben, amelyekben életről, szabadságról és a polgárok javainak az elvételéről van szó."[33]
A bizonyítékok értékelése vonatkozásában ugyancsak rögzíti azt az elvet, miszerint "az egyes bizonyítékokat nem külön-külön, hanem a vizsgálat teljes folyamatában és összefüggésben kell értékelni."[34] Megjegyezném ugyanakkor, hogy a mű a teljes bizonyításhoz elegendőnek tartja a bírói szemlét, valamint a terhelt és legalább két tanú aggálytalan vallomását.[35]
A terhelti kihallgatások kapcsán felhívja a figyelmet az ún. "ravasz kérdések" kategóriájára, amelyeket a hibás vizsgálati módszerek körébe sorol, ennélfogva eljárási hibának tekint: ennek megfelelően nem engedhető meg az, hogy 1. a bíróság úgy kérdezzen, hogy azzal egyben a választ is sugallja, illetőleg 2. a terhelttől - csalárd szándékkal - túl gyorsan kérdezzenek (mindezzel ugyanis megzavarják vallomása előadásának átgondolásában).[36]
A szerző a büntetőítélet érvényességi kritériumaiként az alábbi szempontokat jelöli meg: 1. az illetékes bírónak kell meghoznia; 2. a határozathozatalnak teljes ülésben kell megtörténnie (tehát valamennyi, a törvény által meghatározott létszámú bíró jelenlétében); 3. az eljárási alanyok által előadott nyilatkozatokon, illetőleg az általuk előterjesztett bizonyítékokon kell alapulnia; 4. tartalmaznia kell az elítélt nevét, az elkövetett bűncselekményt és a kiszabott büntetést.
Külön foglalkozik a bírói mérlegelés problematikájával, amely az ítélethozatal alapja, s amelynek módszertani kérdései egyébiránt a mai napig foglalkoztatják a bíróságokat, illetőleg a jogtudomány képviselőit. A szerző szavaival élve e folyamat nem más, mint "az ellentmondó mozzanatok kölcsönös megvitatása", amelynek "teljes alapossággal és komolysággal kell megtörténnie." A tanulmány külön kiemeli a döntési demokrácia fontosságát, amelynek alapján minden bírónak azonos szavazati jogot és teljes véleménynyilvánítási szabadságot kell biztosítani.
Értékes része a műnek az a néhány sor, amely speciálisan meghatározza a felmentés jogcímeit: ennél fogva "ha a bűncselekménnyel gyanúsított az ellene szóló érveket alaposan semlegesítette és meggyengítette, jogerősen az egész ügy alól felmentendő, minthogy az ártatlanságát kielégítően igazolta [...]".[37]
- 151/152 -
A szerző a fellebbezést olyan jognak tekinti, amelynél fogva az érintett személy (személyek) az alacsonyabb fokú bíróság által hozott ítéletet "megítélés végett" a felsőbb bíróság elé terjeszthetik. Nem vonja kétségbe az elítélt ehhez fűződő jogát, s mindezt azzal az általános kritikával indokolja, miszerint "[...] az alsófokú bíróságok a rájuk tartozó feladatokat elhanyagolják, és a vizsgálat vagy a döntés során szándékosan vagy hanyagságból nemritkán hibáznak."[38]
A fellebbezés mellett említést tesz a "felfolyamodás" jogintézményéről, amely a mai kegyelemhez hasonlatos lehetőség, s amely "a büntetőbíró útján a fejedelemhez intézett törvényes esdeklés, hogy az elítéltet fenyegető büntetés vagy hatálytalaníttassék, vagy enyhíttessék."[39] A szerző az elhatárolás alapjaként a címzetti kört jelöli meg: fellebbezés esetén ugyanis a felsőbb bírósághoz, míg felfolyamodás esetén közvetlenül a felséghez fordul a terhelt.
