A büntetőeljárásban - ha a bizonyítandó tény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges, szakértőt kell alkalmazni. Az eljárási törvény a szakértő alkalmazásának kötelező eseteit is rögzíti. Eszerint ha a bizonyítandó tény, illetőleg az eldöntendő kérdés személy kóros elmeállapota, illetőleg kábítószer-függősége; kényszergyógykezelés szükségessége; a személyazonosítást biológiai vizsgálattal végzik; elhalt személy kihantolására kerül sor [1998. évi XIX. törvény 99. § (1) és (2) bekezdés a)-d) pont]. Rendszerint egy szakértőt kell alkalmazni, de több szakértő is kirendelhető. Az eljárási törvény 101. § (2) bekezdése ennek eseteit is rögzíti (a halál oka és körülményei, valamint elmeállapot megvizsgálása).
Szakértő kirendelésére a nyomozó hatóság, az ügyész, illetőleg a bíróság jogosult.
A bizonyítás azokra a tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási szabályok alkalmazásában jelentősek. A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni, azonban, ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és megvizsgálására.
A Be. 76. § (1) és (2) bekezdése felsorolja a bizonyítás eszközeit, amelyek a tanúvallomás, a szakvélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz, az okirat és a terhelt vallomása, lehetővé teszi azoknak az okiratoknak és tárgyi bizonyítási eszközöknek a felhasználását is, amelyeket valamely hatóság - jogszabályban meghatározott feladatainak teljesítése során a hatáskörében eljárva - a büntetőeljárás megindítása előtt készített, illetőleg beszerzett.
A büntetőeljárásban szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz, és szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás. A bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje.
A büntetőeljárások jelentős hányadában kerül sor szakértői bizonyításra, melynek során a szakértő az ügy eldöntése szempontjából releváns, bizonyítandó tényekre nyilvánít véleményt. Ez a szakértői vélemény éppúgy a bírói értékelés tárgya, mint minden más bizonyíték.
A büntető perrendtartás, az 1896. évi XXXIII. törvény XIV. fejezetének a "Bírói szemle és szakértő" című része, amely 1951-ig hatályban volt, már igen korszerűen szabályozta a kérdést.
Kötelezően előírta a szakértők alkalmazását arra az esetre, ha az ügyre nézve fontos körülmények tisztázására bírói (vizsgálóbírói) szemlét kell tartani, és ott a tények felismeréséhez és megítéléséhez külön szakértelem szükséges. Csekélyebb jelentőségű ügyekben - ha nehezen volt található több szakértő - elegendőnek látta egy szakértő alkalmazását, de a szemlén a bíróságnak a rendes szakértők közül kettőt, fontosabb ügyekben esetleg többet kellett alkalmaznia (227. §).
A korabeli büntetőeljárás fejlettségét mutatja, hogy a 228. § szerint már a nyomozati eljárásban két szakértőt kellett alkalmazni az olyan ügyekben, melyben az eldöntendő kérdések felismeréséhez és megítéléséhez külön-külön szakértelem szükséges: a terhelt vagy ha több a terhelt, ezek együttesen saját költségükön ellenőrző szakértő közreműködésével élhetnek. "Az ellenőrző szakértőnek joga van a terhelt vagy a terheltek érdekeit előmozdítani és megoltalmazni".
Az ugyancsak a "Büntető Perrendtartás" címet viselő 1951. évi III. törvény 58. § értelmében rendszerint egy szakértőt kell alkalmazni, csak különösen fontos vagy bonyolult ügyben engedi több szakértő közreműködését, vagyis már szakított azzal, hogy eleve két szakértőt kell alkalmazni. Ugyanakkor az igazságügyi miniszter kötelezővé tehette egyes bűncselekményeknél a szakértő meghallgatását, valamint azt is, hogy szakkérdésekben szakértő testület adjon véleményt, vagy ez a testület vizsgálja felül az előzetesen benyújtott szakvéleményeket.
A törvény bizonyos feltételek esetén megengedi az ellenőrző szakértő közreműködését. Az eljáró hatóság különösen bonyolult ügyekben, ha ez az eljárást nem akadályozza, megengedheti (114. §).
