Az állami berendezkedés máig ható alkotmányos elvei közül jónéhány már a 18. század folyamán kirajzolódott a polgárosuló Európában. Többségük megjelent az első kartális alkotmányokban is. A 19. század harmadik harmadától pedig Európa demokratikus berendezkedésű országaiban általánosan elterjedt, standardizálódott jóformán valamennyi olyan alkotmányos alapelv, amely napjainkban is meghatározza az alkotmányos állam működésének kereteit. Ez az irány egyes országokban, pl. Közép- és Kelet-Európában a szocialista államiság időszakában hosszabb-rövidebb időre esetleg "megtört", időközi változás egyébként nagyrészt csak abban jelentkezett, hogy a kezdetben többször végletesen megfogalmazott követelmények "racionalizálódtak", hozzáigazították azokat a kormányozhatóság, az állami működés hatékonyságának követelményeihez. Az viszont igaz, hogy ennek következtében esetleg jelentősen átalakult a követelmények érvényesítésének tartalma. Erről volt szó többek között Magyarországon is akkor, amikor pl. 1990-ben az ún. MDF-SzDSz paktum alapján módosították az 1989-ben totális módosítás alá vett 1949. évi Alkotmányt. A tanulmány ezekből kiindulva ad rövid áttekintést az alkotmányfejlődés vezérlő elveiről Európában.
1. Minden modern alkotmányos rendszer kiinduló követelménye a népszuverenitás elismerése. Ez a követelmény a felvilágosodás ideológiája, különösen pedig Rousseau munkássága nyomán került be már az első polgári alkotmányokba is. Az Istentől adott joga folytán szuverén uralkodói államhatalom helyett olyan alkotmányos rendszer épült ki, miszerint az államban a nép a hatalom végső letéteményese. Ez számos következménnyel járt azután a tényleges állami berendezkedésre. Mindenekelőtt azt eredményezte, hogy tért nyert a republikánus gondolat, a monarchiát egyre több országban köztársasági államforma váltotta fel. Egy olyan államforma, amelyben az életre szóló, örökletes, jogilag és politikailag általában felelőtlen uralkodói tisztség helyett a képviselők, vagy a nép által meghatározott időre választott és legalább jogilag felelős államfői tisztséget intézményesítették. Ahol pedig a monarchikus államformát megőrizték, igyekeztek azt összeegyeztetni a népszuverenitás követelményeivel. A korábbi abszolút, illetve korlátozott monarchikus berendezkedést alkotmányos monarchiává alakították át. Egy olyan monarchiává, amelyben az uralkodó elvileg csak a parlament által elfogadott Alkotmányban és törvényekben biztosított jogosítványokkal rendelkezik. De a népszuverenitás elismerésének nagy hatása volt egyebek között arra is, hogy különböző országokban tágabb, vagy szűkebb körben bevezették a népszavazás intézményét, még akkor is, ha ennek realizálhatóságát a későbbiekben - miként 1997-ben nálunk is - esetleg "racionalizálták". Az azonban mind egyértelműbb követelménnyé vált, hogy legalább az Alkotmányt, a népszuverenitás ún. "első aktusát" népszavazással kell megerősíteni. Ettől egy új Alkotmány elfogadásakor Magyarországon is alig lehet majd eltekinteni.
Elsősorban Montesquieu munkássága alapján, az uralkodói hatalomkoncentráció ellenében, az önkény megelőzése és a szabadság biztosítása érdekében került előtérbe a polgári állam szervezetét és működését alapjaiban befolyásoló alkotmányos alapelv, az államhatalmak elválasztásának követelménye. Az az alapelv, hogy az állam három alapvető funkciójának ellátását három különálló hatalmi ágra, a törvényhozó, a végrehajtó, illetve bírói hatalomra kell ruházni. Ezt a követelményt tartalmazták már az első polgári alkotmányok is. Sőt az első modern európai kartális alkotmány, az 1791. évi fran-
- 535/536 -
cia Alkotmány - szemben az USA 1787. évi Alkotmányával - még azt is igyekezett kizárni, hogy a hatalmi ágak bármilyen módon beavatkozhassanak egymás munkájába. Meg kell azonban mondani, hogy a hatalmi ágak "teljes" elválasztása Franciaországban a későbbiekben már nem érvényesült. Úgy is lehetne mondani, hogy enyhült, "racionalizálódott". Akárcsak azokban az európai országokban, ahol a polgári átalakulás menetében francia példára az elvet bevezették és tulajdonképpen ma is alkalmazzák. Célszerűségi okokból elismerték pl, hogy a hatalmi ágak kivételesen elláthatnak "szabály szerint" nem hozzájuk tartozó állami feladatokat (a legnyilvánvalóbb példák az igazgatási rendeletalkotás és szabálysértési "bíráskodás"), illetve a hatalmi ágak ellenőrzést gyakorolhatnak egymás működése felett (pl. a parlament megvonhatja a bizalmat a kormánytól, a bíróságok ellenőrizhetik a jogszabályalkotás és végrehajtás alkotmányosságát és törvényességét). Az államhatalmi ágak elválasztásának követelménye tehát egyre inkább a hatalmak megosztásának és egyensúlyának követelményévé szelídült, alakult át. Mindmáig érintetlen maradt azonban jóformán mindenütt az államhatalmi ágak elválasztása követelményének hatalomkoncentráció kizárását szolgáló tartalma. Éppen ezek miatt az utóbbi időkben több országban inkább az a kérdés került előtérbe, hogy hol vannak, hol lehetnek az azonos természetű, pl. a jogalkotó funkciók különböző hatalmi ágak részéről történő gyakorlásának határai, és ez, valamint valamely hatalmi ág más hatalmi ágak feletti ellenőrzési jogosítványai nem vezethetnek-e új hatalomkoncentráció kialakulásához? Pl. a bíró alkotta jog (precedensjog, stb.) elismerése, a jogszabályalkotás és a közigazgatás bírói ellenőrzése, azaz az alkotmánybíráskodás és a közigazgatási bíráskodás lehetősége nem eredményez-e "bírói állam"-ot, egy új hatalomkoncentrációt a bíróságoknál, anélkül, hogy ezt a helyzetet megfelelő módon ellensúlyoznák? Csak megemlítem, hogy ezekből kiindulva pl. nemhogy ellentmond, hanem éppen megfelel a követelmény tartalmának az a pozitív joggal egyébként teljesen összeegyeztethető hazai álláspont, hogy a bíróságokra és közvetett módon mindenkire kötelező bírói jogértelmező normákat, a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatait is a tőle független Alkotmánybíróság az Alkotmánynak való megfelelőség szempontjából felülvizsgálhassa.
