A téma feltétlenül indokolja, hogy rövid történeti jellegű felvezetővel kezdjem a tanulmányt. Néhány, a második világháború előtt kihirdetett magyar kormányprogramból idézek.
"A közigazgatás tekintetében, tulajdonképpen egy nagyobb közigazgatási reformra volna szükség." (gróf Teleki Pál, 1920) "A közigazgatásban általában érvényesíteni kívánjuk a takarékosság és a racionalizálás követelményeit. [...] A kormány értékeli, és nagyra becsüli az önkormányzati gondolatot, és örömmel támogat is minden olyan törekvést, amely az önzetlen közszolgálat elvét kívánja az autonómiák szolgálatába állítani." (Darányi Kálmán, 1936) "Nem osztom azok nézetét, akik folyton csak kritizálják a magyar közigazgatást. A közigazgatás nagy feladatokat hajtott végre. [...] Én községi jegyzői irodában kezdtem meg közigazgatási pályafutásomat, nekem ez a jogcímem is megvan, hogy róluk beszéljek (a községi jegyzőkről - F. A.)" (Kállay Miklós, 1942)[1] A hasonló idézetek sora még hosszasan folytatható lenne. Mindezzel csupán azt kívántam szemléltetni, hogy a magyar miniszterelnök hagyományosan foglalkozik, "törődik" a közigazgatás szervezetével, intézményrendszerével, működésével, és nem kizárólag a közigazgatás által ellátott feladatokkal, funkciókkal.
A kormányfő közigazgatásban betöltött pozíciója alapján talán nem is tehet másként. A korabeli kormányzati szisztémát jogi aspektusból vizsgálva, Magyary Zoltán a következő megállapításra jutott: "A miniszterelnök elnököl a miniszterek tanácsában. Ott az a szerep illeti meg, mint minden gyülekezet elnökét: a tanácskozást vezeti, a kérdést döntésre felteszi, a határozatokat kimondja, de főnöki jogai a miniszterek felett nincsenek, nekik nem parancsolhat, ellenükre nem dönthet, tehát csak primus inter pares."[2] Magyary azt is hozzáteszi, hogy ebben a kabineti típusú kormányrendszerben a közigazgatás legmagasabb főnöke gyakorlatilag a kormány és a miniszterek, a miniszterelnöknek viszont ilyen hatásköre nincs. Húsz évvel később - kissé talán meglepő módon - Szamel Lajos is hasonló következtetésekre jut: "A miniszterek vízszintes (horizontális) alárendeltjei a minisztertanácsnak s ebben a pozícióban a jogszabályok rendelkezéseinek és a minisztertanács határozatainak megfelelően vezetik az államigazgatásnak feladatkörükbe tartozó ágait és irányítják az alájuk rendelt szervezetet."[3] Szamel még csak említést sem tesz arról, hogy a miniszterelnöknek - ebben az összefüggésben - bármely funkciója is lenne.
Az utóbbi időszakban viszont, ellentétben a közjogi hagyományokkal, éppen az figyelhető meg Magyarországon, hogy a miniszterelnök a kormányzati tevékenység gyakorlásában, a kormányzati politikai meghatározásában[4] egyre erőteljesebben önálló (jog) intézményként jelenik meg, mintegy háttérbe szorítva magát a Kormányt is. Gyakran tapasztalható, hogy külön-külön jelenik meg a miniszterelnök és a Kormány kormányzati szerepvállalása, méghozzá oly módon, hogy a Kormány (és az adott miniszter) a szó szoros értelmében - kisebb-nagyobb lemaradással - "követi" a miniszterelnök által megfogalmazott kormányzati célkitűzéseket.
A miniszterelnök szerepének és tevékenységének megváltozása, önállósodása sokféle következménnyel járhat, beleértve a magyar közigazgatás szervezetére és működésére gyakorolt hatásokat is. Kérdéses, vajon közjogi szempontból mennyiben magyarázhatóak a közigazgatás legfelsőbb szintjén bekövetkezett változások? A hatályos jogi szabályozásból egyértelműen következnek-e a fent említett folyamatok? A következőkben ezekre, és az ezekkel összefüggő kérdésekre igyekszem feleleteket találni.
