A mozgásszabadság a legrégebben elismert és széles körben korlátozott alapjogok közé tartozik. A jogegyenlőtlenség és a jogkorlátozás történeti jelképei az ókori rabszolgák és röghöz kötött jobbágyok, de a tárgykört érinti az alattvalók és polgárok száműzése, a vallásszabadsághoz kapcsolódó költözés joga, a fertőző betegségekhez kapcsolódó karantén, a kivándorlás szabályozása, vagy éppen az államszocialista diktatúrák kitelepítései, és a ki nem adott útlevelek. A kérdés vizsgálatának sajátos hazai aktualitást ad, hogy 2007. december 21-én - a magyar jogtörténetben először - megszűntek, vagy legalábbis ellenőrzés nélkül átjárhatóvá váltak azok a határok, amelyek Magyarországot Európa nyugati államaitól elválasztják. A schengeni csatlakozás történelmi pillanatának inspirációját követve, a jelen írás témája a mozgásszabadság: az Alkotmány 58. §-ának értelmezési tartománya.
Alaptörvényünk a következő szöveggel szabályozza a szabad mozgás jogát: "58. § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén - törvényben meghatározott esetek kivételével - megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a
- 139/140 -
lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is. (2) A Magyarország területén törvényesen tartózkodó külföldit csak a törvénynek megfelelően hozott határozat alapján lehet kiutasítani. (3) Az utazási és letelepedési szabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges."
Tóth Judit tipológiáját követve, az alapjog által biztosított "mozgás" többféleképpen csoportosítható. Iránya szerint (egyetlen országból nézve) megkülönböztethetjük az ország területén való (szabad) mozgást, az ország határán való ki- és belépést, valamint az ingázást: ennek rövid időn belüli gyakori, azonos útvonalon történő ismétlődését. A mozgás jellege szerint lehet önkéntes vagy (a kiutasítás, kitoloncolás, visszafordítás, kiadatás eseteiben) kényszeren alapuló. Tartósságát tekintve a mozgás lehet rövid tartamú ideiglenes kiutazás, ideiglenes (határozott idejű) tartózkodás, végleges távozás, (határozatlan idejű) letelepedés, vagy huzamos tartózkodást követő hazatérés, hazatelepedés. A mozgás célja rendkívül sokrétű lehet: turizmus, látogatás, jövedelemszerzés, munkavállalás, kulturális tőke gyűjtés (oktatás, tanulás, kutatás), nemzetközi védelem- vagy menedékkérés, családegyesítés, vagy éppen humanitárius okok (gyógykezelés). A mozgás alanya szerint a jogalany lehet honos (saját állampolgár), többes állampolgár (akár valamelyik állampolgársága szerint egyúttal honos is), külföldi (más állampolgár, hontalan), valamely jogi norma által kedvezményezett személy stb.[1]
A mozgás szabadsága, mint sajátos személyes szabadságjog tehát magában foglalja i) az ország területén való szabad mozgást és a tartózkodási hely szabad megválasztását; ii) a lakóhely szabad megválasztását, a letelepedési szabadságot; valamint iii) az ország megválasztásának jogát, azaz az ország területének elhagyásához és a (korlátozás nélkül csak magyar állampolgárok esetében érvényesülő) visszatéréshez való jogot.
Az országba belépést, valamint az ország elhagyásához fűződő jogot többnyire nemzetközi jogi és közösségi jogi megközelítésből szokták vizsgálni, ugyanis az alkotmány ezen szakaszának esetében különösen élesen látható, hogy az alapjog tényleges tartalmát a nemzetközi és a közösségi jog szabályai állapítják meg.
Értelmezési nehézségeket vet fel például a tárgyalt alkotmányos passzus (3) bekezdése, hiszen (ahogy láthatjuk majd) az Uniós csatlakozás és a jogharmonizáció következtében a szabályozás logikája megváltozott. Egy-
- 140/141 -
részt nem létezik ilyen elnevezésű és átfogó tartalmú "utazási és letelepedési szabadságról szóló törvény", másrészt a csatlakozással a letelepedés kérdésével kapcsolatban érvényesül a szuverenitás a közösség javára történő korlátozása - így a közösségi jog előírásainak felülírására kétharmaddal sincs lehetőség.
Az alkotmány szövegének jogtörténeti háttere persze könnyen felderíthető. Az utazásról szóló törvény nevesítése az Alkotmányban a rendszerváltás sajátosságaival magyarázható: szükség volt az államszocialista rendszer jogkorlátozó gyakorlatával történő szakítás garanciáira. Az 58. § (3) bekezdését, a szakasz egyetlen szövegmódosulásaként az 1989. évi XXXI. törvény által beiktatott (1) és (2) bekezdésekhez, az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény illesztette az 58. §-ba. A rendszerváltozás után ugyanis a köznyelvben az "MDF-SZDSZ-paktumként" ismert, az akkori kormányoldal és az ellenzék között megkötött megállapodás azt célozta, hogy - feltéve, hogy egyik oldal sem szerez kétharmados többséget az Országgyűlésben - a felsorolt témákat érintő törvényhozási folyamatban kompromisszumkényszer érvényesüljön, az így megszületett szabályozás pedig megfelelően stabil maradjon.[2] Ettől függetlenül a szövegrész tartalmilag kiüresedettnek tekinthető.
Az alábbiakban, az alkotmány szövegét alapul véve, kísérletet teszek a szabad mozgás hazai és nemzetközi szabályainak bemutatására, különös tekintettel azokra az elemekre, ahol a jog tényleges tartalma a nemzeti jog keretein kívüli forrásokból állapítható meg.
Az Alkotmány XII. alapjogi fejezetének első harmadában találjuk a mozgásszabadságról szóló rendelkezéseket. Az alkotmányozók nemzetközi jogi mintákat követve és az alapjog tradicionális súlyának megfelelően helyezték el az Alkotmányban a mozgás szabadságához való jogot. A jogosultságot elismerő 58. § (1) és (2) bekezdése lényegében megegyező rendelkezéseket tartalmaz a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának (a továbbiakban: Egyezségokmány) 12. és 13. cikkében valamint az Emberi
- 141/142 -
Jogok Európai Egyezménye (az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény, a továbbiakban: Egyezmény) negyedik kiegészítő jegyzőkönyve 2. és 3. cikkében, valamint a Hetedik kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkében foglaltakkal, azzal az eltéréssel, hogy a szövegrész (1) bekezdése (hasonlóan az Egyezményhez, de eltérően az Egyezségokmánytól) nevesíti a lakóhely megváltoztatásának jogát, ugyanakkor az Egyezségokmányban és az Egyezményben a mozgásszabadság jogával egy helyen szereplő azon jog, amely az állampolgárok saját országukba történő hazatérési jogát állapítja meg, az Alkotmány 69. § (2) bekezdésében jelenik meg.[3] Az 58. § (2) bekezdése annyiban szűkebb az Egyezségokmány 13. cikkénél, és különösen az Egyezmény Hetedik kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkénél, hogy az Alkotmány szövegében nem jelennek meg a kiutasított külföldi eljárására megkívánt, a tisztességes eljárás fogalma alá sorolható garanciák (pl. képviselethez, felülvizsgálathoz fűződő jog).
Az 58. §-hoz hasonló megfogalmazást találunk az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 9. és 13. cikkében, de számos további nemzetközi emberi jogi dokumentum nevesíti a mozgásszabadság jogát: a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről New Yorkban 1965. december 21-én elfogadott nemzetközi egyezmény 5. cikke; a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi július hó 28. napján elfogadott egyezmény 26. cikke; az apartheid bűncselekmények leküzdéséről és megbüntetéséről szóló, New Yorkban, az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésén, 1973. november 30-án elfogadott nemzetközi egyezmény II. cikk c) pontja, de hasonló rendelkezéseket találunk az Emberi Jogok 1969. évi Amerikai Egyezménye (a San José-i Paktum, Costa Rica) 22. cikkében, valamint az ember és a népek jogainak (az Afrikai Egységszervezet keretében kidolgozott) chartájának 12. cikkében és az ember jogok és kötelezettségek amerikai nyilatkozatának 8. cikkében is. A fent említett nemzetközi dokumentumok mellett az ország elhagyásának joga, mint a mozgásszabadság részjogosítványa megjelenik a vendégmunkások és családtagjaik védelméről szóló 1990-es egyezmény 8. cikkében, valamint a gyermekek jogairól szóló egyezmény 10. cikkében is.
A mozgásszabadság a jogtörténetben először az országon belüli költözés, letelepedés szabadságát jelentette; de a huszadik században megjelent a nemzetközi migráció szabályozása is. Elöljáróban fontos megjegyezni
- 142/143 -
ugyanakkor, hogy a mozgásszabadság alkotmányos felfogásába nem tartozik bele az ország területére belépést korlátozó szabályrendszer: az ugyanis a szuverenitásból fakadó sui generis, és lényegében teljes diszkrécióra épülő (esetleg az államok önkorlátozásával csorbított) nemzetállami kompetencia. Mindenesetre Európában a határok átlépése és a letelepedés az első világháborúig komolyabb adminisztratív-igazgatási akadályoktól mentes volt.[4] Ezt követően általánossá vált az útlevél-kötelezettség és az előzetes láttamozás (vízum) gyakorlata a konzulnál vagy a külképviseleten. A második világháborút követő időszakban lényegében lezárult az Európán kívüli tömeges kivándorlás időszaka, így mialatt az államszocialista jogrendszer a "béketábor" bezárkózását és az állampolgárok szabadságjogainak korlátozását tekintette fő feladatának (a kitelepítések mellett kiemelten érintette ez a külföldre utazás és a kivándorlás jogát), Nyugat-Európában a jogi szabályozás súlypontját a bevándorlás és a munkaerő szabad áramlásának szabályozása jelentette.
Megállapítható emellett, hogy a nemzetközi jogi kötelezettségek és politikai vállalások hatására fokozatosan relativizálódik, de nem enyészik el az államok szuverenitása, hogy megszabják honosaik mozgásának és a külföldiek saját területükre való belépésének, tartózkodásának és letelepedésének szabályait. Az államok közötti viszonyban a személyek szabad mozgása ugyanakkor csak korlátozottan, részlegesen érvényesül. A határokat átlépő vagy belső migráció többi eleme bűnüldözési, nemzetbiztonsági, közrendi, közegészségügyi, közerkölcsi és gazdasági okokból korlátozott a demokratikus államokban is. Tóth Judit szerint a migráció nemzetközi jogának kemény magja az alábbi szabályokban foglalható össze:[5]
a) Abszolútnak tekinthető a kínzás tilalma miatt az ezzel fenyegetett személyek[6] tartózkodásának joga: a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód abszolút, korlátozhatatlan és fel nem függeszthető tilalma miatt a belépés és tartózkodás jogát biztosítani kell a legálisan érkező külföldi mellett a jogellenesen érkezők vagy tartózkodók számára is;[7]
- 143/144 -
b) Hasonló korlátozások érvényesülnek a kiadatás kapcsán: nem utasítható ki senki olyan országba, ahol cselekményéért halálbüntetéssel lenne sújtható;
c) Legalábbis kérelme elbírálásáig be kell fogadni azokat, akik közvetlenül életüket, szabadságukat veszélyeztető üldözéstől menekülnek. A védelemre szoruló joga csak arra terjed ki hogy menedéket keressen,[8] azaz kérelmet nyújtson be elismerése érdekében, amelyet a részes állam köteles megvizsgálni, és engedélyezni, hogy addig az ország területére belépjen és ott tartózkodjon, még akkor is ha jogellenes volt a belépése vagy tartózkodása. Amennyiben kérelmét elutasítják (és erre az államoknak széleskörű mérlegelési joguk van), ésszerű ideig biztosítani kell a kérelmező tartózkodását - mindaddig, amíg más országba befogadásukat elintézik. Ez minden olyan közvetlen veszély elől menekülőt megillet, aki nem veszélyezteti az ország biztonságát - például azáltal hogy belépése előtt súlyos, köztörvényes bűncselekményt követett el.[9]
d) Tilos a külföldiek kollektív kiutasítása;[10]
e) Tilos a kényszerű migráció, azaz a honosok száműzése;[11] valamint
f) A honosokat megilleti az országon belüli szabad mozgás, a lakóhely szabad megválasztásának joga;[12] továbbá
g) az ország elhagyásához és az oda való visszatérés joga,[13] és ez utóbbi csak rendkívüli jogrendben korlátozható;[14]
h) a külföldiek beléptetésének megtagadása, eltávolítása, a kiutazás esetleges megakadályozása csak akkor nem sérti a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogot, ha az arányosság követelményének betartásával történt.[15]
- 144/145 -
Az 58. § (1) bekezdésében elismert alapjog valamennyi természetes személy számára biztosítja a mozgásszabadság jogát. Kérdés, hogy tekintetbe véve az alapjog sajátosságát, valamint az "aki" mutató névmás személyes jellegét, a szabad mozgás joga meg illethet-e meg más jogalanyokat, pl. jogi személyeket, gazdasági társaságokat. Ennek a jelentőségét az adja meg, hogy a mozgás és a letelepedés szabadsága (a különböző nemzetközi bírói fórumok joggyakorlata alapján) többet jelent a mozgás fizikai értelemben vett szabadságnál: magába foglalja például a mozgással, költözéssel összefüggésbe hozható diszkriminációmentes elbánást. A kiterjesztő értelmezésre okot adhat az alkotmánybíróság abbéli gyakorlata,[16] amely szerint "az alapjogok rendszerint a jogi személyekre is vonatkoznak, így az alapjogok alkotmányos védelmét általában a jogi személyek is érvényesíthetik".[17] (Meg kell jegyezni: a mozgásszabadság részjogosítványai közül eleve csak például egy az ország területén belül történő székhely-változtatás kapcsán felmerülő hátrányos megkülönböztetéssel összefüggésében merülhet fel a kérdés.)