Az 1954. évi V. törvényben jelenik meg első ízben a későbbi jogszabályokból már ismert rendelkezés, mely szerint: ha a szakvélemény homályos, hiányos, önmagával vagy más bizonyított tényekkel ellentétesnek látszik, vagy helyességéhez egyébként nyomatékos kétség fér, a szakértő tartozik a szükséges felvilágosítást megadni; ha pedig ez nem vezet eredményre, más szakértőt kell véleményadásra felhívni. Ha így sem lehet a kérdést tisztázni, szakértői testület felülvéleményezése következik. E törvényben - bár már csak lehetőségként adott a szakszerű védekezés - a szakértő mellett, a terhelt kérelmére az általa megjelölt más szakértő meghallgatását is elrendelheti az eljáró hatóság. Ha felülvizsgálatnak van helye, a terhelt által megjelölt szakértőt a felülvizsgálat előtt meg kell hallgatni (114. §).
Ezt követően a büntetőeljárást nem törvénnyel, hanem törvényerejű rendelettel szabályozták (1962. évi 8. sz. tvr.). Még ez is tartalmazta azt a rendelkezést (140. §), hogy az eljáró hatóság a szakértő mellett - a terhelt kérelmére - más szakértő meghallgatását is elrendelheti, ha a szakvélemény homályos, hiányos vagy ellentmondó stb. A jogszabály ugyanakkor nem ad lehetőséget a további szakértő kirendelésének kikényszerítésére.
Az 1973. évi I. törvény már véglegesen a büntetőeljárás megnevezést kapta. A 77. § ugyan lehetőséget ad más szakértő kirendelésére, de ennek előzménye kell hogy legyen a hiányos, homályos, ellentmondó szakvéleménynek a szakértő általi kiegészítése, és csak ha ez nem vezet
- 307/308 -
eredményre, vagy egyéb okból szükséges, kérelemre vagy hivatalból más szakértőt kell kirendelni (76. §).
A tapasztalat azt mutatta, hogy a bíróság csak rendkívül ritkán rendelt ki további szakértőt. Ezt a hátrányt a védők egyrészt azzal próbálták ellensúlyozni, hogy nem igazságügyi, de egy szakmailag elismert szakértővel való konzultáció során igyekeztek az adott szakterületre vonatkozó ismeretekre szert tenni, és a szakértő meghallgatása során a szakvéleményt aggályossá tenni. Ez nem igazán vezetett eredményre, mert a szakértő kitért a kérdések elől olyan szakterületre, ahol az előzetes konzultáción szerzett ismeretek már nem voltak elégségesek. A másik megoldást abban látták, hogy egy szakértőtől írásbeli "ellenvéleményt" kértek, és ez került a bíróságra benyújtásra, bár az igazságügyi szakértőknek meg volt tiltva, hogy magánfél kérésére szakvéleményt adjanak.
Az 1973. évi I. törvény egyes rendelkezéseit módosító 1994. évi XCII. törvény - 1995. július 1. napjától hatályos - 4. § úgy tűnt, hogy a második (ellenőrző) szakértő kirendelése tárgyában kedvező elmozdulást eredményezett, amikor kimondta, hogy "ha a hatóság a nyomozás során szakértőt rendelt ki, a vádlott vagy a védő kérelmére - ugyanazon tényre - a bíróságnak más szakértőt is ki kell rendelnie". Ugyanakkor nincs helye e rendelkezésnek akkor, ha a bíróság már kirendelt szakértőt, valamint a másodfokú eljárásban ezt a kérelmet nem lehet előterjeszteni. Ez a szabályozás nem adott lehetőséget arra, hogy ha a szakértői vélemény még a nyomozati szakban beérkezett, már ekkor kötelező legyen egyoldalú védői indítványra - további szakértő kirendelése. Ennél is jobban sérelmezték az eljárás résztvevői, hogy a terheltnek és a védőnek nem volt meg a joga a szakértő név szerinti megnevezésére, holott az 1896. évi, 1951. évi törvények egészen 1962-ig ezt lehetővé tették.
Az 1994. évi XCII. törvény miniszteri indokolásában utalt az Európai Emberi Jogi Bizottság és Bíróság gyakorlatára a tisztességes eljárás és az ügyfelek egyenlőségének elvét illetően, amely megkívánná az olyan jogi szabályozást, ami kizárja, hogy a terheltben (védőben) jogos kételyek merüljenek fel a bíróság pártatlansága felől. Miután a hatóság a nyomozás során név szerint választ ki egy szakértőt a szakvélemény elkészítésére, ugyanez a jog megillethetné a vádlottat és a védőjét.