A miniszterelnök jogállását alapvetően meghatározza, hogy a "miniszterelnököt a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés tagjai többségének szavazatával választja." E rendelkezésből kiolvasható egyrészt, hogy a miniszterelnök a parlament (és közvetve a nép) felhatalmazása alapján gyakorolja hatalmát, másrészt az Országgyűlés általi megválasztással a törvényhozás miniszterelnök személyének (és a kormányprogramnak) - alkotmányjogi értelemben vett - bizalmat szavaz.
A kormányfő (és a Kormány, illetve annak tagjai) szorosan kötődik az Országgyűléshez, felelősek annak. A miniszterek is a parlamentnek felelősek, annak ellenére is, hogy a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki őket. Az Alkotmány rendelkezéseiből egyértelműen kitűnik, hogy az állam működéséhez kapcsolódó lényeges feladat- és hatásköröket a Kormány gyakorolja, nem a minisz-
- 167/168 -
terelnök. [35. § (1) bekezdés] A miniszterelnök tevékenysége ezeknek a feladat- és hatáskörök gyakorlásával szorosan összefügg, hiszen a miniszterelnök vezeti a Kormány üléseit, gondoskodik a Kormány rendeleteinek és határozatainak végrehajtásáról [37. § (1) bekezdés], de kiemelkedő szerepe - legalábbis az Alkotmány idevágó szakaszai - alapján egyértelműen a Kormánynak mint testületnek van.[5]
A központi államigazgatási szervekről, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló 2006. évi LVII. törvény (Kszt.) ezen a struktúrán "finomít", méghozzá érezhetően a miniszterelnök "javára". A Kszt. megerősíti a kormányfő helyzetét a Kormányon belül és azon "kívül" is, méghozzá több összefüggésben. Kimondja a törvény, hogy a "miniszterelnök a Kormány programjának keretei között meghatározza a Kormány politikájának általános irányát". [14. § (1) bekezdés] Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a kormányzati politikát végeredményben a miniszterelnök akarata határozza meg. Ez a szabály véleményem szerint azért nagy jelentőségű, mert tulajdonképpen az egyetlen kifejezett jogszabályi alap, mely utal a miniszterelnök kiemelkedő szerepére a kormányzásban. Azt hozzá kell tenni viszont ehhez a rendelkezéshez, hogy a miniszterelnök által meghatározott kormányzati politika érvényesítésének (megvalósulásának) megvannak a maga további - nem jogi - előfeltételei. Ezek: a parlamenti frakciófegyelem; a kormányzó pártok a parlamentben a kormányfő szigorú kontrollja alatt állnak; jó kapcsolat a kormánypárttal; ha vannak koalíciós partnerek, azokkal megfelelő viszony megléte.[6] A Kszt. hivatkozott szakaszának második bekezdése is biztosítja, illetve megerősíti a miniszterelnök önálló funkcióit. E szerint a "miniszterelnök az (1) bekezdésében meghatározott feladatkörében eljárva a miniszterek, valamint a Kormány irányítása alatt álló szervek vezetői számára normatív utasítás kiadásával feladatokat határozhat meg."
A miniszterelnök az autonóm jogállású szervek vezetői kivételével az államigazgatási szervek valamennyi vezetője részére kibocsáthat normatív utasítást. Ez pedig a közigazgatás szempontjából roppant fontos hatásköre a miniszterelnöknek, de nem az egyetlen. A miniszterelnök számos központi szerv vezetője tekintetében gyakorolja a kinevezési és felmentési jogokat, hasonlóan a közigazgatási hivatalok vezetői esetében is. (E személyzeti jogosítványokra a későbbiekben még visszatérek.) Normatív utasítás kibocsátásának joga, valamint a személyzeti jogosítványok alapján kijelenthető, hogy az államigazgatás tekintetében a miniszterelnök is kifejt irányítási tevékenységet, nem csak a Kormány - holott az Alkotmány erre utaló rendelkezést nem tartalmaz.
