1. A "theou bia" Gaius ediktumkommentárjában. A vis maior sokféleképpen értelmezett és a római jogi forrásokban számos további kifejezés (pl. casus fortuitus, vis extraria, damnum fatale) útján visszaadott fogalmához kapcsolódik rövid dolgozatunk fejtegetése, amelyben egy nevezetes, Gaiustól származó forrásszövegben foglalt görög nyelvű kifejezés értelmezéséhez kívánunk néhány észrevétellel szolgálni.
Vizsgáljuk meg mindenekelőtt a "theou bia" ('isteni erő'; szó szerint fordítva a kifejezést: 'isten ereje', esetleg 'istenség ereje') kifejezést tartalmazó forrásszöveget!
Vis maior, quam Graeci theou bian appellant, non debet Conducton damnosa esse, si plus, quam tolerabile est, laesi fiterint fructus: alioquin modicum damnum aequo animo ferre debet colonus, cui immodicum lucrum non aufertur. Apparet autem de eo nos colono dicere, qui ad pecuniam numeratam conduxit: alioquin partiarius colonus quasi socielatis iure et damnum et lucrum cum domino fundi partitur. (Gai. X ed. prov. D. 19, 2, 25, 6)
A forrásszöveg Gaiusnak a provinciai ediktumhoz írott kommentárjából származik; a szöveg az ediktumkommentárnak a conductor felelősségét és veszélyviselését tárgyaló részéből származik,[1] és közvetlenül megelőzi a híres, a szakirodalomban interpolációkritikai megfontolások és egyéb szempontok alapján is sokat vitatott - a teljesítési segédért való felelősség problémájával kapcsolatos - oszlopszállítási esetet.[2]
A szövegben a jogtudós azt igyekszik - ésszerűségi szempontok alapján[3] - eldönteni, hogy melyek azok a károk, melyek a telek bérbeadóját, és
- 189/190 -
melyek azok, amelyek a conductornak és colonusnak is nevezett haszonbérlőt terhelik. Az elháríthatatlan erőhatalom (a szövegben: vis maior, amit a forrásszöveg szerint a görögök isteni erőnek neveznek) körébe tartozó károk nem esnek a bérlő terhére,[4] ellenben a csekély károkat (modicum damnum) a haszonbérlő tartozik viselni. A conductor - amennyiben vis maior ténye forog fenn- mentesül a kamatfizetés kötelezettsége alól.[5] Gaius szerint nyilvánvaló ugyanakkor, hogy csupán arról a haszonbérlőről van szó, aki pénz ellenében szerződött; a részes haszonbérlő (colonus partiarius, aki nem pénzben teljesít)[6] ugyanis, mintegy a társaságra irányadó szabályok szerint (quasi societatis iure) a telek tulajdonosával együtt viseli a kárt, ill. osztozik a haszonban. Gaius tehát ebben a tekintetben expressis verbis a societas szabályaira utal, bár nem sorolja a római jogban a locatio conductio körébe tartozó részes haszonbérleti szerződést a társaság esetei közé.[7]
A szöveg egyes kitételeinek eredetiségét az interpolációkritikai kutatások kétségbe vonták.[8] Az egyes interpolációkritikai nézetek ismertetését mellőzzük; a szöveget nem az interpolációkritika szemszögéből vizsgáljuk, figyelemmel a modern szövegkritikai kutatások újabb, az interpolációmentesség vélelmét[9] alapul vevő paradigmájára is. Nem kívánunk külön, általában
- 190/191 -
foglalkozni a vis maior fogalmának[10] igen sokszor feldolgozott kérdéskörével sem.[11] Számunkra e helyütt az a tény releváns, hogy a szöveg tanúsága szerint a vis maiort a korai császárkori görög nyelvben "isteni erő"-nek nevezték, és ez a gaiusi megállapítás - mint azt az alábbiakban megkíséreljük bizonyítani - nem tekinthető interpoláltnak. Ennek megfelelően a továbbiakban csupán a szövegnek az isteni erőre vonatkozó görög utalását és annak föltehető eredetét vizsgáljuk.
