A politikaelmélet létjogosultságát mi sem bizonyítja jobban, mint a politikai gondolkodásunkban fel-felbukkanó vakfoltok. Ilyen a politikatudományi és alkotmányjogi curriculumok megkerülhetetlen alapkoncepciója: a hatalmi ágak elválasztásának elve is. A doktrína annak ellenére nem talált biztos alapokra, hogy a probléma igen mély történeti gyökerekkel rendelkezik és a kortárs - főként amerikai - szakmai közönséget a mai napig megmozgatja. Balázs Zoltán legújabb, angol nyelvű kötete a doktrína szilárdabb politikaelméleti alapokra való helyezésére vállalkozik. Ezzel lényegében megerősíti azt a gyanúnkat, hiányérzetünket, hogy a hatalmak elválasztásának közjogi-alkotmányos műveletét meg kell előznie valamilyen mélyebb politikaelméleti megkülönböztetésnek.
A vállalkozás tétje adott. Hiszen a hatalmak elválasztásának elve különösen kritikus egy olyan időszakban, amikor a populizmus vagy kétes megítélésű vezetők képében a demokrácia sötét oldalával szembesülünk. A szerző érvelésében mégsem a demokráciát, hanem az elfogadható hatékony kormányzást helyezi a vizsgálódás középpontjába, amelyben kiemelt jelentőséget tulajdonít a hatalmak helyes elválasztásának.
A szerző tudatosan és követhetően építkezik, bontja ki elméletét. Ahogy ilyenkor szokás először kritikai éleslátással, kellő alapossággal áttekinti a releváns szakmai diskurzust, amellyel kijelöli vitapartnereit, s azt az irányvonalat, amelyen tovább kíván haladni. Különös figyelmet szán, s a későbbiekben építkezik például Eoin Carolan és Christoph Möller ún. szubsztancionális igazolási kísérletére, valamint Jeremy Waldron artikulált kormányzat gondolatára. E megközelítések egyaránt abba az irányba mutatnak, hogy a mélyebb politikaelméleti igazolást az egyéni és közösségi szükségletek és a kormányzás összekötésében kell keresni. Ezt követően elveti azon klasszikus igazolási stratégiákat, amelyek valamilyen alapvető politikai értékre kívánják alapozni az elvet. E felfogások amellett érvelnek, hogy a hatalmak elválasztását valamilyen központi érték védelme teszi szükségszerűvé. Balázs Zoltán rámutat, hogy például a szabadság (Montesquieu), a pártatlanság és a funkcionalitás (Locke) és az igazságosság (Rawls) értéke valóban fontosnak bizonyulnak az elv értelmezéséhez, azok mégsem elegendőek annak megalapozásához.
- 189/190 -
A könyv három konstruktív lépésben szándékozik igazolni az elvet. Először a waldroni artikulált kormányzat koncepcióját gondolja tovább. Az artikuláció olyan gyakorlatot, tevékenységformát ír le, amely során végeredményében kirajzolódik a hatalmi ágak hagyományos hármas felosztása. Ezt a folyamatot a szerző egy gyerekcsoport közös játékával szemléleti, ahol a szabályok és a szerepek a játék folyamán alakulnak ki és formálódnak. Az artikulált kormányzás fázisaiként a hatalmi ágak önmaguk magyarázzák meg és gyakorlati módon igazolják funkciójukat, szerepüket és a felelősségi viszonyaikat. Ezzel lényegében feltárul a kormányzás belső struktúrája és szabályrendszere. Abban az esetben szereptévesztés rajzolódhat ki, ha a hatalmi ágak behatolnak egymás szférájába s így - Waldron szóhasználatával élve - "megfertőzik", "beszennyezik" egymást. Ez a politikai rend felborulásában, káoszban mutatkozik meg. Balázs Zoltán a doktrína kulcsát a politikai rend természetében találta meg A szerző a rendnek egy passzív és egy aktív aspektusát különbözteti meg. Amíg az előbbi a természetes rend érzékelését, gyakorlati tapasztalatát, addig az utóbbi a politikai közösség létrehozásának, fenntartásának kreatív folyamatában való állampolgári részvételt jelöli. A politikai rendnek két normatív követelményt kell teljesítenie. Biztosítania kell egyfelől az egyének személyes életük szabad alakítását, azaz a minimális személyes autonómia védelmét, másfelől a joguralom érvényesülését, amely lényegében ezen autonómia és a társadalmi együttműködés kereteit határozza meg rugalmas és kiszámítható módon. A kormányzat artikulálása tehát a rendteremtés vég nélküli játékát jelenti.
Az érvelés második lépése a hatalom formáinak a megkülönböztetése, amely a kötet egyik legnagyobb erénye, ugyanis a hatalmak elválasztásával foglalkozó szakirodalom szembetűnő hiányosságát pótolja. A szerző a hatalom három alapvető típusát határozza meg, amelyek gyökeresen kapcsolódnak a politikai rend megalkotásának, megváltoztatásának és fenntartásának jelenségéhez. Az egyéni interakciókon alapuló társadalmi hatalom elengedhetetlen a személyes autonómia szabadságot kiterjesztő és korlátozó mozzanatához és annak igazolásához. Ez szorosan kötődik a joguralom igényéhez. A politikai rend passzív elemét a közösségi élet természetes vonásaként értelmezhető politikai autoritás jelenti. Az autoritás megkívánja, hogy az egyén az engedelmeskedésével azonosítsa akaratát az autoritást birtokló akaratával. A joguralom dinamikáját, aktív oldalát a politikai hatalom nyújtja azáltal, hogy az ágensei küzdelmet folytatnak a politikai autoritás fölötti időleges felügyeletért. Így azzal, hogy készek felelősséget vállalni a politikai közösség egészéért, elkülönülnek a társadalmi hatalom ágenseitől.
A harmadik lépés a hatalomformák összekapcsolása a hatalmi ágakkal. A szerző úgynevezett relációs megközelítésében a hatalmi ágakat nem valamely lényegi, szubsztantív elemmel felelteti meg, hanem azok kombinációját véli felfedezni bennük. Ez a doktrína negatív irányból való megközelítését jelenti. Az érvelés arra fókuszál, hogy egy-egy hatalmi ág mit ne tartalmazzon. A tör-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