Az, hogy a kormányfőnek kiemelkedő a szerepe a kormányzati politika irányvonalainak meghatározásában és a miniszterek is e keretek között, miniszterelnöki irányítás mellett végzik tevékenységüket, egyértelműen a német kancellári[7] típusú rendszerhez teszi hasonlatossá a magyar kormányzati szisztémát[8], de nem alkotmányos, hanem csupán a törvényi szabályozás szintjén. Magyarországon a kormányzati politika meghatározásában, az Alkotmány értelmében ugyanis - erre a Kszt. is utal - az Országgyűlésnek is fontos szerepe van, hiszen a miniszterelnök megválasztásával együtt a kormányprogramról is dönt.[9]
Ugyancsak a miniszterelnök közigazgatásban betöltött jelentőségét igazolja a Miniszterelnöki Hivatal "létezése", feladat- és hatásköre, valamint szervezete és működése. A Kszt. értelmében a Miniszterelnöki Hivatal a miniszterelnök munkaszerve, a Hivatal tevékenységét a miniszterelnök irányítja, illetve a szervezeti és működési szabályzatát a miniszterelnök adja ki. A Miniszterelnöki Hivatal tehát a miniszterelnök közvetlen irányítása mellett látja el a Kszt.-ben megjelölt feladatait: közreműködik a Kormány társadalmi-gazdasági stratégiájának kialakításában; a Kormány és a miniszterelnök döntéseinek, valamint a kormányprogram célkitűzéseinek megfelelően gondoskodik a kormányzati tevékenység stratégiai irányításáról és összhangjának biztosításáról, a döntés-előkészítésben az összkormányzati érdekek érvényesítéséről; a Hivatal ellátja a Kormány testületi működésével kapcsolatos feladatokat. (Kszt. 30. §)
A Miniszterelnöki Hivatalról, valamint a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter feladat- és hatásköréről szóló 176/2007. (VII. 1.) kormányrendelet a fentieken kívül további kiterjedt jogköröket biztosít a Hivatalnak a kormányzati politika előkészítésében, összehangolásában, a kormányzati döntések végrehajtásában, a végrehajtás megszervezésében, illetve bizonyos szervek irányításában, valamint az egész közigazgatás tekintetében is gyakorol bizonyos hatásköröket. A Hivatal, illetve a Hivatalt vezető miniszter e feladat- és hatásköröket is a miniszterelnök közvetlen irányítása mellett látja el.
A miniszterekkel összefüggésben a Kszt. rögzíti, hogy "a miniszter a Kormány általános politikájának keretei között vezeti a minisztériumot; e feladat-
- 168/169 -
körében irányítja az államtitkár tevékenységét, valamint dönt a hatáskörébe utalt ügyekben". Ahogy korábban idéztem, "a Kormány politikájának általános irányát" a Kszt. értelmében a miniszterelnök határozza meg, és a miniszterelnök e feladatkörében eljárva a "miniszterek számára normatív utasítás kiadásával feladatokat határozhat meg".
A Kszt. alapján tehát a miniszterek tevékenysége közvetlenül a miniszterelnökhöz, és nem a Kormányhoz kötődik. Itt is megjegyzem azonban, hogy csak a törvényi szabályozás alapján vonható le ez a következtetés, az Alkotmány rendelkezései alapján nem állja meg a helyét.
A kormányfői és a miniszteri funkciók - ebben az összefüggésben - csak annyiban hasonlatosak egymáshoz, hogy mindkettő saját tevékenységéért az Országgyűlésnek felelősséggel tartozik, illetve még annyiban, hogy valamennyien e tevékenységüket ún. állami vezetői szolgálati jogviszony keretében látják el. Ami a felelősséget illeti, a "Kormány tagját azonnali politikai felelősség terheli. E felelősség úgyszólván parttalan: kiválthatja alkotmánysértés, eredménytelen működés, de akár politikailag káros nyilatkozat is. A felelősség érvényre juttatásában kiemelkedő szerepe van a miniszterelnöknek (kiemelés tőlem - F. A.), aki egyetlen hibáért is kezdeményezheti a miniszter felmentését, de ha indokoltnak látja, a sorozatos alkotmány- vagy törvénysértéseket elkövető minisztert is funkciójában tarthatja. A miniszternek az Országgyűléssel szemben fennálló politikai felelőssége mindaddig "nyugvó" felelősség, amíg a Kormány parlamenti többségre támaszkodhat."[10]
A miniszterelnök irányítási jogköréről az előzőekben már értekeztem. Természetesen a miniszter is gyakorol irányítási (és felügyeleti) jogköröket a közigazgatásban, hiszen lehetnek személyzeti, ellenőrzési, utasításadási, beszámoltatási és aktus-felülvizsgálati jogai, hatáskörei egyaránt.[11]
A miniszterelnök és a miniszterek befolyása jelentősnek mondható mind a közigazgatás (ezen belül is az államigazgatási alrendszer) működésére, mind a személyzetére. A közigazgatás szervezetére viszont közvetlen hatása nincs a miniszterelnöknek és a miniszternek sem, ugyanis a szervezetalakítási jogok - az Alkotmány alapján - az Országgyűlést és a Kormányt illetik meg. (Az elmúlt időszakban ennek ellenére is előfordult, hogy miniszterek gyakoroltak kvázi-szervezetalakítási "jogokat".) A közigazgatás működésében a miniszterelnök és a miniszterek tevékenysége főként stratégiai szempontból kiemelkedő. Normatív aktusok (rendeletek és az állami irányítás egyéb jogi eszközei) kibocsátásával főként a minisztereknek van lehetőségük a közigazgatás megfelelő ágazatát komplex módon irányítani. Természetesen a miniszterelnök formálisan és informálisan is érvényesítheti elképzeléseit valamely, az ágazatot érintő kérdésekben (pl. normatív utasítás segítségével).