Az Alkotmány szövege ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy a jogosultak köre: "mindenki", vagyis a Magyar Köztársaság területén a mozgás szabadságához való jog a külföldieket (a nem magyar állampolgárokat és a hontalanokat) is megilleti. Az állami szuverenitás említett következménye, hogy az állam területére belépést minden állam maga szabályozza, és kizárólag a magyar állampolgároknak van joguk bármikor belépni (visszatérni) a Magyar Köztársaság területére és ott tartózkodni. Az uniós polgárok és családtagjaik belépése és tartózkodása ugyanakkor csak a közösségi jog (szűkre szabott előírásai: elsősorban közrendi, közegészségügyi és közbiztonsági érdekek) alapján korlátozható, így jogállásuk - például a kiutasítás terén - az elismert menekültek, a nemzetközi védelemben részesülők és a letelepedettekéhez hasonlóan nagyobb védelmet biztosít, mint a más külföldi (harmadik állam polgára) számára. Ők ugyanis, az állami szuverenitás értelmében - annak önkéntes korlátozását jelentő nemzetközi szerződés eltérő rendelkezése hiányában - az ország területére történő
- 145/146 -
beutazás és tartózkodás tekintetében törvényben meghatározott korlátozásoknak vethetők alá, és ezek megsértése esetén, bizonyos körülmények között eltávolíthatóak az országból. [Magyar állampolgárokra vonatkozóan ennek a tilalmát mondja ki a 69. § (1) bekezdése.]
Az alapjogi védelem ugyanakkor a nem teljesen cselekvőképes személyekre is vonatkozik.[18] A külföldre utazással kapcsolatban azonban némi korlátozással: a külföldre utazásról szóló 1998. évi XII. törvény 19. § (3) bekezdése értelmében "A kiskorú úti okmányát vissza kell vonni, ha azt a) bármelyik szülő azért kéri, mert az úti okmány kiadásához való hozzájárulását visszavonta; b) a szülői felügyeleti jog gyakorlására jogosult szülő azért kéri, mert a másik szülő - akinek a szülői felügyeleti joga megszűnt vagy szünetel - a kiskorú úti okmányát a felügyeleti jog szünetelése alatt vagy megszűnését követően nem adta át."
A "törvényben meghatározott esetek" valamint a "törvénynek megfelelő" alkotmánybeli követelménye az Egyezségokmány szövegének szó szerinti átvétele, és az lényegében megegyezik az Egyezmény rendelkezésével. Mindazonáltal, a szabadságkorlátozás legalitására vonatkozó formai követelmények eltérőek a magyar alkotmányos rendszerben és a nemzetközi egyezmények gyakorlatában. Az emberi jogi egyezményekből ugyanis mindenekelőtt az következik, hogy a személyi szabadság korlátozására az emberek számára megismerhető, közérthető és pontosan meghatározott jogi szabályok alapján kerüljön sor, és a jogalkalmazó szerveknek ne legyen lehetőségük arra, hogy előre meghatározott és nyilvános szabályozás hiányában hozzanak döntést.[19] Ezen túlmenően alapvetően az államok jogrendszerétől, a belső jog sajátosságaitól függ, hogy milyen jogforrásban jelenik meg a szabadságkorlátozó rendelkezés.
Az Alkotmány szerint Magyarországon az Országgyűlés által elfogadott törvényben kell meghatározni az alapjog tartalmát és lényeges garanciáit, továbbá, törvényben kell rendelkezni az alapjog "közvetlen és jelentős" korlátozásáról.[20] Az 58. § ezt az általános feltételt pontosítja, ráadásul a (3) bekezdés a jelenlevő képviselők kétharmadának többségét is előírja. Önmagában nem teszi ugyanakkor alkotmányossá a szabályozást,
- 146/147 -
ha törvény megállapítja a szabadságkorlátozás okát és egyéb feltételeit. A törvénybeli okoknak tartalmilag is összhangban kell lenniük az Alkotmánnyal. Így a mozgásszabadság-korlátozás törvénybeli indoka akkor alkotmányos, ha a korlátozásra mások alapvető jogainak védelmében vagy alkotmányos közcélok érvényesülése érdekében kerül sor. Ez lényegében az alapjog-korlátozás szükségességének vizsgálatát jelenti.
Az alapjogi védelem feltétele tehát, hogy a jogalany törvényesen, azaz az állampolgársági, vagy a közösségi jog alapján legálisan tartózkodjon az országban, illetve legálisan lépjen be, engedéllyel vagy regisztráció alapján tartózkodjon az állam területén.[21] Részben a hazai, részben pedig a közösségi jog előírásainak vizsgálata alapján viszont megállapíthatjuk, hogy a Magyar Köztársaság területén tartózkodás, valamint ennek előfeltételeként az ország területére belépés jogszerűsége (törvényessége) tekintetében jelentős különbség van (i) a magyar állampolgárok és meghatározott családtagjaik, (ii) az Európai Gazdasági Térség állampolgárai (valamint nemzetközi szerződés alapján a velük hasonló jogállású, a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek) és meghatározott családtagjaik, valamint (iii) a harmadik országbeli állampolgárok jogállása között.
Magyar állampolgárok minden esetben jogszerűen (törvényesen) tartózkodnak a Magyar Köztársaság területén, az Alkotmány 69. § (1) és (2) bekezdései értelmében az országba belépésük (hazatérésük) feltételhez nem köthető,[22] az országból ki nem utasíthatóak. A külföldiek ezzel ellentétben csak a vonatkozó közösségi és a szuverenitásból fakadóan megalkotott nemzeti jogszabályok keretei között mozoghatnak szabadon a Magyar Köztársaság területén.[23] Az EU más tagállamainak állampolgáraira
- 147/148 -
speciális közösségi jogi szabályok[24] vonatkoznak, amelyek az Alkotmány 2/A. § miatt Magyarországot is kötik, és amelyeket a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi I. és a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény emelt át a magyar jogrendbe.[25] Harmadik ország alatt, a Magyar Köztársaságon ("első ország") és az Európai Gazdasági Térségről szóló Megállapodásban részes államon ("második ország") kívüli országokat érti a közösségi jog. A szabályozás sajátossága, hogy amíg a három hónapot meg nem haladó tartózkodás szabályait a közösségi jog állapítja meg, az azt meghaladó tartózkodásé tagállami hatáskörben maradt.[26]
A szabad mozgás joga a személyi szabadság egyik megnyilvánulási formája, amelybe beleértendő a közterületen való helyváltoztatás szabadsága, a lakóhely szabad megválasztása és a migrációs jogok.[27] Ezért az Alkotmány 58. §-a, amely külön nevesíti ezeket a jogosultságokat, az 55. §-hoz képest lex specialis-nak tekinthető. Ennek ellenére az Alkotmánybíróság a két §, illetve a két alapjog "együttes értelmezése" mellett foglalt állást, kimondván hogy: "a személyes szabadsághoz való jog érdemben felhívható valamennyi, a mozgás és a helyváltoztatást is korlátozó jogszabály alkotmá-
- 148/149 -
nyossági megítéléséhez."[28] A személyi szabadság és a mozgásszabadság alkotmánybeli elkülönítése mindazonáltal alkalmat adhat a két alapjog közötti fokozati különbségek kimutatására. (Lásd például a közterület-felügyelők feltartóztatási jogának alkotmányellenességét kimondó 13/2003. (IV. 9.) AB határozatot.[29])
Kiegészülve tehát a 69. § (1) és (2) bekezdésével, az Alkotmány 58. § meghatározza a mozgásszabadság korlátozásának azokat a formai és tartalmi feltételeit, amelyeknek teljesülniük kell a jogkorlátozás során. A személyi szabadsághoz való jog általában, így a mozgás szabadsága jog nem abszolút jog, vagyis az állam az Alkotmány keretei között korlátozhatja azt. Ez a következtetés kiolvasható magából az 58. § (1) bekezdéséből, amely kifejezetten szól a "törvényben meghatározott esetek kivételéről." Az idézett rendelkezés kapcsán figyelemmel kell ugyanakkor lenni az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében szereplő, az alapjog-korlátozásra vonatkozó általános formai követelményre, miszerint "az alapvető jogokra ... vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg". Ugyanakkor pusztán az 58. § (1) bekezdése nem határozza meg, hogy a formai követelményeken túl melyek a tartalmi feltételei az alapjog-korlátozásnak. A mozgásszabadság jogának elvi korlátozhatóságára vonatkozó fenti következtetést alátámasztja az Alkotmány 8. § (4) bekezdése is. E rendelkezés azokat az alapvető jogokat határozza meg, melyek gyakorlása még a rendkívüli állapot, szükségállapot, vagy veszélyhelyzet idején sem függeszthető fel, vagy korlátozható. Ezek között a mozgásszabadság nem szerepel.
Az alkotmánybíróság gyakorlata alapján a különböző törvényben megfogalmazott korlátozások esetében érvényesülnie kell a szükségesség-arányosság kritériumrendszernek, valamint a jog lényeges tartalma sérthetetlensége elvének. Emellett az Alkotmány 7. § (1) bekezdése alapján a mozgásszabadság tényleges tartalmát, a megengedhető korlátozások körét a nemzetközi esetjog alapján határozhatjuk meg. Az alábbiakban, ennek megfelelően szükséges kitérni a jelentősebb egyezményeket alkalmazó-értelmező fórumok esetjogára.
Az Alkotmánybíróság és nemzetközi bírói fórumok gyakorlata szerint az 58. § (1) bekezdésében említett formai alapjog-korlátozási követelmények nem kizárólagosak: a mozgásszabadság jogszerű ("törvényes") elvonása is okozhat alapjogsérelmet. Az 58. § (1) bekezdésének és a 8. § (2)
- 149/150 -
bekezdésének egymásra vonatkoztatott értelmezése alapján megállapíthatjuk, hogy az Alkotmány és a nemzetközi egyezményekben megfogalmazott elvárások csak úgy teszik lehetővé a törvényhozó számára a szabadságelvonás okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez a szabályozás nem korlátozza szükségtelenül vagy az elérni kívánt alkotmányos célhoz képest aránytalanul a személyes szabadsághoz való jogot. Az Alkotmány tehát nem csak formai, hanem tartalmi akadályokat is állít a személyi szabadsághoz való jog korlátozásával szemben. A joggyakorlat alapján az is megállapítható, hogy a szükségesség-arányoság követelményrendszere a mozgás szabadsághoz való jog "lényeges tartalmát" érintő korlátozás tilalmának mércéje is egyben.
