"Újra és újra megpillantottam a jog Janus-arcát - a kemény tényeket az egyik, a fennkölt eszméket a másik arcot - és úgy találtam..."[1] - ezzel a mondattal szakad meg Horváth Barna eredetileg angolul megírt Forradalom és Alkotmány című, halála után húsz évvel megjelent önéletrajzi kézirata. S bár a befejezetlen curriculum vitae jelentős módon hozzájárul Horváth Barnáról, a tudósról és emberről alkotott képünkhöz, mégis fájdalom, hogy pont ott ér véget, ahol a szerző megkezdte "a gondolat alakulásá"-nak boncolgatását, - "ez (az) a fejezet, amiért az egész könyv íródott"[2] - vagyis ama összefüggések felvázolását, hogy "élete specifikus körülményeiből kinőtt" "kondícionáló események" és "kondícionált gondolatok", elméleti tradíciók hogyan alakították, befolyásolták gondolkodását - a nemcsak saját korában, hanem mind a mai napig egyedül álló teoretikus kísérletnek számító -, szinoptikus jogbölcseletének kimunkálását.
S mivel a magyarázatot már nem kaphatjuk meg a szerzőtől, így ránk, az utókorra vár az a feladat - az az "izgalmas szellemi kaland"-, hogy Horváth Barna szinoptikus jogfelfogását jóllehet utólag, de többé már nem transzcendens, azaz ideológiakritikai perspektívából jellemezzük,[3] hanem annak immanens, a szerző elméleti előfeltevéseit tiszteletben tartó, gondolkodási logikáját hitelesen feltáró rekonstrukcióját elvégezzük.
Megítélésem szerint Horváth Barna egész életművét áthatja az az igény, hogy a jogbölcselet nagy, újra és úrja felmerülő, örökkön örökké feszítő ellentéteit - mint például a Sein és Sollen, lét és érvény, realitás és idealitás, pozitivizmus és természetjog, kényszer és szabadság, rend és igazságosság stb. - közvetítse, következményeiket tekintve, elméletileg ellentmondásmentesen áthidalja.
Horváth Barna szinoptikus jogbölcseletében két nagy elméleti tradíció: az újkantiánus paradigma és a pragmatikus-empirikus indíttatású processzuális jogszemlélet "egybenézése" (mondhatni: szinopszisa) jelenik meg. Jóllehet, tanulmányunk témája ezen utóbbi, tehát Horváth eljárásjogi szemléletének bemutatása, mégsem kerülhetjük meg a neokantiánus gyökerek, előfeltevések rövid taglalását, hiszen az elmélet megalkotója épp ezek egyoldalúságától, valóságtól való akadémikus elszakadásuk korlátaitól kíván megszabadulni, midőn a jog leírásánál és magyarázatánál az általa legegzaktabbnak tartott processzuális jogszemlélet álláspontjára helyezkedett.
Horváth Barna újkantiánus ismeretelméleti előfeltevése nem pusztán a Sein és Sollen elválasztottságán, egymást kizáró voltán, hanem lét és kellés áthidalhatatlan logikai ellentéten nyugszik. "Ez az ellentét - mondja Kelsen - racionális, a logika elveinek megfelelő gondolkodásunk által mint leküzdhetetlen dualizmus adva van számunkra; a 'legyen' nem dedukálható a létből, sem a lét a 'legyen'-ből; egyik sem vezethető le a másikból. Abból, hogy valami van, nem következhet, hogy legyen; abból pedig, hogy valami legyen, nem következhet, hogy létezik."[4] Horváth ezt az ellentétet azzal alapozza meg, hogy a tényt tér-időbeli (A), okozatosan szükségszerű (B), érzéki "valamiként", tehát létezőként, az értéket - mint a tény kontradiktórius tagadását - nem tér-időbeliként (nonA), nem okozatosan szükségszerűként (nonB) és nem érzékiként (nonC), de mégis fennálló "valamiként", tehát érvényesként fogja fel.
A tény és az érték "áthidalhatatlan dualizmusa" mellett Horváth Barna állhatatosan ragaszkodik a neokantiánizmus másik alapkövetelményéhez, a módszertisztaság elvének betartásához, amely a diszciplínákat kauzális és normatív tudományokra felosztó dualista tudományfelfogás talaján áll. Ennek megfelelően a tudományoknak kizárólag kétféle ismerettárgyuk lehet: vagy csak a tény (Sein) - melynek módszeres megismerése a kauzális törvényszerűségeket kutató természettudomány -, vagy pedig csak az érték (Sollen) - melynek normatív törvényszerűségeit a normalogika kutatja.[5] Minden ellenkező felfogás, így például a két oldal elmélet (Zwei-Seiten Theorie), mely szerint a lét (jogeset) és a kellés (jogtétel) csupán ugyanannak az ismerettárgynak (jog) két oldala, mindenképpen a módszerszinkretizmus hibájába esik.
