"Fortuna fortes metuit, ignavos premit."[1]
Hasonló gondolatok járhattak azok fejében, akik az ókori Rómában rávetették magukat az ünnepi játékok alkalmával elszórt pénzre. A szerencse ugyanis a bátrakat pártolja, míg a gyávák számára nem terem babér.
Erdődy János Qui missilia iactant in vulgus című monográfiájában a nép közé történő pénzszórást vizsgálta, s ennek keretében nem másra vállalkozott, mint egy, a római jogi szakirodalomban általánosan elfogadottnak tekintett nézet megkérdőjelezésére.
A szerző doktori értekezésének egyik fejezetét bővítette és dolgozta át a recenzió tárgyát képező kismonográfiává. A személyes hangvételű előszó nem csupán könnyed alapozást ad a később olvasottakhoz, de részletesen megismertet bennünket a szerzőt e monográfia megírására motiváló tényezőkkel.
A pénzzel összefüggő egyes dologi jogi kérdések elemzése során jutott arra a következtetésre, hogy a nép közé történő pénzszórás témaköre önálló vizsgálatra is érdemes. Bár maga a szerző is több ízben utal a iactus missilium tényállásának csekély jelentőségére a római jogászok gondolkodásában, mégis egyetérthetünk vele az e körben történő tudományos vizsgálódás létjogosultságát illetően. "Ekként felvethető, hogy a iactus missilium a traditio in incertam personam tényállásához képest inkább egy összetett, egyszerre több tulajdonszerzési módot felölelő, komplex tényállásnak tekintendő"[2] - olvasható a bevezető gondolatok között rendkívül kecsegtetően, így a tudományos novum reményében indulunk neki a felkínált szellemi utazásnak.
- 155/156 -
Habár a cím még nyitva hagyja az ünnepi játékok során szétosztott-elszórt ajándék és pénz kérdéskörének vizsgálatát, az alcím szűkíti a vizsgálódás tárgykörét és a nép közé történő pénzszórás jogi megítélésére koncentrál.
A monográfia első harmada megismertet minket a szükséges kultúrtörténeti háttér-információkkal. Az auctoroktól származó források közül Suetonius és Tacitus műveiből származó részletek illusztrálják, hogy a missilia szórása a császárkorban bevett gyakorlatnak számított. A szerző megemlíti, hogy a köztársaság korában is jellemző volt a iactus missilium.[3] Erre vonatkozó forrással azonban nem találkozunk. Ezt követően Cicero De legibus című művét is segítségül hívva rövid ismertetést ad a szerző a játékokról, melyek a missilia szórásának színteréül szolgáltak, majd a panem et circenses elvet elemzi szintén auctor-források alapján. Az ünnepi játékokon való pénzszórás célja a favor populi, a nép kegyének megszerzése volt. Ezen tétel hosszas kifejtése később, a jogi fejtegetések során nyer értelmet.
Összességében a bevezető gondolatok körében kifejtettek érzékeltetik, milyen fontos szerepet játszott az ünnepi játékok keretében lezajló ajándék- és pénzosztás a rómaiak életében. Vajon tükröződött-e ez a kiemelt fontosság a római jog primer forrásaiban is?
A tények azt mutatják, hogy nem maradt ránk nagy számú római jogi forrás, amely a iactus missiliummal foglalkozna; ezt a szerző is megállapítja. Az elemzésre kerülő Digesta-fragmentumok közül kettő per tangentem érinti a témát; a szerző kutatásai során mindössze egyetlen, a iactus missiliummal közvetlenül foglalkozó forráshelyet talált. Miért van ez így? A választ rögtön az elején megkapjuk. Az elszórt pénz tulajdonjoga nem volt olyan horderejű magánjogi probléma, hogy az a római jogtudósokat komolyan foglalkoztatta volna,[4] praktikusan belegondolva pedig az esetlegesen felmerülő jogvita az erősebb és gyorsabb javára a helyszínen eldőlt.[5] Felmerül a kérdés: miért is tartotta ezek belátása után a szerző a témát önálló vizsgálatra érdemesnek? Természetesen a tudományos contradictio okán, mely a iactus missilium tényállásának jogintézményi besorolása körüli vitában nyilvánul meg.
