1. A keleti gót birodalom bukása (553) után Iustinianus az általa hozott törvények hatályát Itáliára is kiterjesztette. Ez a jog szorosan kötődött a bizánci hódításhoz, ezért annak visszaszorulásával csak néhány helyen (Ravenna vidékén, Velencében és Dél-Itáliában) maradt érvényben, a Digesta szövege pedig a VI. század után nemcsak Itáliában, de egész Nyugat-Európában nem volt megtalálható.[2] A kora középkor viszonyai egyébként sem tették lehetővé a iustinianusi jog recepcióját (továbbélésről ugyanis csak a vulgárjog esetében beszélhetünk) egészen addig, amíg egyrészt a) nem alakult ki megfelelő gazdasági és társadalmi háttér annak befogadásához, másrészt b) nem újult meg a római birodalmi eszme.
A Digesta "újrafelfedezése" mintegy fél évezredet váratott magára; csupán 1050 körül került elő egy kézirat, a Codex Florentinus (littera Pisana) másolata, amely immár gyakorlatilag is megteremtette a lehetőséget a iustinianusi római jog újjáéledéséhez. A római jog gyakorlati ismeretéről tanúskodik még a bolognai egyetem alapítása előtti időből, egy 1076-ból származó itáliai (toszkánai) okirat, amelyben a Digestából vett idézetek találhatók. A római jog fokozott mértékű felhasználását az invesztitúra-vita támogatta. A gyakorlati felhasználás következményeként jelent meg az elmélyült tudományos foglalkozás a római joggal.
- 7/8 -
2. Ez a folyamat a legalis scientia bölcsőjének (más kifejezéssel: lucerna iuris) tekintett bolognai egyetemen[3] (studium generale) vette kezdetét, ahol Irnerius[4] († 1140 k.) már az 1080-as években megkezdte a iustinianusi törvénymű magyarázatát. A római jog ismerete az egyetemi oktatás keretében folyamatosan terjedt először Itália-szerte, majd a dél-francia területeken is. Irnerius még nem alkotott önálló művet, viszont jegyzetekkel, glosszákkal[5] rögzítette az egy-egy törvényhelyhez (lex) fűzött megjegyzéseit. E módszerről kapta a nevét a bolognai glosszátoriskola, melynek tanárai, a glosszátorok később már összefoglalásokat (summae) és fogalmi meghatározásokat (distinctiones) is írtak a iustinianusi törvénymű könyveihez, továbbá jogesetgyűjteményeket (casus) és különböző tárgyú monográfiákat készítettek. Ezen kívül rendkívüli precizitással gyűjtötték össze a források és a tekintélyek egymással szemben álló tételeit (dissensiones dominorum). Tekintettel arra, hogy a Corpus iuris civilist a maguk történelmietlen szemléletével Iustinianus egységes művének tekintették, mindenáron azon voltak, hogy kiküszöböljék az ellentmondásokat.
3. A glosszátorok - akiknek érdeme a ius positivum ("tételes jog") fogalmának megalkotása is - oktatási módszere a szövegek aprólékos nyelvtani, jogi stb. elemzésén túl elsősorban azok könyv nélküli elsajátítására épült (mos iura [docendi] Italicus), mellyel szemben a francia városok (pl. Orléans és Montpellier) egyetemein dialektikusan, általános elvekből vezették le a konkrét esetek megoldását (mos iura [docendi] Gallicus).
A glosszátorok közül magasan kiemelkedik a négy doktor: Bulgarus († 1167), Martinus Gosia († 1166), Iacobus († 1178) - aki az 1130-1140 között írt első középkori büntetőjogi munka, a "Tractatus criminum" szerzője - és Hugo de Porta Ravennate († 1168), akik Irnerius tanítványai és művének folytatói voltak. Bulgarus - akiben egyébként a "polgári" perjogot bemutató legkorábbi szerzőt is tisztelhetjük - honosította meg az ún. "mozaikstílust", amely a különböző forráshelyek szavainak összegyűjtését és egybefűzését jelentette, s több új műfajt is bevezetett. Ő és követői szorosan értelmezték a törvény szövegét, szemben Martinusszal, aki a méltányosság híve volt (Bolognában később Bulgarus irányzata kerekedett felül, Martinus hatása ezért főleg francia földön érvényesült). A Bolognában és Angliában tanult, majd később Párizsban kánonjogot tanító Hostiensis (Henricus de Segusia [Susa], † 1271) szerint Martinus Gosia ún. homo spiritualis volt, aki inkább az isteni joghoz,
- 8/9 -
mintsem a civiljog szigorú értelmezéséhez ragaszkodott ("divinae legi adhaerebat contra rigorem iuris civilis"). A "négy doktor" I. Frigyes császár felkérése alapján az 1158-as roncagliai birodalmi gyűlésen (Reichstag) iura regalia néven felállította az uralkodót illető előjogok listáját, amelynek alkotmányjogi szempontból kiemelkedő jelentősége volt.
A glosszátorok tevékenysége így nem korlátozódott a magánjog területére. A quattuor doctores mellett Placentinus († 1192), Hugolinus, Iohannes Bassianus és a legnagyobbak között számon tartott Azo Portius († 1230)[6] rendelkezett komolyabb tekintéllyel. Elődeinek glosszáit Accursius[7] (1183?-1263) foglalta össze az ún. Glossa ordinariában.