A régi Be. (1973. évi I. törvény) a szakvélemény felülvizsgálata (78. §) alatt az erre jogszabályban kijelölt testületek (Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága, Igazságügyi Könyvszakértői Bizottság, Igazságügyi Műszaki Szakértői Bizottság) megkeresésével látta megoldhatónak. E felülvizsgálatra hivatott testületek ugyanakkor nem valódi szakvéleményt adtak, hanem arról nyilvánítottak véleményt, hogy az ellentétes szakvélemények közül melyik és mennyiben felel meg a tudományosság és a szakmai helytállóság követelményének. E felülvéleményező testületek működését számtalan kritika érte, ami a bizonyítékok szabad mérlegelése alapelvének és áttételesen a közvetlenség alapelvének sérelmére hivatkozott. A szakvéleményt a bíróság írásban kapta meg, nem volt ismert annak készítője - ami már önmagában kérdésessé tehette a szakértői felelősség megállapíthatóságát -, követhetetlen volt a döntéshozatal folyamata, a testület még a kirendelő hatósággal sem kontaktálhatott, tanácskozásainak anyaga szolgálati titkot képezett. Az ETT például jogszabályi rendelkezés folytán az egészségügyi (népjóléti) miniszternek alárendelt szerv volt, köteles volt jelentést tenni az egészségügyi(népjóléti) miniszternek, míg az igazságügyi miniszternek évente tájékoztatást kellett adnia. Ez a szabályozás a felülvéleményezésnek tekintélyelvűséget kölcsönzött, ami - korántsem helyeselhető módon - a felülvélemény kritikátlan elfogadásával járt a bíróság részéről.
A korábbi szabályozás szerinti, a bíróság számára az újabb szakértő kirendelésével párosuló kötelezettség megszegéséhez a törvény nem fűzött olyan szankciót, amely miatt ez a gyakorlatban kivétel nélkül megvalósult volna. Megjegyzendő, hogy rendszerint a védelem sem élt a törvényben meghatározott időn belül az erre irányuló indítvány benyújtásával, hanem azt az eljárás későbbi szakaszára tartogatta.
Talán ennek is betudhatóan a jelenleg hatályos szabályozás [Be. 111. § (5) bekezdés] az újabb szakértői vélemény beszerzését csak abban az esetben tartja szükségesnek, ha a bíróság az egymásnak ellentmondó szakértői véleményekkel kapcsolatban a tárgyaláson tett szakértői nyilatkozatok alapján nem tud megalapozottan állást foglalni abban, hogy melyik szakértői véleményt fogadja el. Ez újabb, immár harmadik (vagy azt követő) szakértő tevékenysége nem felülvizsgálati jellegű, célja, hogy a bíróságnak (nyomozó hatóságnak, ügyésznek) segítséget nyújtson ahhoz, hogy melyik szakértői vélemény fogadható el, vagy szükséges a további bizonyítás. Elvben - mivel az eljárási törvény nem ismer különbséget (intézményi vagy nem intézményi) szakértők között - a felülvéleményezésre bármelyik kompetens szakértő vagy szakértői testület, de eseti szakértő is kirendelhető.
Az igazságügy-miniszter felülvéleményezési céllal hívta létre orvosi és pszichológiai szakkérdésekben az Igazságügyi Szakértői Testületet.
A közvádra indult büntetőeljárásokban a nyomozóhatóság - annak ellenére, hogy a Be. meghatározza, hogy a bíróság (ügyész, nyomozóhatóság) kit rendelhet ki szakértőként, gyakran első szakértőként eseti szakértőt rendel ki. Ezzel kapcsolatban egyrészt az a probléma, hogy az ekként beszerzett bizonyíték nem felel meg a Be. rendelkezéseinek, ennek ellenére a bíróság az így szolgáltatott bizonyítékot nem rekesztheti ki a bizonyítékok köréből. Másrészt felvetheti annak a gyanúját, hogy a nyomozó hatóság esetleg valamiért az eseti szakértőt részesíti előnyben, ami alapot adhat annak az állításnak, hogy az eljárt szakértő a hatóság szakértője, ezért indokolt, hogy a bíróság a Be. szabályainak megfelelően rendeljen ki igazságügyi szakértőt.
A Be. 112. § (1) bekezdés szerint a terhelt és a védő közölheti az ügyésszel, illetőleg a bírósággal, hogy szakvéleményt kíván készíttetni és benyújtani. Ez a rendelkezés a büntetőeljárás teljes szakaszára biztosítja a védelemhez való jogot, erősíti az ügyfélegyenlőséget és javítja a védelem tényleges lehetőségeit, megadva azt a lehetőséget, hogy az ügyben már elkészült szakvélemény megállapításait, illetve a tényeket a maga által megválasztott szakértő véleményére támaszkodva vitassa.
