A hatásköri szabályoknak alkalmasnak kell lenniük a bírósági szintek közötti - a perkoncentráció érvényesülését biztosító - arányos munkamegosztás létrehozására. A 2018. január 1-jén hatályba lépett polgári perrendtartás a joggyakorlat és a jogtudomány eredményei alapján kívánta a pusztán az eljárási határidőkben gondolkozó korábbi jogalkotói megoldások helyett, a per szerkezetének, a bíróság és a felek szerepének koncepcionális átgondolásával elősegíteni a hatékony jogvédelem érvényesülését. Ennek a szándéknak a mentén határozta meg modellként a törvényszéki elsőfokú eljárást és az 1952-es Pp.-től eltérően, de a nemzetközi tendenciákhoz és a hazai jogtörténeti hagyományokhoz igazodóan a törvényszéket jelölte ki általános hatáskörű bíróságként. Ehhez képest bár meglepőnek látszik, de a kialakult hatásköri rend inkább eredményezheti az ügyérkezési arányok a törvényszéki elsőfokú ügyek hátrányára elmozdulását. Szükséges lehet ezért - a történeti fejlődés tanulságainak a felhasználásával - a kialakult bírósági szervezetrendszer értékeinek a megőrzése mellett a hatásköri szabályozás kellő átgondolása.
A hatásköri szabályok kiemelt jelentőséget foglalnak el a polgári perrendtartás rendszerében. A perjogi kódexek jellemzően a törvény hatályát, alapelveit, a bíróságok és a felek feladatait követően helyezik el azokat az előírásokat, amelyek meghatározzák, hogy mely polgári perekben mely szintű bíróság jár el első fokon. A jogtörténelmünkben mintaként szolgáló, korszerű szabályozást megvalósító, a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk ("Plósz-féle Pp.") például rögtön a törvény első rendelkezéseiben írta le a hatáskörre vonatkozó szabályokat; de a későbbi perjogi kódexekben is a per alapjait meghatározó, alapvető fontosságú előírások között találhatjuk a vertikális ügyelosztást meghatározó hatásköri szabályokat. Ennek ellenére gyakran lehet az a jogkereső felek érzése, hogy a hatáskörre irányadó ismeretek nem jelentenek mást, mint a jogalkotó aktuális szándékai szerint az ügyelosztás szempontjából értékelt perek mechanikus felsorolását. Megfigyelhető, hogy általában ennek a jogterületnek a módosítása során a kodifikátor az ügyek egyszerűbb megítélésére, tömeges előfordulására, valamint bonyolultabb, összetettebb jellegére mint elhatároló ismérvekre hivatkozik. Ennél részletesebb elvi alapú szempontokat azonban nem bont ki. A szabályozás alapjainak általános megjelölése folytán, a használt fogalmak túlzott szubjektivitása következtében úgy tűnhet, hogy a hatáskör elvi alapú elemzése szinte lehetetlen. Mindez számos fontos kérdést is felvet. A hatásköri szabályoknak állandóan változniuk kell az aktuális ügyelosztási adatokhoz képest, vagy "örök időkre" kell szólniuk? Mennyiben kell figyelembe venniük a fennálló szervezeti viszonyokat, a bírósági rendszeren belül adott erőforrásokat? Az egyes bemeneti szintek közötti elhatárolásnak létezhet-e állandó dogmatikai alapja? Érdemes-e tekintetbe venni a hazai jogtörténeti hagyományokat és a nemzetközi példákat? Inkább közelíteni kellene az illetékesség sokkal inkább gyakorlati alapú szabályozásához? A magyarországi perjogban mindez kiegészül egy további sajátos problémával: a központi régió és a vidék ügyelosztási eltérései miatt a leghamarabb a nem megfelelő hatásköri szabályozás tudja szélsőségesen felborítani az ügyelosztási arányokat.