2. A három klasszikus hatalmi ág közül a törvényhozó hatalomra vonatkozó legfontosabb alkotmányos alapelv az általános választójogon alapuló népképviselet, illetve törvényhozó szerv elve. Attól az időtől fogva, hogy a polgári átalakulás menetében mindenütt megszüntették a rendi, csak a társadalom privilegizált, főleg származási, illetve foglalkozási csoportjainak biztosított képviselet rendszerét. Az elvileg általános választójogot különböző vagyoni, jövedelmi, képzettségi, egyhelybenlakási, nemi, stb. "cenzusokkal" az első időkben ugyan még általában nagy mértékben korlátozták (1848-ban, figyelmen kívül hagyva az általános férfi választójogot elismerő svájci és franciaországi szabályozást, pl. - a kiskorúakat is beleértve - Nagy-Britanniában ténylegesen kb. csak a lakosság 4%-a, Olaszországban - Piemontban 2,5%-a, Belgiumban 2%-a, Magyarországon 7%-a rendelkezett választójoggal), a korlátozások azonban az idők folyamán enyhültek és a II. világháború utáni időkre Európa demokratikus berendezkedésű országaiban (a nők választójogának elismerésével az utolsók között 1971-ben Svájcban) valójában el is tűntek. Az általános választójoggal összefüggésben a 19. század második felétől, különösen az I. világháború utáni időktől számos országban nagy súllyal jelentkezett azután az egyenlő választójog, illetve a szavazatok egyenlősége biztosításának követelménye is, ami előtérbe helyezte az arányos választási rendszerek intézményesítését. Ez pedig feltételezte a tiszta egyéni választókerületi választási technikáról a részben vagy teljesen főleg a pártlisták szerinti választásra való áttérést, ami többmandátumos területi vagy országos választókerületekben a mandátumok arányos elosztásával realizálódhat. Azzal, hogy az egyéni vagy többmandátumos területi választókerületekben elveszett szavazatokat területi vagy országos szinten kompenzálhatják. Az arányos választási rendszerekre való áttéréssel azonban hamar, különösen a weimari köztársaság Németországának példája alapján kiderültek ennek a rendszernek a hátrányai is. Mindenekelőtt az, hogy a parlamenti erőviszonyok arányos rendszerrel általában együttjáró nagyfokú polarizálódása súlyos veszélyeket rejt magában a kormányzás, főleg a parlamentáris rendszerű kormányzás stabilitása szempontjából. Ezért több országban pl. már nem szorgalmazták a legnagyobb pártoknak kedvező egyéni kerületi rendszerről az arányos rendszerre való áttérést, sőt visszatértek ehhez a rendszerhez. Máshol az arányosság hátulütőit úgy tompították, úgy "racionalizálták", hogy csak viszonylag kevés képviselői helyet biztosító többmandátumos területi választókerületekben lehet mandátumot szerezni, ami hasonló módon a nagyobb pártoknak kedvez. Ilyenformán alig teszi lehetővé a parlamenti erőviszonyok túlzott szétaprózódását, kevésbé akadályozza egy kormányzóképes parlamenti többség kialakításának lehetőségét. Számos országban pedig ezt pl. oly módon kívánták elérni, hogy egy ún. limit-et, vagy küszöböt alkalmaztak, azaz listákról szabály szerint csak azok a pártok szerezhetnek mandátumot, amelyek országos szinten elérték a leadott érvényes szavazatok bizonyos, többnyire 4-5 százalékát. Ezt a korlátozást a mi választási rendszerünk is ismeri, úgy, hogy érvényre jut ez a területi többmandátumos választókerületi és az országos listák alapján történő mandátum-elosztásnál is. Mindamellett választási rendszerünk a parlamenti erőviszonyok túlzott polarizálódásának megelőzése mellett európai összehasonlításban is méltányos módon biztosítja a választójog egyenlőségét. Még akkor is, ha az 5%-os limit miatt pl. a 2002. évi országgyűlési választásokon a leadott érvényes szavazatok kb. 11%-a, 2006-ban pedig mintegy 3%-a "elveszett". Választási rend-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
