Amikor arról írunk, hogy milyen az adatvédelem szabályozása külföldön, megtehetjük azt, hogy az idegen országok szabályozását összehasonlítjuk a magyarral,[1] de el is tekinthetünk ettől. Nem zárkózunk el eleve az összehasonlító jog - mint módszer alkalmazásától - de először kísérletet teszünk a külföldi szabályozás önálló tárgyalására.
Az adatvédelem, mint törvényi szintű szabályozás, lelke - a magánélet védelme, ezt előre kell bocsátani akkor is, ha a lehető legjobban koncentrálunk az adatvédelemre, mint törvényhozási tárgykörre. Anélkül, hogy mélyebben bele akarnánk menni a privacy fogalmába, nem kerülhető meg, annak megállapítása, hogy a magánélethez való jog a tőlünk nyugatra fekvő demokráciáknak alapértéke volt, ezen belül az amerikai, jogi értékkel is felruházta azt, még a XIX. században.[2] Az angol jogpolitika is magáévá tette ezt az értéket, noha sehol sem határozza azt meg a statutory law.[3] Az ausztrál Privacy Charter preambuluma ünnepélyesen deklarálja, hogy "szabad és demokratikus társadalom tiszteletben tartja a személyiség autonómiáját és korlátozza, behatárolja az államhatalmi ágakat és a magánvállalatokat, hogy azok a magánélet szférájába ne léphessenek be. A magánélethez való jog az emberi méltóság kötőanyaga és alapjog általában a szabadsághoz és a véleményszabadsághoz."[4] A szabályozás mögötti megfontolás könnyen tetten érhető, valójában arra gondolnak, hogy az állampolgár legnagyobb ellenfele az állam, amely (egy amerikai bonmot szerint) "... őrült, akivel vigyázni kell, nehogy a fejünkre gyújtsa a házat". Természetesen az a körülmény, hogy létrejött a "házon belüli" terrorizmus egészen új helyzetet teremtett a szabályozással szemben támasztott elvárásokat illetően. Az állam, mint veszélyforrás a második helyre szorult vissza, de ez nem tette könnyebbé a jogvédők dolgát (közéjük tartozónak vélve a kodifikátorokat), mert kétfrontos harcot kell vívniuk. Ugyanezt a minősítést lehet alkalmazni az alkotmánybírákra is, ti. hogy azok is (a kodifikátorok mellett) jogvédők, tekintettel a Bundesverfassungsgericht 2008. február 27-én hozott ítéletére.[5] A modern, globális terrorizmus, az általa felhasznált új eszközök, legfőképpen a számítógép és az általa elérhető világháló miatt, amit az utasítások továbbítására használ, kivívta magának, az ún. távoli igazságügyi software kifejlesztését, amely alkalmas az un. online motozással való eljárás alkalmazására. Az ötlet, amelyet Wolfgang Schauble nevével kötnek össze Európában, alkotmányossági vizsgálat alá került (ténylegesen Északrajna-Vesztfália tartomány egy 2006. évi törvénye), ami Németországban, először tette lehetővé a fentebb említett módszert. Valójában arról van szó, amit a titkosszolgálatok korábban is alkalmaztak valamilyen szivárgás elhárítására: több információforrás lehallgatást igényeltek a szükségesnél, miután nem tudták melyik az az egy, amelyik szivárogtat. A technika ugyanaz, amit matematikusok azzal a metaforával vilá-
- 135/136 -
gítanak meg: "Hogyan fogjunk egy oroszlánt? Fogjál százat, és engedj el kilencvenkilencet."
