"A »bírói függetlenség« »bírói jellem« nélkül nem képzelhető. Bírói jellem »bírói meggyőződés« nélkül soha meg nem alakulhat."
(Simon Florent ügyvéd, 1865)[2]
Tanulmányomban az 1869. évi IV. tc.-ben deklarált bírói függetlenség törvényi biztosítékait, illetve a jogintézmény szabályozásának és megítélésének változásait mutatom be. Az 1881. évi LIX. tc. értelmében egyesített Kúria első teljes tanácsülésén, 1882. január 2-án, Majláth György kúriai elnök megnyitó beszédében a bírói függetlenség elengedhetetlen követelményére utalva a következőket mondta: "Az [...], kinek mint a legfelsőbb bíróság tagjának szavazatától függ esetleg dönteni, élet, vagyon és becsület felett [...], kell, hogy mindenek előtt magán vegyen erőt és leküzdje a szenvedélyt és indulatot, mely többé kevésbé minden ember keblében honol, kell, hogy e terem küszöbét átlépve mellőzze a nép, faj, vallás és politikai pártszínezet tekinteteit; kell, hogy kibontakozzék a rokonság, barátság és bajtársság kötelékeiből; kell, hogy érintetlenül hagyják az igéző mosoly és könny, a térdre-hullás és a fenyegetés; nem szabad e mellett, hogy keble elfásuljon, de a peres ügyek elintézése alkalmával a tárgyilagosság oly színvonalára kell emelkednie, a hol a személy ködfátyolként elenyésszék és csak az ügy és csak a törvény álljon lelki szemei előtt. Ekkor ütötte meg a mértéket."[3]
Az igazságszolgáltatás függetlensége ma is elsősorban a befolyásmentes ítélkezés és a pártatlan, lelkiismeretes bírói munka biztosítását jelenti. Ezzel összefüggésben nem annyira az a fontos, hogy egyszemélyi vagy testületi vezetés működik-e az igazságszolgáltatásban, hanem az, hogy a bírói karnak van-e lehetősége részt venni az őt érintő döntések meghozatalában. A függetlenséget elsősorban a döntéshozatali mechanizmuson keresztül lehet biztosítani.
In my study, I will present the legal guarantees of judicial independence declared in Act IV of 1869, as well as the changes in the regulation and perception of this legal institution. At the first plenary session of the Curia, which was united under Act LIX of 1881, in his opening speech on 2 january 1882, the President of the Curia, György Majláth, referring to the indispensable requirement of judicial independence, said the following: "The person [...] of whose vote, as a member of the supreme court, it may depend to decide, over life, property and honour [...], must above all things take upon himself the strength and overcome the passion and temper which are more or less in the bosom of every man, must, on crossing the threshold of this chamber, disregard the considerations of nation, race, religion, and political party; must unfold himself from the bonds of kinship, friendship, and comradeship; it must be untouched by smiles and tears, by knee-jerk reactions and threats; it must not be allowed to grow weary of its bosom, but in the conduct of litigation it must rise to a level of objectivity where the person is a veil of mist and the case and the law alone are before its eyes. That is when he meets the standard."
The independence of the judiciary is still primarily about ensuring that judgments are free from influence and that judges work impartially and scrupulously. In this context, what is important is not so much whether the judiciary is run by a single person or by a body, but whether the judiciary has the opportunity to participate in the decisions that affect it. Independence can be ensured primarily through the decision-making mechanism.
A 19. század első felében a bírói függetlenségre nézve az 1790/91:12. tc. rendelkezését tekintették irányadónak Magyarországon. E szerint az uralkodó elismerte, hogy a bíróságok "törvénnyel megállapított [...] szervezete királyi hatalommal nem fog megváltoztattatni; sem a törvényes itéletek végrehajtása parancsokkal gátoltatni, sem hogy azt mások gátolják, megengedtetni nem fog; sem pedig a biróságok törvényes itéletei megmásittatni, vagy akár a királynak avagy valamely politikai kormányszéknek felülvizsgálata alá vonatni nem fognak", valamint "a valláskülönbség nélkül választandó birák az országnak érvényben álló, vagy ezután hozandó törvényei és bevett szokásai szerint tartanak törvényszékeket". Az ország közhivatalnokairól szóló 1848. évi XXIX. tc. rögzítette, hogy "a törvény útján kívüli elmozdíthatatlanság, egyedül az igazság szolgáltatásával megbízott bírói hivatalokra szorittatik".
Az októberi diplomához (1860) kapcsolódó, gróf Bernhard Rechberg miniszterelnökhöz írt legfelsőbb kéziratában Ferenc József deklarálta, hogy "az igazságügyi tárgyak és az igazságszolgáltatásra nézve Magyarországomban elhatároztam a királyi Curiát az országbiró elnöklete alatt Pesten ismét helyreállítani". Vay Miklóshoz intézett legfelsőbb kéziratában pedig úgy nyilatkozott, hogy "minekutána szándékom Magyarországom összes törvénykezési ügyét ismét ezen ország határai közé visszahelyezni, -
- 932/933 -
ennélfogva országbirám Nékem több alkalmas egyéniséget fog kijelölni a királyi Curia tagjaiul, kik elnöklete alatt más alkalmas egyéniségek közbejöttével mindenekelőtt a magyar igazságszolgáltatásnak szervezése felett tanácskozandván, ebbeli javallataikat magyar kir. kanczelláriám utján haladéktalanul Elém terjesztendik".[4]
1861. január 7-én kelt legfelsőbb kéziratával gróf Apponyi György valóságos belső titkos tanácsost "az országbirói méltósággal feldisziteni, továbbá ugyancsak 1861. január 20-án, illetőleg márczius hó 29-én és 30-án kelt legfelsőbb határozmányaival nagyméltóságú magyar királyi Hétszemélyes tábla, s váltóosztályának, valamint a tekintetes kir. ítélőtábla és váltófeltörvényszéknek többi elnökeit s előadó biráit kinevezni, végre 1861. évi április hó 2. napján [...] az addig létezett cs. kir. törvényszékek feloszlatását és az alkotmányos hazai biróságoknak visszaállitását elrendelni kegyeskedett."[5]
A törvénykezést érintő változások kapcsán Deák Ferenc 1861. január 17-én Pest város közgyűlésén hangsúlyozta, hogy "az ország köztörvényhatóságainak törvényben gyökerezett önkormányzási joga, melynek lényegéhez tartozik az is, hogy önkebelében a bírói hatalmat szabadon választott bíróságai által gyakorolhassa". Véleménye szerint "két fő elvet kell a törvénykezésnek czélba vett átalakításánál szem előtt tartanunk. Egyik az, hogy nemzetünk a törvénykezésre nézve is minél előbb visszanyerje alkotmányos jogait; a másik az, hogy az átalakítás a magánosok jogviszonyai megzavarása nélkül történjék."[6]
1861. február 1-jén megszűnt a bécsi Oberster Gerichtshof magyar osztálya. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok kimondták, hogy "a volt magyar bíróságok visszaállíttatnak". A Kúria ünnepélyes keretek között 1861. április 3-án ismét megkezdte működését.
A magyar kormány előtt az 1860-as évek elején nem kisebb feladat állt, mint az, hogy az osztrák neoabszolutizmus éveit követően új hazai jogrendszert teremtsen, amely alapjaiban és részleteiben is megfelel az akkori jogtudománynak és a hazai viszonyoknak.
1867 júniusában a képviselőház ülésén Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter arról beszélt, hogy "a közigazgatás egyik ágában sem érezhető annyira a reform szüksége, mint az igazságszolgáltatás terén. Törvénykezésünk hiányai általánosan ismeretesek. E hiányoknak megvolt eddig azon mentségük, hogy az alkotmány nem volt helyreállítva, hogy az országgyűlés nem élhetett törvényhozási jogával. Midőn azonban az alkotmány visszaállíttatott, [...] és az országgyűlés törvényhozói jogába visszahelyeztetett: e pillanattól fogva minden mulasztás saját erkölcsi reputationk rovására esnék."[7]
A kiegyezést követően az Andrássy-kormány elsődleges feladata egy olyan államszerkezet kiépítése volt, amely szorosan kapcsolódik az Ausztriával fennálló viszonyhoz, valamint oltalmazza az 1848 előtti bírósági szervezet "maradványait", és segíti beilleszkedésüket az új társadalmi rendbe, és új, korszerű intézmények létrejöttét is lehetővé teszi.[8]
Az 1868 decemberében kihirdetett polgári törvénykezési rendtartás - osztrák mintára - állította fel az új bírósági szervezetet. E szerint általános hatáskörű bíróságok voltak a városi (kerületi) bírók, a szolgabíró, a megyei és a városi törvényszékek, az ítélőtáblák és a Kúria, amely 1882-ig két tagozatban - Semmítőszék és Legfőbb Ítélőszék - működött. Kivételes hatáskörben jártak el a vásárbíróságok, a kereskedelmi és váltótörvényszékek, a bányabíróságok, továbbá a választottbíróság, valamint házassági köteléki perekben az egyházi bíróságok.
Mivel a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztása még nem történt meg, a vármegyéknek, a szabad királyi városoknak és a kiváltságos kerületeknek mint a közigazgatási hatalom gyakorlóinak a hatáskörébe tartozott annak megállapítása, hogy a bíróságokon kikből és hány főből áll az eljáró ítélkező testület.[9]
Bár - ahogy Antal Tamás fogalmaz - "rést nyitott a közigazgatás és a bíráskodás elválasztását szavatoló 1869. évi IV. tc. közjogi pajzsán", meg kell emlékeznünk a községi bíráskodásról, amelyet a szóbeli perek bíróságairól szóló 1836. évi XX. tc., majd az 1868. évi LIV. tc., végül a kisebb polgári peres ügyekben való eljárásról szóló 1877. évi XXII. tc. vezetett be és szabályozott.[10] A községi bíráskodást Budapesten - a bírói hatáskörében a kerületi elöljárótól független, de szolgálati tekintetben neki alárendelt - kerületi városbíró, a törvényhatósági jogú, a rendezett tanácsú és az egyéb szabad királyi városokban a közgyűlés által e jogkörrel felruházott közigazgatási tisztviselők, nagyközségekben a községi bíró, kisközségekben pedig az elöljáróságot vezető bíró látta el.[11]
- 933/934 -
Ferenc József az 1869. április 20-ra meghirdetett országgyűlést megnyitó trónbeszédében (április 24-én) kiemelte, hogy "a jó, gyors és részrehajlatlan igazságszolgáltatás a rendezett államélet első kellékei közé tartozik". A bírói hatalom gyakorlásával kapcsolatban a függetlenség elvének és garanciáinak megvalósításáról szólt: "[...] szükséges, hogy egyrészről az, akire a nagy horderejű bírói hatalom gyakorlása bízva van, mind egyesek, mind a közhatalom irányában a függetlenség minden biztosítékával elláttassék, másrészről viszont mindenki biztosítva legyen a bírói hatalom túlterjeszkedése ellen. [...] Kormányom tehát javaslatokat fog Önök elé adni a bírói hatalom gyakorlásáról, s a bírói felelősségről. Ezzel kapcsolatban áll az első bíróságok szervezéséről szóló törvényjavaslat, amely arról intézkedik, hogy az elsőfolyamodású bírósági közegek állandó székhelyekhez legyenek kötve, s hogy e székhelyek a népesség, s a közforgalom igényeihez képest állapíttatván meg, mindazok, akiknek bírói segélyre van szükségük, azt biztosan és gyorsan feltalálhassák."[12]
Az Andrássy Gyula elnökletével 1869. április 13-án ülést tartott minisztertanács a bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat tervezetét egész terjedelmében egyhangúlag elfogadta, mindössze a 10. §-t egészített ki azzal, hogy a bíró nem lehet politikai lap szerkesztője sem.[13]
A törvényjavaslat tárgyalását az országgyűlés április 20-án kezdte meg, a képviselőház húsz, míg a főrendiház két ülésben foglalkozott vele; a vitában 116 képviselő vett részt aktívan, 278 felszólalással. A jogalkotói munkában tevékenyen szerepet vállaltak a vármegyék, az általános tárgyalás során 55, a részletes vitában 24 és a javaslat elfogadása után 8, azaz a szentesítésig összesen 87 kérelmet nyújtottak be az országgyűléshez.[14] A viszonylag rövid törvényszöveg az elvi háttér megalapozására és rögzítésére törekedett, a parlamenti vita így alapelvi, alkotmányos kérdésekről szólt.[15] Bár az országgyűlés mindkét háza támogatta a bírói hatalom törvényi szabályozását, kérdésként felmerült, "kell-e elkülöníteni a justitiát a közigazgatástól?",[16] amely adódott abból, hogy a 19. század közepén a törvényhatóságok is rendelkeztek még a bíróválasztás, illetve a bíráskodás jogával.[17] Ehhez kapcsolódóan élénk vita bontakozott ki a tekintetben, hogy a tradicionális bíróválasztást vagy az akkor már Európa számos országában alkalmazott kinevezést iktassa-e törvénybe a magyar országgyűlés. "Kérdés tehát, hogy melyik függetlenebb biró: az-e, ki az igazságügyminisztertől, vagy az, ki a megye összes választóitól függ?"[18]
Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter meglátása szerint "nem áll az, hogy a justitia a megyei attribútumok közé tartoznék, sőt a jogelmélet szerint oda nem is tartozhatik. Nem áll az, hogy a justitiát a megyei municipiumok keretében czélszerübben, helyesebben és jobban lehetne szervezni, mintha azt jogánál és kötelességénél fogva, maga az állam veszi át [...]. És [...] nem áll az [...], hogy a kinevezési rendszer megtámadja, veszélyezteti a szabadságot, hogy centralisatióra vezet, hogy bureaucratákat teremt."[19]
A harmadik fontos problémakör pedig az volt, hogy lehet-e az igazságszolgáltatás átalakítását, megújítását önmagában tárgyalni, illetve szabályrendszerét kidolgozni vagy pedig kizárólag a közigazgatás reformjával együtt.[20] Az országgyűlés tagjai között akadtak olyanok, akik e két terület együttes rendezése mellett szálltak síkra,[21] míg mások úgy látták, hogy egyiket a másiktól függővé tenni helytelen lenne.
- 934/935 -
A törvényjavaslat 1869 nyarán "általánosságában és részleteiben" elfogadásra és július 15-én szentesítésre került.
A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. tc. kimondta az igazságszolgáltatás és a közigazgatás szétválasztását. Bár a törvény a bírói függetlenséget nem definiálja, "annál inkább körülbástyázza azt törvényes intézkedésekkel". Vargha Ferenc koronaügyész úgy fogalmazott, hogy a bírói függetlenség "tehát adva van a kollektív tudatban épp úgy mint más erkölcsi s társadalmi javak és értékek, melyeket védenek a törvények, de azok lényegét fogalmilag nem határozzák meg".[22]
A bíró csak az érvényben lévő jogszabályok alapján gyakorolhatja bírói hatalmát: a törvények, a törvény alapján keletkezett és kihirdetett rendeletek és a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítéletet hozni, azaz a szakbíró "minden lépését" a törvény szabályozza; ehhez járul, hogy "indokolnia kell minden határozatát, aminek harmóniában kell lenni a törvénnyel s meggyőződését is csak a törvényből merítheti, tehát a bíró független ugyan minden irányban, de annál szorosabb függésben áll a törvénnyel".[23] Ez azt is jelenti, hogy a bírónak nem feladata az, hogy a jogot önállóan alkossa jogszolgáltató működésében. A magyar bírákat nem illette meg az amerikai bírókat megillető azon jog, hogy a törvényt az írott alkotmánnyal összevetve, azt az alkotmányszerűség szempontjából felülbírálják (az amerikai alkotmány "judge-interpreted law").
A bíró feladata a konkrét eset elbírálása és az általa megállapított tényállásra a tételes jogszabályt kell alkalmaznia. A tételes jogszabály mikénti alkalmazása pedig, a bírótól függ, pontosabban a bíró jellemétől, szaktudásától, általános műveltségétől, emberismeretétől, stb. (bírói mérlegelés).
