Peschka Vilmost a XX. század második fele legjelentősebb magyar jogfilozófusának tartottam és tartom. Vonzó egyéniségét szerettem, elméletét nagyra becsültem,[1] egyetemi tankönyveimben nagyrészt rá támaszkodtam.[2] Nem értettem egyet minden megfogalmazásával, így azzal sem, hogy a jogforrás fogalmánál annak genetikus értelmezését tette a magáévá. Habilitációs eljárásomban, az ún. oktatási előadásban erről is beszéltem. Peschka volt a habilitációs bizottság elnöke, szemben ült velem, és szemmel láthatóan élvezte, amikor azt fejtegettem, hogy a jogforrásfogalom genetikus értelmezéséhez kapcsolódó kérdések szerintem is alapvető fontosságú kérdései a jogbölcseletnek, azonban azok célszerűbben vizsgálhatók és tárgyalhatók a jog fogalma, a jog és más társadalmi jelenségek viszonya, valamint a jogképződés és jogalkotás kapcsán. A jogforrás genetikus értelmezését elfogadva sem válik álproblémává a "honnét ismerhető meg a jog" kérdésföltevés, és az abból adódó további kérdések, azonban ezek elméleti megválaszolásához újabb fogalmat kellene bevezetni, lévén a jogforrás fogalma "foglalt", ami bonyolult körülírásokat (pl. a jog megjelenési formája) vagy terminológiai zavart (pl. a jogszabály két értelemben való használata) eredményezne, ezért a jogforrásfogalom ún gnoszeológiai értelmezését tartom indokoltnak.
A címben megjelölt téma választásának van egy szubjektív és egy objektív oka. A szubjektív az, 1980-ban jelent meg Peschkának a Lehet-e a jognak ontológiája c. tanulmánya, ami A jog sajátossága első fejezetének előpublikálása volt. Én a tanszéken ezt tanulmányoztam, amikor azt meglátta Samu Mihály, és azt mondta, tartsál róla a tanszékin egy referátumot. Erre készítettem el a Mit ér az ontológia, ha jogi? c. írásomat. A tanszéki vita nem volt túl beható, mert Peschka cikkét csak én olvastam el, meg Fazekas Jóska. Vékás Lajosnak említettem az esetet, erre mondta Lajos, hát hívjátok meg Vilit, örülni fog. Mondtam Samunak, aki egyetértett vele, de
- 121/122 -
aztán valahogy elmaradt az egész.[3] Az akkori szöveghez azóta sem nyúltam hozzá, így erre a konferenciára való készülés kínált jó alkalmat arra, hogy újra átgondoljam 30 évvel ezelőtti kritikai észrevételeimet.
A másik oka a témaválasztásnak az volt, hogy a Weimari Köztársaság államelméletének a tanulmányozása során arra a belátásra jutottam, hogy a jog- és állambölcselet különböző felfogásai tekintetében az egyik lényeges szempont azok immanens, ill. transzcendens jellege. Itt természetesen nem teológiai értelemben vett transzcendenciáról vagy immanenciáról van szó, hanem a jognak, államnak és politikának a mibenlétéről és összefüggéseiről, pontosabban azok elméleti magyarázatáról, arról, amit ismereteim szerint először Jellinek fogalmazott meg és ami Kelsen nyomán terjedt el, az ún. metajurisztikus kérdésekről.
A jogbölcseletek egyik jelentős csoportja a teljes immanencia álláspontjára helyezkedik: az állam és a jog tudományos vizsgálatát kizárólag belső jellemzőik alapján tartja lehetségesnek, a jog csakis önmagából magyarázható, a metajurisztikus kérdések a jogelméletben tudományosan nem vizsgálhatóak. Mint köztudott, ez Kelsen álláspontja, de véleményem szerint - helyenként homályos megfogalmazásai ellenére - ide sorolandó Carl Schmitt fölfogása is, aki ebben a dimenzióban Kelsen állam- és politikaelméleti pandanjának tekintendő.