A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának arányossága nagyban függ - az elszigetelés mértéke mellett - a szabadságkorlátozás idejétől. A jogalkotásra és a jogalkalmazásra is irányadó, hogy a korlátozás csak annyi ideig tarthat, amennyit a legitimnek bizonyult alkotmányos cél indokolttá tesz. A strasbourgi esetjog leginkább a mozgásszabadság jogát korlátozó, amúgy jogszerű kényszerintézkedések elhúzódása miatt szokta megállapítani az Egyezmény Kiegészítő Jegyzőkönyvének sérelmét. A Luordo c. Olaszország-ügyben,[30] például kimondta, hogy a puszta tény, hogy a 14 év és nyolc hónapon keresztül húzódó csődeljárás alatt a panaszos nem utazhatott (nem hagyhatta el a lakóhelyét), e jog sérelmét jelenti, még akkor is, ha a sértettnek nem volt bejelentett lakhelyelhagyási szándéka, és a hatóság azt nem is utasíthatta vissza. Hasonló megállapítást tett a Bíróság a Goffi c. Olaszország[31]-ügyben, ahol az eljárás 13 év 6 hónapon keresztül húzódott, valamint a 24 év 5 hónapon át tartó Bassani c. Olaszország[32]-ügyben is. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne alkotmányos egy olyan szankció, amely a szabadságvesztés alternatívájaként mozgásszabadság-korlátozást alkalmaz, sőt, számos előnye van, hiszen a legkevésbé intruzív intézkedések közé tartozik, és a kellő eljárási garanciák mellett indokolt az alkalmazása. Önmagában az alkalmazott idő hosszúsága miatt a Bíróság nem is fogja egyezménysértőnek találni: a Fedorov és Fedorova c. Oroszország-ügyben[33] például egy 8 év hat hónapnyi és a lakhelyelhagyási tilalom feloldását eredményező sorozatos elutasítást is elfogadott. Itt, hasonlóan a Vito Sante Santoro c. Olasz-
- 150/151 -
ország[34]-ügyhöz, a Bíróság nem emelt kifogást a lakóhely megváltoztatásának tilalmát, kijárási tilalmat és egyéb hasonló szabadságkorlátozást tartalmazó magatartási szabályok előírásához.[35] Az Emberi Jogok Európai Bírósága nem tartotta az egyezmény megsértésének azt sem, amikor a terrorista-gyanús, ám hazájába vissza nem küldhető személyeket huzamos időn keresztül házi őrizetben tartottak.[36]
A magyar jogrendszer számos, a mozgás szabadságát korlátozó szabályt tartalmaz. A szuverenitás elvéből fakadóan a mozgásszabadság a külföldieket eleve csak a közösségi és hazai jog keretei között illeti meg. Az idegenrendészeti őrizettől kezdve, a kötelező tartózkodási hely meghatározásán keresztül a korlátozások köre említetten sokrétű. Összességében azt mondhatjuk, hogy a honosok és a külföldiek között első sorban az ország területére történő belépés és az ott tartózkodás (letelepedés), valamint az ország elhagyásának tekintetében találunk különbségeket; az országon belüli helyváltoztatás kapcsán a védelem szintje az állampolgárságtól függetlenül, nagyjából hasonlóan alakul. A büntetőjog szabályai további eseteket határoznak meg: A Büntető törvénykönyv 60. §-a szerint[37] a törvényben meghatározott esetekben azt, akit szabadságvesztésre ítélnek, egy vagy több helységből, vagy az ország meghatározott részéből ki lehet tiltani, ha e helyeken a tartózkodása a közérdeket veszélyezteti. Ehhez hasonló intézkedésként a büntető eljárási kódex rendelkezik három, a mozgás szabadságát korlátozó kényszerintézkedésről: a lakhelyelhagyási tilalomról, a házi őrizetről és a távoltartásról. A következőkben tekintsünk át néhány példát a jog korlátozásával kapcsolatban!
Fontos hangsúlyozni, hogy a mozgás szabadságát nemcsak direkt, fizikai korlátozások sérthetik: a kötelező regisztráció előírásával kapcsolatban a strasbourgi bíróság több döntésében[38] kimondta, hogy sérti az egyezményt az, ha a tartózkodási hely minden változására vonatkozóan bejelentési
- 151/152 -
kötelezettséget írnak elő, pl. ha az barátok vagy család meglátogatására is kiterjed.[39]
Az amerikai legfelsőbb bíróság[40] eltérő alkotmányos standardokat alkalmaz a tagállamokon belüli (intrastate travel), a tagállamok közötti (interstate travel), valamint a külföldre utazás és mozgás kérdésében. A tagállamok közötti mozgás szabadsága az állam föderális berendezkedését érinti, ezért a másik kettőnél erősebb védelemben részesül.[41] A szövetségi állam tagállamai közötti mozgás szabadsága annak az elvnek a kifejezésre juttatása, hogy az állampolgárok ily módon a "lábukkal szavaznak". A föderalizmus prizmáján keresztül tekintve a mozgásszabadság nem elsősorban a közlekedés fizikai szabadságát jelenti, hanem az egyes föderális entitások között lakóhelyet változtató polgárok diszkriminációmentes elbánását. Ez a dimenzió jelenik meg a közösségi jog és a luxemburgi bíróság joggyakorlatában is, de általában elmondható, hogy a szövetségi államok joggyakorlatában a mozgásszabadság markánsan a költözéshez való jog formájában jelenik meg. 1927-ben például a svájci szövetségi bíróság kimondta, hogy egy kanton sem nem tilthatja meg vagy akadályozhatja meg valamely svájci állampolgár számára, hogy a kantonba költözzön.[42]
A közösségi jog az uniós polgárok mozgásszabadságára vonatkozó szabályai ugyanakkor nagyobb mozgásteret biztosítanak a tagállamok a gazdasági migránsok elleni protekcionizmusa számára, mint például az amerikai legfelsőbb bíróság az államok számára. A legszembeszökőbb különbség a közösségen belüli letelepedés korlátját jelentő azon szabályokban jelentkezik, amelyek a tagállamok gazdasági-szociális terhelését csökkentendő, a költözni vágyó uniós állampolgárok számára is előírják az önellátás, vagy legalábbis a "saját" államuk társadalombiztosítási-nyugdíjbiztosítási rendszere által történő ellátottság követelményét; továbbá bizonyos korlátozá-
- 152/153 -
sok mellett ugyan, de egyes közszolgálati munkakörök esetében lehetőség van a nemzeti állampolgárság előírására. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy az Európai Bíróság Levin,[43] Kempf,[44] Hoeckx,[45] Trojani,[46] Bidar,[47] Baumbast,[48] Groener,[49] Zhu and Chen,[50] Martinez Sala[51] és Grzelczyk[52]-döntései nyomán a közösségi jogban is felfedezhető egy, az amerikaihoz hasonló folyamat kezdete.[53]
Ezzel szemben az amerikai, döntően a legfelsőbb bíróság joggyakorlata által kimunkált szabályrendszer a társadalombiztosítási ellátástól kezdve a választójogon át, a perképességen keresztül a foglalkoztatásig széles körben korlátozza a más államból érkezett állampolgárok ilyen alapú megkülönböztetését. Ennek megfelelően már 1867-ben alkotmányellenesnek minősült az az előírás, amely az államon kívülre utazókra speciális adó
- 153/154 -
kivetését jelentette,[54] 1941-ben pedig egy a más államból érkező szegények szállítását tiltó szabályt semmisített meg a legfelsőbb bíróság.[55] Hasonlóképpen nem köthető meghatározott tartamú helyben lakáshoz az államilag támogatott egészségügyi-[56] és szociális ellátás;[57] a szavazati jog gyakorlása,[58] de még a háborús veteránok szociális juttatásai sem alakulhatnak annak függvényében, hogy a katonai szolgálat megkezdése előtt mely állam lakosai voltak.[59] A legfelsőbb bíróság alkotmányosnak találta ugyanakkor azt az előírást, amely az államon kívüli munkavállalókat foglalkoztató munkáltatókat különadóval sújtotta,[60] valamint azt is, amely előírta, hogy tűzoltó csak az államban lakó személy lehet,[61] és a házassági bontóperek megindításához szükséges egyéves helyben lakás előírását is elfogadta.[62] Ugyanezt a korlátozást az ügyvédi kamarai felvétel esetén ugyanakkor elutasította,[63] és nem lehet különbséget tenni az államban lakás huzamossága alapján a tandíj mentesség[64] vagy az adózás[65] kérdésében sem.
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 58. §-át értelmezve a helyváltoztatás szabadságát is nevesítette. A 60/1993. (XI. 29.) AB határozat szerint: "A szabad mozgáshoz való jog a helyváltoztatáshoz való jog szabadságát jelenti. A magyar Alkotmány a közlekedés szabadságát külön nem nevesíti,
- 154/155 -
de a szabad mozgáshoz való jog magában foglalja a járművön, vagy járművel való helyváltoztatás, a közlekedés szabadságát is."[66]
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint tehát az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és az 58. § (1) bekezdése szerinti jogok egymásra vonatkoztatása alapján a személyes szabadsághoz való jog érdemben felhívható valamennyi, a mozgás és a helyváltoztatást is korlátozó jogszabály alkotmányossági megítéléséhez. Az alaphatározatnak tekinthető 60/1993. (XI. 29.) AB határozatban[67] az indítványozó a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet (a: KRESZ) 48. § (5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte, ugyanis a sérelmezett rendelkezés értelmében a biztonsági övvel felszerelt ülésen utazó személyt általános érvénnyel kötelezi a biztonsági öv becsatolására, s nincs tekintettel arra, hogy egészségügyi körülmények - nevezetesen a szívritmus szabályozó használata - ezt nem teszik lehetővé. Az Alkotmánybíróság határozatában utal az Európai Emberi Jogi Bizottság joggyakorlatára, különösen arra a döntésre, amelyben nem tekintette a magánélet tiszteletben tartásához való jog sérelmének azt a körülményt, hogy a gépkocsivezetőt és a személygépkocsiban elöl utazó személyt a hatályos belga jogszabályi előírás a biztonsági öv becsatolására kötelezi. A Bizottság álláspontja szerint a gépjárművezetők és utasaik védelme nem érinti a magánéletet, s nem tekinthető az abba való hatósági beavatkozásnak. Még abban az esetben sem, ha egy egyébként magas fokú védelemben részesített jog korlátozását eredményezné: egy másik esetben[68] ugyanis a szikh vallású panaszos kérelmére a Bizottság azt vizsgálta, hogy sérti-e az olyan személy vallásszabadsághoz való jogát a bukósisak használatára való kötelezés, akinek - vallása előírása alapján - turbánt kell viselnie. A Bizottság az AB által hivatkozott döntése szerint a bukósisak használatának előírása nemcsak a motorkerékpár vezetőjének biztonságát, hanem a közbiztonságot is védi és így semmiképpen sem tekinthető a vallásszabadság megsértésének. Hivatkozva egy korábbi, a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatára,[69] az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy az államnak az alapvető jog tiszteletben tartására és védelmére irányuló kötelessége "a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről". Ennek megfelelően az Al-
- 155/156 -
kotmánybíróság álláspontja szerint az államnak az élethez, egészséghez, biztonsághoz való jog tiszteletben tartására és védelmére irányuló kötelezettségéből az is fakad, hogy a közúti közlekedés szabályai, nevezetesen a biztonsági öv használatára vonatkozó előírások azoknak az élethez, egészséghez, biztonsághoz való jogát is védjék, akiknek éppen a biztonsági öv használata okozhatja e jogok sérelmét.
Több AB határozat kötődik a közterületek használatával a mozgásszabadság összefüggésében felmerülő kérésekhez is. A 1538/B/1996. AB határozat[70] egy Budapest Főváros Önkormányzata Közgyűlésének rendeletét támadó beadvánnyal kapcsolatban kimondta, hogy "a járművel való parkoláshoz való jog nem alapjog." Ezáltal nem találta megalapozottnak azt az indítványt, amely szerint gátolja a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának jogát ha nem adható ki parkolási engedély a fővárosi önkormányzat tulajdonát képező közutakra és közterületekre.
