Skócia jogrendszerét (Scots law, másként Scottish common law) két különleges vonása teszi egyedivé. Az egyik jellemző jogtörténetének kontinuus, töréseket, fordulatokat nélkülöző volta, még akkor is, ha az egyik legjelentősebb skót jogtörténész, Lord Cooper - napjainkra már általánosan nem osztott - véleménye ennek az ellenkezője volt, szerinte ugyanis a skót jogfejlődés nélkülözte a valódi folytonosságot.[1] A kontinuitás jellemzője az angol joghoz teszi hasonlatossá azzal az eltéréssel, hogy Skóciának "nem volt Hódító Vilmosa", így a kelta múlt hosszabb átmeneti periódusban fordult át a skót-normann feudalizmusba. A másik különös karakter a kontinentális-római hagyomány és a common law hagyománya közötti tranzitív jelleg, vagyis az, hogy a Scots law a valamelyik jogi tradíció melletti végleges elkötelezettség igénye nélkül volt képes önálló fejlődési ívet bejárni, a kontinentális és az angolszász rendszer között félúton, hol az egyikhez, hol a másikhoz tartozónak látszva[2] - így Skócia joga "mixed jurisdiction".[3]
Az egyedi jellemzőkkel rendelkező Scots law a XII-XIII. században csírázott ki, s szökkent szárba. Ugyanakkor az volt ebben az időszakban a jellemző, hogy a jogalkotás erősen támaszkodott az angol területeken már kipróbálásra, alkalmazásra került intézményekre. Csupán az ilyen normáknak volt esélyük arra, hogy a helyi szokásjog, a kánonjog és a római jog rétegei fölé kerekedve alkalmazásra kerüljenek. Az angol jog azonban nem szolgamód került másolásra, ugyanis annak átvétele során már az említett korai időkben is megnyilvánult a skót szellem és a skót gondolkodás. Az angol jog skóciai "recepciója" kritikus, egyszerűsítő, adaptív és racionalizáló szemléletben történt.[4]
A skót jogfejlődésnek érdekes jellemzője, kontinuitása ellenére a többszöri újrakezdés. A szakaszos fejlődés és a folytonos iránykeresés nem a skót jogászok hibája, hanem a történelmi sorsé. Skóciában a kormányzat sohasem volt elég erős ahhoz, hogy ténylegesen és eredeti módon alakítsa a skót jogrendszer fejlődését,[5] a jogalkotók bölcsessége inkább abban állt, hogy képesek voltak válogatni az általuk ismert külföldi jogi megoldások között, így kerülve el azokat a hibákat, amelyeket más országok jogrendszerükben, jogéletükben elszenvedtek. Skócia két alkalommal is - a XIII. majd a XVII. században - lényegében külföldről átvett jogelvekből indította el saját jogrendszerének fejlődését. Az egyszerűség, a rugalmasság, az egyenesség és ezeknek az értékeknek a megőrzése volt a skót jogfejlődés jellemzője.[6]
A XIII. század végére Skócia és Anglia jogrendje már észrevehetően különbözött egymástól, jóllehet közeli kapcsolatuknak számtalan jele volt. Ezt követően a skót történelem leglényegesebb osztóvonalával, a függetlenségi háborúval le is zárult a skót jogfejlődés kezdeti sza-
- 208/209 -
kasza. A skót jog ezt követően hátat fordított az angol jognak, és inkább a római jog, illetve a kánonjog felé nyitott; a skót joghallgatók nem Oxfordban tanultak, hanem Bolognában, Pisában, Párizsban és Orléans-ban, később pedig Leydenben és Utrechtben. A XIV. és XV. század politikai bonyodalmai és gazdasági problémái kedvezőtlenül érintették a skót jogfejlődést is. Már az is fontos eredményként értékelhető, hogy a skót jogászi szakma egyáltalán túlélte ezt a korszakot. A francia szövetség és a kontinentális befolyás hatására, francia és holland civilisták közreműködésével a római jog hatása a skót jogra és a jogi gondolkodásra egyre erősödött.[7]
A nemzeti felsőbíróság, a Court of Session 1532. évi megalapításával a jogfejlődésnek szép perspektívái nyílottak. A XVI-XVII. századi vallási és politikai küzdelmek azonban a maguk békétlen légkörével megakadályozták azt, hogy hosszú távú jogi programok megvalósulhassanak. Jelentősebb fejlődés ebben az időben csak bizonyos jogterületeken volt megfigyelhető, így a földjog vagy az ingatlanjog körében, azonban itt sem szisztematikusan.
