https://doi.org/10.70538/fundamentum.2026.1.9
"Ahhoz képest, hogy ma a demokráciáról úgy beszélnek világszerte, mint minden nemzet történelmének végcéljáról és szükséges beteljesüléséről, mint a politikai és társadalmi élet legjobb formájáról, vizuális megjelenítésének története igen sovány."
A demokrácia Arisztotelész szerint az az állam- és életforma, amelyben az uralmat a nép gyakorolja, azaz a többséget alkotó szabadok és szegények. A "legkiválóbb és legmagasztosabb államforma", a királyság elfajulása ugyanis a legrosszabb eredményhez, a zsarnoksághoz vezet, annál valamivel jobb korcs az oligarchia, és "még a legtűrhetőbb a demokrácia". Tehát a demokráciát tartotta a kisebbik rossznak a zsarnoksághoz és az oligarchiához képest, mert egyes oligarchikus vonások hozzáadásával feljavítható, bár közelébe sem ér az ideális uralmi formának, a monarchiának.[1] Ennek oka, hogy a demokrácia a szegények sokaságára támaszkodik, és az irigy szegényeknek a gazdagok feletti uralmát teremti meg - vallották Arisztotelész középkori utódai, azt állítva, hogy a demokrácia voltaképp zsarnokság, Aquinói Tamás szavaival: populus totus erit quasi unus tyrannus. Az Arisztotelész-kommentárokhoz igazodó képi ábrázolások ezt az eltorzult uralmat gyakran sokfejű szörnynek mutatták[2] - hétfejű sárkánynak, akitől a király igazságát vagy legalább a kívánságát teljesítő vitéz szabadíthat meg.
A középkori hagyomány allegorikus emberi alakban jelenített meg egyes fogalmakat, erényeket és emberi tulajdonságokat, amihez a Bibliában, az antik mitológiában és a fellelt ókori római szobrokban keresett és talált előképeket. A XIV-XV. században kialakuló Firenzei Köztársaság az önértelmezésének, demokráciájának, politikájának köztéri felmutatásában is ezekhez a példákhoz kapcsolódott. Politikai identitásának két fő pillére Firenze függetlensége (a pápától, a német-római császártól, más városállamoktól) és népének szabadsága volt, amelyeknek jelölője az ótestamentumi Judit, illetve az antik mitológiai Herkules lett.
Herkules már a XIV. század végén ott szerepelt Firenze városának pecsétjén, mintegy vizuális foglalataként a zsarnokságot megdöntő erőnek és azoknak a keresztény értelmezést nyerő római erényeknek, amelyeket a városállam elvárt, sőt megkövetelt polgáraitól.[3] Herkules az újkori európai hagyományban megmaradt a győzedelmes erő megtestesítőjének, noha az általa képviselt polgárerények politikai értelmezése moralizálódott, és az életvitel alternatíváit tematizáló populáris grafikában vagy az egyéni szenvedély és az államérdek konfliktusaként jelent meg például a francia klasszikus drámákban. A válaszút előtt álló ifjú Herkules tisztán erkölcsi döntésre kényszerül, választania kell a gazdagságot, kényelmet és élvezeteket ígérő bujaság ligete és az erény várához vezető, lemondást, áldozatot és önmegtartóztatást követelő rögös út között.[4] Ám teljesen nem tűnik el a nép uralmát megtestesítő Herkules alakja sem; ezt bizonyítja a francia forradalom radikális szakaszában (1793-94) az a próbálkozás, hogy Herkulest mint a szuverén nép politikai cselekvésének szimbólumát léptessék színre.[5]
A Legfelső Lény ünneplése egész napos program volt menetelésekkel, kórusokkal s természetesen Robespierre szónoklataival és szimbolikus aktusaival: délelőtt fáklyájával felgyújtotta az Ateizmus bábuját, amelyből a Bölcsesség szobra bújt elő; délután viszont a Champ de Réunionnak átkeresztelt Mars-mezőn a Haza Oltára mellett felépített óriási hegyről lépegetett le "mint valami jakobinus Mózes, szétváltak előtte a trikolórszínekben pompázó hazafiak hullámai, s ő kegyesen fogadta a szervezett tapsot".[6] A népszuverenitást képviselő Herkules gigászi szobra a mű-hegy csúcsán emelt 15 méteres oszlopon állt, "kezében a Szabadság egyre zsugorodó, itt már Herkuleshez képest egészen eltörpülő alakjával".[7]
