Prof. Dr. Kecskés László D.Sc.: Beszámoló a magyar polgári jog kodifikálásának hányatott sorsáról és egy, a reményt újraébresztő tudományos ülésről1 (MJ, 2008/7., 504-510. o.)

... sponte sua, sine lege fidem rectumque colebat.

(Ovidius, Metamorphoses, I.90)

Régóta átok ül a magyar polgári jog kodifikációjának ügyén. Történelmünk során tizenegy próbálkozásból eddig tíz nem hozott törvénykönyvben megtestesülő eredményt. Sikertelenek voltak az 1486. évi, az 1498. évi, az 1500. évi, az 1514. évi, az 1848. évi, az 1900. évi, az 1905. évi, az 1913. évi, az 1915. évi, az 1928. évi kezdeményezések és sajnos a 2008. évi "Szakértői javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez" című imponáló minőségű és terjedelmű kodifikációs anyag törvénykönyvvé válásában sem lehetünk még biztosak. "Így osztják a babért a földön, / Hol a szív sorsa siralom... /... Hány ily darab játszódott már le / Ezen a monstre-színpadon?!"2

Már a magyar igazságszolgáltatás első korai reformere, az 1458. évi hatalomra kerülését követően új központosított igazságszolgáltatási szervezet kialakításához hozzákezdő és a korábbi konfliktusmegoldó jellegű törvényhozásunkat ("a törvénykezést") átfogóbb jogalkotási módszerekre áthangolni akaró Mátyás király sem volt teljesen sikeres. 1486. évi rendeletével, a "decretum maius"-szal széles értelemben vett polgári jogi törvényhozást kezdeményezett. Halálát követően aztán az 1498. évi országgyűlésen (VI. tc.) kiküldték a rendek Horváth Ádám ítélőmestert a régi szokások összeírására. Ő azonban csak a perjogi természetű szabályanyag összegyűjtéséig jutott. Az országgyűlés újabb megbízása, amelyet két év múlva a nyolcados törvényszék választott ülnökeinek adott (1500. X. tc.), szintén sikertelen volt. A rendek sürgetésére végül is a II. Ulászló által Werbőczy Istvánnak adott megbízás vezetett eredményre. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor kapta a felkérést Werbőczy, de több éven át dolgozott munkáján, sőt alighanem már jóval a megbízás előtt gyűjtögette könyvének anyagát, amiről egy korabeli formuláskönyv is tanúskodik. A szerkesztésben segítségére voltak az ítélőmesterek és a királyi törvényszék ülnökei, akiket a király erre utasított. 1514-ben készült el a Hármaskönyv, amelyet Werbőczy benyújtott az országgyűlésnek megvizsgálás végett. Az országgyűlés erre bizottságot küldött ki, s az néhány nap múlva jelentette, hogy a munka az ország szokásjogával megegyezik, és felkérte a királyt, hogy hagyja azt jóvá, pecsétjével erősítse meg, és küldje meg a vármegyéknek kihirdetés végett, amivel az törvényerőre emelkedett volna. A király hamarosan ünnepélyes oklevélben megerősítette a Hármaskönyvet, kijelentvén, hogy tartalma az ország jogaival és szokásaival megegyezik, és elrendelte, hogy érvényes jog és törvény gyanánt fogadják el azt. Arról is értesítette II. Ulászló az Országgyűlést, hogy a könyvet megküldi a megyéknek, ami azonban nem történt meg, és így az nem emelkedett törvényerőre. Nem tudjuk pontosan mi volt ennek az oka. A legenda szerint a főnemesi pártnak a királyi udvarban működő lobbystái hiúsították meg a királyi tervet. Előbb a vármegyék számára szánt példányok másolásával foglalatoskodó írnokokat lázították munkalassításra, így a mű nem lett időben lemásolva annyi példányban, hogy jusson belőle minden vármegyének. Később pedig állítólag a király elől még a szentesítő pecsétet is elrejtették.3

Werbőczy célszerűbbnek találta más úton biztosítani műve elterjedését. 1517-ben Bécsben Singreiner (Singrenius) nyomdájában kinyomatta saját kiadásában, és a könyv gyorsan használatba került. Csakhamar közkedveltségnek örvendett, 1565-ben magyar, 1574-ben horvát nyelvre is lefordították, később a hazai görög kereskedők részére újgörögre is. A magyar törvénytár anyagait tartalmazó díszes könyvsorozatba, a Corpus Iuris-ba is belekerült 1628-tól kezdve, s mint a jogi életben a törvényeknél is fontosabb és gyakrabban használt jogforrást a törvénygyűjtemény élére helyezték. Rendkívüli elterjedtségét bizonyítja, hogy több mint negyven kiadásban jelent meg a századok során, versbe is foglalták, és a magyar jogászság lépten-nyomon hivatkozott rá.4

