Magyarországon az alkotmánybíráskodás veszélyeztetett jószággá vált. Az utóbbi időkben az eddig csupán a szakirodalom egyes szegmenseiben támadott alkotmányvédelem létjogosultsága alapjaiban kérdőjeleződött meg. Előbb az alkotmánybírók jelölésére létrejövő, konszenzust követelő parlamenti bizottsági rendszer alakult át[1], majd az Alkotmánybíróság elvesztette a törvények felülvizsgálatára és megsemmisítésre vonatkozó hatáskörének egy részét[2]. A pénzügyi tárgyú törvények érdemi vizsgálatát és megsemmisítését korlátozó alkotmánymódosítás e változtatást azzal indokolta, hogy "a rendszerváltást követően eltelt években, a jogállam első időszakában nagy szükség volt az Alkotmánybíróság jogfejlesztő alkotmányos szerepére. A jogállam megszilárdulásával az alkotmánybíráskodás ilyen széles jogköre mára indokolatlanná vált." Igaz-e, hogy a szilárd jogállamok jellemzője a korlátozott hatáskörű bírói alkotmányvédelem?
Ebben az írásban arra vállalkozom, hogy felvázoljam, mi indokolja az alkotmánybíráskodás létét, és mi magyarázza, hogy a XX. században gombamód szaporodtak el a világban a törvények alkotmányos felülvizsgálatát ellátó intézmények. A két kérdést érdemes elkülöníteni egymástól. Az első arra vonatkozik, hogy milyen indokok magyarázzák a törvényhozás többségi döntéseinek korlátozását. Egy ettől eltérő kérdés, hogy milyen intézmény útján érvényesíthetőek a leginkább ezek az alkotmányos korlátok? Rövid, vázlatszerű írásomat az igazolási kérdésekkel kezdem, azt követően pedig rátérek annak bemutatására, hogy a bírói alkotmányvédelemnek milyen intézményes megoldásai léteznek. A cikk utolsó része e kereteken belül ad értelmet az alkotmánybírósági hatáskörről folyó jelenlegi vitának.
A politikai filozófia és az alkotmányelmélet területén folyamatos a diskurzus arról, miképpen igazolható az alkotmánybíráskodás. Ennek az elméleti vitának a rövid bemutatása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy állást foglalhassunk az alkotmánybíráskodás és a demokrácia kapcsolatáról. Az alkotmánybírósági hatáskörök szélességének vagy korlátozottságának helyességéről ugyanis akkor tudunk ítéletet alkotni, ha rendelkezésünkre áll egy háttérelmélet, az alkotmány és annak intézményeit a legkoherensebb módon magyarázó elmélet az alkotmány védelmére létrehozott intézmény igazolására, s az intézményt érintő alkotmányos rendelkezések értelmezésére. Jeremy Waldron az egyik legismertebb képviselője annak az álláspontnak, amely a demokratikus önkormányzás elvével[3] összeegyeztethetetlennek tartja az alkotmánybíráskodást. Azonban ő is egy olyan társadalmat alapul véve érvel a bírói alkotmányvédelemmel szemben, amelyben a demokratikus intézmények relatíve jól működnek, a törvényhozás tagjai általános választójogon alapuló rendszerben töltik be mandátumukat, a bíróságok a jog uralmát tiszteletben tartva döntenek a polgárok jogvitáiban, a politikai közösség tagjai és hivatalnokai pedig elkötelezettek az egyéni és kisebbségi jogok mellett. A közösség polgárainak a véleménye azonban eltér abban a kérdésben, hogy a jogok iránti elkötelezettség mit foglal magában, és hogy pontosan mi az alapvető jogok tartalma. Waldron érvei szerint az egyet nem értés körülményei mellett a politikai egyenlőség elve azt követeli, hogy az e jogokat érintő kérdésekben olyan, a választóknak felelős intézmény demokratikus eljárása során szülessen döntés, amelyben minden polgár véleménye egyformán számít.[4] Waldron az általános és egyenlő szavazati jogon alapuló, a választóknak felelős intézmények kezében látná biztonságban az alapvető jogok védelmét, és megkérdőjelezi a bírói alkotmányvédelem legitimitását. Álláspontja szerint a nem közvetlenül választott bírói testület általi felülvizsgálat elrejti, hogy egy-egy jogkérdésben (például az abortusz megengedhetőségéről vagy a halálbüntetésről szóló vitában) valójában mi forog kockán, a döntés csupán a precedensek, jogi szövegek és értelmezések hálójában vergődik. Felfogása a demokráciát a mindenkori többség uralmával azonosítja, ezért vélekedik úgy, hogy a választóknak nem felelős bírák nem korlátozhatják a parlamenti többség mozgásterét.