A német Alkotmánybíróság nem engedte meg a fenti eljárás egy az egyben való alkalmazását a szövetségi hatóságoknak, mert a számítógépen való felderítést "tényszerű támpontokhoz" köti, először; másodszor pedig ahhoz, hogy "kiemelten fontos jogi tárgyak" legyenek veszélyben, úgymint az élet, a testi épség, illetve az állam működéséhez vagy a létfenntartáshoz szükséges közjavak. Az ítélet lényege, tehát: az állampolgárok számítógépeinek átkutatása nem korlátok nélküli opció a Szövetségi Bűnügyi Hivatal számára. Az ítéletből további korlátok is egyértelműen kiolvashatók, illetve következnek. Mindenekelőtt leginkább az, hogy az eljárást un. nyomozati bírónak kell engedélyeznie, továbbá: a merevlemezről kinyert információk közül azonnal törölni kell azokat, amelyek az érzelmekre való következtetéseket lehetővé teszik.
Megjegyezzük, hogy a német törvényhez hasonló jogszabály bevezetése tervbe vett Ausztriában, bár ott is nagyon vitatott. Az Egyesült Államokban a szövetségi ügynökség által alkalmazott keresőprogramot -állítólag - a számítógépekre telepített antivírus rendszerek nem érzékelik.[6]
A szabályozási tárgyköröket alapvetően a magánéletet, mint tárgykört, megközelítő különböző aspektusok alakítják az egyes nemzeti jogokban, e helyütt is jelezve, hogy az adatvédelem egy kisebb halmaz a magánélet védelmét jelentő normák között. Az angolszásznak, de a kontinentális jogrendszer elsőnek nevezhető megközelítési iránya a személyes adatok védelme, amelyek között olyan adatokat tartanak számon, mint az egészségügyi adatok vagy a közigazgatás által vezetett nyilvántartásokban szereplők, de ide sorolják a magánpénzügyeket érintőeket is, például a hitelezéssel összefüggőeket, ezek közül igen érzékenynek minősítve az állampolgárok adósságait tartalmazókat, nem megengedve azt, hogy a hitelintézetek adataikat összekapcsolhassák és egy központi adósadatbázist létesítsenek. Másik ilyen aspektus, amelyet figyelembe vett a szabályozás tartalmánál és technikájánál az a kommunikációhoz való jog. Tekintettel az emberek közötti szóbeli és írásbeli érintkezések lehetőségeinek hihetetlen mértékű kiszélesedésére szinte minden egyes formára külön-külön születtek szabályok. A harmadik szempont, amire az adatvédelmi szabályok tekintettel vannak az a magánterület védelme.
A tudományos megfigyelések szerint a jogalkotók többféle modellel[7] (módszerrel) kísérleteznek, hogy a magánélet különböző területeit (jogi tárgyait) megfelelő védelemben részesítsék. Az egyik modell, amikor az adatvédelmi szabályok a köz- és magánszektorra nézve együtt jelennek meg. Európa szabályozását (pontosabban: az Európai Unióban lévő szabályozás modelljét) a külföldi szakirodalom ilyennek minősíti. Számon tartják még az "együtt-szabályozó (co-regulatory) modell"t is, amelyet Kanada és Ausztrália szabályozási módszeréhez kötnek.
A másik modell, amit először, a szakirodalom az Egyesült Államokat illetően regisztrált, ahol külön szektorálisan (telekommunikáció, rendőrség, fogyasztói hitelezés területe) szabályoznak. Szintén az Egyesült Államokat illetően írják le az ún. önszabályozási modellt, amelyben a nagyvállalatok maguk alkotnak viselkedési kódexeket és alakítanak ki önálló adatvédelmi politikát, amit közzé is tesznek.
A magánélethez való jog joganyaga, amint azt már jeleztük, az adatvédelem szellemi háttere, és ennek egyes részterületei nagyon közel állnak az adatvédelemhez, mert például az információhoz való hozzájutás akadályozását, illetve az erre reagáló, védekező álláspontot elfoglaló jogot aligha lehet másként felfogni, mint az adatvédelem ellentétpárját, ahogy azt az Emberi Jogok Európai Bírósága is tette a Leander-ügyben[8] hozott döntésében. Ebből következően a magánélethez való külföldi jog fejlődésének tanulmányozása nélkül a felületes szemlélő elveszti az intellektuális fonalat; az adatvédelem nem "Ding an Sich" sem a jogban általában, sem pedig az általános személyiségi jogban.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