A közlekedés szabadságával kapcsolatban az amerikai joggyakorlat is számos példával szolgál. Ugyan a szövetségi alkotmány nem nevesíti, és (szemben az államok közötti mozgás, az interstate travel jogával) a legfelsőbb bíróság sem mondta ki egyértelműen az államon belüli (intrastate) utazás és mozgás jogát, számos (közvetlenül a legfelsőbb bíróság alatt elhelyezkedő) szövetségi fellebbviteli bíróság hozott a jogot elismerő[71] döntést - igaz, találunk az alkotmányos jog elismerését kifejezetten megtagadó határozatot is.[72] Több szövetségi fellebbviteli bíróság kimondta, hogy az alkotmány nem biztosít jogot bármilyen meghatározott közlekedési forma igénybevételére,[73] így az autóvezetés[74] vagy a repülés[75] nem alapjog.[76] Ebből azonban nem következik, hogy a jogosítvány bevonásakor a fair eljárás védelme ne illetné meg a vádlottat - teszi hozzá a legfelsőbb
- 156/157 -
bíróság.[77] Találunk azonban néhány további olyan legfelsőbb bírósági döntést is, ami közvetett módon a közlekedés szabadságának elismerésére utal: a Kolender v. Lawson-ügyben[78] például a bíróság alkotmányellenesnek találta azt a rendelet, ami szabálysértésnek minősítette a cél nélküli lődörgést (loitering).[79] Hasonló esetet érintett az egyik szövetségi fellebbviteli bíróság által tárgyalt Lutz v. York-eset,[80] ami a közlekedési dugók, a zaj- és környezetszennyezés elkerülésére hivatkozással megtiltotta az "autózgatást" (cruising), azaz a meghatározott helyszínek előtt bizonyos időn belül több mint két ízben történő elhaladást. (Számos amerikai városban találunk hasonló korlátozásokat.) A bíróság szerint a közlekedés joga, bár fontos alapjog, de nem jelenti azt, hogy ez bármilyen helyen történő konkrét közlekedési jogosultságot foglalna magában - így közepesen szigorú alkotmányos tesztet (intermediate scrutiny) alkalmazva a szabályozást alkotmányosnak minősítette.[81]
Az Alkotmány értelmében az ország elhagyásához való jog mindenkit (a külföldieket is) megillető alkotmányos alapjog. Az ország elhagyásához való alkotmányos alapjog jelentheti i) az ország ideiglenes elhagyásának lehetőségét (pl. turistaút, munkavállalás, külföldi tanulmányok folytatása) az odavaló visszatérési szándékkal, valamint ii) az emigrációhoz való jogot, a végleges szándékú elhagyást (a kivándorlást) amely együtt járhat az állampolgárságról való lemondással is.
A külföldre utazás nem abszolút alapjog, mert törvényben korlátozható, és nem tartozik az egyént védelmező klasszikus szabadságjogok körébe sem, hanem a gyakorlását törvényben rögzítik. Az utazási jogot csak úti okmány birtokában lehet gyakorolni. Ezzel szemben a magyar állampolgár hazatérése nem korlátozható alapjog, így feltételekhez sem köthető.
Fontos megemlíteni, hogy a kiutazás, valamint egy másik államba történő beutazáshoz való jog között nincs összefüggés, hiszen az állampolgá-
- 157/158 -
rokon kívül említett módon senkinek sincs alanyi joga egy országba belépéshez.[82]
Az ország elhagyásához való jog alapelve az önkéntesség. Különösen erősen, abszolút módon érvényesül ez az alapelv a magyar állampolgárok esetében, az állam polgára az állam területéről nem száműzhető (emellett a lakóhellyel rendelkező állampolgárok és menekültek tekintetében kiutasítási, kiadatási, átadási tilalom is fennáll).[83]
Az Alkotmány 58. § (1) bekezdése szerint (ilyen tartalmú alkotmányos megszorítás hiányában) az ország bármilyen célú és tartamú elhagyása csak a törvényben meghatározott esetekben korlátozható. Ez tehát vonatkozik az úti okmány kiállítására, valamint az ország elhagyásának megakadályozásának tilalmára. Az ország elhagyása és az oda történő visszatérés alapjoga, valamint az ehhez képest eszközként funkcionáló okmányra való jogosultság elhatárolása ugyanis korántsem egyszerű.
Külföldi állampolgárok úti okmányaira az állampolgárságuk szerinti ország szabályai az irányadóak, azzal a kiegészítéssel, hogy az Európai Unió és a EGT területén a személyi igazolvány is az ország, Magyarorzág területének elhagyására jogosító úti okmánynak minősül.
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye szerint a mozgásszabadság jogát kizárólag olyan, a törvényekkel összhangban lévő korlátozásnak lehet alávetni, amely egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság vagy a közbiztonság érdekében, a közrend fenntartásához, a bűnmegelőzéshez, a közegészség vagy az erkölcsök védelméhez, illetőleg mások jogainak és szabadságjogainak megóvásához szükséges. Az Alkotmány által megenge-
- 158/159 -
dett törvényben meghatározott korlátozások köre alapvetően három típusú: egyrészt jórészt a bírósági büntetőeljáráshoz kapcsolt (és ezek garanciáit élvező) közbiztonsági, közrendi, bűnmegelőzési érdekből; valamint a kiskorúakra; és a hivatásos katonákra vonatkozó speciális szabályozási igényből fakadó korlátozásokat találunk (ld. az 1998. évi törvényt). A szabályozás értelmében nem utazhat külföldre:
a) aki a büntetőeljárás keretében előzetes letartóztatásban, őrizetben, kiadatási őrizetben, kiadatási letartóztatásban, átadási letartóztatásban, ideiglenes átadási letartóztatásban van, illetve ideiglenes kényszergyógykezelés alatt áll;
b) aki lakhelyelhagyási tilalom vagy házi őrizet hatálya alatt áll;
c) akit végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek, büntetésének kitöltéséig vagy végrehajthatósága megszűnéséig, illetőleg akinek a bíróság a kényszergyógykezelését rendelte el, a kényszergyógykezelés tartama alatt;
d) akinek jogerős határozattal megállapított - legalább 10 millió forint összegű - adóhiányból vagy vámhiányból, avagy bevallani elmulasztott járulékból, illetve hozzájárulásból származó tartozása áll fenn, a tartozás megfizetéséig vagy arra elfogadott biztosíték nyújtásáig; bár a fenti esetek többségében az útlevélhatóság különös méltánylást érdemlő okból meghatározott időtartamú külföldre utazást engedélyezhet.
e) akinek úti okmánya elvételét háromévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt indult büntetőeljárás keretében elrendelték.
f) a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény az egyes fegyveres szervek tagjai esetében a külföldre utazást bejelentési kötelezettséghez köti;
g) a kiskorú úti okmányát vissza kell vonni, ha azt bármelyik szülő azért kéri, mert az úti okmány kiadásához való hozzájárulását visszavonta.
Az úti okmánnyal kapcsolatos államigazgatási ügyben hozott határozat ellen fellebbezésnek van helye, majd a másodfokú döntés bíróság előtt megtámadható. Meg kell jegyezni, hogy vet fel alkotmányos aggályokat, az, hogy közigazgatási határozat alapján (a vám- vagy adótartozás megállapítása ilyen) alkotmányos jogot lehet korlátozni. A jogállamiság programjával nehezen fér össze, hogy a köztartozás összegét nem a törvény határozza meg, hanem a köztartozást behajtó szerveket hatalmazza fel
- 159/160 -
erre.[84] Kapcsolódó, a hazai és a közösségi jog kollíziójából fakadó sajátosság, hogy a bevont vagy ki nem adott útlevél nem akadálya az ország elhagyásának, hiszen a közösségi jog alapján az EU és EGT-államokba személyi igazolvánnyal is utazhatnak a magyar állampolgárok,[85] ezen okmány bevonását pedig nem eredményezik a fenti okok.[86]
Az ország elhagyásához fűződő speciális területe a letelepedés szándékával történő távozás: korábbi terminológiával élve, a kivándorlás. Összhangban az európai gyakorlattal, és szakítva az államszocialista hagyományokkal, a magyar szabályozás a kivándorlás jogintézményét nem kezeli elkülönült, és külön korlátozás által érintett területként, így az ország másutt való letelepedés céljából történő elhagyásának feltételei azonosak az utazási jog biztosításának általános feltételeivel. A magyar állam szempontjából annak van jelentősége, hogy a kivándorolni szándékozó intézményesen rendezze a különböző jogviszonyait és a kivándorláshoz kapcsolódó egyéb jogkövetkezményeket, így pl. köztartozás megfizetése, tartási kötelezettség. Az ország külföldi letelepedés szándékával történő elhagyásának az úti okmánnyal való rendelkezésen túlmenő egyéb rendészeti eljáráshoz (engedélyhez) kötése tehát ellentétes lenne az Alkotmány-
- 160/161 -
nyal.[87] Meg kell jegyezni, hogy a kivándorlás annyiban nemzetközileg nem védett jog, hogy annak ellentételezése, a bevándorlás alanyi jogát egyetlen állam sem ismeri el. Általános megjegyzésként ide kívánkozik, hogy az ország elhagyásának, a kivándorlás jogának korlátozását jelentheti az is, ha ez valamilyen súlyos jogkövetkezménnyel, például az állampolgárság elvesztésével jár.[88]
Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2006-os Riener c. Bulgária[89]-döntésében hivatkozott arra, hogy számos országban létezik olyan előírás, ami adóhátralék esetén az ország elhagyásának, a tilalmát eredményezheti. Utalva az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 27. általános ajánlására,[90] valamint a Miguel González del Rio v. Peru-ügyre,[91] rámutatott arra, hogy egyezményellenes helyzetet eredményezhet ugyanakkor, ha nagyon elhúzódik a kiutazási tilalom. Ezen álláspontját megerősítette a Napijalo c. Horvátország-, Guzzardi c. Olaszország-, Raimondo c. Olaszország-, valamint a Piermont c. Franciaország-döntésekben is.[92] A Földesné Hajlik c. Magyarország-ügyben[93] a Bíróság megállapította az Egyezmény sérelmét amikor az 1994-től 2006-ig tartó eljárás teljes tartamára bevonták a panaszosok úti okmányát. Kimondta, hogy az ilyen korlátozásokat periodikusan felül kell vizsgálni.
Az ország elhagyásának joga, mint a mozgásszabadság részjogosítványa nevesített formában jelenik meg a vendégmunkások és családtagjaik védelméről szóló 1990-es egyezmény 8. cikkében,[94] a gyermekek jogairól
- 161/162 -
szóló egyezmény 10. cikkében,[95] valamint a nem az állampolgárságuk szerinti országban élő személyek emberi jogairól szóló 1985-ös ENSZ Nyilatkozat[96] 5. cikkében is. Emellett a Menekültügyi Főbiztosság Végrehajtó Bizottsága is hangsúlyozta a menekültek az ország elhagyásához és a hazatéréshez fűződő jogát.[97]
Tekintettel az Emberi Jogi Bizottsága kiterjedt esetjogára, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 12. cikkéhez fűzött 1999. évi 27. számú általános kommentárja részletesen tárgyalja a kérdést. Számos döntése foglalkozott ugyanis a kérdéssel: a Loubna El Ghar v. Socialist People's Libyan Arab Jamahiriya[98] ügyben például az Egyezségokmány megsértését állapította meg, amikor a külföldön élő állampolgár útlevelet nem, csak hazatérési okmányt kapott. Hasonló eredményre jutott a Samuel Lichtensztejn v. Uruguay[99]-döntésben, ahol az ellenzéki nézeteket valló, mexikói emigrációban élő panaszos nem kapott útlevelet.[100] A Lauri Peltonen v. Finland-ügyben ugyanakkor elfogadhatónak találta az ország elhagyásához fűződő jog a honvédelmi kötelezettség teljesítéséig történő korlátozását.[101]
Az ország elhagyásának jogához kapcsolódik az embercsempészet kérdése is. Az utóbbi évek nemzetközi jogalkotásának uralkodó tendenciája az, hogy az embercsempészetben, a szervezett illegális migrációban résztvevő személyeket inkább áldozatnak tekintsük, így például az ENSZ nemzetközi szervezett bűnözés ellenes egyezményét kiegészítő, a migránsok csempészetéről szóló 2001-ben elfogadott jegyzőkönyve 5. cikke[102] kifeje-
- 162/163 -
zetten tiltja a csempészett személyek embercsempészet miatti büntetőjogi felelősségrevonását.