Oberschall Adolf kúriai elnök 1906. április 24-én elmondott székfoglaló beszédében kiemelte: "A törvények helyes értelme a törvénymagyarázat minden eszközének igénybe vételével szabadabb szellemi tevékenység utján állapitandó meg, és a törvény alkalmazásánál is a birónak nemcsak a törvényben a normális tényálladékra megállapitott jogszabályt, hanem minden egyes esetnek sajátságait, ezeknek jogi jelentőségét, a jogrend czélját és feltételeit kell figyelembe vennie. [...] a törvények ily szellemben való alkalmazásával sok esetben meg fogjuk közeliteni a méltányosság eszméjét is [...].[24]
Auer György királyi ügyész szerint a bíró "első és legfőbb parancsolója" a törvény, a bíró "semmiféle irányban sem lehet független a törvénytől, nem jogosult annak - meggyőződése szerint - hibás vagy hiányos rendelkezéseit belátása szerint korrigálni vagy kiegészíteni".[25] Finkey Ferenc koronaügyész úgy foglalt állást, hogy a bírói függetlenség "biztosító szelepe" a bíró törvényhez kötöttsége, a törvény "a bíró szemében a legmagasabb fokú jogi fogalom, melynek hűséget esküdött".[26]
A jogszabályokhoz való kötöttség megszüntette a korábbi utasításadási jog szokását. A bíróságok felett a legfőbb felügyeleti jogot - igazságügyminisztere útján - a király gyakorolta. Az igazságügy-minisztert csupán közigazgatási szempontból vett felügyelet illette meg a bíróságok felett, a bíráskodásban tehát nem vehetett részt, érdemi utasítási joga nem volt. Még arra sem utasíthatta az alsóbb fokú bíróságot, hogy valamely kérdésben a kialakult felsőbírósági gyakorlatot nagyobb figyelemmel kísérje. De a bíró felett felügyeleti jogot gyakorolt saját ítélkező fórumának elnöke, valamint a szervezetben felette álló bíróság elnöke is, aki kisebb szabálytalanságokért őt rendreutasíthatta, meginthette.[27]
A bírák (és a bírósági hivatalnokok) feletti felügyeletet az egyik legnehezebben gyakorolható jognak tekinthető, hiszen a bírók ítélkező tevékenységüket minden más hatalmi ágtól függetlenül végzik, így "az adminisztratív hatóságnak minden beavatkozása könnyen annak sérelmével járhat". A bírói függetlenség csak akkor érvényesülhet, ha az ítélkezés és a felügyeleti joghatóság teljes mértékben elkülönül egymástól. A felügyeleti jog gyakorlását megnehezíti adott esetben az is, hogy nem könnyű elhatárolni, hogy "hol ér véget a felsőbb bíróság bírói tevékenysége", és, hogy hol kezdődik "az adminisztratív hatóság beavatkozási köre".[28]
A 19. századot megelőzően bevett gyakorlat volt, hogy a felsőbírák parancslevelekkel utasításokat adtak az alsóbb fokú bíráknak, ami számtalan visszaéléshez vezetett. Az igazságszolgáltatás helyes mederbe történő terelését célozta II. Ferdinánd 1635:12. tc.-e, amely utalt arra, hogy "eddigelé igen sok akadály merült föl a miatt, hogy
- 935/936 -
a felsőbb birák a folyamodó fél kérésére, az alsóbb birák itélettételét és végrehajtását, ellenkező parancsokkal igen gyakran, véglegesen és elsietve megzavarták, sőt magukat a birákat is idézésekkel a törvény meghallgatására kényszergették". Éppen ezért a törvénycikk úgy rendelkezett, hogy a jövőben "a felsőbb birák az alsóbbakat a törvénytételben és ennek a végrehajtásában törvénytelen parancsokkal ne akadályozzák és ne háborgassák".
1834. február 13-án a bíróságok rendezéséről szóló törvényjavaslatot tárgyaló kerületi ülés "a bírói parancsolatok" eltörléséről intézkedett, és azt javasolta, hogy a renovatorio executorium (ún. végrehajtásújító) utasításokat kivéve, a felek kérelmére cum clausula salvificatoria (felhagyási záradékkal) kiadott minden más bírói parancsot szüntessenek meg. Deák Ferenc ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy bár örömmel támogatja a bíróknak címzett utasítások eltörlését, de szükségesnek látja "valamely intézetről gondoskodni, hogy a törvénykezési formalitást megsértő bíró ellen a hon polgára oltalomra találjon".[29]
A bíróságok belszerkezete és ügyrendtartása iránt kiadott 1853. május 3-i császári pátens[30] "a' bírói hatóságok alárendeltségéről, 's azoknáli igazságügyek folyamatára felügyeletről" szólva úgy rendelkezett, hogy az elsőfolyamodású bíróságok (törvényszékek, járásbírák) a főtörvényszékek elnökének felügyelete alá tartoztak, a főtörvényszékeket pedig az igazságügy-miniszter alá rendelte. Kimondta, hogy az alárendelt bíróságok kötelesek a felettes törvényszék, illetve törvényszéki elnök utasításait pontosan teljesíteni, és "annak kívánságára, minden hivatalos ügyről fölvilágosítást és számot adni". Hozzáfűzte azt is, hogy a legfőbb törvényszék "hivatva van, az első és másod folyamodási bíróságoknak birói tisztük gyakorlatában észrevett hiányait roszallani, s az ez iránti szükséges rendreutasitásokat kibocsátni, s ha olly rendeletek forognak fen, mellyek hatályossága határain kivül esnek, az igazságügyi miniszter kellőleg tudósitni".[31]
A Deák által megfogalmazott kívánalomnak az 1869. április 29-én a bírói ügyvitel tárgyában kiadott igazságügy-miniszteri rendelet tett eleget. Ennek értelmében a bíróságok felett "a legfelsőbb felügyeletet" az igazságügy-miniszter gyakorolta, aki szükség esetén - "a tapasztaltakhoz képest" - vizsgálatot rendelhetett el, vagy az ügyviteli szabályok betartása érdekében intézkedhetett. A felügyeleti jog nem terjedt és nem is terjedhetett ki a peres ügyek érdemébe való beavatkozásra, utasításadásra.
Az 1872-ben és 1874-ben kiadott szolgálati utasítások fenntartották az igazságügy-miniszter főfelügyeleti jogát, amelyet személyesen vagy megbízottjai útján gyakorolt. E jogszabályok szóltak a felügyeleti jog gyakorlásáról az igazságszolgáltatás, az ítélkezés tekintetében. E szerint az elsőfolyamodású bíróságok a királyi ítélőtáblának, illetve a Kúriának alárendelten végezték ítélkezési tevékenységüket. Az alsóbb fokú bíróságoknak a felsőbb fokú ítélkező fórumok határozatait foganatosítaniuk kellett, és az ügyvitel és az igazgatási teendők tekintetében azok utasításait kellett követniük. A felügyeleti hatóság utasításai azonban nem vonatkozhattak a bíró előtt elbírálásra váró ügy érdemére.[32] A 4291/1891. I. M. E. számú rendelettel 1891. augusztus 19-én kiadott bírói ügyviteli szabályok új alaptételként fogalmazták meg, hogy a felügyeleti hatáskör gyakorlása nem sértheti a bírói függetlenséget. A felügyeleti hatóság nem befolyásolhatja és nem vizsgálhatja felül a bírónak a konkrét jogvitában a törvény, a rendeletek és a törvényes szokás alkalmazásával, mérlegelés útján meghozott döntését. Ebből következik az is, hogyha adott esetben nem lehetett megállapítani, hogy "hol kezdődik" a bírói függetlenség, illetve a felügyeleti hatáskör, akkor akár a felügyeleti jog sérelmével is, de a bírói függetlenség "javára" kellett az esetet eldönteni.[33]
Az igazságügy-miniszter felügyeleti jogán a bíróságok általános működése felett az elkövetkezendő évtizedek bírói szervezeti törvényei és az 1936. évi III. tc., az új fegyelmi törvény sem változtattak. Osvald István kúriai elnök évnyitó beszédében arra hívta fel a figyelmet 1936 januárjában, hogy a bírónak "hivatása teljesítésénél még tudat alatt sem szabad olyan érzésének lennie, hogy az ügy érdemével való foglalkozásában a felügyelet vagy a főfelügyelet kedvét keresse vagy attól féljen".[34] Így vélekedett Degré Miklós, a Budapesti Királyi Ítélőtábla elnöke is, aki igyekezett eloszlatni azt "legmagasabb körökben, a legmagasabb műveltségi egyének között is" élő tévhiedelmet, hogy helye van "a közbenjárásnak" az ítélkezésben, hogy a bírót "akár magasabb helyről jövő ajánlással, akár barátsággal tisztének gyakorlásában befolyásolni lehet". Mint mondta, "bármilyen előkelő egyén legyen is a közbenjáró, a leghatározottabban megtagadom a kérés teljesítését és megmagyarázom, hogy a bírót ítélkezésében befolyásolni nem lehet és én magam követnék el súlyos fegyelmi vétséget, ha bármelyik bírótársam figyelmét valamely folyamatban levő ügyre bármelyik fél érdekében felhívnám. Mert nem elég az, hogy a bíró független, nem kell megelégedni azzal, hogy megőrizzük függetlenségünket, de meg kell őrizni a függetlenség külső látszatát is."[35]
- 936/937 -
Az 1869. évi IV. tc. értelmében "a törvényben meghatározott biróságokat megszüntetni, vagy azokon kivül más biróságot bármi szin és czim alatt felállitani, s a biróságoknak a törvényben megállapitott illetőségén vagy kerületén, ugyszintén a birák számán a törvényhozás utján kivül változtatni nem szabad".
A legtöbb külföldi államban meghonosodott gyakorlathoz hasonlóan az 1869. évi törvény szerint az ítélőbírákat az igazságügy-miniszter ellenjegyzése mellett, a király nevezte ki élethossziglan.
A törvényjavaslat tárgyalása során az ellenzék a választás gondolatát támogatta. A 19. századi szabályozást megelőzően választott és kinevezett bírákkal egyaránt találkozunk a magyar ítélkező fórumokon. A régi tradíció szerint a városi és megyei törvényszéki bírákat választották, rendszerint egy évre, és tisztségük általában nem volt meghosszabbítható. A 17. században az ország rendes bíráit - kivéve a nádort - viszont kinevezte a király, méghozzá a hétszemélyes tábla és a királyi tábla előterjesztése alapján. A nádort és a királyt mint az ország legfőbb bíráját pedig az országgyűlés választotta.
A 19. században több más ország mellett Svájcban és az Egyesült Államokban egyaránt választás útján töltötték be a bírói székeket. Egy, Deák Ferenc által is támogatott javaslat egy akkortájt tervbe vett, de végül fel nem állított állambíróság jelöléséhez és ajánlásához kötötte volna a bírák kinevezésének jogát. Több olyan reformjavaslat is született, amely a bíróságoknál alakított jelölő bizottságokat és elnöki tanácsokat ruházta volna fel a jelölés jogával, míg a kinevezés joga a kormányt illette volna, azzal, hogy a jelölést nem vitatta volna.[36] A törvénytervezetet megismerve az ellenzék úgy vélte, hogy a bíróválasztási jog »elkobzása« a törvényhatóságok érdekeit sérti, sőt Ghyczy Kálmán kétszer is indítványozta - sikertelenül - a törvény tárgyalásának elnapolását azzal, hogy a kérdésre a törvényhatóságok rendezésével egyidejűleg térjen vissza az országgyűlés.[37] Az ellenzék álláspontját fogalmazta meg a képviselőház 1869. július 7-i ülésén többek között Jankovics Gyula, aki szerint "a függést leginkább azáltal mozdítjuk elő, ha a kinevezést az igazságügyminiszter kezébe tesszük le". Jankovics kétségbe vonta azt a törvényjavaslat során többször hangoztatott véleményt is, miszerint a kinevezésnél "a bírák képességére jobban lehetne ügyelni", mint a választásnál, mert "ott, hol az igazságügyminiszter úr több ezerre menő bírákat nevez ki, azok jellemét és tudományát, nézetem szerint, nem tanulmányozhatja, mint képességűket sem".[38]
A főrendiház 1869. július 13-i ülésén Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter érvelt a kinevezés mellett. A kormány azért támogatta, hogy "a birák választási rendszere elejtessék, hogy se rokon-, se ellenszenv, se hála, se gyűlölet egyik vagy másik párt irányában, mely a biró mellett vagy ellene küzdött, ne ingassa meg a biró kezeiben azon mérleget, melynek döntő irányt csak a törvény és igazság adhat." Utalt arra is, hogy ez az érv a kinevezési rendszer ellen is felhozható, hiszen "lehet mondani, hogy a parlamenti kormány, mely alakulásánál és természeténél fogva szintén pártkormány, a kinevezések körül a döntő súlyt, a döntő irányt saját pártérdekeitől fogja kölcsönözni; azonban ezen érv közelebbről tekintve, nem állja ki a bírálatot. Mert, ha áll is az, hogy a parlamenti kormányt sok izben politikai pártérdekek vezetik, ezen érdekek mindig országos érdekek [...] Csak ezen úton remél a kormány, minden pártérdeken fölülemelkedett és a jogtudomány színvonalán álló birói kart teremthetni, és csak ily birói kar számolhat a népnél bizalomra és tekintélyre, és csak ezen bizalom és tekintély erejével lesz képes a bírói kar a törvények iránti tiszteletet, a társadalomnak ezen sarkkövét, rendületlenül és sérthetlenül fenntartani."[39]
Az 1869. évi IV. tc. értelmében bíró csak az a 26. életévét betöltött magyar állampolgárságú férfi lehetett, aki feddhetetlen jellemű, nem állt csőd vagy gondnokság alatt, beszélte a magyar nyelvet, rendelkezett a törvényben előírt elméleti és gyakorlati képzettséggel, és letette a bírói vizsgát. Bár az országgyűlés két háza a bírák kinevezését foglalta törvénybe mint a bírói függetlenség egyik biztosítékát, az elkövetkezendő években időről időre felmerült a kérdés, hogy ez valóban garanciát nyújt-e a pártatlan igazságszolgáltatásra. 1945 decemberében Vincenti Gusztáv, a Budapesti Ítélőtábla alelnöke az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület közgyűlésén tartott előadásában ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy a bírói függetlenséget "kétségtelenül és nem is kis mértékben veszélyezteti az a körülmény, hogy az állások betöltése csaknem teljesen az államfő és a kormány elhatározásától függ, a bírói testületek jelölését pedig a kinevező hatalom szabad belátása szerint veszi figyelembe vagy hagyja figyelmen kívül". Ez a helyzet ugyanis alkalmas volt arra meglátása szerint, hogy "a gyengébb jellemű bírót előbbrejutása érdekében a kormány kegyének a keresésére indítsa". Ezt a vélekedést azonban nemcsak a magyar, hanem a külhoni bírói kar is osztotta, "a franciák külön műszóval is jelölték: la crainte de ne pas monter".[40]
- 937/938 -
Az 1869. évi IV. tc. értelmében a bírót büntető vagy fegyelmi eljárás nélkül, akarata ellenére állásából nem lehetett elmozdítani. Az elmozdíthatatlanság mellett a bírói függetlenség garanciája az áthelyezhetetlenség is. A törvényesen kinevezett bírót tehát a törvényben meghatározott eseteken kívül csak saját akaratából lehetett székhelyéről más bírósághoz vagy más hivatalba áthelyezni vagy előléptetni. Az áthelyezhetetlenség alól kivételt képezett természetesen a bírósági szervezet változása, továbbá, "midőn a biró családjának valamely tagja ugyanazon törvényszéknél alkalmazásban van vagy jön".
A bírói elmozdíthatatlansággal szoros kapcsolatban áll a bírák nyugdíjazásának kérdése. A bírák 40 évi kötelező szolgálati idejük kitöltése előtt szolgálatképtelenségük külön megállapítása nélkül akaratuk ellenére nem voltak nyugdíjazhatók, ha bizonyos életkort, a kúriai bírók és a velük egyenlő vagy magasabb rangú bírók a 70., a többiek a 65. életévüket még nem érték el.
Az 1912. évi LIV. tc. a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. tc. életbeléptetéséről kimondta, hogy a kir. törvényszéknél vagy kir. járásbíróságnál alkalmazott ítélőbíró a polgári perrendtartás életbelépését megelőző és azt követő egy-egy, összesen tehát két évi időtartamon belül más bírósághoz áthelyezhető. A bíró köteles volt áthelyezésének a hivatalos lapban való közzétételétől számított tizenöt napon belül nyilatkozni, ha az áthelyezést nem fogadja el. Aki az áthelyezést nem fogadta el, "állásáról lemondottnak tekintendő". Az áthelyezés kérdésében az illető ítélőbíró valamennyi felügyeleti hatóságát meg kellett hallgatni. Ugyanazt az ítélőbírót e rendelkezés alapján csak egyszer lehetett áthelyezni, és az ekként áthelyezett ítélőbíró "szabályszerű" költözködési költségét meg kellett téríteni.
Bár már a törvényjavaslat tárgyalása során aggályosnak tartotta a Magyar Jogász Egylet és az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület is ezt a rendelkezést, mivel álláspontjuk szerint sérti a bírói függetlenség elvét, becikkelyezésre került.