A gyakorlatban ténylegesen a terhelt, illetve a védő nem jelenti be előzetesen az ügyész vagy a bíróság felé, hogy szakvéleményt készíttet, hanem a már elkészült szakvélemény benyújtásával egy időben kéri a készítő szakértőként történő kirendelését, az elkészíttetett okiratnak a bizonyítékok körében szakvéleménykénti kezelését és a szakértő meghallgatását.
- 308/309 -
A bíróságok elé ugyanakkor - a védelmi pozícióból is adódóan - olyan szakvélemények kerülnek, amelyek a terheltre nézve kedvezőek, hiszen a védőnek nem az objektív igazságot tükröző szakvélemény, hanem a korábbi, terhelő szakvélemény kétségessé tétele az érdeke.
Annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság határozata óta a Be. az eljárás során keletkezett iratról - többek között - a terheltnek és a védőnek ingyenesen másolatot biztosít, sem a felkért szakértő, sem a bíróság nem lehet biztos abban, hogy valamennyi, a szakvélemény elkészítéséhez szükséges adatot, tényt tartalmazó irat a részére átadásra került. Értelemszerűen a hiányzó adatok az elkészült szakvéleményt jelentős mértékben befolyásolhatják.
A szakvélemény elkészítésére felkért személy (gazdasági társaság, szakértői intézmény, szervezet, szakértői testület) szakértőként való bevonásáról a bíróság, illetőleg az ügyész határoz. A felkért szakértő e minőségének elismerése után végezhet önállóan szakértői vizsgálatot, a bírósági eljárásban a bíróság, illetőleg az ügyész által kirendelt szakértővel azonos jogok illetik meg, és kötelezettségek terhelik. A szakértők az általuk elvégezni kívánt szakértői vizsgálatról kölcsönösen értesítik egymást, az értesített szakértő a másik szakértő által végzett vizsgálaton jelen lehet.
A szakértő személyének megválasztásáról a kirendelő az indítványtól függetlenül dönthet. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha a bíróság vagy az ügyész a felkért személy bevonását megtagadja, a szakvélemény az okiratra vonatkozó szabályok szerint használható fel. Ebben az esetben a bíróságnak nem a két szakértői vélemény közötti ellentmondás feloldásáról kell intézkednie, hanem másik - miként a polgári ügyekben -, de nem harmadik szakértőt kell kirendelni. A nemleges döntés esetén ugyanakkor a bíróság anélkül vetheti el a szakvéleményt, hogy maga az ahhoz szükséges különleges szakértelemmel rendelkezne.
Több esetben - miként azt Dr. Molnár Gábor Miklós tanácselnök a Szakértői bizonyítás kérdéseit vizsgáló Joggyakorlat-Elemző Csoport vezetője által a Kúrián 2014. október 27. napján megrendezett konferencián felszólalásában kifejtette - az utóbbi években ismertté vált olyan magatartás, hogy a terhelt vagy a védője - a korábbi ügyekben szerzett nem kedvező tapasztalatokra hivatkozással - eleve nem fogadja el a bíróság által kirendelt szakértőt, illetve megtagadja a terhelt a szakértői vizsgálaton való együttműködést, és név szerint megjelölve, másik szakértő kirendelését kéri.
A Be. szerint a szakértő kirendelése a bíróság (hatóság) kompetenciájába tartozik, ezért ez az eljárás elfogadhatatlan. Az előzőekben vázolt jogi megoldás ugyanakkor magában rejti annak veszélyét, hogy azokban a jelentős tárgyi súlyú ügyekben, ahol meghatározó bizonyíték a szakértői vélemény, a szervezett bűnözés a szakértőt fenyegethesse, vagy akár megvesztegethesse. Ez különösen azért fontos kérdés, mert ebbe az érdemtelen helyzetbe olyan igazságügyi (orvos, közlekedési stb.) szakértőt hoznak, akinek a jogkérdés eldöntéséhez nincs és nem is lehet semmi köze.
A büntető jogalkalmazásban a ténykérdések tisztázása - szűk körű kivételektől eltekintve (köztudott tények, olyan tények, amelyekről a hatóságnak hivatalos tudomása van, illetve logikai következtetés útján bizonyított tényről nem bizonyított tényre történő következtetés) - bizonyítás útján történik. A bíróságok számára a bizonyítás szabadságának előfeltételeit és biztosítékait az Alaptörvény, a Bírósági Szervezeti törvény (Bsz.) és a büntetőeljárás alapelvei teremtik meg.