Accursius 1185 körül született - a legújabb kutatások szerint - a közép-itáliai, Firenzétől nem messze fekvő Certaldóban. Azo Portius tanítványaként tanult jogot a bolognai egyetemen. Irneriustól eltérően, aki eredetileg grammatikus volt, Accursius már kezdettől fogva jogi tanulmányokat folytatott. Accursius harminc éves lehetett, amikor Bolognában tanári működését megkezdte, azt követve, hogy feltehetőleg 1213-ban doktori címet (doctor legum) szerzett. Glosszáit - melyek ténylegesen a különböző szöveghelyekhez fűzött kommentárok - a Glossa Ordinariában gyűjtötte össze.
4. A Glossa Ordinaria eredeti alkotás annak ellenére, hogy Accursius e csaknem 100.000 glosszából (a glosszák száma nem állapítható meg, egyes szerzők 96.260 [pl. Emil Seckel], mások pedig 96.940 glosszában állapítják meg a Glossa
- 9/10 -
Ordinariában található magyarázatok számát)[8] álló gyűjtemény összeállításánál nyilvánvalóan támaszkodott elődjei - akik közül a fentebb említetteken kívül még mindenképpen meg kell említenünk az ugyancsak a glosszátor-iskolához tartozó Placentinust (1132-1192), Hugolinust, Piliust (1150 k.-1207 k.) és Iohannes Bassianust is - glossza-összeállításaira. Accursius kiemelkedő érdeme az, hogy a gyűjtés során a rendelkezésre álló (jog)irodalmat is figyelembe vette.
A Glossa Ordinaria a XIII. század derekával kezdődően mind nagyobb tekintélyre tesz szert a legisták és a kanonisták körében egyaránt. A Glossa már csaknem a törvény erejével rendelkezik Accursius életében; ezen felül a jog tudományos művelésének is ez lesz a kiindulópontja.
A Glossa Ordinaria a kor teljes jogát átfogó jellegére igen szemléletesen utal a valószínűleg a XVII. században, Németországban keletkezett Quidquid non agnoscit glossa, non agnoscit curia (mindazt, amit nem fogad el a glossza, a bíróság sem fogadja el) szállóige.[9]
5. Accursius jogirodalmi tevékenysége nem korlátozódik a glosszákra. Szerzője az ugyancsak hamar széles körben ismertté és olvasottá váló Summa authenticarumnak - melynek kinyomtatására Azo Summájával együtt kerül sor -, továbbá a Summae feudorumnak (ez utóbbi művét tévesen sokáig Hugolinus munkájának tartották), melyekben Iustinianus novelláit és a hűbéri jogot mutatja be. E műveiben is tekintettel van a praxis, a joggyakorlat igényeire éppúgy, mint a jogtudományra.
Accursius kortársai közül megemlítjük még kollégája és vetélytársa, Odofredus († 1265) nevét, akinél először jelentkezett tudatos módszerként a mos Italicus gyakorlata.
6. Az 1200 körül működő glosszátor, Aldricus a városi statútumok ütközéséből adódó tényállások megoldásához járult hozzá a Cunctos populos kezdetű rendelet értelmezésével. A glosszátorok ugyanis e constitutio alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a statútumok hatálya csak az adott város polgáraira (subditi) terjed ki. A kérdés jelentőségét mutatja, hogy ezt a Codex-helyet még hosszú ideig kommentálták (a XIV. században pl. Bartolus, a XVI. században pedig Dumoulin).
Ahhoz, hogy a glosszátorok a iustinianusi törvényeket (leges) teljes egészében hatályos joganyagnak tekinthessék, a Szent Római Birodalom mint megújított imperium Romanum léte szolgáltatta az eszmei alapot.[10] A császárság hanyatlásával
- 10/11 -
azonban ismét megnőtt a városi statútumok és a területi hűbérjogok szerepe, s így a helyi bíróságok igényei életre hívták az ún. kommentátorok vagy "tanácsadók", consiliatorok (régebbi néven posztglosszátorok, mely elnevezés azonban nem tükrözte megfelelően a kommentátorok tényleges szerepét a jogtudomány továbbfejlesztésében) iskoláját. A kommentátorok újítóalkotó tevékenysége elsősorban olyan területeken jelentkezett, amelyek a római jog számára még idegenek voltak, így pl. a váltójog, a kooperációk joga és a nemzetközi magánjog körében. A kommentátorok megjelölésére szolgáló consiliator kifejezés azokra a tevékenységi formákra utal, amelyek révén a középkori jogászok, ill. jogtudósok a jogtudomány fejlődésére hatással vannak. A consiliatorok munkássága elsősorban a praxisra irányul, pontosabban azzal fonódik össze. A joggyakorlat ilyen módon az a terület, amely döntő módon járul hozzá a jogtudomány fejlődéséhez.
Ezek a jogtudósok a XIII. századtól kezdve - főként a perugiai, a paviai és a pisai egyetemen - a glosszátorok széljegyzeteit látták el terjedelmes magyarázatokkal (ezért mondták, hogy munkásságuk glossare glossarum glossas - "a széljegyzetek széljegyzeteinek széljegyzetelése"), emellett azonban igen jelentős gyakorlati tevékenységet, tanácsadást is folytattak. Ha munkájuk tudományos értéke talán némileg el is marad a glosszátorokétól - akiket méltán tarthatunk az európai jogtudomány megteremtőinek -, a kommentátorok gyakorlati szerepe mégis rendkívül jelentős, hiszen a klasszikus római jogot a korabeli viszonyokra alkalmazva egy közös anyajogot hoztak létre, és terjesztettek el szinte az egész kontinensen.