Az 1848. évi XV. törvénycikk rendelte el aztán először "az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján polgári törvénykönyv" elkészítését, és "ezen törvénykönyv javaslatának a legközelebbi országgyűlés elibe" terjesztését. A rendelkezésére álló három hónapos határidőt a korabeli igazságügy-miniszter Deák Ferenc nem tudta tartani. Pedig a törvényelőkészítő osztály élére a kiváló képességéről, rendkívüli jogászi műveltségéről és korlátlan munkabírásáról ismert Szalay Lászlót nevezte ki, és kijelentette, hogy szívesen fogadja minden honpolgár közreműködését, és készséggel fogadná a jól kidolgozott törvényjavaslatokat is. Szalay László a Pesti Hírlap 1848. július 18-i számában már arról tudósított, hogy a készülő Polgári Törvénykönyv kidolgozásánál a francia Code Civil-t tekintik mintának. Mire azonban az igazságügyi minisztérium törvényelőkészítő osztálya összehangolta volna tevékenységét, az ott dolgozók többnyire már más feladatokat kaptak. Szalay Lászlót a kormány diplomáciai megbízatással előbb Frankfurtba, majd Párizsba küldte. Titkára, Irányi Dániel kormánybiztos lett, a fogalmazó Székely József pedig bevonult katonának.5

Az 1848-ban kitűzött három hónap helyett végül 112 év múlva ért véget a magyar Polgári Törvénykönyv kidolgozására irányuló kodifikációs munka. Közben tekintélyes tervezetek sora látott napvilágot. Egyes "szakférfiaknak" adott megbízások alapján több résztervezet is elkészült már 1871 és 1892 között. Ezek közül - a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. törvénycikk kivételével - egy sem emelkedett törvényerőre, sőt (az öröklési jog javaslatát leszámítva, amelyet a képviselőház igazságügyi bizottsága is végigtárgyalt, és az 1889. évben el is fogadott) még az előkészítés korai szakainál sem jutottak tovább. A részleges kodifiká-ció sikertelensége következtében felmerült az egységes tervezet elkészítésének szüksége. A kezdeményező szerep ekkor Erdély Sándor igazságügy-miniszteré volt, ő fektette le az egységes kodifikáció programját, gondoskodott annak szervezetéről és biztosította az első szöveg előkészületeit. Az első lépés ebben az irányban az volt, hogy a tervezet elkészítése céljára az igazságügyi minisztériumon belül állandó bizottságot szerveztek. Ez a bizottság - az igazságügy-miniszter elnöklete alatt - szerkesztő, tanácskozó és segédtagokból állott. A bizottság szerkesztő és tanácskozó tagjai a bírói, ügyvédi, közigazgatási és jogtanári kar tagjaiból kerültek ki. A bizottság munkálatait mint vezető tag Vavrik Béla akkori királyi kúriai tanácselnök, azontúl pedig 1905 június havában igazságügy-miniszterré történt kinevezéséig, Lányi Bertalan akkori miniszteri tanácsos, az igazságügyi minisztérium törvényelőkészítő osztályának főnöke vezette. Ennek a bizottságnak és szerkesztő tagjainak 13 évi munkássága eredményeképpen a törvénykönyv tervezetének első szövegét Plósz Sándor igazságügy-miniszter 1900. év november havában tette közzé. A tervezet bő anyaggyűjteménye termékenyítőleg hatott a magánjog irodalmára és a bírói gyakorlatra, mely számos tételét magáévá tette. Az előkészítő bizottságra a tervezet első szövege indoklásának közzététele után az a feladat várt, hogy a tervezetet ért bírálat eredményeinek felhasználásával az első szöveget részleteiben tárgyalja és szerkezetileg is egységes szöveggé dolgozza át. A tervezet ezen második szövegének kidolgozása előtt a bizottságnak tüzetes bírálati anyagot kellett szereznie, azután pedig a tervezet alapvető főkérdéseit bizottsági tárgyalással eldöntenie. Ennek a munkának az eredményeit 1906. év elején a bizottság vezetősége kilenc kötetben a következő cím alatt tette közzé: "A magyar általános polgári törvénykönyv tervezetének további tárgyalását előkészítő főelőadmány és a tervezetre vonatkozó bírálati anyag." Ez a nagyszabású előkészítő munkálat a további tárgyalásnak csak egyik láncszeme volt, mert a benne foglalt rendkívül értékes anyag felhalmozása tette lehetővé, hogy a tervezet második szövege aránylag rövid idő alatt elkészüljön. Az ezt előkészítő bizottság 1908 végéig működött és azután közrebocsátotta a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetének fő-kérdéseire vonatkozó bizottsági tárgyalások anyagát. Az előkészítő munkálatok befejeztével egyes előadók kaptak megbízást a tervezet második szövegének kidolgozására. Ezt az anyagot véglegesítette a Székely Ferenc igazságügy-miniszter által készíttetett tervezet, az úgynevezett "bizottsági szöveg", amelyet Balogh Jenő igazságügy-miniszter 1915. május 15-én terjesztett az országgyűlés képviselőháza elé.6 Az ötventagú országgyűlési különbizottság az általa a negyedik tervezetben végzett módosító munkálatokat azzal a javaslattal zárta, hogy azt az országgyűlés csak a világháború befejezése után vitassa meg. Az I. világháború és Trianon után a törvénykönyv előkészítésének munkálatai 1922-ben kezdődtek el újra. Ezek eredményeként született meg - ötödik szövegként - "Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének Törvényjavaslata" (Mtj.), amely 1928. március 1-jén került az Országgyűlés Képviselőháza elé. Ebből a tervezetből sem lett azonban törvény. Főként azért nem, mert a magyar magánjog szokásjogként hatályban volt az I. világháborút követően az országtól elcsatolt területeken is, ha viszont e tervezetből törvény lett volna, akkor ennek a területi hatálya értelem szerint csak a Trianon utáni országhatárokig terjedhetett volna.7