A munkavállaló munkabalesete[1] esetén a kötelező társadalombiztosítás keretében baleseti egészségügyi szolgáltatásra, baleseti pénzbeli ellátásra, baleseti járulékra és baleseti nyugellátásra lehet jogosult[2]. A társadalombiztosítás baleseti ellátásai azonban általában nem fedezik teljes mértékben a munkavállalónak az egészségi károsodása folytán felmerült teljes kárát. A különbözet megtérítése érdekében a munkavállaló elsősorban a munkáltató ellen fordulhat. A munkáltatónak a munkavállalóval szemben fennálló kártérítési felelősségét napjainkban a Munka Törvénykönyve szabályozza.
Azt, hogy a munkáltató kártérítési felelőssége a dolgozók testi épségének vagy egészségének sérelméből eredő károk esetén a munkavállalókkal szemben milyen feltételek mellett áll fenn, kezdetben az ipari és gyári alkalmazottaknak a balesetelleni védelméről szóló 1893. évi XXVIII. törvénycikk 37. §-a határozta meg. Eszerint "Az, a ki a jelen törvényben előirt kötelezettségek teljesítését elmulasztja, kihágást követ el, és az alantabb megállapított pénzbüntetéssel sújtandó, - fennmaradván úgy a polgári, mint büntető-törvény szerinti felelőssége, ha mulasztása miatt valamely baleset történt…" A törvénycikkhez kapcsolódó joggyakorlat a szavatosság elvének igen szigorú értelmezését tette általánossá. Ez azt jelentette, hogy a bíróságok ítélkezési gyakorlatukban szinte odáig mentek, hogy a törvénycikk 1. és 37. §-ára hivatkozva majdnem automatikusan a vállalkozót tették felelőssé a balesetekért, függetlenül attól, hogy a technikailag lehetséges óvintézkedéseket megtette-e vagy sem.[3]
Ez a joggyakorlat, mely az ipar fejlődése szempontjából hátrányos hatásokkal jelentkezett, jelentős mértékben hozzájárult az 1907. évi XIX. törvénycikk megszületéséhez. A törvény létrehozta Magyarországon a betegbiztosítás mellett az ipari és kereskedelmi alkalmazottak kötelező balesetbiztosítását és üzemi baleset esetén a biztosított munkavállalónak a törvényben meghatározott baleseti ellátást nyújtott. A biztosított személyek illetve túlélő hozzátartozóik csak akkor támaszthattak kártérítési igényt a munkaadó ellen, ha jogerős büntetőbírósági ítélet megállapította, hogy az illető munkaadó vagy olyan megbízottja, kinek a megbízásból eredő eljárásáért felelősséggel tartozik, a balesetet szándékosan, vagy a 81. § második bekezdésében említett gondatlansággal idézte elő. A dolgozó kártérítési igénye azonban csak arra az összegre szorítkozhatott, amellyel a rendes bírói úton megítélendő kártalanítás a törvény alapján járó kártalanítás összegét meghaladta. Ezentúl a munkaadó a dolgozókkal vagy hozzátartozóikkal szemben kártérítéssel nem tartozott. A kártérítési igény polgári peres úton, jogerős büntetőítélet nélkül is érvényesíthető volt, ha a szándékosság vagy gondatlanság büntetőbírói megállapítása a balesetet előidéző személyében rejlő ok miatt nem volt lehetséges.[4]
E törvény helyébe lépő 1927. évi XXI. törvénycikk[5] hasonlóképpen rendelkezett. A törvény kártalanítást biztosított - hacsak, szűk körben is - az üzemi baleseteken kívül egyes foglalkozási betegségekre is. "Baleseti kártalanítás jár annak a biztosítottnak, illetőleg családtagjainak (ok) is, aki a balesetbiztosításra kötelezett üzemben vagy az oly üzem érdekében végzett munka közben vagy az ily munka következtében oly betegségbe esik (foglalkozási betegség), amely az illető foglalkozás különös veszélyeként a biztosított keresőképtelenségét illetőleg keresőképesség csökkenését vagy halálát vonja maga után. A minisztérium rendelettel állapítja meg az e § hatálya alá eső üzemek és minden egyes üzemnek megfelelő foglalkozási betegségeknek jegyzékét."