7. A kommentátorok munkáját készítette elő a dél-franciaországi születésű (provanszál) kanonista, Wilhelmus (Guilelmus) Durantis (1235-1296), Mende püspöke, aki az egész középkori jogtudomány legtekintélyesebb eljárásjogi művének, a "Speculum Iudiciale" (más címen "Speculum Iuris") szerzője.[11] A "Speculum Iudiciale" első változata 1271-1276-ban, míg második változata 1287-1291-ben látott napvilágot. A "Speculum Iudiciale" közvetítésével a római jog elvei és fogalmai Európa olyan területein - így elsősorban a kontinens északi részén - is ismertté válnak, ahol a római jog nem nyer recepciót.
8. A kommentátoriskola alapítója, a perugiai Cinus (Cino da Pistoia, 1270-1336) igen élesen támadta a glosszát téves következtetései és torzító egyszerűsítései miatt. Az ő tanítványa volt a legjelentősebb kommentátor, a kortársai által lumina et lucerna iurisnak nevezett Bartolus de Saxoferrato (1313-1357), aki a kereskedelmi
- 11/12 -
jog és a nemzetközi magánjog megalapítójának tekinthető.[12] Bartolus visszatért a glossza tekintélyéhez, melyet ezután már csak az övé múlt felül: művei sok szempontból törvényerővel bírtak, neve pedig annyira összeforrott a jogtudománnyal, hogy szállóigévé vált: nemo (bonus) iurista, nisi Bartolista - "csak az (jó) jogász, aki Bartolus követője".[13] Bartolusnak a római jogról írott kommentárjai elsősorban a városok lakosságának igényeihez alkalmazkodtak.
Szintén bartolista volt a jelentős kommentátor, Baldus de Ubaldis (1327-1400), akiről azt tartották, hogy ismeretei a jog egészére kiterjednek (in iure nihil ignorabat). Baldustól kezdődően már a jogtudósok véleménye (vagy annak többsége) is kötelező erőt nyert a gyakorlatban.[14] A communis opinio doctorum habet vim consuetudinis elve a ius respondendi középkori változata, amely Németországban a Sprachkollegium közvetlen modelljéül szolgált. A római jogot az aktuális igényekhez alkalmazó ún. Usus modernus pandectarum irányzatának - amely később elsősorban Németországban terjedt el - legjelentősebb itáliai előfutárai voltak a Baldus-tanítvány Paul de Castro († 1441), akire nagy hatással vannak kora szellemi áramlatai, és akinek tekintélye Bartoluséval vetekedett (si Bartolus non fuisset, eius locum Paulus tenuisset - ha Bartolus nem létezett volna, helyét Paulus [de Castro] foglalta volna el), valamint Iason de Mayno (1435-1519), aki a paviai egyetem tanára, Alciatus mestere és Philippus Decius mellett a kommentátoriskola utolsó nagy alakja volt.
9. A római jogi stúdiumok hanyatlása, stagnálása egybeesett az Itáliában kibontakozó humanizmus kezdeteivel. Különösen a filozófia virágzott a platóni akadémiákon. A jogászok és a humanisták között feszültség keletkezett. Míg a jogászok gyakran megelégedtek a késői skolasztika módján azzal, hogy thesist és antithesist állítsanak ellenpárba, a humanisták a valódi platóni dialektika, a kormányzó szintézis felé haladtak. Elvetették a jogászok tanmódszerét, amely egyes helyek elemzésére vonatkozott, ahelyett, hogy a jog egészét foglalta volna össze, és ezáltal veszélyes félműveltséghez vezetett. Gúny tárgya volt a nem klasszikus, hanem barbárnak tekintett jogászlatin. Petrarca és Lorenza Valla magukat "antibartolistáknak" nevezték, és a jogászokat "homines illiterati"-nak tekintették. Megfeledkeztek arról, hogy a középlatin szervesen fejlődött, beszélt nyelvvé vált. A humanisták individualizmusa - amely minden súlyt a személyiségre helyezett - a jogászok mint céhszerű szervezet lekicsinyléséhez vezetett (ordo jurisperitorum). Az ordo jurisperitorum számukra nem a büszke öntudat és autonóm életalakítás kifejezése, hanem az az avítt hagyományokhoz való ragaszkodásnak tűnt.
- 12/13 -
10. Az itáliai jogtudomány az újkorban is hatással volt az európai jogtudomány fejlődésére. A XVII. században Giovanni Battista de Luca (1614-1683) volt a késői ius commune európai viszonylatban is kiemelkedő képviselője.[16] Az összesen huszonegy kötetben, 1669-1681 között publikált "Theatrum veritatis et iustitiae" c.
- 13/14 -
munkája, mely egészen a XVIII. század közepéig többször is megjelent utánnyomásban, kora jogtudományának és joggyakorlatának enciklopédikus jellegű összefoglalása. Másik jelentős jogi tárgyú munkája az "Il dottor volgare", amelyben kora jogi ismereteit foglalja össze.
Giovanni Battista Vico (1668-1743) munkássága a jogfilozófia területén volt kiemelkedő jelentőségű. A retorikával is foglalkozó, s ezt a tárgyat a nápolyi egyetemen oktató filozófus és történetíró, Vico tekinthető bizonyos értelemben a Savigny nevéhez kapcsolódó Volksgeistlehre előfutárának. Jogi vonatkozásban kiemelkedő jelentőségű az 1720-ban megjelent "De uno universi iuris principio et fine uno" c. munkája.
Tommaso Maurizio Richeri (1733-1797), aki a tizenkét kötetes "Universa Civilis et Criminalis Iurisprudentia" (Torino 1774-1782) c. mű szerzője, az itáliai Usus modernus pandectarum kiemelkedő képviselője. Richeri bár az Itáliában a gyakorlatban alkalmazott hazai jogot (ius patrium, diritto patrio) elemzi ebben a munkájában, igen gyakran hivatkozik a római jog intézményeire.[17] E munka egyike a nagy kodifikációk létrejöttét megelőző korszakból származó, a ius communét összefoglalóan bemutató munkáknak.