Az újkantiánus Tiszta Jogtan normatív jogszemléletével kapcsolatban Horváth Barna azt a kifogást fogalmazza meg, hogy a jogot pusztán Sollenként fogja fel, s a tények - például a tér, az idő, az emberi magatartások - csupán normatartalmakként jönnek számításba. S bár a Tiszta Jogtan módszertanilag teljes mértékben következetes, azonban ezért nagy árat kell fizetnie. A metajurisztikus elemek kikapcsolása a jogból ugyan - Horváth szavaival élve - "előkelően jogászias", de a történeti és társadalmi valóságának, helyességének kutatása nélkül nem kaphatunk teljes képet magáról a jogról.
Horváth Barna azonban úgy látja, hogy a neo-
- 146/147 -
kantiánus paradigma - így a Tiszta Jogtan is - magában hordja a szociologizálódás, s ezáltal a processzuális jogszemlélet kibontakozásának lehetőségét is. Amögött ugyanis, hogy például "egy jog-(vagy jogsértés) következmény a jogi feltételnek"[6] beszámítódik (Zurechnung), nemcsak az a "lappangó feltételezés" rejlik, hogy a valóságban megtörtént a jogi feltételek (jogsértés) megvalósítása, hanem az is, hogy az "ítélkezés a törvény alapján és keretei között tényleg megtörtént. Ha nem ez lenne a lappangó feltételezés, akkor bárki összeállíthatna egymásra vonatkozó és hivatkozó jogtételtartalmakat (törvényt, első-, másod-, harmadfokú ítéletet). Abból, hogy a normatartalom egy másik normatartalomra támaszkodik, még nem lehet tudni, hogy a tételes jog világában mi történt. Ha ellenben a normatartalomhoz mindig hozzágondoljuk azt a tényleges folyamatot is, amely szerinte minősül, akkor épp az eljárás fogalmához jutunk. Az ítélkezés pl. a törvényben előírt minta és a megfelelő konkrét magatartás eszmei kapcsolata: eljárás. Az eljárási jogelmélet tehát azért fejthető ki a tiszta jogtanból, mert ha a normatartalmak merő logikai összefüggéséhez hozzágondoljuk minden esetben a megfelelő tényállást is (amit alattomban Kelsen is feltesz), akkor a Kelsen-féle normapiramis vagy normalépcsőzet egyszerűen eljáráslépcsőzetté változik át".[7]
Horváth Barna azonban igyekszik megmenteni az újkantiánizmus értékes módszertani előfeltevéseit: vagyis a lét és kellés egymást kizáró logikai ellentétét, illetve a módszertisztaság követelményét. Mindennek következtében azonban szinoptikus jogbölcselete kétségtelenül lefokozza a jogtudomány ismeretigényét. Ha ugyanis a tudomány önálló ismerettárgya vagy csak természet, vagy csak norma lehet, ámde Horváth processzuális jogszemléletében a jog "elvont magatartásminta" és az "ennek megfelelő magatartás" reflexív gondolati kapcsolata, úgy a jog nem lehet önálló ismerettárgy, s így nem is lehet önálló módszere. S mivel a kauzalitás és a normativitás egységesítése módszerszinkretizmushoz vezetne, Horváth - e problémát megoldandó - kidolgozza a "módszerek módszerét", vagyis a szinoptikus jogböcseletét.[8] "Az nem zavarhatja ugyanis a módszer tisztaságát, ha egymástól merőben függetlennek feltételezett kauzális és normatív sorozatokat bizonyos szkéma 'keresőjén' egyszerre, együtt szemlélünk. A 'keresőben' látott képen - de csak a képen, nem a látott ismerettárgyakon - mégis fellép a kombinált változás tüneménye, jeléül annak, hogy a módszertani fogás csakugyan nóvumot ad a kezünkre, hogy tehát a módszer 'dolgozik'".[9]
Mint azt kifejtettük, Horváth Barna az újkantiánus paradigmában felfedezni vélte a szociologizálódás[10] olyan potenciálját, melyet aztán processzuális jogfelfogása keretében bontakoztatott ki. Nézetem szerint az eljárási jogszemlélet álláspontjára való helyezkedés két, egyrészt tudásszociológiai, másrészt elméletkritikai okra vezethető vissza. Horváth Barna önéletrajzából, illetve munkásságát jelző publikációiból kiderül, hogy meglehetősen sokat foglalkozott az angolszász jogelméleti irodalommal.[11] Utazásai során többször volt lehetősége "személyesen" is találkozni e kultúrával. Kézenfekvőnek tűnne tehát az a feltételezés, hogy figyelmét ezek a "találkozások" fordították az eljárás mint olyan felé. Az ok azonban sokkal inkább személyes életútjában rejlik. "Magam is fogaskerék vagyok a modern Állam és Jog kiterjedt gépezetében. Számtalan lehetőségem volt, hogy a hadsereg, az igazságszolgáltatás, a minisztériumi osztályok és egy sereg más hivatal működését megfigyeljem. Számomra kezdettől fogva magától értetődő volt, hogy a szerveknek és eljárásoknak ez a mérhetetlen apparátusa, amely nélkül a jog szabályai nem tudnák szabályozni az eseteket és valójában ők maguk sem volnának egyáltalán végrehajthatók, a jognak megkülönböztető ismérvét alkotja."[12]