Amikor az igazságügyi bizottság 1935. február 4-én megkezdte a bírói és az ügyészi fegyelmi felelősség szabályozásáról szóló törvényjavaslat tárgyalását,[41] bár a jogalkotói szándékot szinte a jogászi kar egésze lelkesen üdvözölte, a szakmai érvek mellett komoly kételyek is megfogalmazódtak, mivel sajnálatos módon a tervezett rendelkezések némelyike a bírói függetlenség alapelvébe ütközött. Juhász Andor nyugalmazott kúriai elnök, aki 1935-ben a felsőház közjogi és törvénykezési bizottságának az elnöke volt, kijelentette, hogyha "ebből a törvényjavaslatból törvény lesz, akkor nálunk bírói függetlenségről, csak mint a múlt idők szép emlékéről lehetne beszélni".[42]
A javaslat egyik legvitatottabb pontja a kényszernyugdíjazásra vonatkozó intézkedés volt: fegyelmi eljárás nélkül is nyugdíjazhatja a fegyelmi bíróság azt a bírót, aki alkalmatlannak bizonyul állásának betöltésére, vagy magánéleti viselkedése nem egyeztethető össze a bírói működéssel. A másik aggályos rendelkezés szerint a mindenkori igazságügy-miniszter "tetszésétől függne" a fegyelmi bíróság áthelyezésre irányuló ítéleteinek foganatosítása. A javaslatot e tekintetben úgy módosították, hogy a fegyelmi bíróság által hozott ítéletet a miniszter "nem fokozhatja le" egyszerű javaslattá, hanem annak végrehajtásáról köteles gondoskodni.[43]
Lázár Andor igazságügy-miniszter a Budapesti Hírlapban megjelent cikkében a bírói felelősségről szóló törvényjavaslat és annak vitája kapcsán rögzítette, hogy "az igazságszolgáltatás jósága" különböző tényezők, "alkotmányjogi biztosítékok harmonikus összjátékának eredője", amelyeknek csupán egyik eleme a bírói függetlenség, ehhez járul még a bíró szellemi és erkölcsi képessége, jogtudása, illetve kötelességérzete.
A fegyelmi áthelyezéssel, illetve a kényszernyugdíjazással kapcsolatban az igazságügy-miniszter hangsúlyozta, hogy ezekben a kérdésekben "nem politikai, hanem az igazságszolgáltatás kebelében alakított bírói fórumok döntenek", az ítélőbírák felett általában a közvetlen magasabb fokú bíróságnál szervezett fegyelmi bíróság jár el, és érvényesül az az alapelv is, miszerint a fegyelmi bíróság tagjai hivatali rangban a fegyelmi felelősségre vont személy felett állnak. A bírói függetlenség érvényesülését biztosítja az a rendelkezés, amelynek értelmében a fegyelmi bíróságot annak az ítélkező fórumnak a keretében kell megalakítani, amelynek vezetője a fegyelmi felelősségre vont bíró vagy bírósági hivatalnok esetében a felügyeleti jogot gyakorolja. A fegyelmi eljárás megindítását illetően pedig a legfőbb felügyeleti hatóság, azaz az igazságügyminiszter ad utasítást a közvádlói teendőket ellátó ügyészségnek.
Lázár Andor hozzátette még azt is, hogy a bíróság "minden függetlensége mellett sem független szervezet a nemzet életében", mert a bírói hatalom "közös törzsből nőtt ki, amely törzset valaha tényleg s ma elméletben, a koronás király, mint százlombú fát tartott a kezében".[44] Vargha Ferenc nyugalmazott koronaügyész és Nagy Emil korábbi igazságügy-miniszter a Pesti Hírlapban fejtette ki nézetét a tervezettel kapcsolatban.[45] Nagy Emil a kényszernyugdíjazást a bírók zaklatásának nevezte. Vargha szerint rendkívül találó ez a hasonlat. Véleménye szerint az egész bírói testületet és nem csupán a
- 938/939 -
kényszernyugdíjazás alá vont bírót tartja folyamatosan "zaklatás alatt" a kényszernyugdíjazás lehetősége. Utalt az 1869. évi IV. tc.-re, amely a bírói függetlenség garanciáiként deklarálta a bíró elmozdíthatatlanságát és áthelyezhetetlenségét. Épp ezért tartotta nyugtalanítónak a javaslatban foglaltakat, jelesül azt, hogy az igazságügy-miniszter ügyészeinek közreműködésével valamennyi bíró ellen eljárást kezdeményezhet konkrét fegyelmi vétség nélkül is. Úgy gondolta, hogy a javaslatban megfogalmazott okok, amelyek alapján a kényszernyugdíjazás elrendelhető "csupa homályos, kontroverz, kétféleképp, sőt sokféleképp magyarázható feltétel" (a) a bíró működési körébe tartozó tennivalókban való állandó járatlanság; b) gyenge ítélőképesség, ha ezáltal állásban maradása a közszolgálattal szemben jogosan támasztható követelményeknek nem felel meg; c) ha életmódja vagy magaviselete az állásából folyó feladatok sikeres ellátására alkalmatlanná teszi).[46]
Nagy Emil a törvényjavaslatnak a kényszernyugdíjazást szabályozó paragrafusai mellett az áthelyezésre irányuló szakaszait vizsgálta. A bírói függetlenség elvével nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy az igazságügyminiszter a királyi ügyészség útján fegyelmi vétség nélkül és fegyelmi eljáráson kívül is kezdeményezheti a fegyelmi bíróságnál valamely bíró áthelyezését. Az új rendelkezés értelmében ilyen esetben a bíróság elnöke magához hívja az illető bírót, és közli vele, hogy amennyiben 15 napon belül nem kéri az áthelyezését, úgy megindul ellene az eljárás. Így, ha egy bíró "nem is követett el semmi olyat, amire azt lehetne mondani, hogy az fegyelmi vétség, vagyis teljesen ártatlanul és gyanútlanul, bírói függetlensége tudatában végzi a dolgát, legjobb tudása szerint, mégis egy szép napon, mint derült égből a villám, lecsaphat reá az a kedves felszólítás, hogy kérje áthelyezését, mert ellenesetben eljárás indul ellene".[47]
Nagy Emilhez csatlakozott az a bíró is, aki elfogadhatatlannak tartotta, hogy a fegyelmi bíróság "elkergethet" egy ítélőbírót azért, mert jó néhány ítéletét megváltoztatták, és "ebből az folynék, hogy az ítélőképessége gyenge". A cikkíró példaként említette a Kúria "általános tiszteletben álló másodelnökét", Töreky Gézát, aki büntető törvényszéki elnökként számos olyan ítéletet hozott első fokon, amelyet a Budapesti Királyi Ítélőtábla vagy a Kúria jogorvoslati eljárásban megváltoztatott vagy megsemmisített. "Hát akkor ezt a nagynevű bírót gyenge ítélőképesség címén egyszerűen el lehetne kergetni? Járatlannak lehetne minősíteni akár azt a kúriai bírót, aki szakít a Kúria addigi gyakorlatával, mert azt helytelennek tartja, és új mezsgyéket jelöl ki az ítélkezés számára [...]?"[48]
A kényszernyugdíjazással kapcsolatban az annak alapjául szolgáló "gyenge ítélőképesség" minden kétséget kizáró meghatározásának lehetőségét járta körül szintén a Pesti Hírlapban Juhász Andor nyugalmazott kúriai elnök. Mindössze egy konkrét ügy alapján nem állapítható meg véleménye szerint, hogy a bíró ítélőképessége megfelelő-e vagy sem. Ez csak "annak a sorozatos megfigyelésnek az eredménye" lehet, vajon az ítélőbíró "a reábízott perek érdemében helyesen döntött-e, ennek megvizsgálása pedig - a fegyelmi vétségekké minősülő flagráns törvénysértésektől eltekintve - a felügyelet számára tilos terület". Juhász Andor felhívta a figyelmet arra is, hogy a bíró "érzékeny hírnevének" már maga a perbe fogás is ártana, de ennél súlyosabb hátrány lehet, hogy a jogkereső közönség bizalma is "alig térne vissza ahhoz a bíróhoz, akiről köztudomásúvá válik, hogy »gyenge ítélőképességei miatt" indult ellene nyugdíjazási eljárás, még akkor is, ha utóbb a fegyelmi bíróság az indítványt elutasítja.[49]
Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület Lázár Andor igazságügy-miniszterhez intézett beadványában ugyancsak összegezte észrevételeit és kifogásait. Az egyesület is nehezményezte, hogy a tervezet egyes rendelkezései - bár Lázár ezt minden egyes megnyilatkozásában cáfolta - nem tartották tiszteletben a bírói függetlenség elvét.
A közszolgálat érdekében való áthelyezés lehetőségének felvetését az egyesület "felesleges izgalmat keltőnek" vélte, mivel az 1912. évi VII. tc. "kielégítően intézkedett" erről a kérdésről. Bár látszólag a bírói függetlenség védelmét szolgálja, mégis sérelmesnek látták a tervezet azon szakaszát, amely kimondta, hogy a fegyelmi bíróság jogerős határozatának az igazságügy-miniszterrel való közlésétől számított hat hónap elteltével nincs helye az áthelyezésnek. Ezzel sérelmet szenved ugyanis az az alkotmányjogi elv, miszerint a jogerős bírói ítéletet feltétlenül végre kell hajtani. A beadvány ennek a paragrafusnak teljes elhagyását proponálta. Az egyesület nem tartotta elfogadhatónak a kényszernyugdíjazással kapcsolatos szabályozást sem. Mégpedig nemcsak a nehezen megfogható "gyenge ítélőképesség" kitétel miatt, hanem azért sem, mert, ha van is a bírói karnak egy-két olyan tagja, akinek "képessége a közszolgálat érdekeinek nem teljesen felel meg, ez csak annak a következménye, hogy az elmúlt időkben a közvetlen felügyeleti hatóságok javaslatait nem vették mindig figyelembe, és a kiválasztás sem volt mindig teljes értékű".[50]
A képviselőház igazságügyi bizottsága 1935. február 27-én tartotta következő ülését, ahol a törvényjavaslat eredeti szövegét a különböző fórumokon elhangzott észrevételeket megfontolva, több helyen módosították.
A kényszernyugdíjazás szabályozására nézve a bizottság arra jutott, hogy a törvényjavaslat eredeti szövegezése, amely "a járatlanságot" és "a gyenge ítélőképességet" elégségesnek tartotta a nyugdíjazáshoz, "olyan területre téved, amely már a bírói ítélkezés függetlenségét és szabadságát érinti, [...] és olyan általános jellegű meghatározást tartalmaz, amely visszaélésekre adhat okot". A bíró idő előtti nyugdíjazására vonatkozóan a következő módosítást fogadták el: "Az 1912:VII. tc. 10. paragrafusában meghatározott korhatár betöltése előtt hivatalból nyugalomba helyezni, illetőleg
- 939/940 -
végkielégítés mellett el lehet a szolgálatból bocsátani az ítélőbírót, ha hivatali kötelességének ellátására testi, elmebeli vagy más szellemi fogyatékosság miatt képtelen, vagy ha állását a törvény megszüntette.(1869. évi IV. tc. 17. §) [...] A bíróság ítélettel határoz, amelynek foganatosítása végett szükséges intézkedést nyomban a határozat jogerőre emelkedése után a főfelügyeleti jog gyakorlására hivatott miniszter teszi meg."[51] Az igazságügyi bizottság 1935. május 31-i ülésén a bizottság tagjai úgy vélték, hogy a módosításokat követően az áthelyezés és a nyugdíjazás szabályozását "az eddigi jogállapotnál szabatosabban és a bírói érdekeknek megfelelőbben rendezi", és immár a bírói függetlenség elvét is tiszteletben tartja, és annak érvényesülését nem gátolja a javaslat.
Az 1936. évi III. tc. értelmében, ha a fegyelmi eljárás során megállapítást nyert, hogy a fegyelmi felelősség alá eső, tényleges szolgálatban álló személy működése addigi székhelyén vagy alkalmazásában, illetve annál a bíróságnál vagy hatóságnál, amelynél addig működött, nem egyeztethető össze az igazságszolgáltatás érdekével, a fegyelmi bíróság feddésnek vagy pénzbírságnak fegyelmi büntetésül kiszabása mellett, valamint fegyelmi vétség megállapítása nélkül is ítéletében elrendelheti, hogy az illető addigi minőségében vagy addigi állásának "megfelelő fizetési csoportba vagy fizetési osztályba tartozó állásra az igazságügyminiszter által kijelölendő más székhelyre, illetőleg más bírósághoz vagy hatósághoz helyeztessék át".
A törvény úgy rendelkezett, hogy az öregségi nyugdíj korhatár (1912. évi VII. tc. 10. §) elérése előtt "hivatalból nyugalomba lehet helyezni, illetőleg végkielégítés mellett el lehet a szolgálatból bocsátani az ítélőbírót [...], ha hivatali kötelességének ellátására testi, elmebeli vagy más szellemi fogyatékosság miatt állandóan vagy tartósan képtelen, vagy ha állását a törvény megszüntette".
A bírói állások kinevezés útján való betöltése mellett a bírói összeférhetetlenség szabályozása is a bíró "lefelé való függetlenséget" biztosítja. 1869 előtt az összeférhetetlenség eseteiről csak elvétve szóltak jogforrásaink, hiszen az ország rendes bírái, a vármegyei törvényszékek vezetői és a városi bírák egyaránt viseltek közigazgatási és politikai hivatalt is. A bírák így más foglalkozást is űzhettek, jogforrásaink csak az ügyvédi hivatástól tiltották el őket.
Az 1869. évi törvény részletesen szabályozta a politikai, a társadalmi, az anyagi és az ügyösszeférhetetlenség eseteit. E szerint a bíró nem lehetett egyszersmind a) országgyűlési képviselő; b) nem lehetett valamely politikai folyóiratnak sem tulajdonosa, sem kiadója sem szerkesztője; c) nem lehetett tagja valamely politikai vagy munkásegyletnek, illetőleg gyülekezetnek, nem vehetett részt azok gyűléseiben, "nem folyhat be sem közvetve, sem közvetlenül azok működéseibe, s nem járulhat az ily egylet vagy gyülekezet határozatához vagy kérvényéhez". A bíró nem lehetett egyszersmind gyakorló ügyvéd vagy ügynök, tanár vagy tanító. A bíró nem folytathatott kereskedést vagy iparüzletet vagy bármi oly foglalkozást, amely a bírói hivatal függetlenségével összeférhetetlen, vagy "mely által hivatalos kötelességei teljesitésében gátoltatnék". Vagyonkezeléssel, számadással vagy hatóságok előtti képviselettel járó gyámságot vagy gondnokságot a bíró csak akkor viselhetett, ha őt erre törvény vagy végrendelet kötelezte.
1869 előtti jogunk nem ismerte az együttalkalmazást kizáró rokonsági és sógorsági viszonyt, azt az 1869. évi törvényt követve, az 1891. évi XVII. tc. tartalmazta részletesen: "Ugyanazon biróságnál sem itélőbirói, sem birósági hivatalnoki állásra nem alkalmazhatók: 1. fel- vagy lemenő ágban rokonok és sógorok; 2. az oldalrokonok unokatestvérig bezárólag; 3. azok, kik örökbefogadó szülői és örökbefogadott gyermeki viszonyban állanak; 4. az itélőbiró vagy birósági hivatalnok nejének fitestvére, vagy nőtestvérének férje." A törvény kimondta azt is, hogy "Nem lehet itélőbiró a kir. törvényszéknél vagy kir. járásbiróságnál az, a ki a fölöttes kir. itélőtáblai elnökkel, járásbiró (albiró), a ki a fölöttes törvényszéki elnökkel, kir. ügyész (alügyész), a ki a fölöttes kir. főügyészszel" az előbbi pontokban "meghatározott viszonyok bármelyikében van."
Az összeférhetetlenség kimerítő szabályozásának köszönhetően "ámbár a bíró nem tud egy pillanatra sem elszakadni a társadalomtól s a szociális milieutől, ami teljesen lehetetlen is volna, de bírói működésében kikapcsol minden külső tényezőt, ami az ítélet megalkotásában zavarná; s csak azokat az elemeket veszi fel a tudatba a bírói logika, melyek nélkülözhetlenek a vitás kérdés megoldásához s melyek annak organikus részét alkotják".[52]
Az anyagi összeférhetetlenség tekintetében az 1869. évi IV. tc. kimondta, hogy a bíró "az állampénztárból húzza fizetését, és a törvényben meghatározott illetékek és díjakon kívül ingyen tartozik a feleknek igazságot szolgáltatni". A bíró ezen túl a perlekedő felektől nem fogadhatott el semmiféle adományt, ajándékot vagy egyéb javadalmazást. Rögzítette azt is, hogy "a kinevezett bírónak megállapított fizetése le nem szállítható".