11. A XVII. század első harmadában, Piemontban kezdődött meg a jog konszolidációja, azaz a hatályos jog technikus értelemben vett kodifikációnak még nem tekinthető hivatalos jellegű összegyűjtése és rendszerezése. II. Viktor Amadeo 1723-ban bocsátotta ki Leggi e costituzioni di Sua Maestà c., magánjogi rendelkezéseket is magában foglaló törvénygyűjteményét. A III. Károly Emmánuel által 1770-ben kibővített és korának követelményeihez igazított, hasonló c. törvénygyűjteménye egészen 1827-ig, a Codice Feliciano elfogadásáig volt hatályban.
A XIX. században olasz földön is sor került a magánjog római hagyományokon alapuló kodifikálására. 1804 után Itália területének legnagyobb részén ratione imperii - a hódítás alapján - bevezetésre került a francia Code civil. A napóleoni hódítást követő években a Code civilt a legtöbb itáliai állam hatályon kívül helyezte.
A francia Code civil struktúrája és intézményrendszere tekintetében egyaránt modelljéül szolgált a Szíciliai Kettős Királyság 1819-ben elfogadott polgári törvénykönyvének, a Parma, Piacenza és Guastalla Hercegség 1820-ban kihirdetett polgári törvénykönyvének, a Szardíniai Királyság 1827-ben elfogadott, ún. Codice Felicianójának (Leggi civili e criminali pel Regno di Sardegna), az 1837-es piemonti polgári törvénykönyvnek (az ún. Codice Albertino), továbbá az 1851-es modenai kódexnek (Codice estense). E kódexeket, mivel elfogadásukra és hatályba léptetésükre az olasz egység megteremtését megelőző évtizedekben került sor, összefoglaló néven codici preunitari-nak nevezzük.
Lombardiában, Venetóban és Venezia Giuliában az 1815-ös Bécsi Kongresszust követően az osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch volt hatályban. Ezeken a területeken az ABGB-t az 1865-ben elfogadott olasz Codice civile 1866-ban váltja fel.
- 14/15 -
Az olasz nyelvre lefordított ABGB Észak-Olaszországban a gyakorlatban az osztrák doktrínától sok vonatkozásban eltérően nyert alkalmazást.
A Toscanai Nagyhercegségben egyes jogintézményeket tekintve részben a kánonjog, részben a római jog, részben pedig a francia jog ("les cinques codes") volt hatályban, amelyeket kiegészítettek a nagyherceg által kihirdetett rendelkezések.
A Pápai Államban a kánonjog, a római jog és a pápai konstitúciók - melyeket a XVI. Gergely pápa által 1834-ben kibocsátott Regolamento Gregoriano foglalt egybe - alkották a magánjog forrásait. Bár a pápai állam magánjogának kodifikálására történtek kísérletek - sőt, a magánjog szabályozását is tartalmazó tervezet is született VII. Pius pápa pontifikátusa alatt -, a kodifikálásra végül is nem került sor. Rivarola 1814. május 13-án kibocsátott ediktuma értelmében sor került az Egyházi Államban a napóleoni törvényhozás hatályon kívül helyezésére és a pápai törvények szerepét betöltő pápa által kibocsátott rendelkezések, valamint a ius commune (diritto comune) ismételt hatályba léptetésére.
12. Az 1865-ben hatályba lépett, az institúciórendszert követő egységes olasz polgári törvénykönyv (Codice civile) szövegén döntő mértékben érződik a francia Code civil hatása. A kódex - amely Giuseppe Vacca (1810-1867) igazságügyminisztersége alatt lépett hatályba - célja a polgári jog területén uralkodó partikularizmus felszámolása volt. Maga Giuseppe Vacca, aki a nagy hatású, 1867-ben publikált "Della unificazione legislativa" c. munka szerzője, e kódex hatályba léptetésével a jogegységesítést kívánta megvalósítani.
Nagy hatással volt az olasz magánjogi doktrínára a francia École de l'Exégèse is (elsősorban Demolombe és Troplong Code civilt értelmező munkái). François Laurent 33 kötetes munkája szolgált Ricci művének alapjául. A későbbi generációk azonban már függetlenedtek ettől a befolyástól. Vonatkozik ez Emanuele Gianturco, Francesco Filomusi-Guelfi, Nicola Coviello, Giacomo Venezia - és a kötelmi jogot tekintve - Gustavo Bonelli tevékenységére. Ugyanez érvényes a későbbi generációra is: Giuseppe Messina, Antonio Cicu, A. Arcangeli és Filippo Vassalli.
Filippo Vassalli (1885-1955) - aki 1911-től Perugiában a római jog tanára, később pedig évtizedeken át a polgári jog professzora volt Rómában - munkásságában a római jog és a polgári jog művelése azonos súllyal szerepel. Szerzője a tizenkét kötetes "Trattato di diritto civile italiano" c. munkának. A kódexek reviziójának elvégzése céljából az első világháborút követően létrehozott bizottság (Commissione reale per la riforma dei codici) tagjaként kiemelkedő szerepet játszott az új olasz polgári törvénykönyv előkészítésében. Mellette, a fent említett bizottság elnökeként Mariano d'Amelio (1871- 1943) töltött be még különösen fontos szerepet az új polgári törvénykönyv előkészítésében. D'Amelio, aki elsősorban a kereskedelmi jog szakértője volt - az 1907-ben megjelent "Commentario al codice di commerco" szerzője -, a monista koncepció hívének számított. Mint az 1923-ban létrehozott egységes olasz Semmítőszék (Corte di Cassazione) elnöke döntő szerepet vállalt az ítélkezési gyakorlat egységesítésében.