Ennek a tapasztalati evidenciának az elméleti konzekvenciája miszerint a jog nem más, mint tény (jogeset) és érték (jogtétel) folytonos egymáshoz rendelése, a legfejlettebb eljárás - amely magától értetődően szinoptikus szerkezetet mutat fel -, végigvonul az egész életművön. Ugyanakkor az eljárási szemlélet alapján egy egészen sajátos elméletkritikai pozíció válik lehetségessé - mégpedig két vonatkozásban.
Horváth ugyanis egyfelől a processzuális jogfelfogást a természetjogi doktrína és a jogpozitivizmus ellentétének szinoptikus meghaladásaként értelmezi. Míg tételes jogon általában a "konkrét, aktuális jogesetekről leolvasható, azokban pozitiválódott jogot", annak "történetiségét, a jogesetek tényálladékainak tapasztalati megjelenését, a látszat vagy a tapasztalat szerinti jogot"[13] értjük, addig a természetjog koncepcióját Horváth újrafogalmazza. Felfogásában a természetjog többé már nem valami transzcendens, isteni elrendelés, vagy az ész kinyilatkoztatásának eredménye, amely közömbös a az empirikus jog érvényesülésével szemben, hanem "az igazságos és tartós jognak"[14] egy olyan eszméje, olyan általános és viszonylag állandó "jelentéstartalom", amely a pozitív jog történetiségéről tapasztalati, összehasonlító módszerrel megfigyelhető és leírható. Eme természetjogi minimum (igazságossági, helyesjogi vagy szabadjogi közmeggyőződések, illetve közgyakorlatok) természetesen kizárólag a pozitív jog (eljárás) révén válhat joggá, ugyanakkor a pozitív jog csak a természetjog által delegálódhat. "A természetjog tehát sub specie aeternitatis - az örökkévalóság álláspontjából -, a pozitív jog pedig korszakos perspektívából jelentik ugyanazt: vagyis a társadalom legjob-
- 147/148 -
ban megszervezett eljárási apparátusát."[15]
Horváth Barna processzuális jogszemlélete nemcsak a pozitivizmus - természetjogtan, hanem egyéb elméletek vonatkozásában is sajátos kritikai (mondhatni szinoptikus) perspektívát nyújt. Horváth ugyanis abból az előfeltevésből indul ki, hogy a jogra vonatkozó különböző teóriák (például az imperatív, követési, elismerési, intézményi, szociális, pluralisztikus, de akár a kényszerelméletek) mind-mind a jog sokoldalú összefüggéseinek érvényes megfogalmazásai, melyek azonban a tárgy (jog) leírásának, magyarázatának abszolutizálási igényével lépnek fel. Az általa kidolgozott processzuális jogelmélet szándéka szerint olyan elméletkritikai álláspontot képez, amely jóllehet kritikai jellegű, de a többivel szemben nem destruktív, romboló. Másrészt ő is univerzalisztikus igénnyel lép fel, de ezt nem abszolutizálja, éppen ellenkezőleg, a processzuális jogfelfogás éppenhogy lehetőségfeltételét képezi annak, hogy a különböző leírások - szinoptikus, de nem szinkretikus módon - integrálhatók legyenek a tárgy megragadása számára. "Az eljárási jogelmélet tehát tulajdonképpen közös nevezőre hozza a különböző jogelméleteket anélkül, hogy azoknak részleges igazságait mereven tagadnia kellene".[16]
Az eddigiekben azt vizsgáltuk, hogy Horváth Barna milyen személyes és elméleti indíttatás hatására - a "magától értetődő", akadémikus filozófiának számító újkantiánus paradigma bizonyos téziseit részben akceptálva, részben kritizálva - jut el az eljárási jogfelfogáshoz. A következőkben azt szeretném bemutatni, hogy a processzuális jogszemléletben meglévő előfeltevések és fogalmiság segítségével miként tesz kísérletet általában a társadalom felépítését és működését lehetővé tévő szabályozó mechanizmusok, így a társadalom részeként - modern, funkcionális társadalomelméleti kifejezéssel élve: részrendszereként - felfogott rekonstrukciójára.