A monográfia második kétharmada - mely a kérdés jogi elemzését adja -, alapvetően Digesta-fragmentumokra épít. Az említett három fragmentum közül, melyek explicite szólnak a iactus missiliumról, kettő a traditiós elmélet, egy pedig a derelictiós elmélet irányába mutat. Előbbi szerint a nép közé történő ajándék- és pénzszórás esetében traditio in incertam personam, meg nem határozott személy részére történő átadás megy végbe; utóbbi szerint pedig az elszórást végző ezen tevékenysége során derelinkválja a dolgokat. Sem a római jogtudósok, sem az utókor római jogászai körében nem alakult ki egységes álláspont e tényállás minősítését illetően, bár a szakirodalom döntően a traditiós elméletet
- 156/157 -
vallja.[6] Igen jelentős érvek sorakoztathatók fel ezen elgondolás mögött. Egyfelől a iactus missilium említése a forrásokban a traditiót taglaló fejezetekben fordul elő.[7] Hogyan került volna a római jogászok praktikus gondolkodásában egy tényállás olyan helyre, ahová nem tartozik? Másfelől Gaius egyik Digesta-fragmentuma szolgál klasszikus hivatkozási alapul arra, hogy a nép közé történő pénzszórás traditio in incertam personam-nak minősült: "Hoc amplius interdum et in incertam personam collocata voluntas domini transfert rei proprietatem: ut ecce qui missilia iactat in vulgus, ignorat enim, quid eorum quisque excepturus sit, et tamen quia vult quod quisque exceperit eius esse, statim eum dominum efficit."[8]
Fontos kiemelni, hogy a hivatkozott szöveghely ezt a kifejezést egyáltalán nem használja, azt az utókor jogtudománya társította hozzá. Szerkezetileg a fragmentum két részre bontható: egy általánosságban megfogalmazott tételmondatra, amely szerint a dolog tulajdonjogát a nem meghatározott személyre irányuló tulajdonosi akarat is átviszi, továbbá egy ezt alátámasztó konkrét példára. E szerint aki missiliumokat dob a nép közé - nem tudván pontosan, ki kapja el azokat -, puszta akaratával nyomban tulajdonossá teszi az elszórt dolgok megszerzőit, ugyanis akarata arra irányul, hogy mindenki megszerezze azt, amit elkapott. Kiemelendő szempont, hogy tulajdonosi akaratról (voluntas domini) van szó a fragmentumban. Az Institúciókban szerepel egy, az idézettel szinte megegyező szöveg,[9] amely változatlan formában említi a tulajdonosi akarat elemét, ám egy fontos betoldást tartalmazva úgy szól a példa, hogy praetorok és consulok szórják a missiliát. Miért fontos ez számunkra? Köztudomású, hogy a köztársaság korában a magistratus nem feltétlenül a saját pénzét szórta, minthogy a játékok megrendezésére az államtól bizonyos pénzösszeget kapott. Ezt általában még saját pénzügyi forrásaival is kiegészítette, így azt sem jelenthetjük ki kategorikusan, hogy a magistratus más tulajdonában álló pénzt szórt. Ez a dilemma képezi a szerző által támogatott derelictiós nézet egyik komoly fogyatékosságát: minthogy a dolgot derelinkválni csak a tulajdonosa képes, kérdéses, hogy az idegen pénzt elszóró magistratus végezhet-e jogilag derelictiót. Ezzel szemben traditio esetén - egyéb feltételek teljesülése mellett - akkor is bekövetkezik a tulajdon-átszállás, ha valaki (esetünkben a magistratus) nem tulajdonos ugyan, de a tulajdonos nevében és felhatalmazása alapján végzi az átadást.[10] Véleményem szerint ez egy erős érv a traditiós elmélet oldalán.
A szerző, miután a traditio feltételeit összefoglalta, a megfelelő jogcím (iusta causa) kérdését kiemeli ezek közül és részletesebb elemzésnek veti alá. Fő érveit ennek mentén sorakoztatja fel a traditiós elmélet ellenében. Meglátása szerint a
- 157/158 -
iactus missilium azért nem tekinthető traditio in incertam personamnak, mert -még ha fel is tesszük, hogy valóban traditio történik a pénzszórás során és nem derelictio -, a iusta causa hiányzik. Erdődy szerint abban a folyamatban, amely során valaki pénzt dob a tömegbe, a tömeg pedig elkapkodja azt, nem igazolható olyan jogcím, amely alkalmas volna arra, hogy átvigye a tulajdont. A potenciálisan szóba jövő jogcímek közül az ajándékozás causáján akadhat meg a szemünk, főleg, hogy a traditio "alapvetéseként" aposztrofálható Gaius-hely is példaként említi a causák sorában.[11] A monográfiában egy helyütt vetődik fel az ajándékozás lehetősége mintegy mellékes kérdésként. Itt a szerző azzal indokolja elutasító álláspontját, hogy az elengedhetetlen feltételként szolgáló akarategység - nevezetesen: mi a traditio tárgya, ki-kinek akarja átadni a dolgot - nem teljesül.[12] Véleményem szerint az átadás tárgyára vonatkozó akarategység pénzszórás esetén mindenképpen adott. Érdemes lett volna megvizsgálni, vajon beszélhetünk-e úgy ajándékozás során akarategységről, hogy az egyik oldalon incerta persona áll.