A polgári törvénykönyv normáit értelmezés és kritika alapján fejlesztették tovább. Ennek során a német pandektisztika (Pandektenrecht) döntő hatással volt. E kódex hatályba léptetésével egyidejűleg léptették hatályba az (első) egységes olasz kereskedelmi törvénykönyvet (Codice di commercio) is.
- 15/16 -
13. Olaszországban a romanisták közül a pandektajog hívei voltak Filippo Serafini (1831-1897), aki Arndts pandekta-tankönyvét, Vittorio Scialoja (1856-1933), aki Savigny "System des heutigen römischen Rechts" c. művét, és Carlo Fadda (1853- 1931), ill. Paolo Emilio Bensa (1858-1928), akik Windscheid pandekta-tankönyvét ("Lehrbuch des Pandektenrechts") fordították le, és egészítették ki értelmezéseikkel. Fadda és Bensa fordítása a fordítók terjedelmes kiegészítéseit és a hatályos olasz jogra való hivatkozásait is tartalmazza.[18] Ugyanez vonatkozik Windscheid pandekta-tankönyvének öt kötetben közzétett, változatlan szövegű olasz fordítására is (Torino 1925-1926), melyben Fadda és Bensa kommentárjai mellett a Pietro Bonfante - Fulvio Maroi közreműködésével - által összeállított, Windscheid művének újabb, 9. kiadásában is feltüntetett irodalmon felül a legújabb nemzetközi és olasz irodalom is szerepel. Nem egy esetben, pl. a birtoktan körében a fordítók Windscheid művét a római jog forrásai alapján értelmezik.
Ludovico Barassi (1873-1956) - a polgári jog jeles művelője és az olasz munkajog megalapítója - nevéhez fűződik Karl Salomo Zachariae-nek a francia magánjogot a német pandektajog rendszerében bemutató "Handbuch des französischen Zivilrechts" c. munkájának olasz nyelvre fordítása, amelyet 1907-ben adtak ki. Barassi ezzel a fordítással, amelyben a Crome által átdolgozott kiadást (1894) vette figyelembe, jelentős mértékben járult hozzá a német pandektajog olaszországi megismertetéséhez. Barassi emellett szerzője - Pietro Bonfante mellett - Bernhard Windscheid Bensa és Fadda által lefordított Pandektáihoz írt, kommentárnak is tekinthető bevezető megjegyzéseinek.
A többi római jogász közül a magánjog területén is széles körű munkásságot kifejtő Gino Segrè (1864-1942) sorolható a pandektisztika követőinek táborához. Itt említjük meg - jóllehet nem nevezhetők pandektistáknak - az újkori olasz jogi romanisztika három kiemelkedő képviselője, Pietro Bonfante (1864-1932), Salvatore Riccobono (1864-1958) és Emilio Betti (1890-1968) nevét. Betti, akinek a modern civilisztika területén kifejtett munkássága is kiemelkedő, a neodogmatikus irányzat képviselője volt. Munkái számos vonatkozásban a német magánjogtudomány eredményeinek továbbfejlesztését jelentik. Betti nevéhez fűződik a jogi hermeneutika modern tudományának megalapozása is.[19]
14. Új korszakot nyitott a polgári törvénykönyvek történetében az új, 1942-es Codice civile, amely szakít a korábbi kódex francia modellt követő rendszerével, és a kereskedelmi jogot is magában foglalja, ezzel hatályon kívül helyezve az 1882-es kereskedelmi törvénykönyvet (Codice di commercio). Jóllehet az új olasz polgári törvénykönyv nem tartalmaz Általános Részt, az a német pandektisztika hatására az olasz polgári jog tudományában elfogadott.
A 2969 artikulusból álló, hat könyvre (libro) tagolódó Codice civile első könyve a személyi és a családi jogot szabályozza (Delle persone e della famiglia), a második
- 16/17 -
könyv címe az öröklési jog (Delle successioni), amely az öröklési jog mellett az ajándékozást is szabályozza, a tulajdon c. (Della proprietà) harmadik könyv a dologosztályozásokat, a tulajdont, valamint a korlátozott dologi jogokat szabályozza, a negyedik, a kötelmek címet viselő könyv (Delle obbligazioni) a kereskedelmi szerződéseket is tartalmazza, az ötödik, a munkáról címet viselő könyv (Del lavoro) tartalmilag jórészt kereskedelmi jogi kódexnek is - mivel a gazdasági társaságok különböző formái is itt nyernek szabályozást - tekinthető, az utolsó könyv címe pedig a jogok védelme (Tutela dei diritti), melyben pl. a zálogjog is szabályozást nyer. A kódex részét képezik a viszonylag terjedelmes, 31 artikulusból álló, a polgári jog forrásait, értelmezését és alkalmazását szabályozó bevezető rendelkezések (Disposizioni sulla legge in generale).