Horváth Barna felfogásában "az eljárás nem egyéb, mint előre meghatározott emberi magatartás".[17] Az eljárást mint magatartást megkülönbözteti azon emberi viselkedésektől, amelyek "okozatos szükségszerűséggel mechanikusan vagy organikusan előidézettek". (Így nem tarthatjuk eljárásnak, sőt magatartásnak sem azt az esetet, ha a tömegben lökés hatására valaki ráesik egy másik emberre, de nem eljárás a reflexszerűen végzett mozgás sem.[18]) Magatartás, illetve eljárás tehát csak az a viselkedés lehet, amelyet a "viselkedők szabad belátása és spontán elhatározása szerint ellenőrizni és irányítani képes ".[19] Nem beszélhetünk továbbá társadalmi eljárásról olyan gyártási, technikai folyamatok, illetve bizonyos tudományos, vallási tevékenységek esetén sem, amelyek bár előre meghatározott mintát követnek, de hiányzik a "társadalmi mozzanat", vagyis a magatartások feltételeinek egymás általi érintettsége.[20]
Horváth tehát a társadalom konstitúciójánál a magatartásból indul ki, eljárási szemléletének megfelelően azonban csak akkor beszélhetünk társadalmi rendről, amennyiben valamely közösségben kialakul a magatartások szabályossága, illetve szabályszerűsége.[21] E szabályosság kialakulásának pedig az a feltétele, hogy a magatartások valamilyen - valaki vagy valami által - meghatározott mintát kövessenek.
Az eljárás horváth-i definíciója involválja továbbá annak szinoptikus természetét, mert az nem pusztán meghatározott magatartásminta hanem az ahhoz igazodó konkrét, valóságos magatartás eszmei, gondolati kapcsolata.[22]
A történeti társadalmak eljárási szerkezete különböző fejlettségű szinten tárgyiasult eljárások hierarchiájából áll. Mindezek ősforrása - de egyben állandó kísérője is - szokás, amelynél máris megfigyelhető az eljárás szinoptikus szerkezete.[23] "Sem a minta, sem az eljárás egymagában nem eljárás, hanem csakis az érvényes minta és a tényleges magatartás, a szabály-tartalom és a magatartás-folyamat gondolatbeli kapcsolata".[24] A kezdetleges szokásból fejlődnek ki a divat, illem, szertartás, becsület, játék stb. tagoltabb, de mulandóbb, szórványosabb eljárásai.
A társadalmi eljárás harmadik szerkezeti és funkcionális rétegét a magatartások bizonyos behatárolt körére érvényes, olyan ún. kifejező eljárások alkotják, mint például a nyelvjárások, a művészi vagy tudományos formák.
A jog konstitúciója szempontjából számunkra itt a negyedik réteg, azaz a nagy társadalomszervező eljárások síkja a legfontosabb. Horváth Barna ugyanis ezen a szinten vizsgálja a társadalmi valóságnak a jogrend szempontjából releváns rendjeit - vagyis a gazdasági, hatalmi, erkölcsi és békerendet -, illetve a jog fennállásának társadalmi alapjait, az ún. "alapul fekvő tényeit": így a gazdaságot, a harcot, a hatalmat, a tudást (műveltséget) és (sic!) magát az eljárást. Mindezen objektivációk funkcionális összefüggésben vannak a jog történeti valóságával.[25]
Horváth felfogásában az előbb említett társadalmi rendek és objektivációk maguk is differenciált, nagy fejlettségű eljárások. Eljárás mivoltukat nemcsak szerveik, intézményeik mutatják, hanem az is, hogy mindegyik felmutatja az eljárás szinoptikus szerkezetét, vagyis meghatározott magatartásminta és a tényleges, empirikus magatartás eszmei kapcsolatát.[26]
Ahhoz azonban, hogy ezek mint eljárások képesek legyenek "rendként" konstituálódni, hogy társadalomszervező funkciójukat hatékonyan el tudják látni, az szükséges, hogy a mindenkor legfejlettebb eljárási szerkezetben (előrebocsátjuk: a jogban)
- 148/149 -
szerveződjenek meg. A logikai okfejtés első fordulata, hogy ettől kezdve a jog számára e társadalmi rendek, illetve objektivációk (tehát a gazdaság, hatalom, harci és békerend, a tudás, az erkölcs) "többé már nem mint eljárások jönnek számításba, hanem mint a jog értéktartalmai."[27] Csak és ily módon képezhetik tehát a jog "alapul fekvő tényeit".
