Hagyományos elképzelés a magyar jogtudományban, hogy a magyar jog, a német joghoz hasonulva, szintén ún. "Professorenrecht[1]", azaz a jogtudósok által fejlesztett jog, s ebből kifolyólag a legbefolyásosabb jogi elit az egyetemi elit. Az én tézisem ezzel szemben az, hogy az egyetemi elit befolyása bizonyos értelemben ugyan nem kérdőjelezhető meg, a helyzet azonban ettől sokkal összetettebb. A jog alkotására a befolyás nem csak a jogrendszertől függő, hanem történetileg, szociológiailag és kulturálisan is változó. Különösen sokat változtak a körülmények a II. világháború utáni alkotmányos demokráciákban és a jog globalizáció okozta nemzetköziesedése okán.
Ugyanakkor nagyon valószínű, hogy az egyetemi jogi elitnek van a legnagyobb szociológiai esélye arra, hogy az elvárt (jog)tudományosságot, az igényelt objektivitást vagy legalábbis racionalitást vagy hatékonyságot a jogrendszerben a tudományosság köntösébe bújtatva biztosítani tudja saját érdekeit[2].
Történetileg a Német-Római Birodalomban egy idő után szükségessé vált, hogy a partikuláris jogszokást, joggyakorlatot valamilyen mértékben mégiscsak egységesítsék. Ez kiváló lehetőséget nyújtott a különböző egyetemeken oktató professzorok számára, hogy elméleteiket más (nem csak földrajzi, de témaköri) területekre is továbbfejlesszék s így keletkeztek a különböző megközelítési, alapelvi, elméleti viták az adott tételes joggal, jogalkalmazással kapcsolatban egy igen magas absztrakt szinten (lásd az exegista, pandektista vagy a jogtörténeti iskolai szemléleteket).
Magyarországon ez az egységesítési törekvés sokkal később, illetve egészen más politikai, szociológiai és kulturális körülmények között alakult ki. A jog alapvetően nem írott jog. A jogalkalmazás a meglehetősen széttöredezett helyi (megyénként akár különböző) szokásjogon, privilégiumokon alapult. A magyar jogalkalmazásban a "joghistória hatályos jog is volt".[3] A jogalkalmazó bírák szakmai képzése csak a 17. század második felében indul meg[4].
A tényleges jogvégzett szakemberek (jobbára nem katolikusok) ebben az időben még mindig külföldön tanulnak[5]. Mivel a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban nehezen helyezkednek el, ügyvédként, illetve oktatóként folytatják pályájukat. E réteg képviseli a modern jogi gondolkodást, az írott jog bevezetésének igényét a történeti szokásjoggal szemben. Ez a reformszándék lényegében (szükségszerűen) egybecsengett a Habsburg uralkodók egységesítési törekvéseivel. Ezzel gyakorlatilag stabilizálódik egy azóta is létező ellentmondás, hogy a modernizációs törekvések a magyar történeti fejlődéstől idegenek.
A "Professorenrecht" vagy a jogtudósok által írott jog tehát egyáltalán nem egy régi fejlődési lépcsőfok a magyar jogban, és egyáltalán nem szükségszerű következménye annak, hogy a magyar jogrendszer elsősorban a német jogfejlődéshez áll közel. Mindazonáltal a jogalkotásban a befolyásolási erőviszonyok továbbra is a régi törésvonalaknak megfelelően rajzolódnak ki: modernizáció kontra szokás, nem-intézményesült szabad gondolkodók kontra közigazgatás, illetve adott esetben a felvilágosult közigazgatás kontra intézményesült professzorok. A szerepek ekként felcserélhetőek és fel is cserélődnek az adott időpontban a politikai-történeti-gazdasági körülményeknek megfelelően. Tény azonban, hogy azon kevés kivételek, amelyekben a felvilágosult adminisztráció befolyásoló erőhöz jut, mindig jelentős előrelépést jelent az európai integrációs törekvésekben (lásd pl. a kiegyezést vagy az EU-s csatlakozást).
Általában elmondható, hogy a bírók ebben a történeti folyamatban rendszeresen a szokást képviselik, míg az ügyvédek a jogtudományt (oktatókat) és lényegében a modernizációt.