15. A kereskedelmi jog kodifikálására Itáliában már az egységes olasz állam megteremtését megelőzően sor került. Az önálló kereskedelmi kódexek közül kiemelkedő jelentőségű a francia Code de commerce alapján a Piemontban, 1852-ben elfogadott kereskedelmi kódex. Ez a kódex szolgált alapjául az 1865-ös egységes olasz kereskedelmi törvénykönyvnek. A kereskedelmi jog újrakodifikálására, mely egyúttal a modernizálást és a francia Code de commerce-től való eltávolodást is jelentette, 1882-ben került sor. Ez a kódex több európai és Európán kívüli ország kereskedelmi törvényhozására is hatással volt. ■
JEGYZETEK
[1] W. GOETZ: Das Wiederaufleben des römischen Rechts im 12. Jahrhundert, Archiv für Kulturgeschichte 10 (1912-1913); E. HOLTHÖFER: Literaturtypen des mos italicus in der europäischen Rechtsliteratur der frühen Neuzeit (16-18. Jahrhundert), IC 2 (1969), 130-166; N. HORN: Die juristische Literatur der Kommentatorenzeit, IC 2 (1969), 84-129; P. WEIMAR: Die legistische Literatur und die Methode des Rechtsunterrichts der Glossatorenzeit, IC 2 (1969), 43-83; F. BRANDILEONE: Il diritto bizantino nell'Italia meridionale dell'VIII al XII secolo, in: uő: Scritti di storia giuridica meridionale (a cura di C. G. Mor), Bari 1970, 213-313 (első megjelenés: 1886, Archivio Giuridico); W. P. MÜLLER: Huguccio. The Life, Works and Thought of a Twelfth-Century Jurist, Washington 1994; A. I. FERREIROS: Calasso, hoy. Una experiencia hispana, in: Excerptiones iuris: Studies in Honor of A. Gouron (red. B. Durand-L. Mayali), Berkeley 2000, 323-352; A. PADOA-SCHIOPPA: La storia del diritto italiano: una identità problematica, in: Excerptiones iuris (id.), 483-501; A. WOLF: Ein Gesetz Alfons' des Großherzigen für Sizilien aus dem Jahre 1433 im europäischen Kontext, in: Excerptiones iuris (id.), 817-827; HAMZA G.: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján, Bp. 2002, 53-59; UŐ: Le développement du droit privé européen. Le rôle de la tradition romaniste dans la formation du droit privé moderne, Bp. 2005, 27-30; UŐ: Entstehung und Entwicklung der modernen Privatrechtsordnungen und die römischrechtliche Tradition, Bp. 2009, 78-88; FÖLDI A.-HAMZA G.: A római jog története és institúciói, Bp. 201116, 107-109.
[2] D. LIEBS: Die Jurisprudenz im spätantiken Italien, Berlin 1987.
[3] A bolognai egyetem létrejöttének időpontját nem lehet pontosan meghatározni. A kezdetek homályba vesznek, s csak annyi biztos, hogy 1088-ban jött létre az a városi iskola (studium civile), amelyet az egyetem elődjének tekintenek, és amelynek a Rómából Bolognába települt tudós grammatikus, Irnerius (vagy Wernerius, ill. Guarnerius) is tanára volt. A formai értelemben vett egyetemalapításra csak 1119-ben került sor. Ld. WEIMAR: Die legistische Literatur (id.); H. G. WALTHER: Die Anfänge des Rechtsstudiums und die Kommunale Welt Italiens im Hochmittelalter, in: Schulen und Studium im sozialen Wandel des hohen und späten Mittelalters (hrsg. J. Fried), Sigmaringen 1986; G. NICOLAJ: Cultura e prassi di notai preirneriani, Ius Nostrum 19, Milano 1991.
[4] E. SPAGNESI: Wernerius Bononiensis iudex. La figura storica d'Irnerio, Firenze 1970; J. FRIED: Die Entstehung des Juristenstandes im 12. Jahrhundert, Köln-Wien 1974; P. WEIMAR: Zur Doktorwürde der Bologneser Legisten, in: Aspekte europäischer Rechtsgeschichte. Festschrift für H. Coing 70. Geburtstag, Frankfurt am Main 1982.
[5] A szó eredete: (glóssa) = ‘nyelv', átvitt értelemben ‘köznyelvtől eltérő, magyarázatra szoruló beszéd', innen: ‘jegyzet, magyarázat'. A glosszáknak két fajtája volt: a) a sorok közé írt magyarázat (glossa interlinearis) és b) a lapszéli jegyzet (glossa marginalis, a modern lábjegyzet őse).
[6] Azótól származik a lex fori elvének első megfogalmazása, amely szerint az ítélkezésnél a per helyének jogát kell figyelembe venni. Kimagasló tekintélyéről tanúskodik a későközépkori mondás: "Chi non ha Azo, non vada a palazzo" - "akinek nincs meg Azo (ti. Summája), ne menjen a városházára", ahol a római jogban jártas syndicus ítélkezett.
[7] F. GENZMER: Zur Lebensgeschichte des Accursius, in: Festschrift L. Wenger, I, 1945; P. FIORELLI: Minima de Accursiis, Annali di Storia del diritto 2 (1958); G. LE BRAS: Accurse et le droit canon, in: Atti del convegno internazionale di studi accursiani, Bologna 1963; P. LEGENDRE: Accurse chez les canonistes, in: Atti del convegno internazionale di studi accursiani, Bologna 1963; G. ASTUTI: La ‘Glossa' Accursiana, in: Atti del convegno internazionale di studi accursiani II, Milano 1968; F. CALASSO: Criteri e primi risultati di una palingenesia della Glossa di Accursio, in: Atti del convegno internazionale di studi accursiani II (id.); U. GUALAZZINI: I ‘Libri Feudorum' e il contributo di Accursio alla loro sistemazione e alla loro ‘Glossa', in: Atti del convegno internazionale di studi accursiani II (id.); C. A. MASCHI: Accursio precursore del metodo storico-critico nello studio del ‘Corpus Iuris Civilis', in: Atti del convegno internazionale di studi accursiani II (id.); B. PARADISI: Osservazioni sull'uso del metodo dialettico nel glossatori del sec. XII, in: Atti del convegno internazionale di studi accursiani II (id.); L. PROSDOCIMI: ‘Ius vetus' accursiano e ‘ius novum' postaccursiano. L'evoluzione delle istituzioni e della dottrina nei secoli XIII e XIV, in: Atti del convegno internazionale di studi accursiani II (id.); P. STEIN: The Formation of the Glossa ‘De regulis iuris and the Glossators.' Concept of Regula, in: Atti del convegno internazionale di studi accursiani II (id.); B. TIERNEY: "The Prince is not bound by the Laws." Accursius and the Origins of Modern State, in: Atti del Convegno III, Milano 1968. Kérdés, hogy mennyiben tekinthető a Glossa Ordinaria Accursius munkájának, mivel a Corpus glossarum anteaccursianorum terve még nem valósult meg. A Glossa Ordinaria szövegkritikai kiadása: TORELLI: Accursii florentini Glossa ad Institutiones Justiniani Imperatoris. Liber I (1940). A Glossát kiegészítette az ún. casus, amelyet fiai, Franciscus és Wilhelmus, továbbá Vivianus és Papropus állítottak össze, és amelyek a glosszált törvények rövid tartalmi összefoglalását adták.