2. Görög kifejezések a római jog forrásaiban. Nem csupán a vizsgált forrásszöveg, hanem általában a gaiusi és a iustinianusi Institutiók, továbbá a Digestában fölvett jogtudósi szövegek is egyaránt igen gyakran hivatkoznak arra, hogy egy-egy kifejezést a görög nyelvben miképpen mondtak. Ilyen utalás szerepel pl. Gaius tankönyvének első részében, a spuriusokra vonatkozóan. A futó nemi kapcsolatból született - a concubinatusból származó gyermekekkel szemben nem törvényesíthető - gyermekekre nézve Gaius megállapítja, hogy "görög szóval mintegy sporadén fogantak" ("a Graeca voce quasi sporadén concepti"; Gai. 1, 64).
A iustinianusi Institutiókban is számos szöveghely tartalmaz görög utalásokat. Ezek közül - a teljesség igénye nélkül - az alábbiakat emeljük ki.
A tetten ért tolvaj adekvát görög megjelölésére vonatkozóan a iustinianusi tankönyv (Inst. 4, 1, 3) többek között a következő megállapítást szögezi le: Manifestus fur est, quem Graeci ep'autophóró appellant", vagyis tettenért tolvaj az, akit a görögök ep'autophórónak neveztek.[12]
- 191/192 -
A iustinianusi tankönyv (Inst. 4, 4 pr.) viszonylag részletesen tárgyalja az iniuria[13] szó különböző jelentéseit. A iustinianusi jogban a személysértés (iniuria), mint deliktum tényállási eleme (célzata) a contumelia. A görögök az Institutiones hivatkozása szerint a contumeliát hybrisnek nevezik. Az iniuria tágabb értelemben használatos fogalomként jogellenességet jelent; a jogellenes cselekmény megjelölése görögül: adikéma.[14] Jól példázza ez, hogy a klasszikus kortól kezdődően a római jogtudósok a jogellenesség fogalmába a vétkességet is belemagyarázták, hiszen a vétkességet jelölő culpa azonos jelentéstartalmú az iniuria egyik jelentésével, amit görögül az adikéma szó ad vissza. Az iniuria máskor méltánytalanságot és igazságtalanságot (iniquitas et iniustitia) jelent, amit az Institutiók szerzői az adikia kifejezéssel fordítottak görögre (Inst. 4, 4 pr.).[15]
A iustinianusi Institutiók utalása szerint (Inst. 3, 29, 1) az acceptilatio nem csupán latin, hanem görög nyelven is végbemehetett. Az acceptilatio alakszerű és egybehangzó, kérdés-felelet formájába foglalt kötelemszüntető megállapodás, képletes teljesítés (imaginaria solutio), melynél az adós és a hitelező a következő szavakat mondja: "Quod ego tibi promisi habesne acceptum? Habeo." "Azt, amit neked ígértem, megkaptad? Megkaptam." Az elfogadás görögül is történhet; a görög nyelven foganatosított acceptilatio érvényességének feltétele, hogy úgy menjen végbe, ahogyan latinul szokott: "Ekheis labón dénaria tosa? Ekhó labón." ("Megkaptál-e ennyi és ennyi dénárt? Megkaptam.").
- 192/193 -
A iustinianusi Institutiók a "nyilvános" (vagyis kriminális, közbüntetőjogi) peres eljárásokról (indicia publica) szóló részekben érdekes fejtegetést tartalmaz a dárda (telum) szó jelentésével kapcsolatban.
Dictumque ab eo, quod in longinquum mittitur, a Graeca voce figuratum, apo tou télou... (Inst. 4, 18, 5)
A telum nevét tehát onnan kapta, hogy a távolba (télou) dobják. A hajító fegyver latin elnevezése a telum, míg a görögök ezt belosnak nevezik, amely szó a forrásszöveg szerint a ballesthai mediális igéből ered. A iustinianusi Institutiók (4, 18, 5) e helyütt a nagy görög történetíróra, Xenophónra hivatkozik (Anabasis, 5, 2, 14): "kai ta belé homou ephereto, lonkhai, toxeumata, sphendonai, pleistoi de kai lithoi" ("a dárdákkal együtt hajigáltak lándzsákat, nyilakat, parittyákat és sok követ").[16]
Mindez csak néhány példa a sok közül arra, hogy mind a klasszikus jogtudósok, mind pedig a iustinianusi tankönyv szerzői előszeretettel utalnak egy-egy jogintézmény görög megfelelőjére, ill. általában egyes szavak görög nyelvű ekvivalenseire. Nézetünk szerint a theou bia kifejezés esetében is erről van szó, nem pedig interpolációról.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