Mindennek következtében a jog és társadalmi alapjainak funkcionális és strukturális interdependenciája, kölcsönös függése tehát valójában egy paradox tényállást jelent Horváth Barna processzuális jogfelfogásában. Egyfelől meggyőzően bizonyítható a társadalmi alapok jogot alakító ereje . "A gazdaságnak a jog keletkezésére gyakorolt óriási hatását az etnológiai kutatás is megerősíti. Ha a jog keletkezését a házasodási, a családi, a nemzetségi, a társulási, a tekintélyi, a tulajdoni, a vagyoni, az örökösödési rend, s végül az igazgatás és igazságszolgátatás kiformálódásában pillantjuk meg, úgy a gazdaságnak e keletkezési folyamatra gyakorolt hatása félreismerhetetlen. A pásztornépeknél például a nő helyzetét csaknem kivétel nélkül az erőteljes alávetés jellemzi. A többnejűség a jóléttel, a többférjűség pedig gyakran a férfiak vagyontalanságával áll összefüggésben. Az unilateriális rokonsági rendszer, az atyafiság vagy a nemzetségi szervezet kialakulása az öröklésre jogosultak gazdasági érdekeitől is függ, így a rangkülönbségek képződése szempontjából a gazdaság jelenti a döntő tényezőt."[28] Más helyen: "Harc által feltételezettnek tekinthetjük egyfelől például a rabszolgaság, a kompozíciós rendszer, az eljárásjog, a nemzetközi jog, másfelől pedig a királyság, a hűbériség, az adójog, a vésztörvényszék általi bíráskodás kifejlődését."[29] A hatalom megszilárdulása sem "pusztán a múlandó személyi tekintélyen és nem is egyedül a szokás kezdetleges szerkezetén, hanem ezeken felül egymást funkcióiban kiegészítő, intézményes és messze elágazó eljárások - hadsereg, igazgatás, bíróság, törvényhozás - szerkezetén nyugszik."[30] S végül: "A műveltség (tudás - Zs. Á.) annyiban alapja a jognak, hogy közvetíti vagy pedig eltéríti - rendesen pedig elhajlítva közvetíti - a többi tényezők hatását, a jog egyéb társadalmi alapjainak a befolyását. Hogy valamely kor és valamely közösség ismeretei, erkölcsi, politikai és művészi teljesítményei mélységesen befolyásolják a gazdaság, a harc és a hatalom hatásait, az kétségtelen."[31] A tudás azonban e tényezők "papíron, mechanisztikusan és recionalisztikusan kiszámított" működését csaknem mindig eltéríti. De ez az eltérítés csak látszólagos. Mert a gazdaság, harc, hatalom mindenkor olyan, ahogyan a mindenkori műveltség közvetíti ."[32]
Az említett objektivációk és a jog közötti kapcsolat azonban nem egyirányú, hanem reflexív: vagyis a gazdaság, harc, hatalom, tudás teljesítményei csak azáltal lehetségesek, hogy a jog mint legfejlettebb eljárás saját teljesítményét bocsátja rendelkezére ezen objektivációk, illetve eljárások számára. (Gondoljunk csak arra, hogy a gazdaság elképzelhetetlen lenne a termelés, fogyasztás, forgalom, hitel stb. jogintézményei nélkül; hogy a harc helyettesítője a jog; azaz annak "korlátozása, enyhítése, békés küzdelemmé, versennyé, termékeny összműködéssé való finomítása"[33] a jog által ment végbe; hogy a hatalom a "legfejlettebb eljárási szerkezeten keresztül az elvont szabályok, általános elvek, az elemi erkölcs és az igazságosság, a közszabadság uralmává", joguralommá finomodott, lényegült át;[34] hogy a jog racionalizálása milyen hatással volt a jogtudományra, oktatásra stb.) Ennyiben tehát azt mondhatjuk, hogy a jog, mint legfejlettebb eljárás az elemzett objektivációk lehetőségfeltételét képezik. "...az eljárás fejlődése, az eljárási apparátus kiképződése azonos jelentésű a társadalom előrehaladó szerveződésével".[35]