A bírók és a bírósági személyzet járandóságait az elsőfolyamodású kir. törvényszékek és járásbíróságok életbeléptetéséről szóló 1871. évi XXXII. tc. iktatta törvénybe. A bírákat megillető fizetés és lakpénz Buda-Pesten magasabb, míg
- 940/941 -
vidéken alacsonyabb volt, amelynek oka a megélhetési viszonyok különbözőségében rejlett. A törvény nem állított fel fokozatokat a bírák és a bírósági hivatalnokok között, ugyanolyan mértékű fizetést állapított meg a bírákra és az albírákra, tekintet nélkül a képzettség fokára és a szolgálati időre.
A fizetési osztályok és fokozatok felállítását szorgalmazta az állandó pénzügyi bizottság az 1875. évi igazságügyi költségvetésről szóló jelentésében, mondván, hogy az minden bizonnyal ösztönzőleg hatna a bírói pályára készülőkre.[53] A bizottság a képviselőház felé azzal a kéréssel fordult, hogy határozatban utasítsa az igazságügyminisztert a fokozatos fizetési rendszer bevezetésére irányuló törvényjavaslat kidolgozására.[54] A javaslatot - amelynek nem titkolt célja a takarékosság volt - Perczel Béla igazságügy-miniszter 1875 novemberében terjesztette az országgyűlés elé. Az igazságügyi bizottság azonban nem támogatta, mivel álláspontjuk szerint az abban foglaltak az 1871. évi XXXII. tc. rendelkezéseibe ütköztek, és a bírói fizetések leszállítására törekedtek.[55] A bírói fizetések rendezése az 1880-as években került ismét napirendre, és az 1886. évi XXXIV. tc. a Budapesti Királyi Ítélőtáblánál az első fizetési fokozatban 3000 forintban, a Marosvásárhelyi Királyi Ítélőtáblánál pedig, 2500 forintban határozta meg a bírók hivatali fizetését.
Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter 1890 áprilisában törvényjavaslatot nyújtott be a kir. ítélőtáblák és a kir. főügyészségek szervezéséről. A bírói járandóságok megállapításánál két elvet tekintett irányadónak. Az egyik elv az volt, hogy a bírói nyugdíj alapját képező fizetés ugyanolyan mértékű legyen a fővárosban, mint vidéken, míg a másik, hogy a mindennapi megélhetés kiegyenlítésére a Budapesten alkalmazásban álló bírók helyi pótlékban részesüljenek. Ennek nyomán az ítélőtáblák decentralizációját megvalósító 1890. évi XXV. tc. a kir. ítélőtáblai elnök fizetését 6000 forintban állapította meg, amelyhez vidéken 1000 forint lakpénz, Budapesten pedig 2000 forint lakpénz és helyi pótlék járt. Az első osztályú tanácselnökök 5000 forintnyi fizetése vidéken 400 forint lakpénzzel, míg Budapesten 1000 forint lakpénzzel és helyi pótlékkal egészült ki. Az első osztályú bírák 3000 forint jövedelmükön kívül vidéken 300 forint lakpénzt, Budapesten pedig 600 forint lakpénzt és helyi pótlékot kaptak. A törvény kimondta azt is, hogy az ország területén működő tizenegy királyi ítélőtáblánál alkalmazott tanácselnökök, bírák és elnöki titkárok "külön-külön országos összlétszámba foglalandók".
A bírói és ügyészi szervezet módosításáról szóló 1891. évi XVII. tc. az addig alkalmazott fizetési pótlékok egy részét megszüntette, ugyanakkor kimondta, hogy bármely kúriai bírói címmel és jelleggel felruházott vidéki királyi törvényszéki elnök vagy királyi ítélőtáblai címmel és jelleggel felruházott királyi törvényszéki bíró vagy járásbíró fizetése, ha tíz éven belül nem lép elő, tíz százalékkal és minden további öt év után öt százalékkel emelkedik.
Az újabb fizetésrendezés az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek szabályozásáról és a megyei törvényhatóságok állami javadalmazásának felemeléséről szóló 1893. évi IV. tc.-ben történt meg. Míg az 1890. évi XXV. tc. külön státuszba vonta a bírókat, addig az új szabályozás - ellentmondva az 1869. évi IV. tc.-ben lefektetett, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztását kimondó alapelvvel - a bírókat a közigazgatási tisztviselőkkel közös fizetési osztályokba sorolta. A törvény az állami tisztviselőkhöz hasonlóan tizenegy fizetési osztályba sorolta a bírókat: a Kúria elnöke a II., a Kúria másodelnöke a III., a kúriai tanácselnökök és a királyi ítélőtáblák elnökei a IV., a kúriai bírák és a királyi ítélőtáblai tanácselnökök az V., a Kúriához beosztott bírák, a királyi ítélőtáblai bírák, a vidéki királyi törvényszéki elnökök, valamint a budapesti királyi törvényszéki alelnökök a VI., a kúriai elnöki titkár, a királyi ítélőtáblai elnöki titkárok, a törvényszéki bírók, a járásbírók a VII.,[56] a kúriai tanácsjegyzők, a törvényszéki bírók és a járásbírók a VIII., a királyi ítélőtáblai fogalmazók és az aljárásbírók a IX., a királyi ítélőtáblai segédfogalmazók és a jegyzők a X., az aljegyzők pedig a XI. fizetési osztályba tartoztak. A fizetésrendezés az V-XI. fizetési osztályba soroltak fizetését érintette. A bírók fizetésükön kívül lakpénzre tarthattak igényt, valamint a budapesti és a fiumei elsőfolyamodású bíróságoknál alkalmazott törvényszéki bírók és járásbírók 400 forint, az albírók pedig, 300 forint működési pótlékot kaptak. Bizonyos magasabb fizetési osztályokba kizárólag "érdemessége és alkalmazhatósága útján" juthatott a bíró. A jogalkotó ugyanakkor azokat a bírókat sem kívánta megfosztani az előléptetés lehetőségétől, akik ugyan valamely magasabb állásra "kiválóan alkalmasnak és képesnek nem tartatnak", de az anciennitás elvét szem előtt tartva, az ítélkezésben eltöltött "kizárólag a rangsorban kifejezésre kerülő hosszabb szolgálati idejük" ezt indokolta.[57]
1903-ban az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek újabb szabályozásáról szóló, osztrák mintára készült törvényjavaslat a fizetésemelés szükségességét többek között azzal indokolta, hogy "azok az okok, amelyek akkor a törvényhozást az illetmények javítására bírták, nem egy tekintetben
- 941/942 -
még nyomósabbakká lettek, és azt eredményezték, hogy az akkori csak részleges és szerény javítás már is hatását veszteni látszik. [...] az elmúlt évtized alatt a megélhetési viszonyok köztudomás szerint nemcsak nem enyhültek, hanem határozottan súlyosbodtak; és nemcsak, hogy nincs kilátás arra, hogy a viszonyok javulni fognak, hanem nem egy jelenség arra enged következtetést, hogy a kizárólagos fix pénzbeli járandóságra utalt osztályok közül azok, akik a megélhetés súlyosbodó terheit egyáltalán át nem háríthatják, nehéz idők elé néznek."[58] A javaslat az elsőfolyamodású bírák addigi különös kedvezményeinek egy részét megszüntette, és őket a többi államhivatalnokkal egyenlő elbánásban részesítette.
Az előléptetés rendszerén is változtatott a tervezet. Míg az 1893. évi szabályozás szerint a bíró legfeljebb négy-öt év alatt bejutott az első fizetési fokozatba, addig az 1903. évi javaslat alapján tíz év alatt kerülhetett volna feljebb a ranglétrán. Számítások szerint ez azt jelentette volna, hogy tíz év alatt az állam minden egyes bírón közel 5000 koronát takarított volna meg a "fizetésemelés" révén, azaz évente minden bíró 500 koronát veszített volna a fizetések "emelésének" köszönhetően.[59]
A javaslat nem foglalt egyértelműen állást abban a kérdésben, hogy az egyik fizetési osztályból a másikba való fokozatos előléptetés miként valósulhat meg. Nem határozott így abban sem, hogy a VII-lX. osztályokba való előléptetés az anciennitás vagy a képesség alapján történjen-e. Jogpolitikai szempontból a kortársak egyik megoldást sem tartották megfelelőnek. Ha ugyanis az anciennitás elvét fogadták volna el, akkor félő lett volna, hogy "az előléptetés biztos tudata és a táblabírói kinevezés csekély eshetősége kiöl majd a bíróból minden ambitiót, hiszen csak annyit kell dolgoznia, hogy fegyelmi eljárás alá ne kerüljön". Ha pedig a képesség elve az irányadó, akkor a kevésbé tehetséges bírót érheti sérelem, hiszen még akkor is, ha felsőbírónak nem alkalmas, "rászolgált arra, hogy nehéz hivatásában eltöltött hosszú szolgálata után anyagilag jobban dotáltassék".[60] És bármelyik megoldás is jönne szóba, az előléptetés csak akkor lehetséges, ha valamely bírói állás megüresedik. Ez pedig, kiszámíthatatlan, bizonytalan helyzetet teremt a bíró számára.
A törvényjavaslattal szemben felvetett súlyos kritikák hatására az igazságügyi kormányzat végül a fizetésrendezés elhalasztása mellett döntött. Günther Antal igazságügy-miniszter 1907. november 5-én nyújtott be törvényjavaslatot a bírói és ügyészi szervezet módosításáról. Eszerint az elsőfolyamodású bírák anyagi helyzetének javítása úgy valósulna meg, hogy "a bírói [...] létszámot az egyes fizetési osztályok között a mainál sokkal kedvezőbb arányban osztja meg, és a bíráknak [...], illetőleg az albíráknak [...] nagyobb részét magasabb t. i. a VII., illetőleg a VIII. fizetési osztályba emeli, és csak kisebb részüket hagyja meg mostani fizetési osztályukban, amivel a szolgálati idő méltányos figyelembe vételére módot nyújt."[61] A törvénytervezetet áttanulmányozva az idősebb bírák sérelmesnek találták, hogy a készülő szabályozásban nem esik szó a törvényszéki elnökökről, a címzetes táblabírákká előléptetett bírákról, de különösen arról a több száz bíróról, akik 18-20 évnyi szolgálat "jutalmául" már beléptek a VII. fizetési osztályba.[62]
Az 1908. évi VI. tc. (a bírói és ügyészi szervezet módosításáról) a törvényjavaslatban foglaltaknak megfelelően állapította meg az elsőfolyamodású bíróságok összlétszámát, ugyanakkor megszüntette az aljegyzői állást, és valamennyi, a törvény hatályba lépését megelőzően kinevezett aljegyzőt -a törvény erejénél fogva - jegyzőkké léptettek elő és a X. fizetési osztályba soroltak.
A bíróság tekintélyét csorbító és függetlenségét aláásó addigi rendszer megszüntetése érdekében bírák, de még az ügyvédek is szorgalmazták az automatikus előléptetés bevezetését. 1905-től kezdődően nem telt el év, hogy az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület kongresszusa ne foglalkozott volna ezzel a kérdéssel. 1908 júniusában, amikor a bírósági szervezettel kapcsolatos törvény előkészítése zajlott, Grecsák Károly, az Egyesület elnöke memorandumot nyújtott át Günther Antal igazságügy-miniszternek. Az emlékirat részletes javaslatot fogalmazott meg az automatikus előléptetés bevezetését és gyakorlati megvalósítását illetően.[63] A miniszter azonban az indítványt elutasította, jóllehet a rendszer már hatékonyan működött más országokban (például Poroszországban[64]).
A bírák anyagi helyzetének javításával összefüggésben felmerült a bírák mellékfoglalkozásának kérdése is. Az 1869. évi IV. tc. bírói összeférhetetlenséget rendező paragrafusai (8-13. §) kimondták, hogy az ítélőbíró nem folytathat olyan foglalkozást, amely nem fér össze a bírói hivatal függetlenségével, illetve a bírói állás méltóságával. 1917 elején, amikor az országgyűlés a bírói hatalom gyakorlásáról, illetve a bírói szervezet reformjáról szóló törvénytervezet kidolgozásán fáradozott, ugyanezt az álláspontot követte.
- 942/943 -
Grecsák Károly, az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület elnöke ezzel szemben úgy vélekedett, hogy időszerű lenne "az összeférhetetlenség mai merevségének enyhítése", és a bírói karból választott testület esetenként dönthetne arról, hogy az ítélőbíró vállalhat-e vagy sem mellékfoglalkozást. Az előzetes mérlegelés és a jóváhagyás biztosíthatná, hogy a bíró a mellékfoglalkozás folytatása mellett is függetlenül ítélkezik..[65] Grecsák felvetése azonban nem nyert egyhangú elfogadásra. Osvald István, a Budapesti Királyi Ítélőtábla tanácselnöke éppen hogy óva intett attól, hogy a bíró számára megnyíljon a lehetőség mellékkereset szerzésére. Szerinte a bíró foglalkozása nem alkalmas arra, hogy "az erejét másutt is érvényesíthesse". A bírónak "folyton tanulnia kell, hogy az eléje kerülő ügyet megérthesse és megoldhassa, élete [...] folytonos töprengés. Vannak tiszteletreméltó kivételes egyéniségek, akik rendes munkájukon kívül egyéb munkához is hozzájutnak, itt is csupán a tudományos élet terén". A mellékkereset "rés lehet, amelyen át a bíróhoz férhetnek".[66]
1918 tavaszán a Magyar Jogász Egylet úgy fogalmazott, hogy "a mai fizetések mellett a bírói karnak alkalmas tagokkal való kiegészítése a jövőben legyőzhetetlen akadályokba fog ütközni, sőt a fiatalabb bírói gárda tehetségesebb része is kénytelen lesz elhagyni azt a pályát, mely a létminimumot sem biztosítja".[67]
Az 1919. március 6-án kihirdetett, az ítélőbírák és államügyészek illetményeiről szóló 1919. évi XXVII. néptörvény deklarálta a bírák és az ügyészek külön státuszát. A néptörvény hat fizetési csoportba sorolta a bírókat, a fizetések a korábbiakhoz képest valamennyi fizetési csoportban emelkedtek. Az új szabályozás megszüntette annak a lehetőségét, hogy valamely bíró alkalmazásának helyén az ítélőtáblai vagy a kúriai bírói cím és jelleg adományozásával előlépjen. Ez a fajta előléptetés tulajdonképpen feleslegessé is vált, mivel a bíró a magasabb fizetést az egyes fizetési csoportokon belül is elérhette a fizetési fokozatokban történő előléptetéssel. Megvalósult a három évenkénti automatikus előléptetés is, amely az első négy fizetési csoporton belül meghatározott fizetési fokozatokban érvényesült.
A néptörvény végrehajtását azonban a Berinkey Dénes vezette kormány függőben tartotta azzal az indokolással, hogy a külön státusz megvalósítása törvényhozási feladat. Az illetmények utalványozása csak a Közigazgatási Bíróságnál történt meg, a többi bíróságnál erre 1919. március 21-ig nem került sor.[68] A kormány nem léptette életbe az illetményrendezést, hanem az 1919. október 21-én kelt 5437/1919. M. E. számú rendelettel csak új, ún. átmeneti pótlékot biztosított az ítélőbírák és az államügyészek számára.
A bíró erkölcsi és anyagi függetlenségének biztosítását célozza a külön státus.[69] "A kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek illetményeiről" címet viselő törvényjavaslat indokolása úgy fogalmazott, hogy "azt a nagy és nehéz feladatot, mely általában, de különösen most, a közelmúltban pusztulásra kárhoztatott jogrend helyreállításánál és a jogbiztonságnak újból való megszilárdításánál a bíróságokra hárul, csak erkölcsileg és anyagilag független és így minden befolyástól mentes bírói kar oldhatja meg".[70] A javadalmazás tekintetében azonban a javaslat teljesen kielégítő megoldást nem adhatott. "Éppen azért azt a módot választotta, hogy egyrészt az illetmények megállapítását külön táblázatba foglalta, amely a rendszer érintése nélkül bármikor megváltoztatható, másrészt fenntartotta az ítélőbírák [...] igényét mindazokra a pótlékokra, segélyekre és egyéb mellékilletményekre, amelyekben az állami tisztviselők általában részesülnek".[71] A bírói és ügyészi állásoknak - a javaslatban foglaltak szerinti - javadalmazása az államkincstárnak évi öt millió korona költségtöbbletet jelentett.