A jogbölcseletek másik - mennyiségileg nézve lényegesen nagyobb - csoportját a transzcendens jogfilozófiák képezik, amelyek a jogot és vele az államot és a politikát a társadalmon is túl létező végső elvből vagy mozgatóból származtatják, ill. azokból magyarázzák. Ezt a fölfogást a legszembetűnőbben a vallásos-teocentrikus (Verdroß) természetjogtanok képviselik, de jogbölcseleti és nem teológiai értelemben ez jellemzi a szekularizált - antropocentrikus természetjogokat is, sőt azokat a nézeteket is, amelyek a végső magyarázó elvet valamilyen biológiai sajátosságban (fajelméletek!) vagy a földrajzi tényezőkben látják.
A jogbölcseletek harmadik csoportja jog- és államelméletileg transzcendens, társadalomelméletileg viszont immanens. Azaz egyfelől elveti az önmagába zártság kelseniánus vagy schmittiánus útját, de a "dióba zártság" individualizmusát is (vö. Babits: "Vak dióként dióban zárva lenni" [A lírikus epilógja]), másfelől nem keres semmiféle társadalmon túli vagy kívüli magyarázó elvet. Én ezt a jogbölcseleti beállítódást tartom a legjobban gyümölcsözőnek, méghozzá napjainkban sokkal inkább, mint bármikor, mindenekelőtt azért, mert ezek a fölfogások tulajdonítanak jelentőséget a szabályozási szükséglet problémájának, alapozzák meg annak jogpolitikai kezelését.[4] Az ekként jellemezhető jogbölcseleti felfogásoknak számos
- 122/123 -
variánsa van, ezeknek megvannak a maguk előnyei és hátrányai, a maguk vakfoltjai. Úgy gondolom, ezek relatív szintézisbe hozhatók. A társadalomimmanens jogelméleteknek az az alapvető, Scylla és Charybdis problémája, hogy úgy mutassák be az állami és jogi jelenségek társadalmi meghatározottságát, föltételezettségét, hogy ugyanakkor ne számolják föl a jogi és a politikai jelenségek, a jogi és a politikai szféra sajátosságait és viszonylagos autonómiáját, azokat ne oldják föl a társadalom más jelenségeiben vagy sajátosságaiban. Ehhez a megoldáshoz Peschka Vilmos jogfilozófiája kínál megbízató kiindulópontokat. Ez a társadalomontológiai jogfilozófia az egyik legsikeresebb jogbölcseleti vállalkozás a vázolt transzcendencia-immanencia probléma, ill. az abból eredő Scylla és Charybdis probléma megoldásának tekintetében.
A kérdés tehát az, hogy Peschka Vilmos társadalomontológiai jogfilozófiájában hogyan jelenik meg ez a transzcendencia és immanencia, annak milyen erényei, gyöngéi, tanulságai és ma is továbbvihető elemei vannak. Peschka többször is hangsúlyozta, hogy számára a kiindulópont a jogi szabályozás szükséglete. "Vizsgálódásunk kiindulópontját tehát azok a társadalmi viszonyok alkotják, amelyek a társadalmi totalitásban elfoglalt helyük, jelentőségük és szerepük folytán jogi szabályozást igényelnek."[5]
Peschka Vilmos jogfilozófiáját röviden úgy jellemezhetjük, hogy az társadalomontológiai alapozású jogfilozófia, még rövidebben: társadalomontológiai jogfilozófia. (Nem térek ki arra az eléggé meddő kérdésre, hogy Lukács György társadalomontológiája társadalomelmélet vagy társadalomfilozófia-e.)
Közismert, hogy Peschkára jelentős mértékben hatott Lukács György filozófiája. Talán szabad parafrazeálnom (a Peschka által egyébként gyakran idézett) Lenint: aki Lukácsot nem érti, az Peschkát sem képes megérteni. Ezt jól mutatják a két gondolkodó jelentősebb munkáinak időbeli kapcsolódásai.
1957. Lukács: A különösség mint esztétikai kategória.[6] Ennek rögtön az első oldalán: "Az egész mű általános alapgondolata az, hogy a tudományos és az esztétikai visszatükrözés ugyanazt az objektív valóságot reflektálják."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