A Commonwealth időszakában - ha csak ideiglenesen is - teljesen szünetelt a skót igazságszolgáltatás, s gyakorlatilag befagyott a jogélet.[8] Ekkoriban néhány évre a Court of Session fölé Cromwell kinevezettjeit helyezték. Az "angol bírák" eltűntével, azaz a skót restaurációval az angol jogi hatás ismét megszűnt, és az önálló skót jogfejlődés alapjai újfent összeálltak. Ebben a történelmi milieu-ben lépett fel a legnagyobb skót "iurisperitus", Stair. "Institutions" című művének 1681-ben történt kiadása jelzi tulajdonképpen a skót jog létrejöttét, amely keveréke a római jognak, a feudális jognak és az ősi szokásjognak/rendszerezése a jusztiniánuszi institúciós hagyományokon alapul azzal, hogy merít a természetjog és a Biblia forrásaiból, s számos metajurisztikus elemmel van átszőve. Stairnek - és művének - a skót jogászok szinte misztikus jelentőséget tulajdonítanak.
A XVIII. században a skót jog jelentős fejlődését hozta az állandósult római jogi befolyás és a - földfoglalások, majd az újbóli földosztások következtében helyenként ismét jelentőssé váló - feudális jog éles versengése. A két különböző jellegű joganyag közötti vibráló helyzetet konszolidálta Erskine "Institute" című művének posztumusz megjelentetése 1773-ban. A skót jog - s különösen a kereskedelmi jog - harmadik fontos kútfeje Bell műve, a "Commentaries and Principles" a XIX. századból.
A skót jogrendszer összehasonlító jogi szempontból érdekes helyet foglal el, ugyanis középutat jelent a skót jogász számára induktív-empirikus angolszász jog, valamint az alapvetően szisztematizáló-deduktív kontinentális jog között.[9] A Scots law arculatának ilyetén alakulása azonban nem a nemzeti parlamentnek köszönhető (az ugyanis átfogó jellegű szabályozását a köz- vagy a magánjog területeinek soha nem adta), hanem a szokásjog és a jus commune furcsa keverékén működő bírói gyakorlatnak és a jogtudománynak tudható be.[10]
Jóllehet a skót jog számos gyökere mélyen visszanyúlik a történelembe, mégis, modern értelemben a skót jog csak a XVIII. század végén jött létre, s létét Stair szintetizáló tehetségének köszönheti. Az alaposabb elemzések azonban természetesen bizonyos mértékig ki kell, hogy terjedjenek a skót jogtörténet "praestairiánus" korszakára is.
Skócia alkotmánytörténetének 1100 előtti forrásai igen hézagosak és nehezen értelmezhetőek.[11] Ez a megállapítás a jog történeti forrásainak, illetve maguknak a jogforrásoknak a tekintetében kétszeresen is igaz, mindamellett hogy, noha a skót common law csak a XIII. századra öltött kimutatható alakot, néhány összetevője mégis a sokkal korábbi múltba vezethető vissza.
A Nyugat-Európa úgynevezett "sötét korszakát" (Dark Ages) jelentő, a nyugat-római birodalom bukását követő fél évezredben Skócia területén négy nép, s egyszersmind négy államalakulat osztozott: a pikt (Picts) királyság, a skót (Scots) királyság (Dalriada), a brit (Britons) királyság (Strathclyde) és az angol-szász (Anglo-Saxon) királyság (Northumbria) északi fele, amelyet az angolok (Angles) laktak. Érdekesség, hogy a pikteknél Európában akkorra már kivételesnek számító, nőági trónöröklési rendszer (matrilineal succession) működött, s így előbb kerültek trónra a király öccsei vagy ezek híján unokaöccsei, vagyis az anyai fiág, ennek hiányában pedig az anyai nőág férfi leszármazói, mint az uralkodó saját legidősebb fia. A britek joga leg-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