Az 1920. szeptember 4-én kihirdetett és életbe léptetett a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek státusáról szóló 1920. évi XX. tc., az ún. státustörvény 1. §-a kimondta, hogy "az ítélőbírák és az ügyészek kivétetnek az állami tisztviselők részére megállapított fizetési osztályokból és külön fizetési csoportokba soroztatnak". Az ítélőbírákat (és az ügyészeket) hat fizetési csoportba sorolták:
Az első fizetési csoportba tartozott: a járásbíró (vezető járásbíró), a törvényszéki bíró, a telekkönyvi betétszerkesztő bíró és az ügyész (vezető ügyész); a második fizetési csoportba tartozott: az ítélőtáblai bíró, a törvényszéki tanácselnök, a törvényszéki elnökök kétharmada, a járásbíróság elnöke és alelnöke, a központi telekkönyvi hivatal elnöke, a főügyész-helyettes, az ügyészségi elnök és alelnök; a harmadik fizetési csoportba tartozott: a kúriai bíró, az ítélőtáblai tanácselnök, a törvényszéki elnökök egyharmada, a budapesti törvényszék másodelnöke, a budapesti központi járásbíróság elnöke, a koronaügyészhelyettes, a főügyész, a budapesti királyi ügyészség elnöke, két főügyész-helyettes és a közigazgatási bíró; a negyedik fizetési csoportba tartozott: a kúriai tanácselnök, az ítélőtáblai elnök, a budapesti ítélőtábla alelnöke, a Budapesten elhelyezett három törvényszék elnöke, a főudvarnagyi (az állami zárlati) bíróság elnöke, a budapesti főügyész, a közigazgatási bírósági tanácselnök és a szabadalmi tanács elnöke; az ötödik fizetési csoportba tartozott: a Kúria másodelnöke, a budapesti ítélőtábla elnöke, a koronaügyész és a Közigazgatási Bíróság másodelnöke; a hatodik fizetési csoportba tartozott: a Kúria elnöke és a Közigazgatási Bíróság elnöke.
- 943/944 -
Az új szabályozás szerinti illetményeket 1920. július 1-jével kapták kézhez a bírók és az ügyészek. Míg a bírák kezdő fizetése (első fizetési csoport első fokozat) évi 7400 korona, addig a Kúria másodelnökének, a budapesti ítélőtábla elnökének és a Közigazgatási Bíróság másodelnökének 28 000 korona, a Kúria elnökének és a Közigazgatási Bíróság elnökének pedig 32 000 korona volt.
Bár a törvény elsődleges célja a bírói fizetésrendezés volt, a kortársak úgy vélekedtek, hogy a bírók és az ügyészek továbbra sem tudtak javadalmazásukból megélni.[72] Tomcsányi Vilmos igazságügy-miniszter a javaslat tárgyalásakor utalt arra, hogy az az érdekeltek bevonásával, kívánságaiknak megfelelően került kidolgozásra. Hozzátette azt is, hogy "ami ezekből a kívánságokból teljesíthető volt, azt teljesítettük és az én tudomásom szerint az érdekeltek evvel a javaslattal is úgy vannak, hogyha nem is elégíti ki őket teljesen, nem is teljesíti minden reményüket, mégis örömmel fogadják".[73]
Új intézkedés volt a státustörvényben, hogy a háromévi várakozási időt a két alsó fizetési csoportban egy évvel le lehetett rövidíteni az ítélőbíró "tevékenységét közvetetten tapasztalatból ismerő bírósági [...] testületek véleménye" alapján. A törvény megszüntette az ítélőtáblai, illetve a kúriai bírói cím és jelleg adományozásával történt előléptetés lehetőségét. Az alkalmazás helyén történő előléptetést szolgálta viszont a tanácselnöki állások és különösen a vidéki törvényszéki elnökök egyharmadának a harmadik fizetési csoportba sorolása, továbbá a második fizetési csoportba sorolt járásbírósági állások.
A bírák fizetésük mellett lakáspénzre is igényt tarthattak úgy, hogy az egyes fizetési csoportokba tartozó bírókat bizonyos fizetési osztályokba tartozó állami tisztviselőkkel vette »egy tekintet alá« a törvény.
A státustörvény ugyan megszületett, de nem orvosolta a bírói kar megélhetési nehézségeit, amelynek köszönhetően az 1920-as években a bírói javadalmak kérdése továbbra is napirenden maradt. 1921-ben az 31.235/1921. I. M. VIII. számú rendelet az állami tisztviselők és egyéb alkalmazottak mellett a bírói karra is kiterjesztette a túlmunka díjazását.[74] 1927 novemberében pedig a kormány megállapította a köztisztviselők, a bírók és az ügyészek új illetményeit,[75] amelyek a korábbi évekhez képest némileg emelkedtek, de a háború előtti fizetések vásárlóértékének felét így sem haladták meg.[76]
1934 januárjában Juhász Andor a Kúrián mondott évnyitó beszédében egy osztrák bíró szavait idézte, miszerint "a bírói függetlenség tulajdonképpen a legkínosabb függést jelenti, nevezetesen a bírónak saját lelkiismeretétől való függését. Sokkal nehezebb ugyanis saját lelkiismeretünk kétségeit leküzdeni, mint a főnök utasításait híven teljesíteni."[77]
Kőnig Vilmos budapesti ügyvéd megfogalmazásában: "Az igazságszolgáltatás [...] egy nagy függőségi veszélynek van kitéve és ez akkor áll elő, ha a bíró nélkülözi a lelki függetlenséget. A bírói minősítés egyik természetes és elementáris feltétele, hogy az igazságszolgáltatására hivatott egyén képes legyen magától minden affektust távol tartani. Az indulat elhomályosítja a tények megismerését, az azoknak tulajdonítandó jelentőséget és az igazságos megoldáshoz vezető utakat. A lobbanékony, gyűlölködésre hajló, akaratos, irigy ember nem alkalmas a bírói tevékenységre. Csak a jó ember lehet igazságos; aki bírói széket elfoglalja azzal a gondolattal, hogy a hatalom az ő kezébe van letéve, rosszabb minden antiszociális embernél, mert ez utóbbi mindig a helyzetből folyó kényszernek van kitéve. Aki nem képes a teljes lelki egyensúly magaslatára emelkedni és ennek fennforgását meggyőzően az előtte állók tudatába átvinni, uzurpálja helyét. A bírónak mindig szem előtt kell tartania, hogy mindenki, aki elé kerül, a legfájdalmasabb áldozatot hozza, mikor jogát, azt, amit igazságnak érez, aláveti egy idegen ember akaratának."[78]
Juhász Andor kúriai elnök 1931-ben a Kúria évnyitó teljes ülésén tartott megnyitó beszédében az 1931. január 1-jén hatályba lépő, a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930. évi XXlV. tc. kapcsán kitért a bíró "belső" függetlenségének, elfogulatlanságának követelményére is. Elengedhetetlennek tartotta, hogy "a bíróban a jogi képesítés mellett hiánytalanul meglegyenek a bírói tiszt gyakorlásához megkívánt emberi tulajdonságok is. Jó bíró csak sokat tapasztalt, bölcs észjárású, embertársai sorsát szívén viselő, derült kedélyű, becsületes, erkölcsös, jó ember lehet. A jogi tudás magasabb mértéke nem pótolja a bíróban
- 944/945 -
nélkülözhetetlen emberi jellemvonások egyikének vagy másikának a hiányát."[79]
1945-ben Vincenti Gusztáv mindezt úgy értékelte, hogy a bíró "lelki függetlenségét veszélyeztető tényezők között bizonyára a legnagyobb hatásúak egyike az, ha a bíró vagyon és jövedelem tekintetében annyira kedvezőtlen helyzetbe jut, hogy a maga és családja létfenntartását sem látja biztosítva. Ma tagadhatatlanul ilyen helyzetben vagyunk. A bírói testület jól tudja, hogy ez, mint a vesztett háborúnak terhes következménye, az egész magyar társadalmat közösen sújtja és a közös teher reá eső részének a viselésétől nem is akar mentesülni, de fájdalmasan érint, hogy éppen ezekben a nehéz időkben történt vele szemben olyan intézkedés, amely a tisztviselőtársadalom többi részének a helyzetéhez viszonyítva is jóval hátrányosabb helyzetbe hozta, mint amilyenbe idáig volt. A bírák és ügyészek külön státusának a megszüntetése volt ez az intézkedés."[80]
1945 után az egypártrendszer kiépítésével és az állami élet totális átalakításával egyidejűleg sor került a bírói kar függetlenségét garantáló jogszabályok megszüntetésére, valamint a bíróságok személyi állományának megváltoztatására. A folyamat korai eleme volt a bírók áthelyezését kizáró szabály hatályon kívül helyezése és a bírók elmozdítása állásukból.[81]
"Az igazságügyi szervezetnek a közvéleményt érdeklő kérdései között talán egy sincsen, amelyet többet emlegetnének, mint a bírói függetlenség kérdését. És talán olyan sincsen, amelyre vonatkozóan az összes vélemények a közvetlenül érdekelt testület körén belül és azon kívül annyira megegyeznének, amennyire [...] az egész nemzetnek közmeggyőződésévé vált az, hogy a bírói függetlenség a pártatlan igazságszolgáltatásnak és az ezzel védett jogoknak, köztük a polgárok szabadságjogainak egyik legfőbb, legerősebb, de mindenesetre nélkülözhetetlen biztosítéka. A bírói függetlenség szükségességének és fontosságának a kérdésében nem is merült fel véleménykülönbség, azt [...] mindenki, az egyéb felfogásbeli vagy akár világnézeti ellentétektől függetlenül axiómának fogta el." - mondta Vincenti Gusztáv 1945. december 1-jén az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület közgyűlésén.[82]
Előadásában részletesen fejtegette a bírói függetlenséget ért hátrányos változásokat. Beszélt arról, hogy 1945 júniusában a közszolgálati illetmények és nyugellátások rendezésének hatályát kiterjesztették a közszolgálatban foglalkoztatottakkal együtt a bírákra és az ügyészekre is (2.500/1945. M. E. számú rendelet), ami tulajdonképpen egyet jelentett a külön bírói státus felszámolásával. Kitért az 538/1945. M. E. sz. rendeletre, amely jelentősen módosította az 1869. évi törvény politikai összeférhetetlenségre vonatkozó rendelkezését. Az új szabályozás értelmében a bíró "meggyőződésből" tagja lehetett politikai pártnak vagy szervezetnek, "a demokratikus pártok gyűlésein" megjelenhetett, a pártban vagy szervezetben azonban tisztséget nem vállalhatott. Valentiny Ágoston igazságügyminiszter szerint a módosítás a bírónak egy "indokolatlan tilalom alól történő felszabadítását" jelentette,[83] jóllehet a politikai összeférhetetlenséget a bírói függetlenség komoly biztosítékaként értékelte a 19. századi jogalkotó.
Révész T. Mihály értékelése szerint Valentiny nyilatkozatai arra utaltak, hogy az intézkedést nem "a bírák integritása elleni merényletként"[84] tervezték a döntéshozók. Az igazságügy-miniszter a Kúria 1945. május 4-i teljes ülésén arról beszélt, hogy azok a bírák, akik "tovább szolgálják az igazságszolgáltatás nagy és szent ügyét, igyekezzenek beleilleszkedni az új helyzetbe". Hozzátette azt is, hogy a bíró "ne vesse bele magát teljes lendülettel a politikai élet hullámzásába", de ismerje meg "a társadalom kialakulására ható erőket, nehogy újra áldozatául essen saját elképzeléseinek".[85]
Mindazonáltal 1945-ben úgy tűnt, hogy "a hatalom új szereplői" valamiféle bizalmatlansággal viseltetnek az igazságot szolgáltató bírákkal szemben.[86] Ennek jele lehetett a közalkalmazottak igazolásáról szóló 15/1945. M. E. számú rendelet is, amelynek alapján "minden tényleges szolgálatban álló vagy tényleges szolgálat teljesítése végett visszarendelt nyugállományú közalkalmazottat igazoló eljárás alá kell vonni annak megállapítása végett, hogy az 1939. évi szeptember hó 1. napját követőleg tanúsított magatartása sértette-e a magyar nép érdekeit". A rendelet anyagi és eljárási jogi kérdésekben is tartalmazott ellentmondásokat, hiányos és nehezen értelmezhető rendelkezéseket. Az ellentmondások feloldására a közalkalmazottak igazolását a korábbinál átfogóbban szabályozó 1.080/1945. M. E. számú rendelet tett kísérletet.
A magyar nép érdekeit sértő tettnek kellett tekinteni azt, ha a közalkalmazott nyilas vagy más fasiszta jellegű párt vagy mozgalom tagja volt, azok célkitűzéseit támogatta, a háborúba való belépést, illetve a háborúban maradás céljait helyeselte. A
- 945/946 -
közalkalmazottaknak nyilatkozniuk kellett politikai magatartásukról, a népellenes jogszabályok végrehajtása során kifejtett cselekedeteikről. A nyilatkozatban valótlan adatok feltüntetése vagy valós tények elhallgatása nyugdíjigény nélküli azonnali elbocsátást vont maga után.[87]
Az igazságügy területére központilag illetékes bizottság 1945 áprilisában kezdte meg működését, elnöke Ries István volt. Az igazolások azonban nem a várt eredményt tükrözték, mivel az eljárás alá vont bírák több mint 90%-a tovább folytathatta munkáját. Az igazságszolgáltató tevékenységet nyomon követő kormányzati szervek mindezzel együtt úgy vélték, hogy a bírói kar "mindennapos munkájában, ítéleteiben nagy gyakorisággal nem reflektál a jogkeresők sokasága igazságérzetére", ezért többségük "nem szolgálja a demokrácia érdekeit".[88]
Ennek köszönhetően erőteljes előkészületek folytak "a demokratikus rend szempontjából használhatatlanok" eltávolítására, ekként a bírói kar létszámának csökkentésére. E kérdés rendezését az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében szükséges egyes rendelkezések tárgyában kiadott 5.000/1946. M. E. számú rendelet foglalta magában. E szerint a közszolgálati alkalmazottak létszámát oly mértékben kellett csökkenteni, hogy az egyes tárcák körében az alkalmazottak száma ne haladja meg az adott tárca körében az 1937/38. költségvetési évben alkalmazottak számának 90%-át. A tényleges szolgálatból el kellett bocsátani azokat, akiknek a működése az ország "demokratikus szellemű újjáalakítását" nem szolgálta, de azokat is, akik "a hivatalukkal járó feladatok kifogástalan elvégzéséhez szükséges rátermettség vagy szorgalom hiánya miatt szolgálatukat a megkívánt mértékben nem látják el".
A bírói létszámcsökkentés megvalósítására bizottságot állítottak fel. A napilapok csak elvétve adtak hírt "az igazságszolgáltatás szerveinél tisztogató" bizottságok munkájáról, az elbocsátandó személyek névsoráról (B-lista).[89] 1946 decemberében a Magyar Közlöny adta közre azoknak a bíróknak és ügyészeknek, valamint bírósági titkároknak, jegyzőknek és aljegyzőknek a listáját, akiket az 5.000/1946. M. E. számú rendelet 4. §-ának (2) bekezdése alapján alakult igazságügyi bizottságok az igazságügyi tárca ítélőtáblai és államügyészi szakain végrehajtott létszámcsökkentés során állásukból elbocsátottak.[90] A rendelet végrehajtása során összesen 86 530 közalkalmazottat bocsátottak el, köztük 390 bírót és ügyészt.[91]
1948. január 9-én jelent meg a Szabad Népben Feri Sándor írása Bírói függetlenség - vagy bírói felelőtlenség címmel, amelynek apropója az volt, hogy Ries István igazságügy-miniszter "olyan törvényjavaslat készítésére adott utasítást, amely felfüggeszti az ügyészi és bírói kar tagjainak elmozdíthatatlanságát és áthelyezhetetlenségét biztosító törvény hatályát". A hír nyomán pedig "máris egymásután állnak elő a jogászság »előkelőségei«, a bírói függetlenség védelmére".[92] Úgy vélte, hogy a tervezett törvénymódosítás "sokkal inkább fogja siettetni bíráink átnevelődését, mintha továbbra is a szép szó, a felháborodás hatálytalan eszközeivel kísérletezgetünk". Hozzáfűzte azt is, hogy az a bíró, aki "nem hajlandó, vagy nem tud demokratikus ítéleteket hozni, nem maradhat meg a bírói székben, vagy legalább is olyan beosztást kell neki adni, ahol »belső meggyőződésének« csak minimális szerep jut".[93]
Egy nappal később, január 10-én, Rákosi Mátyás a Magyar Kommunista Párt funkcionáriusainak tartott gyűlésen kijelentette, hogy a bíróságokat, amelyek "oly gyakran hoznak felháborító és a demokráciára szégyenletes ítéleteket, az idén szemügyre fogjuk venni, és intézményesen gondoskodunk arról, hogy az új magyar szellem közéjük is teljes erővel benyomuljon". Ennek nyomán jelentős mértékben felgyorsult az 1946-ban megindult folyamat, a bírói kar tagjainak
- 946/947 -
lecserélése.[94] A készülő jogszabály megteremtette az eltávolítás, valamint az utánpótlás lehetőségének biztosítását is.