Összhangban a Népszövetség égisze alatt rendezett 1920-as és 1926-os útlevél-konferenciákkal, az Emberi Jogi Bizottság több állam kapcsán is megállapította az Egyezségokmány megsértését, az ország elhagyásához szükséges kilépő vízum előírásával kapcsolatban.[103] E döntésekben, a Bizottság hangsúlyozta, hogy az ország elhagyásának joga megilleti a szolgálati és államtitkokhoz hozzáférő személyeket is.[104]
A mozgásszabadság jogának korlátozásakor gyakran felmerül a közérdek és a nemzetbiztonság fogalmának értelmezése. Amint láthattuk, a katonai szolgálat lehet az ország elhagyásához fűződő jog korlátozásának legitim oka; felmerül ugyanakkor a kérdés - és a joggyakorlat korántsem egységes e vonatkozásban -, hogy gazdaságpolitikai megfontolások, például valutakorlátozások, vagy adott esetben az ország gazdasági stabilitását fenyegető agyelszívás (brain drain) szolgálhat-e hasonló indokként.
Külön említést igényel az államtitkok kérdése. A Haig v Agee-ügyben[105] az Emberi Jogok Európai Bíróságával egyezően[106] az amerikai legfelsőbb bíróság jóváhagyta egy volt CIA ügynök útlevelének bevonását és deportálását. Több állam, így sokáig az Egyesült Államok is ragaszkodott[107] a nemzetbiztonsági okokból nem kívánatosnak tartott országokba pl. Kubába történő utazás tilalmának (és ezáltal az ország elhagyásához fűződő
- 163/164 -
jog speciális korlátozásának) fenntartásához. Hasonló álláspontot képviselnek Izrael tekintetében egyes arab államok.[108]
A CEDAW Bizottság ugyancsak a jog korlátozásaként értékelte és elmarasztalta Ugandát amiért a feleség csak férje engedélyével kérhet útlevelet, illetve tüntetheti fel abban kiskorú gyermeküket,[109] és az Emberi Jogi Bizottság is több döntésében hasonló álláspontra jutott.[110] E jog gyakorláshoz kapcsolódik az Emberi Jogi Bizottság Irakkal szemben megfogalmazott azon véleménye is, amely szerint a túlságosan drága útlevél-eljárás is a jog serelmét jelenti.[111]
Az ország elhagyásának jogával kapcsolatban felmerül a szállító vállalatok felelősségének és jogosítványainak kérdése is.[112] Az Európai Unió tagállamaiban például az utasszállítók, mint piaci szereplők, magánjogi jogalanyként a külföldi utas okmányait, pénzét, egészségi állapotát vizslató és a migráns szállítását megtagadó (és ily módon az országból való szabad távozás jogát korlátozó) hatósággá, a közhatalom meghosszabbított karjává válnak azáltal, hogy (a visszautazás és az ellszállásolás költségei megtérítése mellett) közrendvédelmi bírsággal sújtják őket,[113] ha papírok nélküli, vagy a beutazási feltételeknek nem megfelelő külföldieket szállítanak. A helyzet annyiban problematikus, hogy nem világosak a jogszabályok[114] ar-
- 164/165 -
ra nézve, hogy a szállító társaságok pontosan milyen feltételek alapján zárhatnak ki utasokat a nemzetközi utasfelvételből és szállításból.[115]
Említetten sajátos szabályozás vonatkozik fentiek mellett a gyermekre is,[116] és bár keveseket érint, egy külön egyezményben[117] meghatározott szabályok vonatkoznak az Emberi Jogok Európai Bírósága eljárásában résztvevő személyekre: biztosítani kell kiutazásukat, belépésüket, átutazásukat és visszatérésüket.
Az ország elhagyásának jogát érintő korlátozásokat vezetnek be továbbá újabban egyes államok a futballhulliganizmus visszaszorítása érdekében.
- 165/166 -
Egy 2000-es angol törvény alapján[118] szerint például a futballhulliganizmus megalapozott gyanúja (!) alapján a bíróság jelentősebb nemzetközi labdarúgó események idejére (amellett, hogy előírhatja a rendőrségen történő bejelentkezést) megtilthatja az ország elhagyását, és bevonhatja az érintett útlevelét.
Ehhez kapcsolódik az a döntés, amelyben a magyar alkotmánybíróság a külföldre utazás jogának alkotmányos korlátozását állapította meg. A 33/J/1991. határozat[119] a magánszemélyek közötti valutaforgalmat tiltó devizagazdálkodásról szóló jogszabályok vizsgálatát utasította vissza. Az AB szerint a korlátozást az ország devizahelyzete tette szükségessé, tehát az nem tekinthető olyannak, amelyet kényszerítő ok nélkül alkalmaztak volna.
A közösségi és az amerikai joggyakorlat példája rámutat arra, hogy a mozgásszabadság jogának korlátozását jelentheti az is, ha nem fizikai értelemben akadályozott az utazás, de egyéb joghátrány sújtja a jog gyakorlóit. E kérdést érinti a 292/B/1998. AB határozat,[120] amely elutasította a nyugellátások, valamint a nyugdíjszerű rendszeres szociális ellátások emeléséről szóló 187/1997. (X. 31.) Korm. rendelet 12. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt. Az indítványozók külföldön élő magyar állampolgárok voltak, házastársak, akiknek megvonták a házastársi pótlék folyósítását, azzal az indoklással, hogy véglegesen külföldre távoztak. Álláspontjuk szerint mindez alkotmányellenesen korlátozza a lakóhely szabad megválasztását, mert hátrányos helyzetbe hozza a külföldön élő magyar állampolgárokat. Az Alkotmánybíróság szerint azonban a lakóhely vagy az ország elhagyásának jogának deklarálásával a "jogalkotó azt kívánja kifejezni, hogy senkit sem lehet kényszeríteni egy adott helyen történő letelepedésre, vagy tartózkodásra. Az indítványozók szabadon meghozott döntésétől függ, hogy külföldön kívánnak élni, s ezzel kikerülnek néhány szociális ellátási formából (feltételrendszerből), vagy Magyarországon kívánnak életvitelszerűen tartózkodni s igénybe veszik a szociális ellátásokat."
Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az ország elhagyásának joga magába foglalja a hazatéréstől való tartózkodás jogát, ugyanakkor ez a jog is eshet bizonyos korlátozások alá. A 46/1994 (X. 21) határozat[121] például al-
- 166/167 -
kotmányosnak találta a honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény azóta hatályon kívül helyezett[122] 88. § alábbi (2) bekezdését: "A külföldön tartózkodó hadköteles a hadkiegészítési parancsnokság felhívására köteles hazatérni, és a megjelölt helyen és időpontban megjelenni."
A mozgásszabadság jogát érintő a nemzetközi példákban megjelenő jogszerű korlátozások köre természetesen igen sokrétű: a várostervezéssel kapcsolatos építésiövezet-korlátozásoktól a külföldiek mozgásának monitorozásán keresztül az aktív hivatásos állományú katonákra kiterjedő szabályozáson át, a járványügyi karanténok elrendelésétől, a katonai objektumok környékének lezárásáig számos területre kiterjed. Ide tartoznak a bűnmegelőzési célú, vagy a természetvédelmi területekre bevezetett korlátozások, és természetesen a magántulajdon. Vegyünk sorra néhány példát a mozgásszabadság jogával kapcsolatos nemzetközi, első sorban az Emberi Jogi Bizottság és az Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlatából![123]
A büntetési nemek diverzifikálódásával és a büntetés-végrehajtási intézetekben foganatosított szabadságvesztés alternatívájaként a kitiltás, valamint a pártfogó felügyeleti intézkedések részeként meghatározott speciális (bizonyos helységek, helyiségek elkerülését tartalmazó) magatartási szabályok gyakran kerülnek alkotmányossági vizsgálat alá. A Guzzardi v. Olaszország-ügyben[124] az Emberi Jogok Európai Bírósága például az Egyezmény sérelmét állapította meg egy maffia vád alapján egy 2,5 kilométer átmérőjű szigeten kijelölt börtönzónába száműzött, és még ott is kijárási tilalommal sújtott panaszos kérelme alapján. Hasonlóan döntött az Emberi Jogi Bizottság több Zaire ellen benyújtott panasz ügyében[125] Togo
- 167/168 -
pedig azáltal sértette meg az Egyezségokmányt, hogy a kitiltást olyan körzetre kiterjedően határozta meg, ami megakadályozta, hogy a panaszos a szülőfalujába látogathasson.[126]Az amerikai szövetségi fellebbviteli bíróságok gyakorlata alapján, amennyiben arányos és nem akadályozza például az egészségügyi intézmények, templomok, vagy a jogi képviselő megközelítését,[127] a kitiltás (exclusion, banishment) mint intézkedés többnyire alkotmányosnak minősül.[128] A Doe v. City of Lafayette-döntés[129] értelmében pedig nem jelenti a mozgás szabadságának alkotmányellenes korlátozását az elítélt szexuális bűnözők kitiltása a parkokból,[130] illetőleg annak a tilalma, hogy iskolák környékén lakjanak.[131]
Kapcsolódó, például az amerikai joggyakorlatban széles körben tárgyalt[132] kérdés a kijárási tilalmak és karanténok, vesztegzárak problematikája. E közegészségügyi, járványügyi, közbiztonsági okból elrendelt mozgásszabadság-korlátozás a legtöbb esetben alkotmányosnak minősül. Több szövetségi feljebbviteli bíróság jóváhagyta például a hurrikánok kapcsán elrendelt kijárási tilalmat,[133] a második világháborúban pedig a legfelsőbb bíróság sem találta aggályosnak a japán származású (!) amerikaiak internálótáborokba zárását.[134] A kijárási tilalom sajátos esetét jelenti a fiatalkorú bűnözés és áldozattá válás csökkentése érdekében fiatalkorúak
- 168/169 -
közterületekről kitiltásának egyre népszerűbbé váló gyakorlata. 2000-ben például a 15.000 lakosnál nagyobb amerikai városok kétharmadában találunk ilyen előírásokat.[135] Tekintettel a mozgásszabadság korlátozására és a visszatartó hatásra vonatkozó bizonyítékok kevéssé meggyőző voltára (a bűncselekmények többségét a fiatalkorúak nem éjszaka követik el, az áldozattá válás esélye pedig otthon is igen magas), a joggyakorlat igen ingadozó a kérdésben. A legfelsőbb bíróság nem hozott ilyen irányú döntést, a különböző szövetségi feljebbviteli bíróságok pedig szigorú és közepes alkotmányossági tesztet alkalmazva egyaránt jutottak arra a következtetésre, hogy a jogkorlátozás alkotmányellenes,[136] másokat viszont hatályukban fenntartottak.[137]
A mozgásszabadság kérdése gyakran felmerül a kisebbségi jog, valamint az őslakosokra vonatkozó szabályozás kapcsán is. Gyakran találunk a védett csoportok számára kialakított, többnyire az őslakos életmód fenntartásának céljával indokolt területeket, rezervátumokat. A meghatározott csoportok számára kialakított lakó- és tartózkodási helyek megvédhetik őket a szétszóratástól, kitelepítéstől, de gettókba is kényszeríthetik is őket: szegregációhoz, jogellenes szeparációhoz is vezethet. (A Dél-Afrikai Köztársaság apartheid rendszere például az elkülönített fejlődés, a "separate development" elvére épült.)
A különböző ipari vagy mezőgazdasági beruházások[138] kapcsán a tulajdon kisajátításával összefüggésben felmerül a letelepedés szabadságának korlátozása is.[139] A német alkotmány 11. cikk első bekezdése negatív
- 169/170 -
költözési szabadságot is felölel, amely szerint az állampolgároknak joguk van a lakóhelyet vagy tartózkodási helyet meg nem változtatni, azaz a helyváltoztatás jogát nem gyakorolni. Ennek ellenére a megfelelő kártalanítás mellett és az alkotmányos keretek között alkalmazott kisajátítás gyakorlata egyetemesnek mondható.