A kifejtés horváth-i logikájában most újabb gondolati csavarhoz érkeztünk. Horváth Barna ugyanis a jog alapul fekvő tényeinek nem pusztán a gazdaságot, a harcot, a hatalmat és a tudást tartja, hanem legközvetlenebb - épp ezért a leggyengébb és legkevésbé eredeti - alapjaként magát az eljárást nevezi meg. Az eljárás végül is a jog fogalmába torkollik bele. "A tárgyalt társadalmi objektivációk - úgymint gazdaság, harc, hatalom, tudás - egyikénél sem indokolt oly mértékben a joggal való generikus azonosítás, mint az eljárás esetén. Ezek az objektivációk jóllehet bekerülnek az eljárás illesztékeibe, s magába az eljárásba is, azonban mindig csak az eljáráson keresztül jutnak érvényre. Amennyiben maguk az említett objektivációk képezik a jog keletkezés-, érték- vagy ismeretalapját, úgy az eljárás jogforrás gyanánt csupán abban az értelemben előzi meg ezeket, hogy a jogot csak és kizárólag az eljáráson keresztül alapozhatják meg ... Jogforrásfogalomként tehát az eljárást kell (például a jogalkotást, az ítélkezést, a szerződést stb. - Zs. Á.) előnyben részesítenünk... a forrás szokásos fogalmai - úgymint a hatalom, szokás, elismerés, igazságosság - közül."[36]
Horváth Barna szerint azonban nemcsak, hogy az eljárás a jog fő/vagy nemfogalma, hanem fordítva: a jog - mint legfejlettebb eljárás - jelenti az eljárás felső fokát. A jog genus proximuma tehát az eljárás, míg az eljárás superlativusa maga a jog.
Mint az már többször elhangzott, Horváth számára a legintézményesedettebb, legfejlettebb eljárást a jog jelenti. A legintézményesedettebb eljárási szerkezet - amikor is az eljárás eléri az eljárás ideális fogalmát - a jog, amely "az összes egyéb eljárásokat felülmúlja intézményesség tekintetében, mert 1/ az eljárások tömegesek, és állandóan működő szervekké (parlament, bíróság stb. - Zs. Á.) és intézményekké (per,
- 149/150 -
jogintézmények stb. - Zs. Á.) sűrűsödtek, 2/ tagoltságuk, egymást kiegészítő (hatásköri, büntetőjogi, polgárjogi stb. - Zs. Á.) megoszlásuk és hatásosságuk a legnagyobb, 3/ a társadalmi szabadságnak és szükségletkielégítésnek, valamint 4/ a társadalmi kölcsönösségnek és igazságosságnak a legalkalmasabb eszközei."[37]
Talán kifogást lehetne emelni Horváth Barnával szemben azzal kapcsolatban, hogy a legintézményesedettebb, legfejlettebb apparátus fogalmát nem elég precízen, differenciáltan írja körül. Ám annak érdekében, hogy a jogot keletkezésétől a modern kiformálódásáig ívelő fejlődésben képes legyen megragadni, és más társadalomszervező eljárásoktól megkülönböztetni, a jogfogalomnak bizonyos értelemben tartalmilag üresnek, azaz formálisnak kell lennie. Ebben az értelemben lehetővé kell tenni a jog azonosítását és összehasonlítását az egyes történeti társadalmakban.
Másfelől - Horváth Barna felfogásában - a jogfogalomnak ez a rugalmassága biztosítja, hogy "rögtön láthatóvá lesznek az eljárási apparátuson belül azok a szabad helyek, ahol az eddigiekben jogidegennek számító elemek beáramolnak az eljárás illesztékeibe, s ezáltal maguk is eljárássá válnak... Az eljárás és a jog közötti átmenet képzeletbeli pontja körüli széles határterület olyan eljárásokat fog át, amelyek előzőleg még nem, ámde utólag már bizonyosan betagolódtak a legfejlettebb eljárási apparátusba."[38] Ez az eltagadhatatlan terület pedig nem más, mint a szabadjog tartománya, vagyis az a bizonyos természetjogi minimum, amely megalapozza Horváth Barna processzuális jogelméletét. Újra tettenértük tehát Horváth azon elméleti törekvését, hogy a pozitivizmus - természetjog, a rend és az igazság, a tény és az érték kibékíthetetlen ellentétét szinoptikus módon áthidalja.
Horváth Barna processzuális jogfelfogásának rekonstrukciója során tehát a tapasztalati evidenciaként felfogott eljárás elemi fogalmától az eljárás univerzális fogalmához jutunk el. Jogszociológiájában ugyanis az eljárásban ragadja meg a társadalmiság és jog mibenlétének feltételét. A lehetőségfeltételként megfogalmazott eljárást nevezhetnénk akár - nem a szokásos tudatfilozófiai értelemben - transzcendentálisnak is, olyannak, amely mögé reflexió már nem hatolhat, s amely már nem szorul további megalapozásra, tehát feltétlen.