A második érv a traditio ellen a felek ügyleti konszenzusának hiánya. Véleményem szerint ez nehezen igazolható, tekintve, hogy a pénzt elszóró akarata - mint azt a szerző maga is több helyütt hangsúlyozza - a pénztől való "megszabadulásra" és ezen keresztül a nép kegyének (favor populi) megszerzésére irányul, addig a tömegben jelen lévők akarata a pénz megszerzését célozza. A két akarati folyamat egymás felé irányul és találkozik. Kevésbé volna egyértelmű a konszenzus, ha a pénzt szóró személy kölcsönbe akarná adni a pénzt vagy ellenszolgáltatást várna cserébe, azonban ezen tényezők egyike sem állt fenn a iactus missilium esetében.
A szerző további érve a traditio ellen, hogy a tömegből bárkivel nem lehet ügyletet kötni, annak meghatározott felek között kell végbemennie.[13] Első látásra ez az érv tűnik a legerősebbnek valamennyi közül, azonban - mint általában a negatív állítások - hatalmas bizonyítási terhet ró az állítóra. Probatio diabolicával fenyeget továbbá, ugyanis ha igaznak fogadjuk el, hogy ügylet (és így: traditiós ügylet) meghatározott felek között mehet csak végbe, akkor a iactus missilium nyilvánvalóan nem lehet traditiós ügylet. Azonban ha azt tesszük fel igaz állításként, hogy a iactus missilium egy rendhagyó traditiós kategória (közelebbről: meg nem határozott személy részére történő átadás), akkor az előbbi negatív állítás - nevezetesen, hogy a tömegből bárkivel nem lehet ügyletet kötni - máris cáfolást nyert. Nem lehetséges-e, hogy mindegyik állítás igaz, és főszabály-kivétel kapcsolatban állnak egymással? A következőképpen: jogügylet főszabály szerint csak meghatározott személyek között jöhet létre,[14] kivéve a iactus missiliumot, melynek során az átadás pillanatában pontosan meg nem határozott személy részére történik az átadás.
- 158/159 -
A traditiós elmélet érveinek és ellenérveinek áttekintése után indokolt rátérni az Erdődy János által támogatott derelictiós nézet tárgyalására. Ennek fő hivatkozási alapja Pomponius véleményéhez kapcsolódik. "Id, quod quis pro derelicto habuerit, continuo meum fit: sicuti cum quis aes sparserit aut aves amiserit, quamvis incertae personae voluerit eas esse, tamen eius fierent, cui casus tulerit ea, quae, cum quis pro derelicto habeat, simul intellegitur voluisse alicuius fieri."[15]
Ez a fragmentum ismét egy általános állítással indul: amit valaki derelinkvált, nyomban az enyém lesz. Ezt követi a példákkal való alátámasztás: aki pénzt szór el, vagy madarakat enged szabadon, habár azt akarja, hogy incerta persona szerezze meg, mégis azé lesz, akihez a szerencse sodorja. Látható, hogy Pomponius itt kategorikusan egy "célzatos" derelictionak tekinti a pénzszórást (aeris sparsio). Csakhogy ez az aeris sparsio azonosítható-e a iactus missiliummal? A szerző alaposan feltárta a forrásokban pénzszórásra használatos kifejezések jelentéstartalmát. Kifejti, hogy a spargo ige, melyet Pomponius használ, inkább az auctor-forrásokban fordul elő, így a iacio igével ellentétben nem jogi terminus technicus, azonban ez a kifejezés is egyértelműen a ludi során végbemenő pénzszórást jelöli.[16] Foglalkoznia kell így ezzel a fragmentummal annak, aki a derelictiós nézet vizsgálatára vállalkozik.