[8] EMIL SECKEL számítása alapján a 96.260 glosszából 22.365 a Digestum vetushoz, 17.969 az Infortiatumhoz, 22.243 a Digestum novumhoz, 17.814 a Codex Iustinianushoz, 4.737, a iustinianusi Institúciókhoz, 7.013 az Authenticumhoz, 4.119 pedig a Tres librihez kapcsolódik.
[9] Ld. különösen: E. LANDSBERG: Über die Entstehung der Regel "Quidquid non agnoscit glossa, nec agnoscit forum" Bonn 1879.
[10] A magyar történetírásban használatos "Német-római Birodalom" kifejezés tkp. helytelen, mert túl azon, hogy nélkülöz minden forrásbeli alapot, azt a hamis látszatot ébreszti, mintha ez az államalakulat két fő részből állt volna: egy németből és egy rómaiból (vö. Osztrák-Magyar Monarchia), holott a valóságban négy koronát testesített meg: a) a (Nagy Károly-i) római császárságot s azon belül b) a német, c) az itáliai és d) a burgund (vagy areláti) királyságokat (regna). A hivatalos elnevezés eleinte (Romanorum v. Romanum) imperium, ez szerepel Nagy Károly császári nevében, majd a XII. századtól sacrum imperium, később pedig, amikor egyszerre használták mindkét jelzőt, Sacrum Romanum Imperium volt. E formát őrzik az egyes nemzeti nyelvi kifejezések is: Heiliges Römisches Reich, Sacro Romano Impero, Saint-Empire (Romain), Holy Roman Empire, Szvjascsennaja Rimszkaja Imperija. A Heiliges Römisches Reich deutscher Nation megjelölés, amelyből a magyar terminus is származik, először csak a XV. század második felében - a III. Frigyes által 1442-ben, Frankfurtban kibocsátott Landfriedensordnungban - tűnt fel, hivatalos szintre azonban 962 és 1806 között sohasem emelkedett. Mindazonáltal, mivel a magyar tudományos szóhasználatban is általánosan elfogadott kifejezésről van szó, gyakorlati szempontból célszerűnek látjuk annak használatát, különösen azért, mert a német-római császárokat félreérthető lenne római császároknak nevezni, "szent római császároknak" pedig a források alapján sem lehet nevezni őket. A források szerint e császárok a "Romanorum imperator semper augustus" címet viselték, amelyet viszont - konkrétan az augustus jelzőt - magyarra nem lehet lefordítani. Ld. Les empires occidentaux de Rome à Berlin (sous la direction de J. TULARD), Paris 1997.
[11] Guillaume Durand, évęque de Mende (v. 1230 - 1296), canoniste, liturgiste et homme politique, Textes réunis par P.-M. GY, Paris 1992. Durantis 1271-et követően fejezte be a "Speculum iudiciale" c. művét.
[12] W. RATTIGAN: Bartolus, in: Great Jurists of the World (Ed. by Sir J. Macdonell and E. Manson.), Boston 1914 (reprint: New Yersey 1997), 45-57; H. COING: Die Anwendung des Corpus Iuris in den Consilien, in: Studi in memoria di P. Koschaker, I, Milano 1954, 71-97.
[13] C. N. S. WOOLF: Bartolus of Sassoferrato. His Position in the History of Medieval Political Thought, Cambridge 1913; Bartolo da Sassoferrato. Studi e documenti per il IV centenario, Milano 1962.
[14] L'opera di Baldo (Per cura dell'Università di Perugia nel V centenario), Perugia 1901; D. WYDUCKEL: Princeps legibus solutus. Eine Untersuchung zur frühmodernen Rechts- und Staatslehre, Berlin 1979.