De vajon igaza van-e Horváth Barnának? Az örök szkeptikus maga teszi fel a kérdést A jogelmélet vázlatában: "Közelebb visz-e ez a kísérlet a végső jogi kérdések megoldásához? Van-e igazoltsága ebből a szempontból? A nyájas olvasó majd maga ítéli meg,
- 150/151 -
hogy mennyi ebben az elméletben a helyes és a friss eredmény. A szerző gyakran úgy véli, hogy a legnagyobb kérdések megoldásához az emberi gondolat ereje csekély, és hogy már az is elég, ha akkor, amikor a végső kérdések örvénye ránkmered, szemünk nem rebben meg, és nem sandít félre, hanem keményen és élesen és mélyen belenéz, és belelát a kérdés velejébe, és a meditációnak ezt a tisztaságát megőrzi mindhalálig."[39] ■
JEGYZETEK
[1] Horváth Barna: Forradalom és alkotmány (Önéletrajz 1944-45-től) Fordította: Nagy Endre. Szerkesztette: Zsidai Ágnes. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézete. 1993. 91. o.
[2] u.o. 88. o.
[3] Erre példa Szabó Imre: A burzsoá állam-és jogbölcselet Magyarországon c. könyve (Akadémia, Budapest, 1980), aki Horváth munkásságát a következőkben sommázza: "Horváth Barna jogfilozófiája a burzsoá jogbölcselet fokozódó züllését és bomlását példázza, a burzsoá jogbölcseletnek azt az imperialista stádiumát, amelyben az abszurditásuknál fogva nagyrészt tudományos cáfolatra sem szoruló tételek cinizmussal, tudományos felelőtlenséggel, szenzációhajhászással párosulnak.."( 427. o.)
[4] Kelsen, Hans: Eine "Realistische" und die Reine Rechtslehre. Bemerkungen zu Alf Ross: On Law and Justice. In: Österreichische Zeitschrift für öffentliches Recht , 1959, 1/3. o.
[5] A szinoptikus jogelmélet neokantiánus előfeltevéseinek elemzéséhez lásd: Zsidai Ágnes: Tény és érték. (Moór Gyula és Horváth Barna jogfilozófiai vitája) c. tanulmányát. In: Jogtudományi Közlöny, 1989/10.), továbbá a szerző A perspektíva tüneménye c. tanulmányát. in: Világosság, 1991./10.
[6] Kelsen, Hans: Tiszta Jogtan. fordította : Bibó István. Budapest, 1988. 12. o.
[7] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt. 1937. VI-VII. o.
Álláspontom szerint e "lappangó szociologizálást" bizonyítják Kelsennek az alapnorma tartalmáról szóló - Horváth szerint védhető - fejtegetései is: "... az alapnorma tartalma ahhoz a tényálláshoz igazodik, amelyben a rendet létrehozták, amelynek bizonyos mértékig megfelelnek a rend által érintett emberi magatartások". (in: Kelsen: Tiszta Jogtan. 38. o.) "Az alapnorma tartalma, amelyet az alapnorma révén első jogkeletkeztető tényállásnak minősítenek, mindenképpen igazodik ahhoz az anyaghoz, amelyet pozitív jogként kell felfogni, tehát azon empirikusan adott aktusok teljességéhez, amelyek a jogi aktussá válás szubjektív igényével lépnek fel..." Az alapnormát mindig úgy alakítják, hogy "az alapnorma közvetítésével nyert jogrendnek az általa szabályozott társadalmi élet általánosságban megfeleljen". Lehetővé kell tenni, hogy "az úgynevezett történeti-politikai valóságot objektíve jogként is megragadhassák." Az alapnorma tehát "a hatalom joggá való transzformációját jelenti". (in: Horváth Barna: Jogszociológia. Fordította: Zsidai Ágnes. Osiris Kiadó. Budapest. 1995. 139. o. Horváth idézeteit Kelsen: Die philosophischen Grundlagen der Naturrechtslehre und Rechtspositivismus (Pan-Verlag Rolf Heise, Charlottenburg. 1928. 64-65. o.) c. munkájából veszi. De ugyanígy a szociologizálódás, illetve az eljárási jogszemlélet lehetősége rejlik Kelsennek a jogalkotás és jogalkalmazás ellentétenek relativizálásról, továbbá a bírói belátás szabadságának megalapozásáról szóló felfogásában is.
[8] Lásd ehhez: Zsidai Ágnes: A perspektíva tüneménye.