A derelictio ismertetése a monográfia leggazdagabb fejezetét adja. Ehhez primer forrásul Digesta-helyeket hív segítségül, behatóan ismerteti továbbá a szekunder irodalomból Romano és Voci vonatkozó munkásságát. A szakirodalmi körbetekintést Bonfante, Krüger, Benedek Ferenc, Vacca és Hans Ankum elméleteinek felelevenítésével teszi teljessé. E helyütt a szerző nem reflektál a hivatkozott szerzőkre, a tárgyilagos bemutatás talaján marad. Az utolsóként ismertetett Hans Ankum gondolatai újabb dimenzióval gazdagítják a vizsgálódást: Ankum szerint a klasszikus jogászok azonosították a derelictiót közvetlenül követő occupatiót a traditio in incertam personammal. Habár a derelictio, az occupatio és a traditio közel sem azonos jogintézmények, ám ebben az esetben hasonlóságuk olyan fokú, hogy az már a jogkövetkezmények azonosságában - itt: a tulajdonjog átszállásában - is megnyilvánul.[17]
Ezt követően Erdődy összegyűjti a derelictio fogalmi elemeit a D. 41. 7 alapján. Ezek közül az animus derelinquendi szemléltetésére excursust illeszt a tengerbe hajított áruk jogi helyzetéről. Az itt adott rendkívül részletes, átgondolt és jól felépített elemzés akár egy külön tanulmány tárgyát is képezhetné - kissé meg is haladja a szemléltetéshez szükséges kereteket.
A monográfia röviden kitér az occupatio jogintézményének ismertetésére is. Ennek keretében a vonatkozó szövegeket két kategóriába sorolja, úgy, mint az occupatióval konkrétan, valamint általánosságban foglalkozó szövegek.[18]
- 159/160 -
A szó pontos jelentéséről szólva megjegyzi, hogy az 'occupatio' és 'occupare' kifejezések egyaránt használatosak voltak a jogi és a köznapi nyelvben.[19] Mivel a foglalás intézménye a kutatási kérdés megválaszolásában csekélyebb jelentőséggel bír, mint az átadás vagy az elhagyás, így érthető, hogy a szerző kisebb terjedelmű fejezetet szentel számára a munkájában. Mégis érdemes hivatkozni itt Benedek Ferenc néhány releváns megállapítására az occupatioval kapcsolatban. Ami a derelictiót követő, foglalással történő tulajdonszerzést illeti - nevezetesen, hogy az okkupáló azonnal tulajdont szerez, vagy elbirtoklásra szorul -, iactus missiliumra külön szabály vonatkozik. Ennek értelmében a pénz nyomban a birtokbavétellel a felszedő tulajdonába kerül. Ennek valódi indoka Benedek szerint az elszórt dolgok sajátos természetében keresendő: mivel a missiliumokat más hasonló dolgoktól nem lehet megkülönböztetni, így elbirtoklásuk folyamatának követése szinte lehetetlen feladat.[20] Benedek másik, még inkább figyelemre méltó érve - Pomponiusra utalva[21] - az, hogy a felszedőt, miként a pénz birtokba vevőjét mindenkor, az occupatiótól fogva nyomban tulajdonosnak kell tekinteni.
Végül az occupatio, a derelictio és a traditio önálló tárgyalása után sor kerül a iactus missilium tényállásának vizsgálatára. A három közvetlenül kapcsolódó primér forráshelyből kibontakozik, hogy Pomponius "derelictio-párti", míg Gaius és Iustinianus traditióként tekintett a jelenségre. Itt azt szeretném röviden ismertetni, melyik jogtudós hogyan indokolta saját álláspontját. Pomponiusnál[22] számomra a textus rendszertani értelmezéséből tűnik ki, hogy ha valaki pénzt szór el, az derelictiónak minősül. A derelictio kifejezés a tételmondatban szerepel, míg a pénzszórás erre hozott példaként merül fel. Erdődynek az ehhez a fragmentumhoz kapcsolt értelmezéséből kiemelendő, hogy szerinte a hangsúly azon van: a derelinkváló szándéka (hogy a dolgát incerta persona szerezze meg) hiábavaló a jog szempontjából, hiszen a dolog azé lesz, akihez a szerencse sodorja. Ebben jelöli meg a pomponiusi indokolás gyengeségét is, miszerint az érvelés a tulajdonos szubjektumából indul ki, ráadásul általánosít is. A szerző további érve, hogy a nép közé pénzt szóró személy nem a tulajdon átszállásának kérdését forgatja a fejében, hanem népszerűségének növelését.[23]
Gaiusnál[24] a traditio melletti döntő érv az, hogy bizonyos esetekben (melyre példa a nép közé történő pénzszórás) a meg nem határozott személyre irányuló tulajdonosi akarat is képes előidézni a tulajdonjog átszállását. Erdődy itt kiemeli: Gaius az átadásban résztvevőknek az ügylethez kötődő szubjektív, tudati viszonyulását hangsúlyozza; a középpontban az áll, mit akar a tulajdonos tenni a dolgával.[25]
- 160/161 -
A harmadik kapcsolódó szöveghely a már említett Institúciók-beli "hasonmása" Gaius véleményének, melynek érvelése megegyezik a gaius-i szöveg érvelésével.