A mozgásszabadság, közelebbről a letelepedés szabadságának kérdéséhez kapcsolódnak azok az esetek, amikor valamely (többnyire közalkalmazotti) munkakör betöltését - akár időlegesen - valamely kijelölt településen kötelező jelleggel előírják. Egy ilyen ügyben az Európai Emberi Jogi Bizottság elutasította egy norvég fogorvos ilyen irányú panaszát, mert az esetben nem találta sem diszkriminatívnak, sem pedig kötelezőnek az északra költözést magába foglaló munkahely-kijelölést, amit átmeneti jellegűnek és méltányosnak minősített.[140]
Ide kapcsolódik a 35/2002. (VII. 19.) AB határozat,[141] amely a sportról szóló 2000. évi CXLV. törvény egyes, a sporthuliganizmus visszaszorítására irányuló intézkedéseit vizsgálta. Az indítványozó szerint a mozgásszabadság jogát sérti az az előírás, amelynek alapján a randalírozó két évig más sportrendezvényről is távol tartható, öt évig pedig kitiltható. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint valamely, magánjogi szerződéses jogviszony alapján látogatható rendezvény, így a sportesemények megtekintésének lehetősége és a szabad mozgáshoz, illetve a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jog alkotmányos tartalma között nincs alkotmányossági szempontból értékelhető összefüggés. A mozgásszabadság és a tartózkodási hely megválasztásának joga ugyanis nem foglalja magába a különböző sportrendezvényekre való belépés szabadságát.
A szuverenitás közösségi jogi és nemzetközi jogi alapú önkorlátozásából kifolyólag az országba belépéshez hasonló korlátozás érvényesül az 58. § (2) bekezdésében foglalt, a külföldiek kiutasításának szabályaival kapcsolatban is. A kiutasítás, valamint a visszairányítás tekintetében ugyanis a nemzetközi és a közösségi jog által meghatározott, eltérő szabályok vonatkoznak a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyekre, harmadik ország állampolgáraira, valamint a menekültekre és a védelmet kérőkre. A kiutasítás (és a kapcsolódó kiadatás) kapcsán több nemzetközi
- 170/171 -
korlátozás érvényesül például abban az esetben, ha ez a halálbüntetéssel fenyegetést jelentene;[142] tilos a külföldiek kollektív kiutasítása;[143] a honosok kiutasítása, a száműzés;[144] valamint abszolútnak tekinthető a kínzás tilalma: egyetlen részes állam sem köteles kiutasítani, hazatoloncolni vagy kiadni valakit egy másik olyan államnak, ahol nyomós okoknál fogva tartani lehet attól a veszélytől, hogy az illető személyt megkínozzák.[145] Hasonló korlátozásokat látunk a menekültekkel kapcsolatban,[146] és az 1955-ös európai letelepedési egyezmény[147] a huzamos tartózkodás esetére is szigorúbb eljárási garanciákat ír elő (például tíz évnél hosszabb tartózkodás esetén csak rendkívül indokolt esetben szabad élni a kiutasítás eszközével.)
Terjedelmi korlátokra tekintettel a fenti tanulmány csupán arra adhatott alkalmat, hogy felvillantsunk néhány fontosabb, a mozgásszabadságot érintő kérdést. Az elemzés arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy (az Alkotmány XII. fejezetében nevesített sok egyéb joghoz hasonlóan) az alapjog tényleges tartalmának, valamint a korlátozhatóság mértékének megismeréséhez elengedhetetlen a nemzetközi és a közösségi jog szabályainak ismerete - már csak azért is, mert esetenként a szuverenitás korlátozása révén a jog tartalmának megállapítása nem nemzetállami kompetencia.
* * *
- 171/172 -
by András László Pap
In the light of Hungary's recent accession to the Schengen Agreement, the essay investigates the possible interpretations of Article 58 of the Hungarian Constitution, the clause that sets forth the freedom of movement. The article provides a comprehensive assessment of the different aspects of free movement: the right to leave the country, intrastate travel and limitations on personal liberty. Combining a scrutiny of relevant international and community law regulations and case law, the author draws attention to the fact that due to various forms of self-imposed limitations on state sovereignty, the actual content of the constitutional right is defined outside the scope of the national legislator.■
- 172 -
JEGYZETEK
* Az írás a Századvég kiadásában 2009-ben megjelenő Alkotmánykommentár vonatkozó fejezetének előtanulmánya. A kutatás a 68361 sz. OTKA kutatás részeként, a Bolyai János kutatási ösztöndíj keretében folyt.
[1] TÓTH J.: A nemzetközi migráció jogi alapjai. In: Migráció és Európai Unió (szerk.: Lukács É.-Király M.). AduPrint, Budapest, 2001. 83.
[2] Az Alkotmány XII. (alapjogi) fejezetében felsorolt jogok többségben [57. § (5) bek., 59. § (2) bek., 60. § (4) bek., 61. § (3)-(4) bek., 62. § (2) bek., 63. § (3) bek., 65. § (2) bek., 68. § (5) bek., 69. § (4) bek., 70/C. § (3) bek., 70/H. § (1) és (5) bek.] találkozunk hasonló - igaz, nem a legszigorúbb, mivel nem az összes, hanem csak a jelenlevő képviselő kétharmadának szavazatát megkívánó - előírással.
[3] 69. § (1) A Magyar Köztársaságban senkit nem lehet magyar állampolgárságától önkényesen megfosztani, vagy magyar állampolgárt a Magyar Köztársaság területéről kiutasítani. (2) Magyar állampolgár külföldről bármikor hazatérhet.
[4] Például Magyarországon útlevél csak a kivándorláshoz (az 1903. évi IV. törvénycikk megfogalmazásában: "a tartós kereset céljából bizonytalan időre távozók" esetében) kellett. TÓTH: A nemzetközi migráció jogi alapjai. i. m. 82.
[5] Uo. 84.
[6] Lásd a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni nemzetközi egyezményt (kihirdette az 1988. évi 3. törvényerejű rendelet), továbbá az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 5., valamint az Egyezségokmány 7. cikkét.
[7] Ld. az Egyezmény 31. cikkét.
[8] Ld. az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 4. cikkét.
[9] Ld. a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi július hó 28. napján elfogadott egyezményt valamint a menekültek helyzetére vonatkozóan az 1967. évi január hó 31. napján létrejött jegyzőkönyvet (kihirdette az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet.
[10] Ld. Az Egyezmény negyedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikkét (a kihirdetésről ld. az 1993. évi XXXI. törvényt).
[11] Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 9. cikk.
[12] Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 12. és 13. cikk.
[13] Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 13. cikk és Egyezségokmány 12. cikk.
[14] Ld. az Egyezmény negyedik kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikkét.
[15] TÓTH: A nemzetközi migráció jogi alapjai. i. m. 84. és 122.
[16] 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 77.; 7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991, 25.; 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 114.
[17] 34/1994. (VI. 24. ) AB határozat, ABH 1994, 177, 183.
[18] 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 260.
[19] A strasbourgi gyakorlatból lásd pl. Kawka v. Poland, 9 January 2001., no. 25874/94.
[20] 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 300.
[21] Ld. pl. TÓTH J.: Az 58. §-hoz. In: A mi alkotmányunk. Vélemények és elemzések Magyarország Alkotmányáról (főszerk.: Trócsányi L.). Complex, Budapest, 2006. 377-379.
[22] A nemzetközi gyakorlatban nem ismeretlen a meghatározott országokból hazatérő állampolgárok - a külföldiekéhez hasonló - kötelező egészségügyi szűrésen való részvételre kötelezése. Ld. TÓTH J.: A HIV fertőzöttség és az AIDS a nemzetközi migrációs szabályozásban. Magyar Jog, 1994/12. 730-734. A hazatérés jogát azonban mindez nem korlátozza.
[23] A "saját" országba történő visszatérés kapcsán felmerül e fogalom értelmezése. Elméletileg a következő személyek tekinthetik "sajátjuknak" az országot: a) az ország területén élő állampolgárok; b) állampolgárok, akiknek nem áll fenn szoros, vagy adott esetben az állampolgárság tényén túlmutató bármilyen kapcsolatuk az adott állammal (például nem ott élnek, nem is ott születtek); c) nem állampolgár letelepedettek, bevándoroltak, hosszú távú tartózkodási engedéllyel rendelkező személyek. Automatikusan a "hazatérés" joga csak az állampolgárokat illeti meg. Az országgal fennálló kapcsolatra vonatkozóan ld. az Emberi Jogi Bizottság Toala v. New Zealand (675/95), Stewart v. Canada (538/93), Canepa v. Canada (558/93) eseteit.
[24] Esetünkben pl. a 2004/38/EK irányelv.
[25] A három hónapot meg nem haladó tartózkodás céljából beutazni kívánó harmadik országbeli állampolgárok beutazására a személyek határátlépésére irányadó szabályok közösségi létrehozásáról szóló, 2006. március 15-i 562/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet szabályait kell alkalmazni. A kérdésről ld. például Lukács É.: "Munkavállalók és családtagjaik juttatásainak uniós szabályozása" Esély, 2004/3 58-86.; HAJDÚ J.-LUKÁCS É.: Népességmozgások és szociális védelem az Európai Unióban. In: Migráció és Európai Unió (szerk.: Lukács É.-Király M.). AduPrint, Budapest, 2001. 271-305.; GELLÉRNÉ LUKÁCS É.: Munkavállalás az Európai Unióban. KJK-Kerszöv, Budapest, 2004.
[26] Negyedik, említetten sajátos jogállású csoportot képeznek a menekültek és a nemzetközi védelem alatt álló személyek.
[27] 35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH 2002, 199., 213.; 13/2003. (IV. 9.) AB határozat, ABH 2003, 197, 199.
[28] 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 272.; 13/2003. (IV. 9.) AB határozat, ABH 2003, 197, 199. Előzményként lásd 46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260, 268.
[29] 13/2003. (IV. 9.) AB határozat, ABH 2003, 197, 199.
[30] Luordo v. Italy, no. 32190/96, ECHR 2003-IX. § 96.
[31] Goffi v. Italy, no. 55984/00, 24 March 2005. § 20.
[32] Bassani v. Italy, no. 47778/99, 11 December 2003. § 24.
[33] Fedorov and Fedorova v. Russia, no. 31008/02, 13 October 2005.
[34] Ld. no. 36681/97. 1 July 2004.
[35] Ld. még a Landvreugd v. Hollandia, no. 37331/97, June 4 2002 és Labita v. Italy [GC], no. 26772/95, April 6 2000, § 142.
[36] Ismet Celepli v. Sweden, Communication, No. 456/1991, Ismet Celepli v. Sweden; Communication No. 833/1998, Salah Karker v. France, Communication No. 833/1998, U.N. Doc. CCPR/C/70/D/833/1998 (2000).
[37] Ld. a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 60. §-át.
[38] Ld. pl. Timishev v. Russia, nos. 55762/00 és 55974/00, 13 December 2005, § 45 és Bolat v. Russia, no. 14139/03, 5 October 2006, § 65.
[39] Lásd még Denizci and Others v. Cyprus, nos. 25316-25321/94 és 27207/95, 23 May 2001, § 405; és Tatishvili v. Russia, no. 1509/02. 22 February 2007.
[40] A kérdésről ld. pl. DUCA, C. R.-CHASE, H. W.: Constitutional Interpretation. West Publishing Company, St Paul, 1992., STONE, G.-SEIDMAN, L. M.-SUNSTEIN, C. R.-TUSHNET, M. V.-KARLAN, P. S.: Constitutional Law, 5th ed., Aspen, New York, 2005., BARRETT, E. L. Jr.-COHEN, W.-VARAT, J. D.: Constitutional Law, Foundation Press, Westbury, 1989., LOCKHART, W.-KAMISAR, Y.-COPER, J. H.-SHRIFIN, S. H.: Constitutional Law, West Group, St. Paul, 2001.
[41] Bővebben ld. pl. GARRY, P. M.: The constitutional lynchpin of liberty in an age of new federalism: Replacing susbtantive due process with the right to travel. Brandeis Law Journal, 2007/Spring. 469-494.
[42] Ld. BEYANI, Ch.: Human Rights Standards and the Free Movement of People Within States. Oxford University Press, Oxford e.a., 2000. 22.
[43] 53/81. sz. D. M. Levin kontra Staatssecretaris van Justitie ügyben 1982. március 23-án hozott ítélet [EBHT 1982., 01035.].
[44] 139/85. sz. R. H. Kempf kontra Staatssecretaris van Justitie ügyben 1986. június 3-án hozott ítélet [EBHT 1986., 01741.].
[45] C-249/83. sz. Vera Hoeckx kontra Centre public d'aide sociale de Kalmthout ügyben 1985. március 27-én hozott ítélet [EBHT 1985., 00973.].