Ez a hegy tetején "trónoló" Herkules jobban emlékeztetett a tengerből kiemelkedő szörnyre, Leviatánra, mint az idegen zsarnokkal szemben a függetlenséget, a nép uralmát megtestesítő hősre. Judit, a népe szabadságáért a zsarnok Holofernészt lépre csaló és lefejező, megfontoltan cselekvő, gyönyörű, ám erényes és alázatosan szerény özvegy a demokrácia alkalmasabb jelképének ígérkezett.[8]
Az 1260-as évektől kezdve ezt támogatták a Juditot a keresztény politikai gondolkodásba integráló firenzei polgárok Brunetto Latinitól Dantén és Ambrogio Lorenzettin[9] át Savonaroláig. A Firenze városát irányító testület (a Signoria) két bronzszobrot rendelt Donatellótól a Palazzo Vecchio előtti főtérre (Piazza della Signoria): a Góliátot legyőző Dávid és a zsarnokot megölő Judit szobrát.[10] Ott is álltak évekig, majd a köztársaságot kijátszó Mediciek kerültek hatalomra, és átvitették a szobrokat palotájuk kertjébe (1464-től 1495-ig), amelyek csak a Mediciek elűzése után kerültek vissza eredeti helyükre. Ma múzeumban láthatók, a téren másolatok helyettesítik őket. A Judit és Holofernész talapzatán olvasható eredeti felirat így szólt: "A királyságokat elpusz-
- 85/86 -
títja a fényűzés, a városokat az erények teszik naggyá. Nézd, hogyan vágja el a gőg nyakát az alázat keze"; az új felirat viszont a közjót szolgáló polgárok példáját dicséri (Exemplum salutis. Cives poserunt MCCCCVX).
Judit mégsem válhatott a demokrácia általános jelképévé. Ennek legfőbb oka a Bibliában a csábítás, majd lenyakazás dramaturgiájával megjelenített női bosszú eseteinek - Jáél és Sisera, Judit és Holofernész, Delila és Sámson, sőt Heródiás, illetve Szalómé és Keresztelő Szent János - tematikus közelsége, melyek olvasatában és különösen a képi ábrázolásában a késő reneszánsztól kezdve a XX. századig egyre erősödött a kasztrációs félelemtől fűtött erotikus szemlélet, háttérbe szorítva az Úr ellenségeit elpusztító, harcos asszony dicsőítését.[11]
A demokrácia újkori vizuális megjelenítésének próbatételén tehát Herkules és Judit is elbukott. A képi ábrázolással újra próbálkoztak a XVII-XVIII. századi Európában, visszanyúlva az uralmi/kormányzási formák arisztotelészi osztályozásához. Az ikonográfiai előzményeket Cesare Ripa először 1592-ben kiadott Iconologia című munkájából igyekeztek megismerni, amely fogalmi csoportosításban írta le a különböző, hagyományosan emberi alakban megjelenített fogalmak, csillagászati és földrajzi tárgyak, mitológiai ismeretek, hangulatok és indulatok stb. képi ábrázolásait, és magyarázta meg az alakok megjelenését, öltözetét és a kezükben vagy mellettük látható tárgyakat mint az azonosításukat segítő kellékeket (attribútumokat). A több ezer oldalas kéziratból megszerkesztett könyvben alig szerepeltek politikai fogalmak (közjó, a köztársaság kormányzása, politika, államrezon), és még egyáltalán nem voltak képek, csak hivatkozások ekfrázisokra vagy műtárgyakra, amelyeken Ripa az adott ábrázolásokkal találkozott. A demokrácia ábrája először abban az 1630-as bővített kiadásban bukkant fel, amelyet jóval Ripa halála után a jezsuita Giovanni Zaratino Castellini jelentetett meg a maga kiegészítéseivel. Itt Demokrácia egy "szerény öltözetű hölgy", kezében két attribútummal: egy gránátalmával és a kezében tekergőző kígyókkal. Jobb oldalán két zsák gabona látható, bal oldalán egy kupac kiszórt/kiszóródott gabonaszem. A hozzá fűzött magyarázat szerint a gránátalma sok apró magva "az egyenlő polgárok népgyűlésének" szimbóluma, míg a virgonc kígyók a személyeknek, eszméknek és szándékoknak a demokráciára jellemző sokféleségét jelölik. Ehhez képest megvető hangú magyarázatot kap a gabonás zsák és a kiszórt gabonaszemek: a demokrácia jelentéktelen és alantas, mint a földön csúszó-mászó kígyók, ugyanis képtelen felemelkedni és különbséget tenni jó és rossz között, mert csak az élelemmel törődik, és nem érdekli se a dicsőség, se a tisztelet, se a tekintély.