Az új Ptk. több évtizedes kodifikációja kapcsán elemezhetővé válik a korabeli magyar jogi elit belső konkurencia harcai: a bürokraták, a szakmai szervek és a jogtudósok között.
A jog alkotása alatt az alábbiakban igen tágan értendő, azaz nem szükségszerűen az írott jogot, hanem bármely hatályosulásra és kikényszerítésre alkalmas normát érteni kell alatta. Az már az adott jogrendszer lényegét és a történeti körülményeket illeti, hogy a klasszikus jogi szakmák közül mely jogászi hivatásrendnek lesz arra alkalma, hogy a jogalkotásba beleszóljon: a bíráknak (ítélkezőknek), a bürokratáknak vagy a jogtudósoknak, avagy az egyetemi elitnek.
A jog alkotására való befolyás nem szükségszerűen jelenti a pozitív jogi értelemben megszerkesztett és törvénybe iktatott írott jogot, még manapság sem.
Klasszikus példa erre az USA Legfelsőbb Bíróságának, az 1803. évi határozata, a Marbury v. Madison ügyben, amelyre hivatkozással azóta lényegében bármely bíró, bármely jogszabályt félretehet, ha azt alkotmányellenesnek tartja. (Ha ezt a Legfelsőbb Bíróság
- 604/605 -
teszi, akkor a jogszabály ilyetén értelmezése mindenkire kötelező lesz, ha alsóbb fokon, akkor az adott ügyben válik csak alkalmazhatatlanná.) Hogy ez mennyire élő jog, azt mutatja Obama elnök küzdelme az egészségügyi (társadalombiztosítási) rendszer megreformálása kapcsán, amelyről első fokon több államban mondta ki a bíró, hogy az összeegyeztethetetlen az alkotmánnyal. Ugyanakkor az alsó fokon többnyire vesztes jogszabályt az USA LB óvatosabban ítélte meg[6]. Az esetjogias amerikai és angol jogban az igazi jogi elit tagjai ezért nem véletlenül elsősorban a bírák közül kerülnek ki, sőt, a jogtudomány űzése is elsősorban a bírók, ügyvédek feladata (Posner, Easterbrook).
Ugyanez a fejlődés a parlamentáris Angliában az utóbbi időben másként alakul azért is, mert Nagy-Britannia csatlakozása az EU-hoz (EGK-hoz) komoly jogharmonizációs követelmény elé állította a briteket, s a parlament és a bírók közti klasszikus viszonyt a nem harmonizált jogterületekre (pl. torts law, azaz a szerződéseken kívüli, deliktuális károkozásra) szorította vissza.
A Sein és a Sollen (avagy a "law in paper" és a "law in action") persze a kontinensen sem feltétlenül ugyanaz. Itt, ahol a római jog recepciója él, az írott jog régóta fontos szerepet játszik, elsősorban azért, mert a római jog korabeli értelmezése hidalta át a partikuláris szokásjogok által okozott mérhetetlen különbségeket[7]. Ebből kifolyólag a kontinensen az (helyben) ítélkezők (bírók) és elsősorban a jogtudósok, szövegmagyarázók, kompilátorok, glosszátorok között alakul ki a rivalizáció. Ezért is törekszik az egyetemi jogi elit a kontinentális jogban mindig alapelveket teremteni, hogy a "joghézagokat", amelyek eltérést engednének az általánostól, "betömködhessék".
Franciaországban ugyanakkor a szokásjog a centralizált hatalommal egyre inkább az írott jog uralma alá kerül, amelyet az abszolút hatalommal rendelkező király által kinevezett egyetemi oktatók megfelelően érvényesítenek is az egyetemeken és jogmagyarázó, jogértelmező műveikben.
A jogtudósok, jogászprofesszorok, mint elit elsősorban azonban a német jogterületeken jellemzőek. A tagolt, nem egységes szokásjog, illetve a recipiált római jog közös alapelvekre és tudományos érvényű általános megállapításokra való visszavezetése különös igénnyel merült föl elsősorban azért, hogy a kisebb-nagyobb kiváltságokat, hatalmi központokat egységes uralom alá helyezhessék.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