Az ítélőbírák áthelyezésének, úgyszintén az ítélőbírák és az államügyészségi tagok végelbánás alá vonásának átmeneti szabályozásáról szóló 1948. évi XXII. törvény kimondta, hogy - 1949. december 31-ig - az igazságügy-miniszter a főfelügyelete alatt álló bármely bíróság bíráját (kivéve a Kúria elnökét és másodelnökét, továbbá az ítélőtábla elnökét és alelnökét), annak beleegyezése nélkül is, más bírósághoz áthelyezheti. A törvény indokolása szerint az ítélőbírák áthelyezhetetlenségének ideiglenes felfüggesztése jelentősebb szervezeti változások alkalmával korábban is felmerült. A jogalkotó "a végbement területi változásokra és a demokratikus átalakítás szempontjaira" hivatkozással tartotta szükségesnek a bíró - egyszeri - áthelyezésének lehetőségét, annak akarata ellenére. Az indokolás szerint az áthelyezési jog gyakorlásának határidőhöz (1949. december 31.) kötése a bírói függetlenség "elvi elismerését és fenntartását" jelenti.
A törvénytervezetről 1948 februárjában a Szabad Nép Hajdu Gyula igazságügyi államtitkárt kérdezte. "A törvényjavaslat elkészítését - mondta Hajdu - a bírói kar egy részének a demokráciához való köztudomásúan passzív magatartása tette szükségessé. Kettős célt szolgál: egyrészt a demokrácia életébe beilleszkedni nem tudó és ahhoz ellenségesen viszonyuló ítélőbírákat semlegesíti, másrészt fontos bírósági posztokra lehetővé teszi szakképzett és demokratikus felfogású bírák behelyezését."[95]
A javaslattal kapcsolatos aggályait emlékirat formájában juttatta el az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület Ries István igazságügy-miniszterhez. Az egyesület egyértelműen úgy látta, hogy "nincs semmi, ami jobban veszélyeztetné a bíráskodás szabadságát, mint a miniszter kizárólagos akaratától függő, s előzetes fegyelmi vagy ehhez hasonló érvényű eljárás nélkül történő végelbánás- és áthelyezésjog". Úgy fogalmaztak, hogy az áthelyezés és a nyugdíjazás "puszta" lehetősége is alkalmas arra, hogy a bírót "megfélemlítse, állandó zaklatásszerű állapotban tartsa, a hivatalos eljárásban szükséges biztonságérzetét elveszítse". Az egyesület álláspontja szerint, ha elvétve akadt is olyan bíró, aki "a demokrácia szempontjáról megfeledkezett", ez kisebb baj, mintha "támfalában rendítik meg a bírói függetlenség alkotmányos szabadságot, rendet, békét, biztonságot, szociális megértést tükröző épületét". A jogkereső közönség érdekét szem előtt tartva maguk is úgy vélték, hogy "az ítélkezés szabadságának palástja" alatt a bírói függetlenség nem fordulhat át felelőtlenséggé. Véleményük szerint felelősségteljes bírói kar állítható fel, ha a kiválasztás elve "helyesen, következetesen és befolyásmentesen" kerül alkalmazásra, és a képzettség, az elméleti, illetve a gyakorlati felkészültségen túl meggyőződnek a bírói székért folyamodó "jellemszilárdságáról és demokratikus érzületéről" is.
A kormányzati szándékot méltányolva, miszerint "egyes bírák a demokrácia szempontjából kifogásolható ítélkezést ne folytathassanak", csak olyan megoldást talált elfogadhatónak az egyesület, amely enyhíti azt a bírói függetlenség felfüggesztésével járó hátrányt, hogy a bíró "bizonyos időn át állandó bizonytalanságban és félelemben lesz, attól tartva, hogy ítéletét demokráciaellenesnek fogják minősíteni, ami reá nézve súlyos következménnyel jár". Ez a bírákat - fogalmazott az egyesület - sok esetben "habozóvá fogja tenni és nem ritkán késleltetni fogja az ügyek elintézését".
Az emlékiratban foglaltakból érdemes még kiemelni, hogy a később törvénybe foglalt 1949. december 31-ig terjedő átmeneti idő helyett, az egyesület az 1948. december 31-ig terjedő - hat hónapnyi - időtartamot javasolta és látta indokoltnak a szükségesnek mutatkozó áthelyezések és végelbánás alá vonások foganatosítására.[96]
A törvényjavaslatot egy hónap leforgása alatt megtárgyalta és megszavazta az országgyűlés. A részletes vita hozzászólói közül Orbán Lászlót, a koalíciós pártok "vezérszónokát" idézzük, akinek 1948. március 5-i felszólalása jól mutatja a korszak szellemiségét, igazságszolgáltatásról alkotott vélt vagy valós képét, de véleményt formált a fegyelmi törvény akkortájt tervbe vett módosítását illetően is. A képviselő meglátása szerint a tervezet "jelentős lépés előre igazságszolgáltatásunk
demokratizálódása irányában". Úgy fogalmazott, "a magyar demokrácia tengerében a reakció szigeteként áll az igazságszolgáltatás területe. Bíróságaink jelentékeny része kínai fallal vette körül magát, kínai fallal bástyázták körül a bíróságokat, hogy oda a demokráciának még csak a szele se tudjon behatolni". Úgy vélte, hogy a törvény ugyan "nem dönti le a bíróságaink köré emelt kínai falat, de komoly rést üt rajta, és ezen a résen végre valahára a demokrácia friss levegője beáradhat majd igazságszolgáltatásunkba".[97]
Részletesen foglalkozott a jobboldal részéről elhangzott, ellenvetésekkel, és kitért az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület által megfogalmazott aggodalmakra és észrevételekre is. Mindezeket visszautasítva, többek között azt igyekezett bizonyítani, hogy a tervezet nem sérti a bírói függetlenség alapelvét. Egy másik vitás kérdés kapcsán - "ha valamelyik bíró nem volt nyilas, még nem jelenti azt, hogy demokrata volt" - Töreky Gézára utalt példaként. Mint mondta, "Töreky köztudomásúlag szintén nem volt nyilas, sőt elítélt nyilasokat, kemény ítéleteket is hozott nyilasokkal szemben, ez azonban azt jelenti-e, hogy Töreky is demokrata volt? Úgy hiszem, ezt senki sem merné
- 947/948 -
állítani."[98] A felszabadulás óta, - állapította meg -"a demokrácia időszakában bíróságunknak jelentékeny része tudatosan és állandóan szembehelyezkedik a magyar demokráciával". Nincs olyan demokratikus vívmány, amelyet "ne igyekeztek volna a bírói pulpitusról elgáncsolni, nincs olyan harca a magyar demokráciának, amely ne találta volna bíráink elég jelentékeny részét a másik oldalon, az ellenség oldalán!"[99]
A törvényjavaslatot ellenzők azon felvetésére, miszerint a készülő szabályozásra azért sincs szükség, mert "ott van a bírói fegyelmi eljárás", és "az antidemokratikus magatartást tanúsító bírákkal szemben élni lehet a fegyelmi eljárás jogával", úgy reflektált, hogy "jelenleg a bírói fegyelmi eljárás teljes csődjével állunk szemben". Orbán kijelentette, hogy "három esztendő alatt egyetlen olyan eset sem fordult elő, amikor bírói fegyelmi eljárás alapján egyetlen bírót valamilyen büntetésre, elmozdításra, áthelyezésre vagy akár csak pénzbüntetésre ítéltek volna antidemokratikus ítéletek, demokráciaellenes magatartás miatt". Egy konkrét fegyelmi ügyre utóbb mégiscsak utalt. "Demokráciaellenes magatartás: nem fegyelmi vétség! De fegyelmi vétség az aktív tevékenység demokratikus pártban." - folytatta. 1947-ben ugyanis a debreceni ítélőtábla fegyelmi tanácsa pénzbüntetésre, áthelyezésre és az előléptetésből való kizárásra ítélt egy bírót, mert "tevékenységet fejtett ki - uram bocsá! - a szociáldemokrata pártban". Mindezt azzal zárta, hogy a fegyelmi eljárásban "igen gyakran éppen azok ítélkeznek, akik sokszor maguk is a demokratikus magatartás szempontjából nem a bírák, hanem a vádlottak padján kellene, hogy üljenek!"[100]
Az 1948. évi XXII. tc. a felsőbíróságok tagjainak rendszerint idősebb korára tekintettel iktatta be azt a "méltányos megszorítást", miszerint kúriai bírót csak Budapesten működő ítélkező fórumhoz, ítélőtáblai bírót pedig kizárólag ítélőtáblához, törvényszékhez vagy törvényszéki székhelyen működő járásbírósághoz lehetett áthelyezni, a felsoroltakon kívül más bírósághoz viszont csak akkor, ha azt a bíró maga kérte.
Az 55. életévét betöltött ítélőbíró a részére kijelölt hivatali állás elfoglalása helyett végelbánás alá vonását kérhette. Ha az 55. életévét még be nem töltött bíró a részére kijelölt állást nem foglalta el, "lemondottnak" kellett tekinteni közhivatali állásáról és az azzal kapcsolatos ellátási, valamint a szolgálat alapján támasztható minden egyéb igényéről.
A törvény úgy rendelkezett, hogy az igazságügyminiszter - 1949. december 31-ig - hivatalból elrendelhette a főfelügyelete alá tartozó bármely bíróság ítélőbírájának (beleértve a Kúria elnökét és másodelnökét, továbbá az ítélőtábla elnökét és alelnökét is), továbbá az államügyészség, a főállamügyészség és a legfőbb államügyészség tagjainak végelbánás alá vonását. A felügyeleti hatóságot és az érdekelt bírót (ügyészt) az áthelyezés, illetve a végelbánás alá vonás előtt meg kellett hallgatni. A törvény végrehajtása tárgyában kiadott 40.000/1948. I. M. számú rendelet értelmében az ítélőbíró írásbeli nyilatkozatot tehetett, amelyben előadhatta, hogy - áthelyezése esetén - egyéni és családi körülményeire tekintettel, melyik bírósághoz való áthelyezését kéri. Kérelmében olyan bíróságot is megjelölhetett, amelyhez a törvény 1. §-a alapján nem lett volna áthelyezhető. Az áthelyezés, illetve a végelbánás alá vonás következtében megüresedett állásokat az erre vonatkozó szabályok szerint be lehetett tölteni. Zinner Tibor megfogalmazásában az 1948. évi XXII. tc. "a hatalmi elképzelések megvalósítására oly sikeresnek mutatkozott", hogy a végelbánás alá vonásra vonatkozó hatályát kiterjesztették a Közigazgatási Bíróság és a Szabadalmi Bíróság ítélőbíráira, valamint azokra az igazságügyi közszolgálati alkalmazottakra is, akik az illetmények szempontjából az ítélőbírókkal és az államügyészekkel egy tekintet alá estek.[101] Az igazságügy-miniszter az 1948. évi LII. tc. alapján felhatalmazást nyert arra is, hogy bármely közjegyzőt, illetve bírósági végrehajtót elmozdíthatott állásától 1949. december 31-ig.
Néhány évtizeddel később Szabó Imre e törvény kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy akkortájt sok olyan bíró akadt, akik úgy vélték, hogy elmozdíthatatlanságuk és bírói függetlenségük továbbra is összekapcsolódik, és "szabadon és saját belátásuknak megfelelően dönthetnek minden ügyben, legfeljebb a törvényeknek vannak alávetve, de a törvények értelmezésében már egy bizonyos függetlenség illeti meg őket". Úgy látta, hogy "a tőkés rendszer mellett csatasorba állott bírók elmozdíthatatlanságának befellegzett, mert »nincs semmiféle olyan bírói függetlenség, amely megengedné az ilyen ítélkezést, dacolást, szembefordulást az adott állammal«".[102]
Az igazságügyi szervezet átalakítása tárgyában kiadott 1949. évi 9. tvr. újabb álláshelyek megszüntetését tette lehetővé, amikor kimondta, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökére és másodelnökére, a felsőbíróságok elnökeire, valamint a legfőbb államügyészre nézve az Elnöki Tanács, a bírákra és az ügyészekre, továbbá az igazságügyi tárca alkalmazottaira nézve pedig az igazságügy-miniszter jogosult magatartásuk, illetve tevékenységük alapján "meghallgatásuk után dönteni betöltött állásukban való megtartásuk kérdésében". A bírák, az ügyészek és az igazságügyi alkalmazottak szolgálati helyét "a közszolgálat érdekeinek figyelembevételével" az igazságügy-miniszter határozhatta meg.[103]
Az új szabályozás értelmében a 65. életévét betöltött kinevezett bírót az igazságügy-miniszter hivatalból vagy a bíró saját kérelmére végelbánás alá vonhatta. A 70. életévét betöltött bírót pedig végelbánás alá kellett vonni.
A bírósági szervezetet érintő változások közé tartozott, hogy 1949-ben létrehozták a Bírói és Államügyészi Akadémiát, ahol egyéves kurzus elvégzése után az új rendszer iránt elkötelezett személy bíró, illetve ügyész lehetett. A rendelkezés
- 948/949 -
előterjesztésében foglaltak szerint erre a megfelelő munkáskáder-állomány biztosítása miatt volt szükség, hiszen a jogi karokon a hallgatók összetétele csak az 1948/49. tanévben változott meg valamelyest, tehát alkalmas jogászok munkába állása csak 1953/54. tanévtől volt várható. Az egyetemekről kikerülő jogászok részére az egységes bírói és ügyvédi vizsgát szabályozták oly módon, hogy a vizsgára bocsátás feltételévé a társadalomtudományi tanfolyamból tett sikeres vizsgázást tették. Az előterjesztésben leszögezték, hogy egyfelől a megfelelő világnézeti képzést, másfelől a politikai szelekciót kívánják biztosítani ezen a módon.[104]
A következő évek jogszabályai felszámolták az egyesbíróságokat, és szovjet mintára bevezették a társasbírósági tanácsokat, ahol a laikus népi ülnökök az ítélkező bíróhoz hasonló jogokat kaptak. 1949-ben megszüntették a Közigazgatási Bíróságot, így államigazgatási határozatokat már nem lehetett bírói úton megtámadni. Az állami vállalatok, majd a népgazdaság területén felmerülő jogviták eldöntésével a bírósági szervezeten kívüli testületeket bíztak meg. Az 1950-es évek közepétől ezekben az ügyekben a Központi Gazdasági Döntőbizottság, illetve a megyei döntőbizottságok jártak el. A munkaügyi viták eldöntésére munkaügyi döntőbizottságok jöttek létre, ezekben a jogvitákban szintén laikus személyek határoztak.[105] Kerekess István kúriai elnök[106] nem egyszer hangsúlyozta a bírói függetlenség jelentőségét. 1947. január 14-én, a Kúria évnyitó teljes ülésén úgy fogalmazott, hogy "jogállamban a személyes szabadságnak a független bírói hatalom oltalmával való biztosítása és a tartós elvonás alakjogi módozatainak és anyagjogi előfeltételeinek szabatos törvényi megállapítása és szigorú körülhatárolása az állampolgári szabadságnak elsődleges követelménye [...].
A társadalmi béke egyik legfontosabb biztosítéka a bíróságok alkotmányos működése; a bíráknak esküjük értelmében kifejtett, a nép érdekeit megóvó, államhűségtől áthatott, részrehajlatlan, elfogultság nélküli, lelkiismereti meggyőződésen alapuló áldozatos munkája. Minden uralomnak az igazság az időálló alapja és a bíró az erkölcsi alapon nyugvó uralmi rendszert is az igazságra való becsületes törekvéssel szolgálhatja a legeredményesebben és viszont ennek alapjait kezdi ki minden törvénykezési eltévelyedés. Az eljárás szigorú törvényessége mellett a független bírói lélek elfogulatlan tárgyilagosságával megítélt, a bűnösséggel józan egyensúlyban álló megtorlás az a követelmény, amit a társadalmi béke megóvásának és a demokrácia védelmének feladata a bíróval szemben támaszt."[107]
A Kúria 1948. január 7-i évnyitó teljes ülésén pedig hangsúlyozta, hogy "a bírónak a demokrácia érdekében meghozott törvények megszabják a keretet, hogy hivatását a közérdeknek megfelelően teljesíthesse. Két szilárd bástyára van szüksége: a bírói lelkiismeretre és a bírói függetlenségre. Amíg a független bíró a helyzet magaslatán áll, addig nem üthetnek rést a demokrácia falain és annak ikertestvérén, az igazságon, sem egyes vakmerő kalandorok, sem megszédült csoportok."[108]
[1] Antal Tamás: A magánjogi községi bíráskodás Magyarországon, különös tekintettel Hódmezővásárhelyre 1877-1944. In: A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve 2011 (szerk. Kovács István-Presztóczki Zoltán), Innovariant Nyomdaipari Kft., Hódmezővásárhely, 2012, 25-40.