A bizonyítékok jogtudomány szerinti osztályozásának legfőképpen a bizonyítékok értékelésével összefüggésben van gyakorlati jelentősége. A bizonyítékok fogalmát a törvény nem határozza meg, a hatóság (bíróság), mint a bizonyítás alanya nem közvetlenül, hanem közvetve, a bizonyítási eszközök és a bizonyítékok révén ismerheti meg a bizonyítás tárgyát.
A büntetőeljárás alapvető jellemzője a bizonyítási rendszer, amelyet meghatároz a bizonyítékok értékelésének szabadsága. Ennek nem mond ellent az igazság érvényesülésének alapelve - ti. a büntetőeljárásban törekedni kell a tényállás felderítésére és valósághű megállapítására -, hanem annak egyik biztosítéka. A Be. egyik bizonyítási eszköznek vagy bizonyítéknak sem tulajdonít a törvény rendelkezésénél fogva nagyobb vagy kisebb bizonyító erőt. A bizonyítékoknak eredeti vagy származékos jellege szerinti csoportosításnak a bizonyító erejük nagysága szempontjából van gyakorlati jelentősége.
A büntetőeljárásban szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz, és szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás. A törvény azonban elrendelheti egyes bizonyítási eszközök igénybevételét [Be. 78. § (1) bekezdés].
A bizonyítás eszközei a tanúvallomás, a szakvélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz, az okirat és a terhelt vallomása. Felhasználhatóak azok az okiratok és tárgyi bizonyítási eszközök is, amelyeket valamely hatóság jogszabályban meghatározott feladatainak teljesítése során hatáskörében eljárva a büntetőeljárás megindítása előtt készített, illetőleg beszerzett.
A szakértői vélemény a bizonyítás egyik eszköze, amelynek bizonyító ereje a megválaszolandó szakkérdésekkel kapcsolatos minden ellentmondást érintő és feloldó, tudományosan megalapozott érvein alapul (BH 2004.43.). Amennyiben a büntetőeljárásban jelentős tények és körülmények bizonyításához különleges szakértelem kell, mert a mindennapos élettapasztalat, a közönséges tudás, az általános ismeretanyag, valamint a speciális jogi szakismeret a bizonyításhoz nem elegendő, továbbá ha hiányoznak a bizonyított tényekből a nem bizonyított tényekre logikai úton való következtetés feltételei, szakértőt kell igénybe venni.
Ezzel egyezően foglalt állást a Kúria, amikor határozatában rámutatott arra, hogy a közveszélyokozás bűncselekményének bírói gyakorlata már évtizedek óta megköveteli annak elemző vizsgálatát, hogy a közveszély - ami maga jogi fogalom - ténylegesen létrejött-e, vagy pedig fennállott a létrejöttének objektív lehetősége. Ennek hiányában e bűncselekmény (illetve kísérletének) megállapítására nem kerülhet sor.
A közveszély alapjául szolgáló tények tisztázása különleges (tűzvédelmi) szakértelmet igényel. Amennyiben az ítélet tényállásában nem került rögzítésre az eljárás tárgyát képező ingatlan elhelyezkedése, az épület mérete és jelentőséggel bíró fizikai jellemzői, környezetének beépítettsége, az út forgalma, úgy nem bírálható felül a közveszély létére - és ebből fakadóan a terheltek bűnösségére - levont következtetés (Bfv. II. 351/2012/22.).
- 309/310 -
A Be. bizonyítási rendszerében a szakértői vélemény valóban nem "abszolút", azaz a bíróságot nem feltétlenül kötő bizonyíték, ez azonban nem vezethet oda, hogy a bíróság a kötelezően igénybe vett elmeszakértők véleményét saját tapasztalatára hagyatkozva minden további nélkül igen lényeges kérdésben félretehesse. Amennyiben a szakértők véleményét nem találja meggyőzőnek, úgy aggályainak közlése mellett a bírósági tárgyalásra megidézve őket, felvilágosítást kell kérnie a beszámítási képesség korlátozottságának mértéke tekintetében, ennek eredménytelensége esetén pedig más szakértőket kell kirendelnie.
A bíróság nem térhet el az írásban előterjesztett elmeorvos-szakértői véleményben foglaltaktól a terhelt beszámítási képessége korlátozottsága mértéke tekintetében kizárólag a tárgyaláson szerzett tapasztalatára utalva.
