A ne bis in idem (korábbi jogirodalmi elnevezés szerint: non bis in idem) elve az ugyanazon tény kétszeres értékelésének tilalmát határozza meg, és mint ilyen, a büntetőjog egyik sarokköve.
Az elv, melynek eredete a római jogra vezethető vissza - nemo debet bis vexari pro una ez eadem causa, azaz senki nem kell elszenvednie, hogy vele szemben ugyanazon cselekmény miatt kétszer is büntetőeljárás folytassanak le -, valamennyi szuverén állam mérvadó jogrendszerének szerves részét képezi.[1]
Az Alaptörvényben is deklarált vezérelv[2] a jogrendszer egészére vonatkozó hatással bír, de alapvetően az állam büntetőjogi hatalmának korlátozását jelenti. Más megfogalmazásban a tilalom szoros értelemben a büntetőeljárásra és a büntetőjogi büntetésre vonatkozik[3]. Ugyanakkor ma már nemcsak a büntetőjogi, hanem a közigazgatási vagy polgári jogi szankciók is nagyon mélyen avatkozhatnak be az érintettek magánszférájába, annak ellenére, hogy kevésbé, vagy olykor egyáltalán nem kötik valós eljárásjogi garanciák a civilisztikai jogalkalmazást.[4]
Alapvetés, hogy a legerősebb eljárásjogi garanciák[5] a büntetőjog területén védik az érintetteket, míg a legkevésbé a polgári jog területén.[6]
A ne bis idem elv alkalmazhatósága mint a jogerő egyik következménye ugyanakkor feltételezi a jogágakon átívelő tettazonosságot. Erre utal az is, hogy az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) is több alkalommal vizsgálták a közigazgatási szankciók büntetőjogi jellegét,[7] elvi éllel kimondva, miszerint ugyanazon tényállás esetén a büntetőjogi és közigazgatási szankciók párhuzamos alkalmazása sértheti a ne bis in idem elvét[8].
A jogpolitikai trendeket tanulmányozva megállapítható, miszerint a közigazgatási eljárásokban alkalmazott szankciók egyre inkább büntető jellegűek, emiatt nemcsak az EJEB, de az EUB előtt is újra és újra kezdeményezik a tagállami rendelkezések felülvizsgálatát a nemzetközi szerződéseknek megfelelőség érdekében, főként mivel mindkét bírósági fórum elvi éllel rögzítette, hogy ugyanazon tényállás esetén a büntetőjogi és közigazgatási szankciók párhuzamos alkalmazása sértheti a ne bis in idem elvét.
Az EUB a közigazgatási szankció büntetőeljárásban kiszabható szankció melletti alkalmazhatóságát először a Fransson-ügyben[9] vizsgálta a hozzáadottértékadó-rendszerről szóló 2006/112/EK irányelvvel (HÉA irányelvvel) összefüggésben az adóhiány után kiszabott adóbírság büntetőjogi jellegét a ne bis in idem elve megsértésének lehetősége kapcsán. A Fransson-ügyben hozott ítélet szerint nem kizárt, hogy egy tagállam a HÉA-fizetési kötelezettség elmulasztása miatt ugyanazon tényállásra mind büntetőjogi, mind közigazgatási jogi szankciót alkalmazzon, amennyiben a közigazgatási szankció nem büntető jellegű. Vagyis, amennyiben egy közigazgatási szankció vonatkozásában meg lehet állapítani annak büntető jellegét, akkor az egyébként közigazgatási jog által szabályozott, de büntetőjogi sajátosságokkal rendelkező szankciót a büntetőeljárásban kiszabható szankcióval együtt nem lehet alkalmazni.[10]
A jogágakon átívelő tettazonosság kérdéskörére visszatérve, elsődlegesen rögzítendő, miszerint a büntetőeljárásról szól 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) 7. § (5) bekezdése akként rendelkezik, hogy abban a kérdésben, hogy a terhelt követett-e el bűncselekményt, a bíróságot, az ügyészséget és a nyomozó hatóságot nem köti a polgári, a közigazgatási, a szabálysértési, a fegyelmi vagy más eljárásban hozott határozat, illetve az abban megállapított tényállás. Eszerint a bíróságot a más eljárásban hozott határozat - függetlenül a más eljárás jogi jellegétől - nem köti, ideértve az abban megállapított tényállást, és a jogi értékelést is. Megjegyzendő, hogy az új eljárási kódexben a törvényhozó a polgári eljárás mellett immár kifejezetten kiemeli a közigazgatási eljárást is.