[2] Antal Tamás: A Szegedi Királyi ítélőtábla története 1921-1938 között. Fejezetek a Szegedi ítélőtábla történetéből III. Budapest-Szeged, Országos Bírósági Hivatal-Szegedi Ítélőtábla, 2017.
[3] Balogh Judit: A felügyeleti vizsgálatok funkciója és módja a két világháború közötti magyar igazságszolgáltatásban, In: Jogok és lehetőségek a társadalomban (szerk. : Karlovitz János Tibor), International Research Institute sro, Komárno, 2020. 7-24.
[4] Barna Attila: "Messze ható gyökeres reform". A bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvény vitája az országgyűlésben (1869), In: A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk megalkotásának 150. évfordulója. A Kúria ünnepi teljes ülése és tudományos konferenciája, HVG-ORAC Lapés Könyvkiadó Kft., Budapest, 2019. 36-55.
[5] Bencze János: Kényszerített bíró urak. A Pécsi Királyi Törvényszék és a Pécsi Megyei Bíróság történetéből 1915-1960, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2010.
[6] Csánk Béla: A bírói függetlenség hazánkban és külföldön, Urbányi István Könyvnyomdai Műintézete, Budapest, 1942.
[7] Deák Ferenc: A bírói parancsok eltörléséről, In: Deák Ferencz beszédei. I. kötet, 18291847 (összegyűjtötte: Kónyi Manó), Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1882.
[8] Deák Ferenc: Azonnal átvegye-e Pest városa a törvénykezést? In: Deák Ferencz beszédei, II. kötet, 1842-1861 (összegyűjtötte: Kónyi Manó), Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1903.
[9] Harmathy Attila: Jogrendszerünk átalakulásáról, In: Tanulmányok a 65 éves Lenkovics Barnabás tiszteletére (szerk.: Keserű Barna Arnold-Kőhidi Ákos), Eötvös József Könyv- és Lapkiadó Bt.-Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kara, Budapest-Győr, 2015. 154-163.
- 949/950 -
[10] Julius [Csillag Gyula]: Az 1869/72-iki országgyűlés. Történeti visszapillantások, Tettey Nándor és társa, Pest, 1872.
[11] Máthé Gábor: A bírói hatalom gyakorlásáról. Az 1869. évi IV. törvény megalkotása, In: A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk megalkotásának 150. évfordulója. A Kúria ünnepi teljes ülése és tudományos konferenciája, HVG-ORAC Lapés Könyvkiadó Kft., Budapest, 2019. 37-49.
[12] Máthé Gábor: A magyar burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása 1867-1875, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.
[13] Mikó Zsuzsanna: Államszervezet és közigazgatás Magyarországon 1945-től napjainkig, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2017.
[14] Zinner Tibor: Gyorstalpaló tanfolyam. A Büntetőbírói és Ügyészi, majd Bírói és Államügyészi Akadémia története előzményeivel és következményeivel (szerk.: Bódiné Beliznai Kinga), Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2023 (megjelenés alatt).
[1] A budapesti bírák és jegyzők fizetésrendezése, Jogtudományi Közlöny, 1903/8, 61-63.
[2] A külön státus, Jogtudományi Közlöny, 1919/14, 113.
[3] Alföldy Dezső: A külön bírói státus jelentősége, Jogtudományi Közlöny, 1946/2324, 324-327.
[4] Beér János: A községi bíráskodás ügyéről, Állam és Igazgatás, 1966/2, 105-114.
[5] Dr. Juhász Andor a bírói függetlenségről, Jogtudományi Közlöny, 1934/2, 9-11.
[6] Felsőbíróságok elnökeinek évnyitó beszédeiből, Jogtudományi Közlöny, 1947/6. 90-92.
[7] Finkey Ferenc: Bírói függetlenség - Betűzsarnokság, In: Polner Ödön - Emlékkönyv. Dolgozatok Polner Ödön egyetemi ny. r. tanár születésének 70. évfordulójára, I. kötet, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1935, 203-222.
[8] Hajdu Gyula: A bírák áthelyezésének és végelbánás alá vonásának szabályozásáról szóló törvény körül, Jogtudományi Közlöny, 1948/5-6, 60-63.
[9] Homoki-Nagy Mária: A bírói felelősség az 1869:IV. tc. alapján, Acta Universitatis Szegediensis, FORVM Acta Juridica et Politica, Szeged, 2017/1, 45-68.
[10] Justus: A bírák mellékfoglalkozása, Jogtudományi Közlöny, 1917/8, 69-70.
[11] Katona Klára: A bírói függetlenség semmissé tétele, ArchivNet, 2013/4, http://www.archivnet.hu/politika/a_biroi_fuggetlenseg_semmisse_tetele.html.
[12] Kőnig Vilmos: A bírói hatalomról, Jogtudományi Közlöny, 1925/21, 161-162.
[13] Krenedits Ernő: Bírói függetlenség és felügyeleti hatáskör, Jogtudományi Közlöny, 1906/44, 376-377.
[14] Ludwig Rezső: Bírói túlóradíj, Jogtudományi Közlöny, 1921/4, 110-111.
[15] Osvald István: A bírák anyagi helyzete, Jogtudományi Közlöny, 1918/23, 177-178.
[16] Reiner Ignácz: A bírói és ügyészi szervezet módosítása, Jogtudományi Közlöny, 1890/37, 291-293.
[17] Révész T. Mihály: A bírói függetlenség elvi és gyakorlati kérdőjelei a háború utáni Magyarországon (1944-1948), Jogtörténeti Szemle, 2020/3, 20.
[18] Sorix: A kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek státusáról szóló 1920. évi XX. tc., Jogtudományi Közlöny, 1920/18, 144.
[19] Vargha Ferenc: A bírói függetlenség. 1. rész, Jogállam, 1925/1-2, 1-14.
[20] Vargha Ferenc: A bírói függetlenség. 2. rész, Jogállam, 1925/3, 81-98.
[21] Vincenti Gusztáv: A bírói függetlenség I., Jogtudományi Közlöny, 1946/1-2, 10-14.
[22] Vincenti Gusztáv: A bírói függetlenség II., Jogtudományi Közlöny, 1946/3-4, 43-47.
[1] A bírák fizetésrendezése, Budapesti Hírlap, 1907/282, 16.
[2] A Bírói és Ügyészi Egyesület a bírák fegyelmi felelősségéről szóló törvényjavaslatról, Pesti Hírlap, 1935/30, 6.
[3] A bírói függetlenség végzete, Pesti Hírlap, 1935/32, 1-2.
[4] A bírói szervezet reformja, Budapesti Hírlap, 1918/96, 9.
[5] A bírósági szervezet, Budapesti Hírlap, 1908/147, 8.
[6] A demokrácia új szelleme valóban függetlenné teszi a bírót - mondotta Valentiny Ágoston igazságügyminiszter a Kúria teljes ülésén, Magyar Nemzet, 1945/5, 23.
[7] A felsőbíróságok évnyitó ülése, Pesti Hírlap, 1931/5, 19.
[8] A kúria elnöke a bíró lelkiismeretéről és a bírák és ügyészek áthelyezéséről, Az Est, 1936/5, 7.
[9] A Kúria és a tábla évnyitó teljes ülése, Magyar Nemzet, 1948/5, 3.
[10] A Kúria évnyitó teljes ülése a Kúria dísztermében, Magyar Országos Tudósító, 1948. január 7., 6. kiadás, 67.
[11] A-, B- és C-lista lesz, Világ, 1946/254, 4.
[12] Amtlicher Theil, Wiener Zeitung, 1861/10, 141.
[13] Auer György: A bírói függetlenségről, Pesti Napló, 1928/29, 24.
[14] Degré Miklós táblai elnök feltűnő beszéde a bíró függetlenségről, Az Est, 1936/5, 7.
[15] Feri Sándor: Bírói függetlenség - vagy bírói felelőtlenség, Szabad Nép, 1948/6, 3.
[16] Florent, Simon: A referens bírákról és a bíráskodó referensekről, Sürgöny, 1865/4490, 2.
[17] Juhász Andor: A bírói fegyelmi törvényjavaslatról, Pesti Hírlap, 1935/35, 5.
[18] Lázár Andor: Osi alkotmányunk és a bírói fegyelmi törvényjavaslat, Budapesti Hírlap, 1935/30, 1-2.
- 950/951 -
[19] Lényeges módosításokat fogadott el a Ház bizottsága a bírák áthelyezése és nyugdíjazása kérdésében, Pesti Hírlap, 1935/49, 2.
[20] Lesz A-lista, B-lista és C-lista. Elkészült a létszámapasztásról szóló rendelet tervezete, Kossuth Népe, 1946/67. 2.
[21] Meg kell óvni a bírói függetlenséget, Friss Újság, 1935/36, 6.
[22] Nagy Emil: Bírói függetlenség, Pesti Hírlap, 1935/31, 4.
[23] Nagy harc indult meg a bírói függetlenségért, Újság, 1935/36, 2.
[24] Törvényjavaslat a bírák és ügyészek áthelyezéséről. Módosítják a bírói fegyelmi eljárást is, Szabad Nép, 1948/29, 2.
[25] Vargha Ferenc: Újfajta kényszernyugdíjazás és bírói függetlenség, Pesti Hírlap, 1935/34, 4.
[1] Az állandó pénzügyi bizottság jelentése az igazságügyminister 1875. évi költségvetéséről, In: Képviselőházi irományok, 1872. XXII. kötet, Irományszámok 1872-922.
[2] Az igazságügyi bizottság jelentése a kir. bíróságoknál és ügyészségeknél alkalmazandó fizetési fokozatokról szóló törvényjavaslat tárgyában, In: Képviselőházi irományok, 1875. IV. kötet, Irományszámok 1875-150.
[3] Főrendiházi napló, 1869. I. kötet, 1869. április 24.-1870. augusztus 3., Ülésnapok 1869-15.
[4] Indokolás "a bírói és ügyészi szervezet módosításáról" szóló törvényjavaslathoz, In: Képviselőházi irományok, 1906. XIX. kötet, Irományszámok 1906-621.
[5] Indokolás "a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek illetményeiről" szóló törvényjavaslathoz, In: Nemzetgyűlési irományok 1920, III. kötet, Irományszámok 1920-86.
[6] Indokolás "az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek szabályozásáról" szóló törvényjavaslathoz, In: Képviselőházi irományok, 1892. I. kötet, Irományszámok 1892 -4.
[7] Indokolás "az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek ujabb szabályozásáról" szóló törvényjavaslathoz, In: Képviselőházi irományok, 1901. XXV. kötet, Irományszámok 1901-318.
[8] Indokolás, In: Képviselőházi irományok, 1887. XXVI. kötet, Irományszámok 1887995.
[9] Jegyzőkönyv a m. kir. Curia polgári és büntető szakosztályainak Budapesten 1906. évi ápril hó 24. napján tartott teljes (:össz:) üléséről, In: A m. kir. Kúriának és a m. kir. Kúria polgári szakosztályának az 1906-1908. évben tartott teljes üléseiről készült jegyzőkönyvek.
[10] Jegyzőkönyv a magy. kir. Curiának 1882-ik évi január hó 2-én tartott teljes üléséről, In: A m. kir. Kúriának és a m. kir. Kúria polgári szakosztályának az 1882-1890. években tartott teljes üléseiről készült jegyzőkönyvek.
[11] Jegyzőkönyve a kir. Curiának 1911. april hó 3-án - visszaállításának 50-ik évfordulója megünneplésére - tartott teljes üléséről, In: A m. kir. Kúriának és a m. kir. Kúria polgári szakosztályának az 1909-1917. évben tartott teljes üléseiről készült jegyzőkönyvek.
[12] Jegyzőkönyve a' magyar királyi ministertanács Budán a' magyar ministerelnökség helyiségében 1869. évi áprilhó 13. napján tartott értekezletének. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1867-1944. MNL OL K27 1869. 04. 13. (24. ülés).
[13] Képviselőházi irományok, 1869. I. kötet, Irományszám 1869-1.
[14] Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet, 1865. március 22.-július 2., Ülésnapok 1865-141.
[15] Képviselőházi napló, 18.69. II. kötet, 1869. június 15.-július 15., Ülésnapok 1869-36., 37., 40., 42., 45.
[16] Magyar Közlöny, 1946/288. 1-2.
[17] Magyar Közlöny. Törvények és törvényerejű rendeletek tára, 1949/215-222.
[18] Magyarországot illető Országos Kormánylap, 1853/12.
[19] Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet, 1920. július 22.-augusztus 19., Ülésnapok 1920-85.
[20] Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet, 1920. május 20.-június 10., Ülésnapok 1920-203.
[21] Országgyűlési napló, 1947. III. kötet, 1948. február 16.-március 5., Ülésnapok 1947-60.
[22] Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter hozzászólása a képviselőházban a bírói és ügyészi szervezet módosításáról szóló törvény kapcsán (1891. április 21.), In: Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet, 1891. április 13.-június 4., Ülésnapok 1887-480.
[23] www.verfassungen.at/at-18/oktoberdiplom-handschreiben.htm. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Kúria Werbőczy István Országbíró Kutatóintézetében folytatott "A bírói függetlenség intézményes garanciái" című részkutatási projekt keretében készült.
[2] Florent, Simon: A referens bírákról és a bíráskodó referensekről, Sürgöny, 1865/4490, 2.
[3] Jegyzőkönyv a magy. kir. Curiának 1882-ik évi január hó 2-én tartott teljes üléséről, In: A m. kir. Kúriának és a m. kir. Kúria polgári szakosztályának az 1882-1890. években tartott teljes üléseiről készült jegyzőkönyvek, 2-3.
[4] Politikai Ujdonságok, 1860/43, 675.; www.verfassungen.at/at-18/oktoberdiplom-handschreiben.htm.
[5] Jegyzőkönyve a kir. Curiának 1911. april hó 3-án - visszaállításának 50-ik évfordulója megünneplésére - tartott teljes üléséről, In: A m. kir. Kúriának és a m. kir. Kúria polgári szakosztályának az 1909-1917. évben tartott teljes üléseiről készült jegyzőkönyvek, 306-307.; Amtlicher Theil, Wiener Zeitung 1861/10, 141.
[6] Deák Ferenc: Azonnal átvegye-e Pest városa a törvénykezést? In: Deák Ferencz beszédei, II. kötet, 1842-1861 (összegyűjtötte: Kónyi Manó), Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1903, 533.
[7] Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet, 1865. március 22.-július 2., Ülésnapok 1865-141, 265.
[8] Máthé Gábor: A magyar burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása 1867-1875, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982, 25.
[9] Homoki-Nagy Mária: A bírói felelősség az 1869:IV. tc. alapján, Acta Universitatis Szegediensis, FORVM Acta Juridica et Politica, Szeged, 2017/1, 47.
[10] Antal Tamás: A magánjogi községi bíráskodás Magyarországon, különös tekintettel Hódmezővásárhelyre 1877-1944. In: A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve 2011 (szerk. Kovács István-Presztóczki Zoltán), Innovariant Nyomdaipari Kft., Hódmezővásárhely, 2012, 25.
[11] Az 1911. évi polgári perrendtartás az önálló békebírói intézményt tulajdonképpen megszüntette azzal, hogy a békebírókat a sommás perekre szorította, kinevezésük jogát pedig a belügyminiszterre ruházta. Ezzel teljes mértékben egyértelművé vált, hogy a községi bíráskodást végzők közigazgatási, és nem igazságügyi tisztviselők voltak. A községi hatóságok bíráskodási tevékenysége 1945-ig a már kialakult keretek között zajlott, érdemi változás csak 1950-ben, a tanácsok megszervezésével következett be: a községi bíráskodás intézményesen megszűnt. Beér János: A községi bíráskodás ügyéről, Állam és Igazgatás, 1966/2, 107.
[12] Képviselőházi irományok, 1869. I. kötet, Irományszám 1869-1., 1 -3.
[13] Jegyzőkönyve a' magyar királyi ministertanács Budán a' magyar ministerelnökség helyiségében 1869. évi áprilhó 13. napján tartott értekezletének. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1867-1944. MNL OL K27 1869. 04. 13. (24. ülés), 17.
[14] Máthé Gábor: A bírói hatalom gyakorlásáról. Az 1869. évi IV. törvény megalkotása, In: A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk megalkotásának 150. évfordulója. A Kúria ünnepi teljes ülése és tudományos konferenciája, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2019, 42.