Ahhoz képest, hogy ma a demokráciáról úgy beszélnek világszerte, mint minden nemzet történelmének végcéljáról és szükséges beteljesüléséről, mint a politikai és társadalmi élet legjobb formájáról, vizuális megjelenítésének története igen sovány.[12] A Ripa Iconologiájából ismert allegorikus nőalak az 1680-as években egyszer felbukkant a versailles-i kastély homlokzatán,[13] majd 1791-ben egy három szerző által húsz éven át összeállított, metszetekkel ellátott ikonográfiai kompendium második kötetében a Gouvernemens címet viselő metszeten.[14] A demokrácia itt mint az egyaránt lehetséges és elismerésre méltó kormányformák egyike szerepel - a másik kettő a monarchia és a zsarnokság. A hatalmi jelvényeivel a trónján ülő fenség (Monarchia) és a jog jelvényeit (a vesszőnyalábot és a pallost) tartó, felfegyverzett matróna (Zsarnokság) egymásra figyel, velük szemben Demokráciának nincsenek hatalmi jelvényei, rájuk sem néz, ő pusztán egy bájos ifjú hölgy, aki szabadon láttatja egyik mellét (mint majd Delacroix Szabadság-asszonya), és a másik kettőtől elfordulva valamivel játszik (nem sikerült azonosítanom fotóról, mi van a kezében).
Ez a derűs demokráciakép nem élte túl a francia forradalmat, tekintve hogy idővel valamennyi uralmi forma jelképei beleolvadtak a Köztársaság ábrázolásaiba, kiegészülve több hagyományos elemmel a keresztény ikonográfiából. Így lett Demokrácia a polgárerények összességét megtestesítő nagyasszony, akit ráadásul elborítanak politikai tevékenységének eszközei és szimbólumai: például az oroszlán az államrezon képviseletében, továbbá áldott tevékenységének gyümölcsei, köztük a tudomány haladását, a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem felvirágoztatását képviselő tárgyak vagy emberi alakok.
Több erőfeszítés és próbálkozás ellenére nem sikerült általánosan elfogadott és megértett ikonikus jelet teremteni a meglévő Demokrácia-ábrázolásokból. Már csak azért sem, mert az 1848-as forradalmak után uralkodó képzőművészeti áramlatok (naturalizmus, realizmus, szimbolizmus) nem kedveztek a megszemélyesített, korokon és földrészeken átívelő Demokrácia vizuális megjelenítésének és egyáltalán, a politikai allegóriák gyártásának. Egy kivétellel: a karikatúra volt az a műfaj, amely könnyedén áthidalta a mindenkori kortárs művészetek és a politikai megközelítések között egyre növekvő távolságot.[15]
A demokrácia mint olyan vizuális ábrázolása nem csupán stílusproblémákba ütközik, hanem elsősorban politikaiakba. A modern polgári társadalom és a képviseleti demokrácia kialakulásával a néphatalom követelésének vagy meglétének verbális állítása
- 86/87 -
könnyen kikezdhető, vizuális megjelenítése pedig szinte csak kudarccal végződhet, ugyanis olyan társadalmi integrációs folyamatokat előfeltételez, amelyek valamiképp egységesítik a népet alkotó nagycsoportok tagjait, ez pedig csak a különbözőségek és különbözések letagadásával, a vizionált egységbe be nem férő "másmilyenek" kizárásával volna lehetséges. Talán Delacroix méltán híres festménye a júliusi forradalomról (A Szabadság vezeti a népet) az utolsó, amelyben még hitelesen együtt cselekedhettek a forradalmárok társadalmi típusait képviselő alakok a Szabadság fogalmának vizuális szimbólumával, ráadásul egy kortárs - csak egy hónappal korábbi - eseményről tudósító képen.
A politikai ikonográfia kutatóinak egy csoportja 8 évvel ezelőtt megjelent tanulmánykötetében azokat az okokat, változásokat elemezte, amelyek a mai politikai cselekvések vizuális világában az ikonográfiai hagyomány megszakadásához, nem ironikus továbbvitelének eltűnéséhez vezettek.[16] Van azonban egy fontos (közel) jelenkori ellenpélda: a fáklyáját mindkét kezével magasra tartó nőalakként ábrázolt Szabadság 1989. május 30-án a pekingi Tiananmen téren felállított, majd betiltott, június 4-ére már lerombolt, de ormótlanságában is nagyszerű szobra. ■
JEGYZETEK
[1] Arisztotelész: Politika, ford. Szabó Miklós, Budapest, Gondolat, 1984, 1289 a-b.