A Be. 7. § (5) bekezdésének első fordulatában írt rendelkezés tehát a büntető jogszabályok értelmezésében nagyfokú szabadságot biztosít a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak a más hatóságok által kifejtett jogi álláspontokkal szemben.[11] A Be. 7. § (5) bekezdésének második fordulatában - "[...] illetve az abban megállapított tényállás" - pedig az a rendelkezési szabadság ölt testet, mely biztosítja a bizonyítékok szabad értékelését.[12]
- 13/14 -
A Be. ezen rendelkezése egyúttal kifejezésre juttatja, hogy a hatóságok döntési jogköreit tekintve a büntetőügyekben eljáró hatóságok döntési jogköre a legerősebb.
A közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 85. § (6)-(7) bekezdései értelmében a bíróságot határozatának meghozatalában más hatóság döntése vagy a fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás nem köti, kivéve, ha jogerősen elbírált bűncselekmény következményeiről közigazgatási perben kell határozni, a bíróság nem állapíthatja meg, hogy az elítélt a terhére rótt bűncselekményt nem követte el. A bírói gyakorlat szerint azonban a büntetőügyben hozott jogerős ítélet a közigazgatási ügyben eljáró bíróságot is csak a bűnösség kérdésében köti, annak ugyanis nincs akadálya, hogy a közigazgatási perben lefolytatott bizonyítás eredményeként eltérő tényállást állapítson,[13] vagyis a büntetőbíróságtól eltérő tényállást.[14]
Összevetve a fenti jogági rendelkezéseket, megállapítható, hogy a közigazgatási döntések tekintetében a jogalkotó a közigazgatási tevékenység jogszerűségének tárgyában hozott teljes körű döntést megváltoztathatatlannak tartja a polgári jogi viszonylatban, míg a büntető határozat tekintetében - amennyiben az elkövetett bűncselekmény vagyoni következményeiről van szó - csak az köti a polgári és a közigazgatási bíróságot, hogy a korábbi terhelt büntetőjogi felelősségét nem semmisítheti meg, de maga a történeti tényállás, az elkövetési idő, hely, a vagyoni kár pontos összege vonatkozásában a civilisztikai bíróság szabadon dönthet, akár eltérő történeti tényállást is megállapíthat. Ezzel szemben a büntetőítélet meghozatala során a bíróságot kizárólag a személyállapoti perek megállapításai kötik (mivel azok ex lege mindenkivel szemben hatályosak), míg a más eljárásban hozott határozat - függetlenül a más eljárás jogi jellegétől - nem, ideértve az abban megállapított tényállást, és a jogi értékelést is.[15]
A ne bis in idem elv alkalmazhatóságához szükséges ügyazonosság megítélése is jelentősen eltérő az egyes jogágak szerint: a büntetőjogban a tettazonosság tényállási azonosságot jelent, míg a polgári jogban már jogalapi azonosságot. Ehhez képest a közigazgatási jogban a tényállási azonosságon túl szükséges a védett jogi érdek vagy érték azonossága is.
A kétszeres eljárás tilalmát mondja ki az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 7. kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikk 1. pontja is. Eszerint "ha valakit egy állam büntetőtörvényének és büntetőeljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyanezen bűncselekmény miatt nem folytathatnak büntetőeljárást, és vele szemben abban büntetést nem szabhatnak ki". Ezt az egyezményt Magyarország az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdette ki.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