[46] C-456/02. sz. Michel Trojani kontra Centre public d'aide sociale de Bruxelles (CPAS) ügyben 2004. szeptember 7-én hozott ítélet [EBHT 2004., I-07573.].
[47] C-209/03. sz. Dany Bidar kérelmére: The Queen kontra London Borough of Ealing and Secretary of State for Education and Skills ügyben 2005. március 15-én hozott ítélet [EBHT 2005., I-02119.].
[48] C-413/99. sz. Baumbast és R kontra Secretary of State for the Home Department ügyben 2002. szeptember 17-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-07091.].
[49] C-379/87. sz. Anita Groener kontra Minister for Education and the City of Dublin Vocational Educational Committee ügyben 1989. november 28-án hozott ítélet [EBHT 1989., 03967.].
[50] C-200/02. sz. Kunqian Catherine Zhu és Man Lavette Chen kontra Secretary of State for the Home Department ügyben 2004. október 19-én hozott ítélet [EBHT 2004., I-09925.].
[51] C-85/96. sz. María Martínez Sala kontra Freistaat Bayern ügyben 1998. május 12-én hozott ítélet [EBHT 1998., I-02691.].
[52] C-184/99. sz. Rudy Grzelozyk kontra Centre public d'aide sociale d'Ottignies-Louvain-la-Neuve ügyben 2001. szeptember 20-án hozott ítélet [EBHT 2001., I-06193.].
[53] Ld. pl. CONTE, F. J.: Sink or swim together: Citizenship, sovereignty, and free movement in the European Union and the United States. University of Miami Law Review, 2007/January. 331-392; WHITE, R.: Free movement, equal treatment, and citizenship of the Union. International and Comparative Law Quarterly, 2005/October. 855-905., van der MEI, A. P.: Freedom of movement for indigents: a comparative analysis of American constitutional law and European Community Law. Arizona Journal of International and Comparative Law, 2002/Fall. 803-861.
[54] Crandall v. Nevada, 73 US (6 Wall.) 35, 1867.
[55] Edwards v. California, 314 US 160 (1941). E döntésig a közösségi jogban látható szabályozáshoz hasonló, az állami szociális ellátórendszert védő tilalmak érvényben lehettek.
[56] Memorial Hospital v Maricopa County, 415 US 250 (1974).
[57] Shapiro v. Thompson, 394 US 618 (1969), Edelman v. Jordan, 415 US 651 (1974).
[58] Dunn v. Blumstein, 405 US 33 (1972).
[59] Attorney General v. Soto-Lopez, 476 US 898, (1986), Hooper v. Bernalillo county Assessor, 472 US 612 (1985).
[60] Williams v. Fears, 179 US 270 (1900).
[61] McCarthy v. Philadelphia Civil Service Commisssion, 424 US 645 (1976). Egy szövetségi feljebbviteli bíróság szerint nem alkotmányellenes az az előírás sem, hogy valamennyi városi alkalmazott lakjon a város határain belül: Wright v. City of Jackson-döntés értelmében [(506 F.2d 900, 901 (5th Cir. 1976)].
[62] Sosna v. Iowa, 419 US 393 (1975).
[63] Supreme Court of New Hampshire v Piper, 470 US 274 (1985), Supreme Court of Virginia v Friedman, 487 US 59 (1988).
[64] Vlandis v. Kline, 412 US 441 (1973), igaz egy hasonló esetben, elfogadhatónak tartotta. Martinez v. Bynum, 461 US 321 (1983).
[65] Toomer v. Witsel, 334 US 385 (1948).
[66] 60/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 507, 509-510.
[67] 60/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 507, 507.
[68] X. v. United Kingdom (7992/77).
[69] ABH 1991, 258, 262.
[70] ABH 2001, 1198, 1208.
[71] Johnson, 119 F. Supp. 2d at 745, Spencer v. Casavilla, 903 F.2d 171 (2d Cir. 1990); Pottinger v. City of Miami, 810 F. Supp. 1551 (S.D. Fla. 1992); Bykofsky v. Borough of Middletown, 401 F. Supp. 1242 (M.D. Pa. 1975).
[72] Wright v. Jackson, 506 F.2d 900, 902-03 (5th Cir. 1975); Townes v. St. Louis, 949 F. Supp. 731, 734-735. (E.D. Mo. 1996).
[73] Gilmore v. Ashcroft, No. C-02-3444-SI, 2004 US Dist. LEXIS 4869, at (N.D. Cal. Mar. 19, 2004).
[74] Gilmore v. Gonzales, No. CV-02-03444-SI (9th Cir. Jan. 26, 2006).
[75] Miller v. Reed, 176 F.3d 1202, 1206 (9th Cir. 1999).
[76] Ld. ehhez BALDWIN, T.: The constitutional right to travel: are some forms transportation more equal than others? Northwestern Journal of Law and Social Policy 2006/Summer. 213-259.
[77] Bell v. Burson, 402 US 535 (1971).
[78] 461 US 352 (1983).
[79] Hasonló döntés született a Papachristou v. City of Jacksonville-ügyben (405 US 156 (1972).
[80] Lutz v. City of York, 899 F.2d 255 (3d Cir. 1990)
[81] Hasonló érveket találunk Kukorelli István az 55/2001. (XI. 29.) AB határozathoz fűzött különvéleményében.
[82] Tóth Judit szerint "Az érvényes úti okmány és a vízum azonban csak szükséges, de manapság nem elégséges feltétele a beutazásnak. További feltétel, hogy erre kijelölt határátkelőhelyen lépjen be, legyen a tartózkodás céljához és tartamához elegendő anyagi fedezete, amelyből szállását, betegség esetén orvosi kezelését és hazatérését is fedezheti. Legyen közegészségügyi szempontból veszélytelen, de talán a legnyilvánvalóbban ellenőrzött követelménye a "törvényes" beutazásnak, hogy megfeleljen a rendészeti veszélytelenség tesztjének. Ha az utas neve felkerült a persona non grata listára, a további ellenőrzés szinte felesleges. A bűnözőt, a nemzetbiztonsági kockázatot jelentőt, a szélsőséges nézeteket vallót éppúgy nemkívánatosnak tekintik a hatóságok, mint a koldust, a fertőző beteget és a prostituáltat. Mivel ezek megítélése részben látszaton, részben "puha", nem szükségképpen bíróság által megállapított tényeken alapszik, az utazó ma is kiszolgáltatott." TÓTH J.: Mit ér az útlevél, ha magyar? (A kiutazás szabadságától a hazatérés alapjogáig). Amaro Drom. 2000/január, 15-16.
[83] Lásd a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény 13. és 14. §-ait, valamint az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény 4. és 5. §-ait.
[84] TÓTH: Mit ér az útlevél, ha magyar? i. m.15-16.
[85] Európai Közösségek Tanácsa 1968. október 15-én meghozott 68/360/EGK irányelv 1. és 2 cikkei kimondják, hogy "A tagállamok ezen irányelv rendelkezéseinek megfelelően eltörlik az említett tagállamok állampolgárainak (...) mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozásokat. ... Ez a jog érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél felmutatásával gyakorolható." Ld. még GÚR R.: Az útlevél szerepe a nemzetközi jogban és a magyar útlevél perspektívái. In: A jogtudomány aktuális kérdései (szerk.: Wopera Zs.-Olajos I.-Csáki Gy. B.). Miskolci Egyetem ÁJK, Miskolc, 2006. 152-153.
[86] A szakirodalom szerint "az útlevélhez való jog önálló életet él, mert nem csak akkor tagadják meg kiadását vagy vonják vissza, ha az illető kiutazási korlátozás alatt áll. Nem lehet útlevele annak, akinek útlevelét jogosulatlanul használták fel, meghamisították vagy a birtoklás jogcímének megszűnése után az útlevelet - állami tulajdonként - nem adták le a hatóságnak. Érvénytelen az úti okmány, ha az nem alkalmas a személyazonoság megállapítására (megrongálódott), betelt, meghamisították, visszavonta a hatóság, nem a jogosult használja, érvényességi ideje lejárt, annak birtokosa meghalt. Elvehetik az útlevelet bírósági, rendészeti, vámügyi, büntetés végrehajtási eljárásban, ha az útlevél érvénytelen vagy visszavonásnak lenne helye. Az útlevéllel kapcsolatos döntésekben fellebbezésnek és bírósági felülvizsgálatnak van helye, kivéve az útlevél elvételét. A visszavonással szembeni döntés ráadásul a jogorvoslattól függetlenül azonnal végrehajtható. Ezek a korlátozások tehát túllépnek az utazásra vonatkozó korlátozásokon. Másként fogalmazva, a kiutazási korlátozáson túl az utazási jogot az útlevélhez való jog is korlátozza." TÓTH: Mit ér az útlevél, ha magyar? i. m. 14.
[87] Az 1989. évi XXIX törvény a "ki-és bevándorlás" terminológiát alkalmazza (a letelepedés helyett), majd 2001-től (2001. évi XXXIX) visszahozza a "letelepedés" szóhasználatát. Ld. WETZEL T.: A letelepedés jogintézményének története és jövője. In: Formatori Iuris Publici, Ünnepi kötet Kilényi Géza professzor hetvenedik születésnapjára. PPKE JÁK-Szent István Társulat, Budapest, 2006. 590.
[88] Kossuth Lajos például az első állampolgársági törvény, az 1879: évi L. törvénycikk 31. §-a, "távollét miatt" lett hontalanná. Ld. uo. 582.
[89] Riener v. Bulgaria, no. 46343/99, 23 May 2006.
[90] General Comment, no 27. (1999).
[91] González del Río v. Peru, Communication No. 263/1987, U.N. Doc. CCPR/C/46/D/263/1987 (1992).
[92] Napijalo v. Croatia, no. 66485/01, 13 November 2003. Guzzardi v. Italy, 22 February, 1994, Series A no. 39; Raimondo v. Italy, 22 February 1994, Series A no. 281-A; Piermont v. France, 27 April 1995, Series A no. 314.
[93] Földes and Földesné Hajlik v. Hungary, no. 41463/02, 3 October 2006.
[94] International Convention on the Protection of the Rights of All Migrant Workers and Members of Their Families (ICPMW), elfogadta a Közgyűlés GA Res. 45/158 sz. határozata.
[95] 10. cikk 1. A kihirdetéséről ld. az 1991. évi LXIV. törvényt.
[96] GA Res. 40/144, Declaration on the Human Rights of Individuals Who are not Nationals of the Country in which They Live
[97] UNHCR, Executive Committee, ‘Conclusion on the Return of Persons Found Not to Be in Need of International Protection', Doc. No. 96 (LIV), a (2003),
[98] See Communication No. 1107/2002, Loubna El Ghar v. Socialist People's Libyan Arab Jamahiriya (Loubna El Ghar), para. 2.1.
[99] Communication No. 77/1980, Samuel Lichtensztejn v. Uruguay (Samuel Lichtensztejn), para. 8.3; Communication No. 108/1981, Carlos Varela Nunez v. Uruguay (Carlos Varela Nunez), para. 9.3.
[100] Ld. még ehhez kapcoslódóan a Carlos Varela Nunez v. Uruguay, Sophie Vidal Martins v. Uruguay-ügyet. Communication No. 57/1979,
[101] Communication No. 492/1992, Lauri Peltonen v. Finland, paras. 1-2.
[102] Protocol Against the Smuggling of Migrants by Land, Sea and Air, Supplementing the United Nations Convention Against Transnational Crime [(Protocol Against the Smuggling of Migrants), GA Res. 55/25, annex III, UN GAOR, 55th Sess., Supp. No. 49, 65, UN Doc. A/45/49 (Vol. I) 2001].