A stratégiai irányítás mellett még mindig nagy számban fordul elő, hogy a miniszterek nagyobb jelentőségű, konkrét ügyekben, esetleg hatósági ügyekben járnak el, jellemzően másodfokon, de az elsőfokú hatáskör sem abszolút kuriózum. Az ilyen operatív jellegű döntések is hatással vannak az alárendelt szervezet működésére, hiszen befolyásolják, alakítják a (hatósági) jogalkalmazó tevékenységet. Az egyedi, de főként a normatív aktusok tehát alakítják a közigazgatás működését, de nem feltétlenül kedvező irányban.
A "minisztériumi, valamint az egyéb központi állami szervektől származó, jogi iránymutatást tartalmazó leiratok, körlevelek, útmutatók, állásfoglalások és más informális jogértelmezések, amelyek nem a Jat. garanciális szabályainak betartásával kerülnek kibocsátásra, sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság alkotmányos követelményét. Jogbizonytalanságot teremtenek, kiszámíthatatlanná teszik a jogalanyok, a jogalkalmazó szervek magatartását. Bár a bennük foglalt jogértelmezésnek, jogalkalmazási szempontnak jogi ereje, kötelező tartalma nincs, de mivel az államigazgatás központi szervei bocsátják ki, alkalmasak arra, hogy a címzetteket megtévesszék, s a címzettek kötelező előírásként kövessék azokat. Napjainkban, amikor kivételesen nagy jogalkotási teher hárul a jogalkotó szervekre, s ez lassítja a jogalkotás folyamatát, fennáll a veszélye annak, hogy az államigazgatás központi szervei továbbra is informális eszközökkel próbálják pótolni a jogszabályok hiányosságait."[12] Ehelyütt csak röviden utalok arra, hogy a minisztériumi apparátusnak (a miniszterelnök és a miniszter közvetlen beosztottjainak) jelentős a befolyása a döntések előkészítésében, és így magára a döntésre is. Általánosságban megállapítható, hogy jellemzően a normatív aktusok inkább köthetőek a miniszter személyéhez, míg az egyedi döntések pedig többnyire az apparátustól származnak.
Komoly jelentőségűek a miniszterelnök és a miniszterek személyzeti jellegű döntési hatáskörei. A miniszterelnöknek jellemzően a közigazgatás központi szervei vezetővel kapcsolatban, míg a minisztereket né-
- 169/170 -
hány központi szerv, de jellemzően a területi szervek vezetőinek vonatkozásában illeti meg a kinevezés (és a felmentés) joga. Először is a kinevezés által a miniszterelnök és a miniszter "szolgálatába" - rövid időszak alatt gyorsan vagy fokozatosan - lojális beosztottak kerülnek, olyanok, akik feltétel nélkül elfogadják a döntéshozók személyét és vélhetőleg a legkevesebb ellenállást tanúsítják a döntések végrehajtásában. Ez az eredmény főleg hosszútávon következhet be, tehát, ha a miniszterelnök vagy a miniszter több parlamenti cikluson keresztül is hivatalban marad. Nagy-Britanniában például Margaret Thatcher hosszúra nyúlt kormányfői működése az ún. perszonalizáció elve alapján megváltoztatta a legfelsőbb közhivatalnoki szegmenst, ami azt jelenti, hogy a személyes kapcsolatok és benyomások szerepe a kinevezési döntések meghozatalakor felülértékelődött.[13]
A közigazgatásban elfoglalt helyük alapján mind a miniszterelnökről, mind a miniszterekről megállapítható, hogy eltérő súllyal és módon, de részt vesznek a közigazgatást érintő döntések előkészítésében, illetve meghozatalában. A miniszterelnöknek elsősorban a döntések kezdeményezésében van meghatározó szerepe. A miniszterek pedig széles döntéshozó hatáskörrel rendelkeznek az általuk irányított ágazat tekintetében, a döntések előkészítésében és végrehajtásában betöltött szerepük.[14]
Az Alkotmány 39. § (2) és (3) bekezdése értelmében a Kormány tagjai tevékenységükről kötelesek a Kormánynak és az Országgyűlésnek beszámolni, részt vehetnek és felszólalhatnak az Országgyűlés ülésein. A közigazgatás képviselete ebben az értelemben azt jelenti, hogy a miniszterelnök és a miniszter az alárendelt szervek (ágazat) működéséről is kötelesek beszámolni, illetve beszámolhatnak e tárgykörben az Országgyűlésnek. Első esetben a miniszterelnök, valamint a miniszter interpelláció, vagy azonnali kérdés okán tájékoztatja az Országgyűlést, utóbbinál pedig az általa fontosnak vélt, a közigazgatás egészét, vagy részét érintő ügyben fordul az Országgyűlés plénumához.