A különleges szakértelmet igénylő kérdés bíróság általi elbírálása, illetőleg megítélése a büntetőeljárás alapelveit, így az eljárási feladatok megoszlásának elvét, vagy a védelem jogát sérti. Önkényes az a jogalkalmazás, amely során a bíró az ítéletét saját maga által szolgáltatott bizonyítékra alapítja. A büntetőeljárási jog alapvető szabályainak megsértésére alapozott indokolás, függetlenül attól, hogy az a tényállás megállapítására, a bűnösségre, a jogi minősítésre, vagy a büntetőjogi következményre vonatkozik, nem tekinthető az indokolási kötelezettség teljesítésének.
Ugyanígy a különleges szakértelmet igénylő és a cselekmény minősítését befolyásoló kérdésnek a bíróság által alkalmazott szakértő véleményétől eltérően más szakértő alkalmazása nélküli elbírálása, a cselekmény minősítése tekintetében az indokolási kötelezettségnek az ítélet felülbírálatra alkalmatlanságát eredményező megsértését jelentheti (BH 2012.60.).
A szakértői vélemények közötti ellentmondás esetén az újabb szakértő kirendelésének feltételeit az 1998. évi XIX. törvény 111. § (5) bekezdése határozza meg (BH 2007.34.).
Eszerint újabb szakértői vélemény beszerzése csak abban az esetben szükséges, ha a bíróság az egymásnak ellentmondó szakértői véleményekkel kapcsolatban a tárgyaláson is meghallgatott szakértők nyilatkozata alapján nem tud megalapozottan állást foglalni abban, hogy melyik szakértői véleményt fogadja el bizonyítékként. Értelemszerűen az ellentmondás feloldása után elfogadott szakértői véleményt illetően a bíróságnak határozottan állást kell foglalnia, és álláspontját részletesen meg kell indokolnia. Ez nem lehet ellentétes az iratokkal, és nem mondhat ellent a logika szabályainak sem. Lehetséges, hogy a szakértői vélemények közötti ellentmondások feltárásához nem szükségesek különleges szaktudást igénylő természettudományos ismeretek, mert az ellentmondás okai részben az elmeorvos-szakértők téves kiindulópontján, a bizonyítási eljárás során kétséget kizáróan megcáfolt feltételezésén és azon alapult, hogy a szakértői páros szakértői kompetenciájába nem tartozó szakkérdésben is állást foglalt, valamint a felhasznált IMEI elmemegfigyelési leletet tévesen értelmezte, és olyan pszichológiai szakkifejezést, mint a tudatzárlat, azonosította a pszichiátriában használt tudatzavar fogalmával. Amennyiben a korábban eljárt szakértők véleményét a bíróság által megállapított tényállás, valamint az igazságügyi elmeorvos-szakértők, illetve az igazságügyi pszichológus szakértő határozott és tudományosan megalapozott érvei megcáfolták, nincs szükség újabb szakértők kirendelésére. Megalapozott tényállás esetén ugyanis nincs lehetőség a másodfokú eljárásban a bizonyítékok eltérő mérlegelésére.
A bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg.
A szakvélemény bizonyítékkénti felhasználhatóságát nem zárja ki az a körülmény, hogy az igazságügyi orvosszakértői véleményt beterjesztő szakértői páros egyik tagja utóbb - valamely okból: akár mert meghalt, akár mert tartósan külföldön végez munkát és szakértői tevékenységét már nem gyakorolja - a tárgyaláson nem hallgatható meg (EBH 2013.04.B7.). A Be. szerint a két szakértőnek a vizsgálódás során, majd szakvéleményük megalkotásában kell együttesen eljárni; az ezt követő időszakra a törvény ilyen feltételt már nem szab. A szakvélemény elkészülte után bizonyítékul már ez szolgál, annak felhasználhatóságát, bizonyító erejét nem érinti az azt megalkotó szakértő további sorsa. A szakértő meghallgatására a tanú kihallgatására vonatkozó szabályok értelemszerű alkalmazásával kell sort keríteni, a bíróság a szakvéleményt hivatalból ismertetheti, vagy indítványra felolvasással teheti a tárgyalás anyagává.