[2] Martin Warnke: Demokratie, in Handbuch der politischen Ikonographie I, Hrsg. Uwe Fleckner - Martin Warnke - Hendrik Ziegler, München, C. H. Beck, 20112, 226-234.
[3] Leopold D. Ettlinger: Hercules Florentinus, Mitteilungen des Kunsthistorischen Institutes in Florenz, 1972, 119-142.
[4] A döntését mérlegelő Herkules ikonográfiájáról: Erwin Panofsky: Hercules am Scheidewege, Leipzig-Berlin, Teubner, 1930. A moralizált politikai üzenet jelent meg abban az eszmefuttatásban - A Notion of the Historical Draught or Tablature of the Judgment of Hercules -, amelyben Shaftesbury grófja kifejtette, milyen gondolatokat hordozzon az általa megrendelt festmény Herkules választásáról (Anthony Ashley Cooper, Earl of Shaftesbury: A Notion of the Historical Draught or Tablature of the Judgment of Hercules. According to Prodicus, Lib. II. Xen. de Mem. Soc., London, A. Baldwin, 1713).
[5] Paula Diehl: Die Symbolisierung des Volkes in der Demokratie: Eine ikonografische Spurensuche, in Politische Ikonographie und Differenzrepräsentation, Hrsg. Sebastian Huhnholz - Eva Marlene Hausteiner, Baden-Baden, Nomos Verlagsgesellschaft, 2018, 32 (Leviathan Sonderband, 34), https://doi.org/10.5771/9783845285405-20.
[6] Simon Schama: Polgártársak. A francia forradalom krónikája, ford. M. Nagy Miklós, Budapest, Európa, 2001, 1034.
[7] Uo, 1033.
[8] The Sword of Judith: Judith Studies Across the Disciplines, eds. Kevin R. Brine - Elena Ciletti - Henrike Lähnemann, Cambridge, Open Book Publishers, 2010, https://doi.org/100.23007/jxtt5vjt5x.
[9] Quentin Skinner: Ambrogio Lorenzetti. The Artist as Political Philosopher, Proceedings of the British Academy, 1986, 16-20.
[10] Sarah Blake McHam: Donatello's Judith as the Emblem of God's Chosen People, in Brine-Ciletti-Lähnemann (8. vj.) 307-324, https://doi.org/10.2307/j.ctt5vjt5x.19.
[11] Erre az összefüggésre utal Freud is 1922-ben írott, de csak 1940-ben megjelent írásában a "lefejezés = kasztráció" képlettel, lásd Sigmund Freud: A medúzafő, ford. Hajós Gabriella, Enigma, 2024/4, https://enigma-online.hu/wp-content/uploads/2024/04/AMeduzafo.pdf.
[12] Martin Warnke: Die Demokratie zwischen Vorbildern und Zerrbildern, in Zeichen der Freiheit. Das Bild der Republik in der Kunst des 16. bis 20. Jahrhunderts, Hrsg. Dario Gamboni - Georg Germann, Bern, Stämpfli, 1991, 75-97 (21. Kunstausstellung des Europarates 1991, Katalog, Bernisches Historisches Museum und Kunstmuseum).
[13] Jacques Buirette szobra Charles le Brun rajza alapján.
[14] Hubert François Gravelot - Charles Nicolas Cochin - Charles-Etienne Gaucher: Iconologie par figures; ou, Traité complet des allégories, emblêmes, etc. Ouvrage utile aux artistes, aux amateurs, et pouvant servir à l'éducation des jeunes personnes II, Paris, Le Pan, 1791, 156.
[15] Warnke (12. vj.). A demokráciaábrázolások - és különösen a karikatúrák - kiváló bemutatására lásd: Gonzalo Capellán de Miguel: Democracia. Iconografía política de los conceptos fundamentales de la modernidad, Historia y Política, 2020/44, 173-217, https://doi.org/10.18042/hp.44.07.
[16] Politische Ikonographie und Differenzrepräsentation, Hrsg. Sebastian Huhnholz - Eva Marlene Hausteiner, Baden-Baden, Nomos, 2018 (Leviathan Sonderband, 34), https://doi.org/10.5771/9783845285405.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző szociológus, ELTE TáTK.
Visszaugrás