[15] F. SCLOPIS: Storia della legislazione italiana, I-IV, Torino 1861-1864; E. THIERRY: Étude sur le Code civil italien comparé au Code Napoléon, Paris 1867; TH. HUC: Le code civil italien et le Code Napoléon, Paris 1868; A. PERTILE: Storia del Diritto Italiano dalla caduta dell'Impero Romano alla codificazione, I-VII, Torino 1896-19032; S. DI MARZO: Le basi romanistiche del Codice Civile, Torino 1950; G. ASTUTI: I contratti obbligatori nella storia del diritto italiano, Milano 1952; A. AQUARONE: L'unificazione legislativa ed i codici del 1865, Milano 1960; M. ROTONDI: Autonomes Handelsrecht in Italien, AcP 167 (1967); P. UNGARI: L'età del codice civile. Lotta per la codificazione e scuole di giurisprudenza nel Risorgimento, Napoli 1967; M. E. VIORA: Consolidazioni e codificazioni. Contributo alla storia della codificazione, Torino 19673 (repr.: 1990); F. SANTORO PASSARELLI: Dai codici preunitari al codice civile del 1865, in: Studi in memoria di A. Torrente, Bologna 1968; O. CORRADINI: Garantismo e statualismo. Le codificazioni civilistiche dell'Ottocento, Milano 1971; A. M. PRINCIGALLI: La vicenda delle codificazioni, in: N. Lipari: Una ricerca per l'insegnamento, Bari 1972; P. UNGARI: Storia del diritto di famiglia in Italia (1796-1942), Bologna 1974; G. STOLFI: Il diritto romano nell'esperienza di un civilista, SDHI 43 (1977), 31-55; UŐ: Il diritto civile italiano nell'esperienza di un civilista, in: uő: Studi di diritto privato, Milano 1980; M. BELLOMO: Società e istituzioni in Italia dal medioevo agli inizi dell'età moderna, Catania 1982; A. CAVANNA: La codificazione del diritto nella Lombardia austriaca, in: Economia, istituzioni, cultura in Lombardia nell'età di Maria Teresa. Atti del Convegno, III, Bologna 1982, 611skk.; G. ASTUTI: Il ‘Code Napoléon' in Italia e la sua influenza nei codici degli stati italiani successori, in: Tradizione romanistica e civiltà giuridica europea, II, Napoli 1984; UŐ: La codificazione del diritto civile, in: Tradizione romanistica e civiltà giuridica europea, II (id.); R. BONINI: Disegno storico del diritto privato italiano, Bologna 1980; G. CRISCUOLI-D. PUGSLEY: Italian Law of Contract, Napoli 1991; A. CAVANNA: L'influence juridique française en Italie au XIXe siècle, in: Revue d'histoire des Facultés de Droit et de la Science Juridique 15 (1994); M. R. DI SIMONE: L'introduzione del codice civile austriaco in Italia. Aspetti e momenti, in: Scintillae iuris. Studi in memoria di G. Gorla, II, Milano 1994; R. BONINI: Dal ‘Code civil' ai codici della Restaurazione. Il diritto privato nella prima metà dell'ottocento, I, Bologna 1997; L. MOSCATI: Savigny in Italien, Zeitschrift für Neuere Rechtsgeschichte 19 (1997), 17-30; A. GAMBARO: Vicende della codificazione civilistica in Italia, in: A. Gambaro-R. Sacco (ed.): Le fonti del diritto italiano 1. Le fonti scritte, Torino 1998, 405-439; R. SACCO: Il codice civile: un fossile legislativo?, in: Gambaro-Sacco (ed.): id. m. 441-470; P. CAPPELLINI: Il fascismo invisibile. Una ipotesi di esperimento storiografico sui rapporti tra codificazione civile e regime, Quaderni Fiorentini 28 (1999), 175-292; G. CRIFÒ: Pandettisti e storicisti nel diritto romano oggi, Diritto romano attuale 1 (1999), 11-28; F. MASCIARI: La codificazione napoletana: Elaborazione e riforme tra il 1817 ed il 1859, Rivista di Storia del Diritto Italiano 72 (1999), 279-285; G. ALPA: La cultura delle regole. Storia del diritto civile italiano, Roma-Bari 2000; A. CAVANNA: Influenze francesi e continuità di aperture europee nella cultura giuridica dell'Italia dell'Ottocento, in: Cristianità ed Europa. Miscellanea di studi in onore di L. Prosdocimi, II, Roma-Freiburg-Wien 2000, 355-361; UŐ: Mito e destino del Code Napoléon in Italia. (Riflessioni in margine al Panegirico a Napoleone Legislatore di Pietro Giordani, in: Excerptiones iuris (id.), 83-124; V. FRANCESCHELLI: Introduzione al diritto privato, Milano 20002; P. GROSSI: Scienza giuridica italiana. Un profilo storico, 1860-1950, Milano 2000; F. DE MARINI AVONZO: Paolo Emilio Bensa tra Digesto e codice civile, in: Iuris vincula. Studi in onore di M. Talamanca, II, Napoli 2001, 431-446; HAMZA: Az európai magánjog fejlődése (id.), 148-152; UŐ: Le développement (id.), 114sk.; UŐ: Entstehung und Entwicklung (id.), 301-315; FÖLDI-HAMZA: id. m. 137sk.
[16] A. LAURO: Il cardinale G. B. De Luca. Diritto e riforma nello Stato della Chiesa (1676-1683), Napoli 1991.
[17] G. GORLA: I tribunali supremi degli stati italiani fra i secc. XVI e XIX, in: La formazione storica del diritto moderno in Europa. Atti III congresso internazionale di società di italiana storia del diritto, I, Milano 1977.
[18] B. WINDSCHEID: Diritto delle Pandette, Arrichita da traduttori di note e riferimenti al Diritto Italiano vigente, I-II, Torino 1902-1904.
[19] T. GIARO: Interpretare - L'ermeneutica di Emilio Betti, 1988; G. CRIFÒ: Betti e i giuristi nazisti, Diritto romano attuale 2 (2000), 29-36; UŐ: Emilio Betti und die juristische Hermeneutik, in: H. J. Adriaanse-R. Enskat (hrsg.): Fremdheit und Vertrautheit - Hermeneutik im europäischen Kontext, Leuven 2000, 365-378.
Lábjegyzetek:
[1] Hamza Gábor tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Római Jogi Tanszék. E-mail: gabor.hamza@ajk.elte.hu
Visszaugrás