A miniszterelnök a közigazgatást (az államigazgatást) csak közvetetten képviseli, ugyanis ő közvetlenül a Kormányt "jeleníti" meg a parlament előtt, a közigazgatást csak annyiban, amennyiben a közigazgatással összefüggő kérdés a Kormány hatáskörét érinti, vagy abba tartozik. (A miniszterelnök valamely helyi önkormányzat döntéseiről nem számoltatható be, de a magyar helyi önkormányzati rendszer működésének törvényességi kérdéseiről már igen.)
A miniszter az irányítása alá tartozó ágazatot képviseli az Országgyűlés és a Kormány előtt. A közigazgatás képviseletének van nemzetközi aspektusa is: az Európai Unió szervei előtt a miniszterelnök és a miniszterek képviselik a magyar közigazgatás egészét, illetve az egyes ágazatokat egyaránt.
A miniszterelnök és a miniszterek felelősségére korábban már utaltam. Ez a - jogilag nehezen definiálható - politikai felelősség szorosan összefügg a miniszterelnököt és a minisztereket terhelő - Országgyűlés előtti - beszámolási kötelezettséggel. A miniszterelnök és a miniszterek tevékenységükért tartoznak politikai felelősséggel, erre utal az Alkotmány.
- 170/171 -
Amennyiben a közigazgatás egészének, vagy valamely ágazatának működési zavarai, sorozatos törvénysértései stb. a miniszterelnök, illetve a miniszter döntéseire vezethetők vissza, az Országgyűlés megvonhatja a bizalmat a miniszterelnöktől. Mivel azonban a politikai felelősség "parttalan", ezért szinte bármilyen okból megállapítható.
A miniszterek politikai felelőssége - eltérően a miniszterelnökétől - kétszintű felelősség. Egyrészt felelősek az Országgyűlésnek, másrészt felelősek a Kormánynak (a miniszterelnöknek) is. A miniszterelnök indokolás nélkül kezdeményezheti a köztársasági elnöknél a miniszter felmentését, ami akár a politikai felelősség megállapítása miatti "szankció" is lehet.
Magyarországon nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a miniszterelnök a kormánytagokhoz képest primus inter pares lenne. Azt sem lehet azonban maradéktalanul állítani, hogy a magyar miniszterelnök kancellári típusú kormányzati tevékenységet lát el.[15] Csupán az állítható teljes bizonyossággal, hogy a miniszterelnök szerepe a kormányzati tevékenységben (beleértve az államigazgatásban betöltött helyét is) az utóbbi időszakban átalakult Magyarországon.
