A magyarországi bírói kar évek óta szinte kilátástalan küzdelmet folytat a megfelelő pénzügyi forrásokért. A jelenség valójában nem új, azonban a probléma megoldása sürgető. Ezt igazolja a szaksajtó is: a Bírák Lapja több hozzászólást is megjelentetett, amelyek a bírák anyagi és erkölcsi megbecsülésének jelenlegi csorbáira hívják fel a figyelmet.1 Igaz, a bírák fizetését 2003-ban két ízben is emelni szándékozzák, ennek ellenére a hazai bírói társadalom illetményezés tekintetében továbbra is az utolsó előtti helyet foglalja el Európában - az Unió átlagától pedig igen messze jár. Ezen végül nem tudott hathatósan segíteni az Országos Igazságszolgáltatási Tanács felállítása sem.
A javadalmazás egyik érdekes pontját képezi a nyugdíjrendszer formái és jellemzői. A bírák nyugdíjazása és nyugdíjigényük kielégítő biztosítása szintén nem megoldott. Erre enged következtetni a Legfelsőbb Bíróság és az OIT egykori elnökének, Solt Pálnak azon - első hallásra talán tréfásnak is tetsző - nyilatkozata, melyben felsóhajtott: "egy jó bírói nyugdíjrendszerért cserébe odaadnám az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot."2
A jelen tanulmány - ha a pénzügyi és nyugdíj-problémát nem is oldja meg - áttekintést szándékozik adni a bírákat érintő nyugdíjrendszer hazai történetéről és fejlődéséről.3
A bírói jogviszony dualizmuskori szabályozásának alapját az 1869. évi IV. tc. jelentette, amely egy rövid garanciális jellegű klauzula erejéig már érintette a nyugdíjazás kérdését, pontosabban a kényszernyugdíjazás tilalmát és az elmozdíthatatlanság elvét.4 A részletes szabályokat a későbbi jogalkotásra bízták. Azután a bírói jogviszony szabályozásánál 1871-ben ismét fölmerült a nyugdíjazás szabályainak rendezése, azonban akkor csak a függetlenséggel és az elmozdíthatatlansággal összefüggő legszükségesebb rendelkezéseket rögzítették. Az 1871. évi IX. tc. második fejezete foglalkozott a hivatalának viselésére képtelenné vált bíró nyugdíjazásának és felfüggesztésének szabályaival.5 Azonban a részletes rendelkezések megalkotásával mindaddig várni kívántak, amíg a magyar bírói szervezet és bírósági rendszer végleges formát nem öltött. A várakozás hosszúra nyúlt. Végül a kormány az országgyűlés elé egy, az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdíjviszonyainak rendezéséről szóló törvényjavaslatot terjesztett (a későbbi 1885. évi XI. tc.-et), amely egyúttal vonatkozott a bírákra is.6 Ezen két alapvető törvényt a későbbi, bírói szervezettel és jogviszonnyal foglalkozó jogszabályok még finomították, a leglényegesebb rendelkezést 1892-ben Szilágyi Dezső igazságügy-minisztersége alatt hozták, de 1912-ig a rendszer lényegében nem változott.
Ekkor a legiszlatíva elfogadta az állami alkalmazottak (nyug)ellátásáról szóló 1912. évi LXV. törvénycikket, s ebben kodifikálták a bírákra vonatkozó rendelkezéseket is. Ez az új törvény váltotta fel az 1885. évi XI. tc.-t, s hasonló megoldást alkalmazott: a záró rendelkezések között hatályát a bírákra is kiterjesztette. Az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosításról alkotott 1928. évi XL. tc. azonban a bírákra új rendelkezéseket már nem tartalmazott, így a témánk ismertetésénél két korszakot határolhatunk el: az 1912 előtti és az 1912 utáni periódust.