A II. világháborút követően a dolgozók társadalombiztosítási nyugdíjáról szóló 1954. évi 28. számú törvényerejű rendelet végrehajtása tárgyában kiadott 69/1954. (XI. 2.) Mt. számú rendelet[6] rendezte a munkáltató üzemi baleset és foglalkozási megbetegedés esetén fennálló kártérítési felelősségét. E jogszabályhely alapján a munkáltató a vele munkaviszonyban álló, illetve hozzátartozója részére üzemi baleset, foglalkozási betegség által okozott kár fejében, kártérítéssel tartozott, amennyiben jogerős büntetőbírói ítélet megállapította, hogy ő maga vagy olyan megbízottja, akinek eljárásáért
- 741/742 -
felelős, az üzemi balesetet szándékosan, vagy gondatlanságból idézte elő, vagy az üzemi baleset, vagy foglalkozási betegség a hatóság által jogerősen elrendelt balesetelhárító, illetőleg egészségvédő óvó rendszabály megszegéséből vagy az óvintézkedés elmulasztásából származott. A kártérítés mértékeként a jogszabály azt az összeget jelölte meg, amellyel az okozott kár a társadalombiztosítás alapján járó nyugellátást vagy baleseti járadékot meghaladta.[7]
A 69/1954. (XI. 2.) MT számú rendelet e rendelkezését később kiegészítette a 16/1956. (V. 30.) MT számú rendelet, amely szerint,[8] ha az üzemi baleset bekövetkezéséért való felelősség megállapításával kapcsolatban büntetőeljárás nem indult, vagy azt megszüntették, a felelősséget a bíróság a polgári eljárás során megállapíthatta.
1959. január 1-jén, a fenti rendelkezések helyébe lépett a dolgozók társadalombiztosítási nyugdíjáról szóló 1958. évi 40. számú törvényerejű rendelet végrehajtása tárgyában kiadott 67/1958. (XII. 24.) Kormányrendelet[9] alapján a munkáltató a vele munkaviszonyban álló dolgozónak, illetve hozzátartozójának üzemi baleset, vagy foglalkozási betegség bekövetkezése esetén akkor tartozott a társadalombiztosítási szolgáltatásokat meghaladó kártérítéssel, ha a) ő maga, vagy olyan megbízottja, akinek az eljárásáért felelős volt az üzemi balesetet vagy egészségromlást vétkesen idézte elő, vagy b) az üzemi baleset, illetőleg a foglalkozási betegség a hatóság által jogerősen elrendelt balesetelhárító, illetőleg egészségvédő óvó rendszabály megszegéséből vagy óvintézkedés elmulasztásából származott.
A munkáltató felelősségének tehát két alakzata volt: 1. vétkességen alapuló, és 2. vétkességtől független tárgyi felelősség.
A vétkességen alapuló felelősség esetén, közömbös volt, hogy a baleset, vagy egészségkárosodás óvó rendszabály, óvintézkedés megszegésével állt-e összefüggésben. A kártérítési kötelezettséget ebben az esetben, egymagában megalapozta az, hogy az üzemi balesetet, egészségkárosodást a munkáltató vagy olyan megbízottja, akinek az eljárásáért felelős, vétkesen idézte elő. A hatóság által jogerősen elrendelt baleset-elhárító, illetőleg egészségvédő óvó rendszabály megszegéséből vagy óvintézkedés elmulasztásából származott üzemi balesetnél, egészségkárosodásnál ezzel szemben annak nem volt jelentősége, hogy a munkáltató, illetőleg megbízottja a baleset, egészségkárosodás bekövetkezésében vétkes volt-e. Önmagában az óvó rendszabály megszegése vagy az óvintézkedés elmulasztása megalapozta a munkáltató (megbízott) kártérítési kötelezettségét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