[9] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. VIII. o.
[10] Ehelyütt persze a szociologizálás/szociologizálódás sajátosan értelmezett fogalmáról van szó. Az egyes jogelméletek szociologizálási tendenciájának megpillantása Horváth számára az adott elméletben rejlő szinoptikus potenciál kibontását, vagyis a kauzális és normatív módszer egymásra vonatkoztatásának lehetőségét jelenti, nem pedig a kauzális-explikatív, naturális szociológiát, de nem is a weberi megértő szociológiát, amelynek kifejtése során Weber a joggal foglalkozó tudományok között megkülönböztetést tesz az empirikus jellegű jogszociológia és a normatív jellegű jogtudomány között.
[11] Lásd ehhez Angol jogelmélet (Budapest, 1943.), A common law ideológiája (in: Társadalomtudomány. X. évf. 1930. 87-115. o., stb. című munkái, továbbá számos recenzióját.
[12] Horváth Barna: Forradalom és Alkotmány. 91. o.
[13] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 183. o.
[14] u.o. 45. o.
[15] Horváth Barna: Macht, Recht, Verfahren. Sonderausdruck aus dem Archiv für Rechts-und Sozialphilosophie, Band XXX, Heft 1. 1936. 84. o.
[16] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 204. o.
[17] uo. 6. o.
[18] Ez a distinkció a weberi tipológiában a reaktív, azaz nem interaktív, tehát nem társadalmi cselekvésnek felel meg.
[19] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 36. o.
[20] Lásd ehhez: Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 8. §, 43-47. §., továbbá Zsidai Ágnes: Bibó István, a jogfilozófus. in: A hatalom humanizálása. Szerkesztette: Dénes Iván Zoltán. Tanulmány Kiadó, Pécs. 1993, 102-103. o.
[21] Horváth Barna fogalomképzésében ingadozó, hogy a szabályosság, szabályszerűség , illetve szabályozottság fogalmai hogyan különböztethetők meg. (Ez a differencia egyébként arra a bevett filozófiai-antropológiai megkülönböztetésre vezethető vissza, miszerint az állati viselkedés ösztön általi vezéreltsége következtében beszélhetünk ugyan szabályosságról, de nem lehet szó az emberi társadalmakra alkalmazható, a minta- és szabálykövetés következtében előálló szabályozottságról.)
[22] Horváth Barna szinoptikus-processzuális jogszemléletének módszertani jelentősége abban áll, hogy ezáltal képes a jogot elemi joghelyzetekre felbontani, a legegyszerűbb tény- és értékelemek sorozatává alakítani, miáltal megvilágosodik a Sein és Sollen gondolati összekapcsolódása. Lásd erről részletesebben: Zsidai Ágnes: A perspektíva tüneménye.
[23] Így például egy népviselet csak akkor minősülhet népszokásnak, ha azt ténylegesen viselik.
[24] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 30. o.
[25] Lásd ehhez : Horváth Barna: Jogszociológia. Második rész. vö.: Weber, Max: Wirtschaft und Gesellschaft, Tübingen, 1935.
[26] A jog alapjául szolgáló obkektivációk létokok és - egymástól csak analítikus módon elválasztható összefüggéseként - értékalapok eszmei, gondolati kapcsolatában konstituálódnak. A gazdasági rend "természeti szükségszerűség", a társadalom "legelső, állandó, mindenütt és mindenkor érvényesülő tevékenysége", "másrészt feltétele magasabb szükségletek és értékigények kielégítésének, tehát az értékrangsor által eddig igazolt érték. Ugyanúgy a hatalomban a kényszerítő ok és a spontán szabadság; a harcban és békében a természeti szükségesség és a kölcsönös értékrombolás, illetőleg -fejlesztés; a művelődésben az okozatosan korlátozott művelése a legvégső értékeknek, és végül az eljárásban az okozatosan meghatározott tényleges magatartásoknak eszmei magatartásmintákkal való kapcsolata áll előttünk". (Horváth Barna: A jogelmélet vázlata 22. o., 33. o.)
[27] Horváth Barna: A jog alapjai általában. Kiadatlan kézirat. Angolból fordította: Nagy Gábor. 76-77. o.
[28] Horváth Barna: Jogszociológia. 173. o.
[29] u.o. 222. o.
[30] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 25. o.
[31] u.o. 28. o.
[32] u.o. 28-29. o.
[33] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 23. o.
[34] uo. 27. o.
[35] Horváth Barna: Jogszociológia. 324. o.
[36] u.o. 337-338. o.
[37] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 31. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens ELTE ÁJK, Budapest.
Visszaugrás