A beszámítási képességet kizáró kóros elmeállapotban lévő személy által a tartási kötelezettség elmulasztása esetén hiányzik az önhiba, a törvényi tényállás egyik eleme. Bűncselekmény hiányában van helye felmentésnek abban az esetben, ha a terhelt nem valósította meg maradéktalanul valamely bűncselekmény törvényi tényállását. Az adott esetben közömbös, hogy az önhiba, mint tényállási elem mely okból hiányzik. Míg a beszámítási képességet kizáró kóros elmeállapot büntethetőséget kizáró ok, addig az önhiba, mint tényállási elem hiányában a terhelt a bűncselekményt eleve nem valósíthatja meg [28/2007. BK vélemény].
A 2012. évi C. törvény 16. § szerint nem büntethető, aki a cselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét nem töltötte be, kivéve az emberölés [Btk. 160. § (1)-(2) bekezdés], az erős felindulásban elkövetett emberölés [161. §]; a testi sértés [164. § (8) bekezdés]; a rablás [365. § (1)-(4) bekezdés] és a kifosztás [366. § (2)-(3) bekezdés] elkövetőjét, ha a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltötte, és az elkövetéskor rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással.
Ezzel a jogalkotó nem [105. §] a fiatalkorú fogalmát kívánta újraalkotni, hanem a gyermekkor, mint büntethetőséget kizáró ok érvényesülési köre alól kívánt kivételt tenni, mégpedig akként, hogy a törvényi vélelmet - szűk körben - megdönthetővé tette. Ehhez társulóan az igazságügyi szakértői működésről szóló 31/2008. (XII. 31.) IRM rendelet 19/A. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a büntetőeljárás során, ha a szakkérdés a tizenkettedik életévét betöltött, de tizennegyedik életévét be nem töltött fiatalkorú terhelt beszámítási és belátási képességének vizsgálata, a terhelt beszámítási képességét a 17. § szerint kell vizsgálni. A vizsgálathoz szakkonzultánsként gyermek- és ifjúsági pszichiátriai vagy ezzel egyenértékű szakvizsgával rendelkező és e képesítése tekintetében az egészségügyi dolgozók működési nyilvántartásában szereplő személyt kell igénybe venni. Nem minősül gyermek szakpszichológia területéhez tartozó szakkérdésnek a vizsgált személy általános szavahihetőségének vélemé-
- 310/311 -
nyezése, de a szakértő a vizsgált személy által előadottak élményszerűségét vizsgálja.
Ugyanakkor a szakvélemény és az eljárás egyéb adatai alapján a bíróságnak kell állást foglalni és tényként megállapítani, hogy a tizenkettedik életévét betöltött terhelt az elkövetéskor rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással.
A vizsgált adatokból - a törvényi szabályozás 2013. július 1. napján történt hatálybalépésre figyelemmel - ebben a kérdésben a joggyakorlat alakulásáról nem lehet következtetést levonni, de nem kétséges, hogy ez is olyan területe lesz a magánszakvélemény beszerzésének, amelyre az esetek túlnyomó részében sor fog kerülni.
A jogszabályok értelmezése - jogszabályi formában megjelenő ún. technikai normák kivételével - a bíróság, nem pedig a szakértő feladata. A szakértő jogértelmezésétől a bíróság - más szakértő kirendelését vagy újabb szakvélemény beszerzését mellőzve - szabadon eltérhet. Az ún. keretdiszpozíciókat tartalommal kitöltő jogszabályok felsorolása, értelmezése nem ténykérdés, attól a felülbírálatot végző bíróság szabadon eltérhet (BH 2007.218.).
Az utóbbi idők egyik legnagyobb közérdeklődésre számot tartó közlekedési ügyben a szakértői eljárással, a védelem által felkért szakértői véleményekkel és a (nyomozó hatóság) bíróság által kirendelt szakértői véleményekkel kapcsolatos anomáliák egyaránt ráirányították figyelmet a szakértői bizonyítás a bírósági eljárásban joggyakorlat-elemző csoport munkájának fontosságára.