[103] Concluding Observations, Belarus, ICCPR, A/47/40 (1992) 124, para. 561,; Concluding Observations, Ukraine, ICCPR, A/50/40 vol. I (1995) 57, para. 320, Consideration of Reports Submitted by States Parties Under Article 40 of the Covenant: Concluding Observations of the Human Rights Committee: Uzbekistan, 83rd Sess., 4, UN Doc. CCPR/CO/83/UZB (2005); Concluding Observations, Gabon, ICCPR, A/56/40 vol. I (2001) 41, para. 75(16), Concluding Observations, Syrian Arab Republic, ICCPR, A/56/40 vol. I (2001) 70, para. 81(21); Concluding Observations, Democratic People's Republic of Korea, ICCPR, A/56/40 vol. I (2001) 98, para. 86(20); Concluding Observations: Uzbekistan, Report of the Human Rights Committee, UN GAOR, 60th Sess., Supp. No. 40, 38, UN Doc. A/60/40, (Vol. I) (2005); Report of the Human Rights Committee, UN GAOR, 59th Sess., Supp. No. 40, 77, UN Doc. A/59/40, (Vol. I) (2004); Concluding Observations, Hungary, ICCPR, A/48/40 vol. I (1993) 128, para. 662; Concluding Observations, Lithuania, ICCPR, A/53/40 vol. I (1998) 30, para. 172., Oló Bahamonde v. Equatorial Guinea, 468/91.
[104] Concluding Observations, Belarus, ICCPR, A/47/40 (1992) 124, para. 561, ld. A kérdésről ld. még HARVEY, C.-BARNIDGE, R. P.: Human rights, free movement, and the right to leave in international law. International Journal of Refugee Law, (2007) 1-21.
[105] Haig v. Agee, 453 US 280, 306 (1981).
[106] Agee v. UK, App. no. 7729/76.
[107] A szenátus 2003-ban döntött a korlátozás megszűntetéséről. [Freedom to Travel to Cuba Act of 2003 (S.950).]
[108] Ld. pl. HARGITAI J.: Az útlevél és a külföldi utazáshoz való jog nemzetközi jogi alapjai. Magyar Jog, 1995/12. 714.
[109] Report of the Committee on the Elimination of Discrimination Against Women, UN GAOR, 57th Sess., Supp. No. 38, 168, UN Doc. A/57/38 (2002)
[110] Concluding Observations on Lebanon, 1997/ UN doc. CCPR/C/79/Add. 78. para 18, Concluding Observations on Sudan, 1997/ UN doc. CCPR/C/79/Add. 85. para 14.
[111] Concluding Observations on Iraq, 1997/ UN doc. CCPR/C/79/Add. 84. para 14. Ld. még JOSEPH, S.-SCHULTZ, J.-CASTAN, M.: The Interational Covenant on Civil and Political Rights. Cases, Materials, and Commentary. 2 ed. Oxford Univeristy Press, Oxford, 2004. 355-364.
[112] Ld. TÓTH J.: Átlépés a határon és a szállító társaságok felelőssége. Acta Humana, (1997) 52-66.
[113] Ld. a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi I. törvény 65. és 69. §-ait, továbbá az 1985. június 14-i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény 26. cikkében foglalt rendelkezések kiegészítéséről szóló, 2001. június 28-i 2001/51/EK tanácsi irányelv előírásait. TÓTH: Átlépés a határon és a szállító társaságok felelőssége. i. m. 52-54. Hasonló szabályokat tartalmaz az 1971. évi 25 tvr-rel kihirdetett polgári repülésről szóló 1944-es chicagoi egyezmény (különösen annak 1990-ben hatályba lépett 9. Függeléke).
[114] 1971. évi 25. törvényerejű rendelet a nemzetközi polgári repülésről Chicagóban, az 1944. évi december hó 7. napján aláírt Egyezmény és az annak módosításáról szóló jegyzőkönyvek kihirdetéséről; 1995. évi XCVII. törvény a légi közlekedésről; 141/1995. (XI. 30.) Korm. rendelet a légi közlekedésről szóló 1995. évi XCVII. törvény végrehajtásáról; 2005. évi CLXXXIII. törvény a vasúti közlekedésről.
[115] Még talán az igen régi, Hajózási Személy- és Poggyászfuvarozási Szabályzat kiadásáról szóló 10/1971. (XII. 16.) KPM rendelet fogalmaz a legpontosabban: "6. § (1) Csoportos személyszállítást végző vízijárművön nem utazhatnak, illetőleg az ilyen járművön való utazásból kizárhatók: a) a részegek, illetőleg akik botrányosan viselkednek; b) akik az utasok magatartására vonatkozó rendelkezéseket nem tartják meg; c) a fertőző betegek; d) akik egyéb betegség, vagy más ok miatt utastársaik terhére lehetnek. (2) Vízijárművön önmagával tehetetlen beteg, továbbá hét éven aluli gyermek csak utaskísérővel utazhat. Egy felnőtt utas legfeljebb két negyedik életévét be nem töltött gyermeket vihet magával. (3) Az útközben megbetegedett utast a fuvarozó addig a legközelebbi hajóállomásig (kikötőig) fuvarozza, ahol a beteg elhelyezésére alkalmas egészségügyi létesítmény van, vagy egyébként az orvosi segítség biztosítható. Fertőző betegség gyanúja esetén az utast a többi utastól a lehetőség szerint haladéktalanul el kell különíteni. (4) Az útközben az (1) bekezdés a), illetőleg b) pontjában foglaltak alapján kiszállított utas menetdíj visszatérítést nem igényelhet. (5) A fuvarozó a betegség miatt útközben kiszállított utasnak a menetdíjat - a megtett útra járó összeg levonásával - az utas kérésére köteles visszatéríteni." TÓTH: Átlépés a határon és a szállító társaságok felelőssége. i. m. 63.
[116] Lásd még a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezményt (kihirdette a 1991. évi LXIV. törvény): 10. cikk. 2. Annak a gyermeknek, akinek szülei különböző államokban bírnak állandó lakóhellyel, joga van, kivételes körülményektől eltekintve, mindkét szülőjével rendszeresen személyes kapcsolatot és közvetlen érintkezést fenntartani. Ennek megvalósítására ... a részes államok tiszteletben tartják a gyermeknek és szüleinek azt a jogát, hogy bármely országot, beleértve a sajátjukat is, elhagyják és visszatérjenek saját országukba. Bármely ország elhagyásának joga csak a törvényben meghatározott olyan korlátozásoknak vethető alá, amelyek az állam biztonságának, a közrendnek, a közegészségügynek, a közerkölcsnek, valamint mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükségesek, és amelyek összhangban vannak az Egyezményben elismert egyéb jogokkal. 11. cikk 1. Az Egyezményben részes államok intézkedéseket tesznek, hogy megakadályozzák a gyermekek törvényellenes külföldre utaztatását és ott-tartását.
[117] Ld. az Emberi Jogok Európai Bírósága eljárásaiban részt vevő személyekre vonatkozó, Strasbourgban, 1996. március 5. napján kelt Európai Megállapodást (kihirdette az 1999. évi II. törvény).
[118] Football (Disorder) Act 2000, Section 14.
[119] ABH 1991, 858, 858.
[120] ABH 2000, 874, 878.
[121] ABH 1994, 260, 267.
[122] Ld. a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvényt.
[123] A hágai Nemzetközi Bíróság egy 2004-es tanácsadó véleménye (ICJ Advisory opnion on the Legal consequences of the construction of a wall in the occupied Palestinian territory, July 9, 2004) például a megszállt palesztin területeken felhúzott fallal kapcsolatban megállapította, hogy Izrael jogellenesen korlátozta a mozgásszabadság jogát. A kérdésről ld. még KELLY, M. J.: Critical analysis of the International Court of Justice ruling on Israel's Security Barrier. Fordham International Law Journal, 2005/December, 181-228.
[124] 6 November 1980, Series A no. 39.
[125] Ngalula Mpandanjila et al v. Zaire, Communication No. 138/1983 (1986), H.C.R. Reports Annex VIII., 121, valamint Mpaka-Nsusu v Zaire, Communication No. 157/1983 (1986) H.C.R. Reports, 142 at 144. Utóbbi ügyben a panaszost határozatlan időre a falujába száműzték, mert indult az elnökségért, BEYANI: Human Rights Standards and... i. m. 34-35.
[126] Ackal v. Togo, 505/1992.
[127] Johnson v. City of Cincinnati, 310 F.3d 484, 487 (6th Cir. 2002). Ld. még CLOUD, E.: Constitutional law-first amendment and freeedom of thought-banishing sex offenders: Seventh Circuit upholds sex offenders' ban from public parks after thinking obscenes thoughts about children. Doe v. City of Lafayette, 377 F.3d 757 (7th Cir. 2004). University of Arkansas Little Rock Law Review, 2005/Fall 119-148.
[128] Ld. pl. FLANAGAN, P. M.: Trespass-zoning: Ensuring neighborhoods a safer future by excluding those with a criminal past. Notre Dame Law Review, 2003/December 327-387.
[129] Doe v. City of Lafayette, 377 F.3d 757 (7th Cir. 2004).
[130] Doe v. Miller, 405 F.3d 700 (8th Cir. 2005).
[131] Johnson v. City of Cincinnati, 310 F.3d 484, 487 (6th Cir. 2002).
[132] Ld. pl. EATON, R.: Escape denied: The Gretna bridge and the government's armed blockade in the wake of Katrina. Texas Wesleyan Law Review, 2006/Fall 127-174. CONNER, T. L.: Juvenile curfews: political pandering at the expense of a fundamental right. West Virginia Law Review, 2007/Winter 459-491, DAUBERT, M. A.: Pandemic fears and contemporary quarantine: protecting liberty through a continuum of due process rights. Buffalo Law Review, 2007/January 1299-1353.
[133] Ld. pl. Smith v. Avino, 91 F.3d 105 (11th Cir. 1996); United States v. Chalk, 441 F.2d 1277, 1280 (4th Cir. 1971).
[134] Hirabayashi v. United States, 320 US 81, 100 (1943).
[135] CONNER: i. m. 460.
[136] Szigorú tesztet (strict scrutiny) alkalmazva: Qutb v. Strauss, 11 F.3d 488, 494 (5th Cir. 1993); Nunez v. City of San Diego, 114 F.3d 935 (9th Cir. 1997); közepes tesztet (intermediate scrutiny) alkalmazva: Ramos v. Town of Vernon, 353 F.3d 171, 184-85 (2d Cir. 2003).
[137] Közepes tesztet (intermediate scrutiny) alkalmazva: Hutchins v. District of Columbia, 188 F.3d 531 (D.C. Cir. 1999), Schleifer v. City of Charlottesville, 159 F.3d 843 (4th Cir. 1998).
[138] A 2006-ban átadott kínai "Három szakadék-gát" felépüléséhez nem kevesebb, mint 1,13 millió embernek kellett elhagynia otthonát. Ld. pl. Chinese Dam Projects Criticized for their Human Costs. The New York Times, November 19, 2007.
[139] A 2008-as olimpiai játékokra történő felkészülés jegyében Kínában például mintegy 400.000 embert lakoltattak és telepítettek ki (kompenzáció nélkül) 2005-ben a lakhatási jogokkal foglalkozó Centre on Housing Rights and Evictions ezért, a lakóhely megválasztásához fűződő jog megsértéséért Kínának ítélte az év jogsértője (Housing Rights Violator Award) díjat. A kérdésről bővebben ld. HOPKINS, M. M.: Olympic ideal demolished: How forced evictions in China related to the Olympic games are violating international law. Houston Journal of International Law, 2006/Fall, 155-189.
[140] Iversen v. Norway (1468/62).
[141] ABH 2002, 199, 213-214.
[142] Ld. az 1957-es európai kiadatás egyezményt (kihirdette az 1994. évi XVIII. tv.), valamint a Strasbourgban, 1983. március 23-án kelt, az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezményt (kihirdette az 1994. évi XX. törvény).
[143] Ld. az Egyezmény negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 4. cikkét.
[144] Ld. az Egyezmény negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 3. cikkét: "1. Senkit sem lehet sem egyéni, sem kollektív rendszabályokkal annak az államnak a területéről kiutasítani, melynek honosa. 2. Senkit sem lehet megfosztani azon jogától, hogy annak az államnak a területére belépjen, melynek honosa."
[145] Lásd a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni nemzetközi egyezményt (kihirdette az 1988. évi 3. törvényerejű rendelet), valamint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 5., valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 7. cikkét.
[146] Ld. a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi július hó 28. napján elfogadott egyezmény (kihirdette az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet) 32. cikkét.
[147] European Convention on Establishment, 1955 (ETS 19).
Lábjegyzetek:
[1] Pap András László, Tudományos főmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1014 Országház u. 30.; főiskolai tanár, Kodolányi János Főiskola, E-mail: pap@jog.mta.hu
Visszaugrás