1. A hatáskör tágabb értelemben a bíróságok és más jogalkalmazó szervek (közigazgatási hatóságok, választottbíróságok, közjegyzők) közötti, a továbbiakban használt szűkebb értelemben az egyes bírósági szintek közötti - vertikális - ügyelosztást jelenti. Elhatárolásának leggyakoribb indoka, hogy szükséges az egyszerűbb megítélésű, tömegesen előforduló, jogi képviselő közreműködését nem feltétlenül igénylő jogvitákat a jogkereső felek lakóhelyéhez általában közelebbi, alacsonyabb szinten szervezett helyi bíróság, míg a bonyolultabb, speciális ismereteket és jellemzően jogi képviseletet igénylő ügyeket a magasabb szinten szervezett területi bíróság elbírálására bízni.
- 21/22 -
2. A modern jogrendszerek - néhány speciális kivételtől eltekintve - vagy a háromszintű vagy a négyszintű bírósági modellt alkalmazzák. A háromszintű modell alapesetében a hatáskör kérdése fel sem merül, hiszen az alsóbb szintű bíróságok valamennyi elsőfokú ügyet intézik, a középső szinten működő bíróságok valamennyi ügyben fellebbezési fórumként működnek, míg a felsőbb szintű bíróság feladata - a bíróságok szakmai irányításán felül - a rendkívüli perorvoslat ellátása. Ez a modell nem teremt lehetőséget az ügyek közötti megkülönböztetésre sem abból a szempontból, hogy egyes kiemelt jelentőségű ügyeket nagyobb tapasztalattal rendelkező bírákhoz rendeli, sem abból a szempontból, hogy megfelelően figyelembe tudná venni az ügyfélközeliség szempontjait. Korlátozottabbak a bírói karrier lehetőségei, a felsőbb szintű bíróságra pedig a jogegység megteremtése területén aránytalanul nagyobb teher hárul.
A félreértések elkerülése végett fontos arra rámutatni, hogy azokban az országokban, ahol a jogalkotó a háromszintű bírósági rendszert vezette be, jellemzően a járásbíróságnak megfelelő szint hiányzik (Hollandia, Finnország, Belgium, Olaszország). A hatásköri szabályok hiányában is szükség van az ügyek közötti súlyozásra, és a bonyolultabb ügyek nagyobb tapasztalattal rendelkező bírákra osztására, amely úgy érhető el, ha felszámolásra kerülnek a kisebb települések bíróságai, és az igazságszolgáltatás nagyobb központokban koncentrálódik. Ebben a rendszerben tehát kevésbé tud érvényesülni az ügyfélközeliség követelménye, amelyet egyes országok az alsóbb szintű bíróságok helyi kirendeltségeinek létrehozásával (így Hollandiában) vagy laikus bírák, "békebírák" igazságszolgáltatásba bevonásával (így Olaszországban) próbálnak ellensúlyozni. Mivel azonban a kirendeltségek békebírák hatáskörébe utalják a kisebb jelentőségű ügyeket, így "kvázi" négyszintű bírósági szervezetként kezdenek működni.
Ezzel szemben a négyszintű bírósági rendszerek hangsúlyozottabban veszik figyelembe a bírói karrier, az ügyek súlyozása és az ügyfélközeliség szempontjait. A bírói életpálya egyik elengedhetetlenül fontos eleme a kiváló és alapos munkát végző, rendkívüli munkabírású bírák előmenetelének minél szélesebb körű biztosítása, amelyhez egy olyan perrendi modell illik, ami nem eredményezi a felsőbb bírósági szintek jelentőségének, súlypontjának csökkenését. A bírói munka hosszú évtizedei alatt szükséges, hogy időnként elismerésben részesüljenek azok a munkatársak, akik teljesítményükkel kiemelkednek az egyébként is magas színvonalú ítélkező munkához képest. A többszintű szervezet előnye, hogy a magasabb fórumra összpontosuló erőforrás szükségszerűen maga után vonja az alacsonyabb szintű bíróságokon történő gyorsabb előrelépés lehetőségét, ezáltal lényegében megsokszorozza a bírói életpálya előnyeit. A másodfokú regionális ítélkezés erősítése a szakmaiság növelését, az együttműködés formáinak szélesítését, ezáltal a professzionális perrendtől várható előnyök megsokszorozását eredményezi; a négyszintű bírósági rendszer a jogegység, a gyors és következetes jogértelmezés mellett hat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