Vuchetich életművében - még ha elvétve is, de - felfedezhetőek a retributív (megtorláson és elrettentésen alapuló) büntetőpolitikai szemlélet korabeli jegyei, különösen a már elítélt személyek büntetéseinek végrehajtási szabályai vonatkozásában. A szerzőnek ennél fogva például nincs kifogása azon gyakorlat ellen, hogy az akasztott elítéltet addig hagyják a bitófán lógni, amíg a szervezete a levegőn fel nem bomlik, ezen kívül általánosságban leszögezi, hogy az elítélteket nem illeti meg olyan temetés, mint a tisztességes embereket.[40] Ugyancsak nem kifogásolja a statáriális eljárásokat sem, de csak bizonyos ügycsoportok tekintetében, konkrétan "rablás, rablógyilkosság, gonoszságból okozott tűzvész, illetőleg fosztogatással egybekötött útonállás" esetén.[41]
A tárgyalt korszak bővelkedik büntetőjogi irodalomban: Szlemenics Pál (1783-1856) Magyar Fenyítőtörvénykönyve (1836) már az anyagi jog önállósítására alapoz, ugyanakkor a büntetések végrehajtása vonatkozásában még egyértelműen a megtorlásra helyezi a hangsúlyt. Szokolay István (1822-1904) "Büntetőjogtan" c. műve (1848) a teljes anyagi és eljárási jogot magában foglalja, és elsőként definiálja a "jogbiztonság" fogalmát. Szemere Bertalan (1812-1869) 1839-ben fejti ki nézetét a halálbüntetésről, a büntetések lényegét, mibenlétét természetjogi alapokon vizsgálja. Szalay László (1813-1864) "Codificatio" c. munkája az anyagi jog kérdéseivel foglalkozik, a "Büntetőeljárásról, különös tekintettel az esküdtszékekre" c. értekezése pedig a mo-
- 152/153 -
dern polgári perjogi elveknek az adoptálását sürgeti, analitikus vizsgálati módszerek felhasználásával.[42]
Bármelyik tanulmányról is legyen szó, valamennyi esetében érezhető Vuchetich hatása, hiszen az anyagi, illetőleg eljárási jog dogmatikai rendszerének olyan alapjait fekteti le, amelyek viszonyítási alapként minősülnek a későbbi szakirodalmak esetében is. Nem vonható kétségbe tehát, hogy az "Institutiones iuris criminalis Hungarici" esetében korszakalkotó munkáról van szó. Király Tibor szavaival élve: "a magyar joggyakorlat tudományos igényű összefoglalásáról, és alapvető, az embert az inkvizíció puszta tárgyaként szereplő passzív terheltségi pozíciójából kiemelő, új humánus büntetőjogi szemlélet érvényesítéséről. Egy olyan műről, mely kísérletet tesz a magyar praxis és a felvilágosodás fő tételeinek összeegyeztetésére."[43]■
- 153 -
JEGYZETEK
[1] Belovics Ervin - Geller Balázs - Nagy Ferenc - Tóth Mihály: Büntetőjog I. HVG-Orac, 2012. 45-46.
[2] Dissertatio inaug. iuridica de culpa a mandatario praestanda (1790); De origine civitatis. Cassoviae (1802); Conspectus legum criminalium apud hungaros ab exordio regni corum in Pannónia usque ad hodiernum diem conditarum (1805); Oratio funebris qua Paula Hajnik III. idus Decembris a. 1809. defuncto parentavit. Pestini in aedibus universitatis idibus Decembris (1811); Positiones ex jura civili romano et jure criminali, quas in regia scient. universitate Pestinensi publice propugnandas suscepit Ant. Blarazin a. 1814. ex praelectionibus M. V. Pestini; Institutiones juris criminalis Hungarici, in usum academiarum regni hungariae (1819); Elementa juris feudalis (1824)
[3] Vuchetich Mátyás: Az Intitutiones Iuris Criminalis Hungarici első része. In: Máthé Gábor - Mezey Barna (szerk.): Vuchetich Mátyás: A magyar büntetőjog rendszere. I. könyv. Elméleti büntetőjog. Lajosmizse, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010.7.
[4] Vuchetich i. m. 8.
[5] Vuchetich i. m. 79.
[6] Vuchetich i. m. 75.
[7] Vuchetich i. m. 111.
[8] Vuchetich i. m. 118-119.
[9] Vuchetich i. m. 10.
[10] Vuchetich i. m. 178.
[11] Vuchetich i. m. 182-183.
[12] Vuchetich i. m. 127.
[13] Vuchetich i. m. 128-129.
[14] Vuchetich i. m. 135.
[15] Vuchetich i. m. 9.
[16] Vuchetich i. m. 63.
[17] Vuchetich i. m. 268.
[18] Vuchetich: A büntetőprocessus koreszerűsítése a magyar jogban. In: Máthé Gábor - Mezey Barna (szerk.): Vuchetich Mátyás: A magyar büntetőjog rendszere. II. könyv. Gyakorlati büntetőjog. Lajos-mizse, Magyar Hivatalos Közlönykiadó,2007. 36.
[19] Vuchetich i. m. 36.
[20] Vuchetich i. m. 37.
[21] Vuchetich i. m. 1G.
[22] Vuchetich i. m. 11.
[23] Vuchetich i. m. 41-42.
[24] Vuchetich i. m. 54-55.
[25] Vuchetich i. m. 45.
[26] Vö.: A terhelt az, akivel szemben büntetőeljárást folytatnak (Be. 43. § (1) bek.).
[27] A szerző ebben az esetben "hirdetményi eljárás" lefolytatását teszi szükségessé, amelynek lényege, hogy amennyiben a terhelt három egymást követő idézés ellenére sem jelenik meg, akkor a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján dönt a bíróság. Vuchetich i. m. 250.
[28] Vuchetich i. m. 225.
[29] Vuchetich i. m. 224-225.
[30] Vuchetich i. m. 89.
[31] Vuchetich i. m. 253.
[32] Vuchetich i. m. 67- 68.
[33] Vuchetich i. m. 233.
[34] Vuchetich i. m. 234.
[35] Vuchetich i. m. 234.
[36] Vuchetich i. m. 102-103.
[37] Vuchetich i. m. 240.
[38] Vuchetich i. m. 244-245.
[39] Vuchetich i. m. 256.
[40] Vuchetich i. m. 12-13.
[41] Vuchetich i. m. 256.
[42] Belovics-Gellér-Nagy-Tóth i. m. 47-48.
[43] Vuchetich i. m. 12-13.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus (PPKE JÁK).
Visszaugrás