A miniszterelnöknek az Alkotmányban rögzített hatáskörei azt bizonyítják, hogy a kormányfő kiemelkedő közjogi funkciót tölt be a kormányzati rendszerben. Alkotmányos hatáskörei (pl. miniszter személyére javaslatot tesz, vezeti a Kormány üléseit, gondoskodik a Kormány döntéseinek a végrehajtásáról) szorosan kapcsolódnak a Kormány megalakulásához és működéséhez. Az Alkotmány rendelkezései szerintem azt sugalmazzák, hogy a miniszterelnök elsősorban azért meghatározó a kormányzati rendszernek, mert nélküle nem alakulhat meg a Kormány. Amíg nincs Kormány, a miniszterelnök jogosítványai az Országgyűlés és a köztársasági elnök döntéseihez, eljárásához kötődnek.[16] Amint megalakult a Kormány, a miniszterelnök feladatai már e testülethez (eljárásához és döntéseihez) kapcsolódnak. Az Alkotmány VII. fejezetében olyan struktúra alapjai jelennek meg, amelyben a Kormány a meghatározó, a kormányfő pedig összefogja a Kormány döntéshozatali eljárását. Ebben a rendszerben a Kormány működéséhez kapcsolódik a miniszterelnök tevékenysége, és nem fordítva.
A miniszterelnök az állami működés egésze szempontjából kiemelkedő helyet foglal el, de a lényeges hatásköröket a Kormány gyakorolja. Mindez elmondható az államigazgatással kapcsolatos hatáskörök gyakorlásáról is, annyi eltéréssel, hogy megjelennek az Alkotmányban fontos miniszteri jogosítványok is.[17]
A bemutatott egyéb törvényi rendelkezések (többek között a Kszt.) az alkotmányi szabályozáshoz képest - lényeges feladat- és hatáskörök telepítésével - sokkal inkább a miniszterelnök pozícióját erősítik, mint a Kormányét. Ezáltal a miniszterelnöknek az Alkotmányban rögzített egyébként is fontos helyzete tovább erősödik. Mindez azonban nem az Országgyűléssel illetve a köztársasági elnökkel szemben jelentkezik, hanem a közigazgatás működésével kapcsolatosan. Az Alkotmány ezt az utat ugyanis nyitva hagyta.
Ezek a törvényes alapok nem elégségesek ahhoz, hogy a kormányfő személye és tevékenysége háttérbe szoríthassa a Kormányt. Ahhoz azonban elégségesek, hogy - elsősorban nem jogi értelemben - a kormányfő a kormányzati működés élére kerüljön, illetve ott is maradjon, és fontos folyamatokban meghatározza a kormányzati munkát. ■
JEGYZETEK
[1] Forrás: Magyar kormányprogramok 1867-2002. I. kötet. Budapest 2004. 522., 640. és 810. o.
[2] Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás. Budapest 1942. 203. o.
[3] Szamel Lajos: Az államigazgatás vezetésének jogi alapproblémái. Budapest 1963. 141. o.
[4] Petrétei József: Magyar alkotmányjog II. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2001. 128. o.
[5] Sárközy Tamás: Államszervezetünk potenciazavarai. A betegség okai, a beteg állapota, a gyógyulás útjai. Budapest 2006. 141. o.
[6] Petrétei József: Kormányzás és kormányzati rendszer. (In: Válogatott fejezetek a rendszeres alkotmánytan köréből. (Szerk. Kiss László) Pécs 1996. 236. o.
[7] A német alaptörvény 65. szakasza szerint a "szövetségi kancellár meghatározza a politika irányvonalait, és ezért felelősséggel tartozik. Ezen irányvonalak között a szövetségi miniszter saját működési területét önállóan és saját felelősségére vezeti."
[8] Vö. Molnár Miklós: A miniszter az egyes polgári államokban. Magyar Közigazgatás 1990. 7. sz.
[9] Vö. Petrétei József: A magyar kormányzati rendszer főbb jellemzőiről és továbbfejlesztésének egyes kérdéseiről. In: Az állam- és jogtudomány eredményeinek hasznosítása 2. (Szerk. Ivancsics Imre-Kiss László) Pécs 1997. 113. o.
[10] 36/1992. (VI. 10.) AB határozat, Dr. Kilényi Géza alkotmánybíró különvéleménye
[11] Vö. Kszt. 2. § (1) bekezdés
[12] 60/1992. (XI. 17.) AB határozat
[13] Vö. Colin Campbell: A közszolgálat és a demokratikus elszámoltatás. In: Közszolgálat és etika. (Szerk. Gulyás Gyula) Budapest 1997. 185. o.
[14] Bővebben Farkas Imre-György István: Elgondolás a minisztériumi alapstruktúra korszerűsítésére. Magyar Közigazgatás 1990. 6. sz.
[15] Sárközy Tamás: i. m. 140. o.
[16] Ádám Antal: A köztársasági elnök, az Országgyűlés és a Kormány viszonyáról. Magyar Közigazgatás 1991. 11. sz.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