A bírói jogviszonyról szóló 1869. évi IV. tc. a jogviszony garanciális elemeinek meghatározásakor - melyek az elmozdíthatatlanság és a befolyás mentessége köré csoportosultak7 - a kényszernyugdíjazhatatlanság elvéből indult ki, vagyis tiltotta, hogy egy bírót 70. életévének betöltése előtt akarata ellenére nyugállományba helyezzenek (17. §), kivéve később, ha bírósági szervezés alkalmával teszik azt. Ez utóbbi szabály arra az előre akkor még nem látható esetre vonatkozott, amelyet például az ítélőtáblák decentralizációja jelentett 1890/91-ben.8
A 70. életév első rögzítése tehát már a bírói alaptörvényben megtörtént, amelytől csak akkor lehetett kivételt tenni, ha szolgálatképtelenség miatt a bírót hamarabb nyugdíjazni kellett, vagy ha az igazságügy-miniszter felhívására tovább kívánt szolgálni. Az utóbbi esetben a szolgálat meghosszabbítása következett be, amely különösebb gyakorlati problémát nem vetett fel, azonban az előbbi körülmény már komoly kérdéseket fogalmazott meg.
A szolgálatképtelenség megállapításáról ugyanis a törvény nem rendelkezett, ugyanakkor a kellő garanciális eljárás kidolgozása nélkülözhetetlen feladat volt. Ezért alkották meg a bírák áthelyezése és nyugdíjazása körüli eljárásról szóló 1871. évi IX. tc.-t, amely a második fejezetében foglalkozott a kényszerű nyugállományba helyezés két lehetőségével. Más, nyugdíjra vonatkozó rendelkezéseket azonban nem tartalmazott. Az első eset a szolgálatképtelenségre, a második a már említett szervezésre vonatkozott.
A szolgálatképtelenséget megállapító rendes eljárás két részből: a vizsgálatból és a tárgyalásból állott. A processzus a törvényszéki elnök vagy a királyi ügyész kezdeményezésével indult. A törvényszék elnöke meghallgatván a törvényszéki ügyészt, hivatalos levélben felhívta az érintett bírót nyugdíjaztatása iránti kérvényének beadására. Ha a felszólított az elnöki felszólításnak egy hónap alatt nem tett eleget, a törvényszéki ügyész ugyanazon bíróság elé terjesztette az ügyet, mint amely a bírói felelősségről szóló 1871. évi VIII. törvénycikk IV. fejezete értelmében a fegyelmi vétségek fölött volt hivatva ítélni. A bíró akarata elleni nyugdíjaztatását ítéletileg kérték kimondani.
A fegyelmi bíróság elnöke az ügy megvizsgálása végett haladéktalanul bírót küldött ki. A kiküldött kihallgatván az érintett bírót, megvizsgálta a körülményeket, meghallgatta a tanúkat, s szükség esetében szakértők által megvizsgáltatta a nyugdíjazandót; majd ezeknek véleményét, valamint a vizsgálat folytán felmerült adatokat jegyzőkönyvbe vette. A vizsgálat befejezése után a kiküldött tag "körülményes jelentést" tett a fegyelmi bíróság elnökének (8. §).
A vizsgálati szakasz zárultával a fegyelmi bíróság elnöke az ügy tárgyalására határnapot tűzött ki, melyre a főügyészt vagy a koronaügyészt, valamint a nyugdí-jazandót, s szükség esetében a tanúkat és szakértőket megidézték. Az eljárásnál itt is a bírói felelősségről szóló törvény IV. fejezetében foglalt szabályok voltak követendők, azaz a fegyelmi eljárás szabályai. Végül a fegyelmi bíróság a nyugdíjazás kérdésében ítéletileg határozott. Ezzel az eljárás befejeződött (9. §).
Különösen sürgős esetekben azonban gyorsított eljárást alkalmazhattak. Ebben a törvényszék elnöke, melynél a bíró alkalmazva volt, a hivatalra képtelenné vált bírót hivatalából felfüggeszthette. Ezen esetben ugyanazon eljárás volt követendő, melyet a felfüggesztésre nézve a bírói felelősségről szóló törvény V. fejezete állapított meg. Az ilynemű felfüggesztésből azonban a fizetés vagy egyéb járandóság teljes, vagy részbeni megszüntetése nem következett. A felfüggesztés után értelem szerint a rendes eljárás szabályait alkalmazták a végleges döntés meghozatalához (10. §).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