Már a nyomozati eljárásban több - különböző szakterülethez tartozó - szakértő bevonására került sor (elhunyt sértettek boncolása, 3 szénné égett személy azonosítása, a terhelt szervezetében kábítószer, alkohol jelenlétére, a befolyásoltság mértékére, helyszíni szemle műszaki szakértő jelenlétében). Ugyancsak a nyomozati szakban két esetben az igazságügyi orvosszakértői vélemény kiegészítésre került többek között azért, mert azt szükségessé tette a Magyarországon forgalomba hozatali engedéllyel nem rendelkező gyógyszer fogyasztására utaló körülmény, ami az alkoholos befolyásoltság mértékét érinthette. A gyanúsított védője a nyomozó hatóságnál az általa felkért és már elkészített szakvélemény benyújtásával egyidejűleg kérte az igazságügyi szakértő bevonását, majd az ügyészség részéről történt megtagadás után ezt ismételten előterjesztette. Az ügyész új szakértőt rendelt ki, de egyéb okból (a helyszínen eljárt műszaki szakértő szakértői tevékenységének szüneteltetéséről értesítette a hatóságot). Az elsőfokú bíróság eljárása során a védő műszaki és orvosszakértő kirendelését indítványozta, majd erre - a védőváltást követően - több esetben sor került. Rendszerint az általa felkért és már elkészült szakvélemények egyidejű becsatolásával, de oly módon is, hogy azokat okiratként indítványozta figyelembe venni. A bíróság a szakértők együttes meghallgatásával, az okiratok megküldésével és erre figyelemmel a szakvélemények kiegészítésével próbálta meg az ellentmondásokat feloldani és a Be. 75. § (1) bekezdésében írt kötelezettségének: a bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására törekedve eleget tenni. A szakértők egymás jelenlétében történő meghallgatása azzal is járt, hogy az addig egységes szakértői álláspont megtört, végül a szakértők (legalábbis egy részük) különleges szakértelmükkel nem a bíróság ténymegállapító tevékenységéhez elengedhetetlenül szükséges segítségnyújtással, hanem egymás közötti szakmai rivalizálással volt elfoglalva. Mindez oda vezetett, hogy a bírói gyakorlatban szinte páratlan módon két igazságügyi szakértőt is kizárt a bíróság a Be. 103. § (1) bekezdés h) pontjára, vagyis arra hivatkozással, hogy tőlük elfogulatlan szakvélemény egyéb okból nem várható. Az egyik esetben a sértetti felkérést a szakértői testületben elfoglalt pozícióval, illetve arra hivatkozással, hogy a szakvélemények közötti ellentmondás feloldásához valószínűleg a testület felülvéleményezésére fog sor kerülni, a bíróság kirendelése alapján utasította vissza a szakértő. Végül a vádlott védőjének felkérésére a szakértő mégis elvállalta a szakvélemény elkészítését, holott nem lehetett biztos abban, hogy a bíróság nem kívánja-e szakértőként az eljárásba a testületet, illetve annak elnökét bevonni. A másik esetben pedig a szakértő - a bíróság által feltett kérdések nélkül reflektált magától, a személyeskedő hangot sem nélkülözve egy kirendelt szakértői véleményre.
Megállapítható, hogy a védő minden újabb, általa felkért és becsatolt szakvélemény benyújtása esetén a szakértői kirendelés indokaként a Be. 111. § (2) bekezdésén túlmenően a "fegyveregyenlőség elvét", a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányát, az Emberi Jogok Európai Egyezségét, az Alkotmánybíróság gyakorlatát és nem utolsósorban az Alaptörvényt hozta fel.
A másodfokon eljárt bíróság a védői indítványnak, miszerint "Bárki szakértőt" rendeljen ki, helyt adott, ennek ellenére a védő ismételten egy általa - az új szakértő által tartott bizonyítási kísérletet megelőző napon - felkért, előre a bíróságnak be nem jelentett, már elkészült szakvéleményt is becsatolt.
Az ügyben történt "szakértői csatározás" odáig vezetett, hogy abban korábban nem szereplő két szakértő saját elhatározásból és saját költségére kísérletet végzett a háromméteres oldalkitérő sávváltás időszükségletének megállapítására, egy autóversenyzői gyakorlattal rendelkező személyt bevonva. Vizsgálatuk eredményét a bíróság okirati bizonyítékként vette figyelembe.
Az eljárásjog (visszaélésszerű) gyakorlása azért is elgondolkoztató, mert az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága R (81) 7. számú ajánlásának B/7. pontja a "legkevesebb szakértő" elvét fogalmazza meg, ami rendszerint egy szakértő alkalmazásának felel meg a nemzeti jog részeként.
Feltehető a kérdés, hogy ez ilyen eljárás mennyiben szolgálja a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázását a bíróság számára, illetve mennyire hátráltatja a hatékony igazságszolgáltatást, járul hozzá az eljárás igen jelentős elhúzódásához, és milyen költségterhet ró akár a vádlottra, akár az államra.■
Lábjegyzetek:
[1] Kúriai tanácselnök
Visszaugrás