[15] Barna Attila: "Messze ható gyökeres reform". A bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvény vitája az országgyűlésben (1869), In: A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk megalkotásának 150. évfordulója. A Kúria ünnepi teljes ülése és tudományos konferenciája, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2019, 52.
[16] Plachy Tamás felszólalása, Képviselőházi napló, 1869. II. kötet, 1869. június 15.-július 15., Ülésnapok 1869-36, 112.
[17] Barna i.m. 52-53.
[18] Hrabár Manó felszólalása, Képviselőházi napló, 1869. II. kötet, 1869. június 15.-július 15., Ülésnapok 1869-37, 119.
[19] Horvát Boldizsár felszólalása, Képviselőházi napló, 1869. II. kötet, 1869. június 15.-július 15., Ülésnapok 1869-42, 332.
[20] Barna i.m. 53.
[21] Rannicher Jakab például e tekintetben úgy fogalmazott, "igazságszolgáltatás és közigazgatás egymást föltételezik, egyenlő jelentőségűek, nem nélkülözhetik egymást, mint a két kar az egészséges, teljes erejével működő emberi testen. Rendezett közigazgatás hiányában a legjobb törvénykezés is minden lépten nyomon akadályokra, gátakra talál. Mit használ az igazságügyér erélye, mit a biró függetlensége, bölcsessége és legbuzgóbb szolgálatkészsége, ha és mig a közigazgatás közegei tevékenységüket bénítani vagy legalább alaborként [kerékkötőként (a szerző)] feltartóztatni képesek?" In: Képviselőházi napló, 1869. II. kötet, 1869. június 15.-július 15., Ülésnapok 1869-40, 259.
[22] Vargha Ferenc: A bírói függetlenség. 1. rész, Jogállam, 1925/1-2, 1.
[23] Vargha Ferenc: A bírói függetlenség. 2. rész, Jogállam, 1925/3, 88.
[24] Jegyzőkönyv a m. kir. Curia polgári és büntető szakosztályainak Budapesten 1906. évi ápril hó 24. napján tartott teljes (össz:) üléséről, In: A m. kir. Kúriának és a m. kir. Kúria polgári szakosztályának az 1906-1908. évben tartott teljes üléseiről készült jegyzőkönyvek, 361.
[25] Auer György: A bírói függetlenségről, Pesti Napló, 1928/29, 24.
[26] Finkey Ferenc: Bírói függetlenség - Betűzsarnokság, In: Polner Ödön - Emlékkönyv. Dolgozatok Polner Ödön egyetemi ny. r. tanár születésének 70. évfordulójára, I. kötet, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1935, 204.
[27] Csánk Béla: A bírói függetlenség hazánkban és külföldön, Urbányi István Könyvnyomdai Műintézete, Budapest, 1942, 212.
[28] Reiner Ignácz: A bírói és ügyészi szervezet módosítása, Jogtudományi Közlöny, 1890/37, 292.
[29] Deák Ferenc: A bírói parancsok eltörléséről, In: Deák Ferencz beszédei. I. kötet, 1829-1847 (összegyűjtötte: Kónyi Manó), Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1882, 47.
[30] Magyarországot illető Országos Kormánylap, 1853/12, 399-401.; RGBl. 81/1853.
[31] Balogh Judit: A felügyeleti vizsgálatok funkciója és módja a két világháború közötti magyar igazságszolgáltatásban, In: Jogok és lehetőségek a társadalomban (szerk.: Karlovitz János Tibor), International Research Institute sro, Komárno, 2020, 9.
[32] Indokolás, In: Képviselőházi irományok, 1887. XXVI. kötet, Irományszámok 1887-995, 30.
[33] Krenedits Ernő: Bírói függetlenség és felügyeleti hatáskör, Jogtudományi Közlöny, 1906/44, 376.
[34] A kúria elnöke a bíró lelkiismeretéről és a bírák és ügyészek áthelyezéséről, Az Est, 1936/5, 7.
[35] Degré Miklós táblai elnök feltűnő beszéde a bíró függetlenségről, Az Est, 1936/5, 7.
[36] Ezekről az elképzelésekről részletesen lásd Csánk i.m. 36-39.
[37] Julius [Csillag Gyula]: Az 1869/72-iki országgyűlés. Történeti visszapillantások, Tettey Nándor és társa, Pest, 1872, 13.
[38] Képviselőházi napló, 1869. II. kötet, 1869. június 15.-július 15., Ülésnapok 1869-45, 424.
[39] Főrendiházi napló, 1869. I. kötet, 1869. április 24.-1870. augusztus 3., Ülésnapok 1869-15, 5758.
[40] Vincenti Gusztáv: A bírói függetlenség II., Jogtudományi Közlöny, 1946/3-4, 45.
[41] A bírói fegyelmi felelősség 1936. évi szabályozásáról részletesen lásd Bódiné Beliznai Kinga: A bírák és a bírósági tisztviselők felelősségének szabályozása (1936), Kúriai Döntések, 2022/2, 301-311.
[42] Meg kell óvni a bírói függetlenséget, Friss Ujság, 1935/36, 6.
[43] Nagy harc indult meg a bírói függetlenségért, Újság, 1935/36, 2.
[44] Lázár Andor: Ősi alkotmányunk és a bírói fegyelmi törvényjavaslat, Budapesti Hírlap, 1935/30, 1-2.
[45] Vargha Ferenc: Újfajta kényszernyugdíjazás és bírói függetlenség, Pesti Hírlap, 1935/34, 4.; Nagy Emil: Bírói függetlenség, Pesti Hírlap, 1935/31, 4.
[46] Vargha [1935] i.m. 4.
[47] Nagy i.m. 4.
[48] A bírói függetlenség végzete, Pesti Hírlap, 1935/32, 1-2.
[49] Juhász Andor: A bírói fegyelmi törvényjavaslatról, Pesti Hírlap, 1935/35, 5.
[50] A Bírói és Ügyészi Egyesület a bírák fegyelmi felelősségéről szóló törvényjavaslatról, Pesti Hírlap, 1935/30, 6.
[51] Lényeges módosításokat fogadott el a Ház bizottsága a bírák áthelyezése és nyugdíjazása kérdésében, Pesti Hírlap, 1935/49, 2.
[52] Vargha Ferenc: A bírói függetlenség. 1. rész, Jogállam, 1925/1-2, 4.
[53] Az állandó pénzügyi bizottság jelentése az igazságügyminister 1875. évi költségvetéséről, In: Képviselőházi irományok, 1872. XXII. kötet, Irományszámok 1872-922, 35.
[54] Uo. 36.
[55] Az igazságügyi bizottság jelentése a kir. bíróságoknál és ügyészségeknél alkalmazandó fizetési fokozatokról szóló törvényjavaslat tárgyában, In: Képviselőházi irományok, 1875. IV. kötet, Irományszámok 1875-150, 228.
[56] A törvény 18. §-a szerint: "A kir. törvényszéki bírák, járásbírák [...] összlétszámának egy ötödrésze a VII. fizetési osztályba tartozik. [...] Ezen állásokra való kinevezés azon átmeneti korlátozás alá esik, hogy a jelen törvény hatályba léptétől számítandó tíz év alatt minden évben csak az állások egy tizedrésze és az időközben megüresedett helyek tölthetők be."
[57] Indokolás "az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek szabályozásáról" szóló törvényjavaslathoz, In: Képviselőházi irományok, 1892. I. kötet, Irományszámok 1892-4, 24.
[58] Indokolás "az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek ujabb szabályozásáról" szóló törvényjavaslathoz, In: Képviselőházi irományok, 1901. XXV. kötet, Irományszámok 1901-318, 55-56.
[59] A budapesti bírák és jegyzők fizetésrendezése, Jogtudományi Közlöny, 1903/8, 61.
[60] Uo. 62.
[61] Indokolás "a bírói és ügyészi szervezet módosításáról" szóló törvényjavaslathoz, In: Képviselőházi irományok, 1906. XIX. kötet, Irományszámok 1906-621, 4.
[62] A bírák fizetésrendezése, Budapesti Hírlap, 1907/282, 16.
[63] A bírósági szervezet, Budapesti Hírlap, 1908/147, 8.
[64] Richterbesoldungsgesetz vom 29. Mai 1907, amelynek 7. §-a kimondta, hogy a bírónak törvényes igénye van arra, hogy fizetésemelésben részesítsék, és biztosította az elsőfokú bíróságok bíróit, hogy a legmagasabb fizetési fokozatot huszonegy év elteltével, a törvény erejénél fogva automatikusan eléri. Csánk i.m. 60.
[65] Justus: A bírák mellékfoglalkozása, Jogtudományi Közlöny, 1917/8, 69.
[66] Osvald István: A bírák anyagi helyzete, Jogtudományi Közlöny, 1918/23, 178.
[67] A bírói szervezet reformja, Budapesti Hírlap, 1918/96, 9.
[68] A külön státus, Jogtudományi Közlöny, 1919/14, 113.
[69] Alföldy Dezső: A külön bírói státus jelentősége, Jogtudományi Közlöny, 1946/23-24, 324.
[70] Indokolás "a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek illetményeiről" szóló törvényjavaslathoz, In: Nemzetgyűlési irományok 1920, III. kötet, Irományszámok 1920-86, 212.
[71] uo. 1920-86, 213.
[72] Sorix: A kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek státusáról szóló 1920. évi XX. tc., Jogtudományi Közlöny, 1920/18, 144.
[73] Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet, 1920. július 22.-augusztus 19., Ülésnapok 1920-85, 430.
[74] Ludwig Rezső: Bírói túlóradíj, Jogtudományi Közlöny, 1921/4, 110.
[75] Antal Tamás: A Szegedi Királyi ítélőtábla története 1921-1938 között. Fejezetek a Szegedi ítélőtábla történetéből III. Budapest-Szeged, Országos Bírósági Hivatal-Szegedi Ítélőtábla, 2017, 28.
[76] A bírói fizetésrendezésről részletesebben lásd Bódiné Beliznai Kinga: "Hogy a minimumra legyen szállítva a bíróhoz való hozzáférés esélye".
A bírói fizetésrendezés és a bírók anyagi függetlensége 1869-1920, Állam- és Jogtudomány, 2018/2, 22-25.; Uő: A bírói kar "szorongatása" az 1920-as években, In: Zinner 70. Egy élet az (i)gazságszolgáltatás kutatásának szolgálatában (szerk.: Fodor Veronika-Gecsényi Patrícia-Hollósi Gábor-Kiss Dávid-Ráczné Baán Krisztina-Rácz János), Magyar Napló Kiadó-Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2018, 396-403.; Uő: Sind Richter bestechlich? Materielle Unabhängigkeit der Richter in Ungarn (1870-1920), Rechtsgeschichtliche Vorträge 74. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2017, 1-31.
[77] Dr. Juhász Andor a bírói függetlenségről, Jogtudományi Közlöny, 1934/2, 10.
[78] Kőnig Vilmos: A bírói hatalomról, Jogtudományi Közlöny, 1925/21, 162.
[79] A felsőbíróságok évnyitó ülése, Pesti Hírlap, 1931/5, 19.
[80] Vincenti Gusztáv: A bírói függetlenség II., Jogtudományi Közlöny, 1946/3-4, 47.
[81] Harmathy Attila: Jogrendszerünk átalakulásáról, In: Tanulmányok a 65 éves Lenkovics Barnabás tiszteletére (szerk.: Keserű Barna Arnold-Kőhidi Ákos), Eötvös József Könyv-és Lapkiadó Bt.-Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kara, BudapestGyőr, 2015, 158.
[82] Vincenti Gusztáv: A bírói függetlenség I., Jogtudományi Közlöny, 1946/1-2, 10.
[83] Uo.
[84] Révész T. Mihály: A bírói függetlenség elvi és gyakorlati kérdőjelei a háború utáni Magyarországon (1944-1948), Jogtörténeti Szemle, 2020/3, 20.
[85] A demokrácia új szelleme valóban függetlenné teszi a bírót - mondotta Valentiny Ágoston igazságügyminiszter a Kúria teljes ülésén, Magyar Nemzet, 1945/5, 23.
[86] Révész i.m. 21.
[87] Bencze János: Kényszerített bíró urak. A Pécsi Királyi Törvényszék és a Pécsi Megyei Bíróság történetéből 1915-1960, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2010, 70.
[88] Révész i.m. 21.
[89] Magyarországon ezt megelőzően már kétszer volt B-listázás, az egyik az első világháborút követően, a másikat pedig az 1934. évi I. tc.-kel rendelték el, ez utóbbi azonban nem érintette a bírákat és az ügyészeket.
1921-ben a nemzetgyűlés június 7-i ülésén Hegedüs Loránt pénzügyminiszter arról beszélt, hogy "minden ministerium meg fogja állapítani az A. és B. listát. Az A. lista azt jelenti, hogy míg Magyarország csonka, mennyi tisztviselőre van szüksége, a B. pedig azt jelenti, hogy mennyi nem kell." In: Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet, 1920. május 20.-június 10., Ülésnapok 1920-203, 481.
Az első világháború után a tervek között először nemcsak A- és B-, hanem C-lista is szerepelt. Hasonlóképp 1946-ban, amikor elkészült "a létszámapasztásról szóló rendelet" tervezete, az a hír járta, hogy nemcsak két, hanem három csoportba osztják a közalkalmazottakat. Az A-listára kerültek volna azok, akik politikailag megbízhatók és szakszerűség szempontjából nincs ellenük kifogás, tehát maradhattak volna állásukban. A B-listára kerültek volna azok, akiket az államháztartás egyensúlyba tétele érdekében el kellett volna ugyan bocsátani állásukból, de szükség esetén egy éven belül visszahívhatók lettek volna. A C-listára pedig azok kerültek volna, akiket mindenféleképpen elbocsátottak volna. A különböző csoportokba történő beosztás alapjául a politikai megbízhatóság, a szakértelem, illetve a szociális viszonyok szolgáltak. Lesz A-lista, B-lista és C-lista. Elkészült a létszámapasztásról szóló rendelet tervezete, Kossuth Népe, 1946/67, 2.; A-, B- és C-lista lesz, Világ, 1946/254, 4.
[90] Magyar Közlöny, 1946/288, 1-2.
[91] Bencze i.m. 75.
[92] Feri Sándor: Bírói függetlenség - vagy bírói felelőtlenség, Szabad Nép, 1948/6, 3.
[93] Uo.
[94] Zinner Tibor: Gyorstalpaló tanfolyam. A Büntetőbírói és Ügyészi, majd Bírói és Államügyészi Akadémia története előzményeivel és következményeivel (szerk.: Bódiné Beliznai Kinga), Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2023, 54. (megjelenés alatt).
[95] Törvényjavaslat a bírák és ügyészek áthelyezéséről. Módosítják a bírói fegyelmi eljárást is, Szabad Nép, 1948/29, 2.
[96] Hajdu Gyula: A bírák áthelyezésének és végelbánás alá vonásának szabályozásáról szóló törvény körül, Jogtudományi Közlöny, 1948/5-6, 60-63.
[97] Országgyűlési napló, 1947. III. kötet, 1948. február 16.-március 5., Ülésnapok 1947-60. 1243.
[98] Uo. 1244.
[99] Uo. 1245.
[100] Uo. 1247.
[101] Zinner i.m. 58. (megjelenés alatt).
[102] Uo.; Szabó Imre: Ismét a bírói függetlenségről, Állam- és Jogtudomány, 1988/1-2, 1-2., 5.
[103] Magyar Közlöny. Törvények és törvényerejű rendeletek tára, 1949/215-222, 14.
[104] Katona Klára: A bírói függetlenség semmissé tétele, ArchivNet, 2013/4, http://www.archivnet.hu/politika/a_biroi_fuggetlenseg_semmisse_tetele.html.
[105] Mikó Zsuzsanna: Államszervezet és közigazgatás Magyarországon 1945-től napjainkig, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2017, 8-9.
[106] Kerekess Istvánt 1945. szeptember 27-én nevezték ki a Kúria elnökévé, beiktatására október 12-én került sor. 1949. január 31-én vonult nyugalomba.
[107] Felsőbíróságok elnökeinek évnyitó beszédeiből, jogtudományi Közlöny, 1947/6, 90-91.
[108] A Kúria évnyitó teljes ülése a Kúria dísztermében, Magyar Országos Tudósító, 1948. január 7., 6. kiadás, 67.; A Kúria és a tábla évnyitó teljes ülése, Magyar Nemzet, 1948/5, 3.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD habil. tanszékvezető egyetemi docens, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Kar Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék; főtanácsadó, Kúria. A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza és az nem értelmezhető a Kúria állásfoglalásaként.
Visszaugrás