A szerző felvázolja, hogy a jogirodalomban kialakult két "szélsőséges" nézet mindegyike bizonyos hiányosságokkal küzd. Saját hipotézise szerint derelictio és occupatio olyan egységéről van szó, ahol a tulajdonosi akarat különös jelentőséggel bír. A monográfia lezárásául saját koncepcióját is ismerteti egy folyamatábra segítségével. Az e fejezetben található összefoglaló kijelentés így szól: "a iactus missilium derelictio és egy occupatio találkozásaként értelmezhető, amelynek során a tulajdon átszállásához elegendő a magistratusnak mint tulajdonosnak egy nem meghatározott személy irányába kifejezett akarata, amelynek fizikai megnyilvánulása a pénz eldobásában érhető tetten." A következtetés néhány elemével nem feltétlenül értek egyet. Egyrészt említette a szerző, a magistratus nem biztos, hogy tulajdonosként szórta a pénzt a tömegbe. Másrészt: véleményem szerint, ha a iactus missiliumot derelictio-occupatio kapcsolatként értelmezzük, a tulajdon átszállásaként felesleges a tulajdon átvitelére irányuló akaratot feltételül szabni, ugyanis a voluntas domini a derelictionál - a jogintézmény jellegéből következően - nem arra a koncentrál, hogy a tulajdonos a tulajdonjog átszállását kívánja; akarata sokkal személytelenebb annál: a tulajdonnal való felhagyásra irányul.
Példaként állítható ezzel szembe a monográfia végkövetkeztetéseinek egyike: "a iactus missilium egy olyan, alapvetően önálló tulajdonszerzési mód, amely tartalmilag a derelictio és occupatio találkozásaként értelmezhető, amelynek kapcsán a jogászok a tulajdon átszállásához szükséges akarati tényezőt a traditio köréből kölcsönzik."[26]
Erdődy János monográfiáját olvasva számomra ezzel a meghatározással megvalósult az a novum, amelyet a téma vizsgálatától vártam. A szerző gondolatait a primer és szekunder irodalom páratlanul alapos tanulmányozása után fejtette ki, eleget téve annak a követelménynek is, hogy az olvasottakat értékelje, majd saját tudományos álláspontjának kialakítására fordítsa. Úgy vélem, jelen monográfia méltó helyet foglal el a iactus missilium tényállásával foglalkozó jogirodalomban, értékes hivatkozási alapul szolgálva az utókor kutatói számára is. ■
JEGYZETEK
[1] Seneca, Medea 159.
[2] Erdődy, 2014, 28.
[3] Erdődy, 2014, 17.
[4] Erdődy, 2014, 11.
[5] Erdődy, 2014, 11.
[6] így a Brósz - Pólay - Földi - Hamza-féle római jogi tankönyv is, a pénzt elszóró voluntasával érvelve a D. 41, 1, 9, 7 alapján. (Földi - Hamza, 2009, 333.)
[7] Erdődy, 2014, 27.
[8] Gai. D. 41, 1, 9, 7
[9] Inst. 2, 1, 46
[10] Erdődy, 2014, 101.
[11] Inst. 2, 19
[12] Erdődy, 2014, 121.
[13] Erdődy, 2014, 34.
[14] Megjegyzendő, hogy a jogügylet két fogalmi eleme között (joghatásra irányulás és akaratnyilatkozat) a felek meghatározottsága nem szerepel. (Földi - Hamza, 2009, 387.)
[15] Pomp. D. 41, 7, 5, 1
[16] Erdődy, 2014, 37.
[17] Erdődy, 2014, 63.
[18] Erdődy, 2014, 46.
[19] Erdődy, 2014, 49.
[20] Benedek, 1995, 44.
[21] Pomp. D. 41, 7, 5, 1
[22] Pomp. D. 41, 7, 5, 1
[23] Erdődy, 2014, 119.
[24] Gai. D. 41, 1, 9, 7
[25] Erdődy, 2014, 116.
[26] Erdődy, 2014, 134.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, SZE Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