A többségi elv elfogadása azonban önmagában nem zárja ki automatikusan a törvények felülbírálatának a lehetőségét.[5] A képviseleti demokrácia szükségessé teheti a képviselet korlátozását, s a megfelelően kialakított és korlátok közé szorított bírói felülvizsgálat segíthet abban, hogy az elfogadott szabályok valóban megfeleljenek a többségi álláspontnak. A parlamenti mandátumok többségét megszerző pártok ugyanis nem feltétlenül képviselik a választópolgárok többségét. A képviselők több mint ötven százalékának szavazata azonban elegendő arra, hogy a kormányzó többség az akaratának törvényi szabályok formájában érvényt szerezzen. Egyfelől erre olykor egy igen rövid, legfeljebb néhány órás vitát követően sor kerül, ami a minden polgár szempontjának körültekintő vizsgálatát eleve kérdésessé teszi.[6] Másfelől a számszerű többségben lévő képviselők hajlamosak elfeledkezni például az etnikai vagy vallási kisebbségekhez tartozók érdekeiről.
S ez az érv már átvezet John Hart Ely bírálatához, amely szerint az alkotmánybíráskodás feladata, hogy az egyenlő képviselet alapvető elvét számon kérje a jogalkotás folyamatán. Az az eljárás, amely kizárja a kisebbségeket és azok szempontjait a demokratikus folyamatokból, megsérti azt az általánosan elfogadott követelményt, hogy a politikai közösség minden tagjának egyenlő joga van az állam nevében eljárók figyelmére és tiszteletére. Az alkotmányossági felülvizsgálat azért különösen indokolt, mert a népszerűtlen kisebbséghez tartozóknak elenyészően kevés a lehetőségük arra, hogy a normál demokratikus folyamatok útján, például törvénymódosítással orvosolják sérelmüket. Az alkotmány védelmére hivatott bírák ezért valójában a nép hatalmát, a demokratikus döntéshozatalt óvják, amikor védelemben részesítik az egyének alapvető jogait, például a szólás, a sajtó és a szervezkedés szabadságát. A választók szavazataiért küzdő politikusok ugyanis hajlamosak megtenni mindent (ideértve a kritika korlátozását is), hogy korruptságukat és butaságukat elrejtsék a nyilvánosság elől.[7] Ely tehát védelmébe veszi a bírói alapjogvédelmet, amennyiben az a demokratikus eljárás megvalósulását támogatja.[8]
Az alkotmánybíráskodás egy másik irányú igazolásának kiindulópontja az, hogy a politikai közösség többet valósíthat meg céljai közül, ha intézményesíti a törvényhozástól független bírói alkotmányvédelmet. A többségi döntések alkotmányos korlátai a közösség önkorlátozásaképpen működnek, hiszen az egyéni választásokat rosszul összeszervező törvényhozási döntés orvosolását biztosítják. A közösség tehát a saját maga által választott morális alapelvek rögzítésével megkötheti tulajdon kezét, abból kiindulva, hogy elképzelhetőek olyan konkrét döntési helyzetek, amikor ezekhez a közösség által egyébként fundamentálisnak tartott elvekhez nem lesz képes tartani magát. Az alkotmány bírói védelmét ellátó testület szigorú konzisztenciakövetelménynek megfelelő érvelésre kötelezett, ezért jobb eséllyel képes az alkotmányban foglalt normák ellentmondásmentes értelmezésére. A döntések szabad bírálhatósága pedig visszakapcsolja az alkotmánybíráskodást a demokratikus politika folyamatába. A kritikának persze ésszerű alapja kell legyen: rámutathat arra, hogy a jogi érvelés minősége elégtelen, esetleg hogy a jogilag kifogástalan érvelés igazságtalan vagy más módon elfogadhatatlan eredményre vezetett. Így bár a bírákat a választók nem vonhatják felelősségre, ez nem jelenti azt, hogy ne állnának demokratikus kontroll alatt. Ráadásul a parlamenti képviselők nem eszköztelenek egy bírói döntéssel szembeni masszív és tartós ellenszegülés esetén sem. Az alkotmánymódosításra feljogosított többség ugyanis végső soron megváltoztathatja a döntés alapjául szolgáló alkotmányos szabályt. Persze, ha erre könnyedén sor kerülhet, akkor az alkotmány mint alapvető norma biztosan nem képes betölteni a szerepét.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
