A fogyatékossággal élő személyek jogainak helyi érvényesítése nem szűkíthető le szociális ellátási, építésügyi vagy közlekedésszervezési kérdésre. A Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény, közismert rövidítéssel a CRPD, olyan szemléleti és jogalkalmazási keretet ad, amely az önkormányzati működés egészére kihat. A hozzáférhetőség nem pusztán rámpát, liftet vagy akadálymentes mosdót jelent, hanem azt, hogy a fogyatékossággal élő személy ténylegesen eléri-e a közszolgáltatást, részt tud-e venni a helyi közösségi életben, be tud-e jutni a hivatalba, a pályaudvarra, a boltba, a gyógyszertárba, a családsegítő szolgálathoz, vagy adott esetben hétvégén is talál-e működő segítséget.
A tanulmány amellett érvel, hogy az önkormányzatoknak a CRPD-t nem elvont emberi jogi dokumentumként, hanem helyi megfelelési és szolgáltatásminőségi mérceként kellene használniuk. A cikk külön kitér az akadálymentesítés elhalasztásának, a látszatrámpák gyakorlatának, a fizetős támogató szolgáltatásnak, a hétvégi szolgáltatási résnek és a nyilvános kereskedelmi szolgáltatások akadálymentességének problémájára.
A fogyatékossággal élő személyek jogainak érvényesítése az önkormányzati igazgatásban sokáig elsősorban szociális, ellátási vagy építésügyi kérdésként jelent meg. Ez a megközelítés azonban ma már nem elégséges. Nem azért, mert a szociális ellátások, a támogató szolgáltatás, a közlekedési segítség vagy az épített környezet akadálymentesítése jelentéktelenné vált volna, hanem azért, mert ezek a területek együtt alkotják azt a helyi életteret, amelyben a fogyatékossággal élő személy jogai vagy ténylegesen működnek, vagy szép jogszabályi mondatokként pihennek tovább a jogtárban.
A CRPD egyik legfontosabb üzenete, hogy a fogyatékossággal élő személy nem ellátási tárgy, nem intézményi probléma és nem jótékonykodási célcsoport, hanem jogalany. Ez a megközelítés az önkormányzatok számára különösen fontos, mert a helyi igazgatásban a jog nem absztrakt elvként jelenik meg. Itt az állampolgár ajtót keres, ügyfélfogadási időt néz, buszra szállna, hivatalba menne, gyógyszert váltana ki, közmeghallgatáson venne részt, segítő szolgáltatást kérne, vagy egyszerűen csak megpróbálna bejutni oda, ahová mindenki más bejut. A közigazgatás minősége ilyenkor nem a szervezeti ábrán, hanem a küszöbnél, a rámpánál, az ügyféltérben, a honlapon, a nyomtatványon és a szolgáltatás tényleges elérhetőségén mérhető.
A magyar jogrendszer a CRPD-t a 2007. évi XCII. törvénnyel hirdette ki.[1] Ettől kezdve az Egyezmény nem pusztán nemzetközi hivatkozási pont, hanem olyan normatív háttér, amely a hazai jogalkotás, jogalkalmazás és közszolgáltatás-szervezés értelmezésében is szerepet kap. A helyi önkormányzatoknak ebből nem az következik, hogy minden fogyatékosságügyi probléma közvetlenül az ő hatáskörükbe tartozna. Ez nyilvánvalóan nem így van. Az viszont igenis következik belőle, hogy az önkormányzati döntéshozatalnak, a jegyzői előkészítésnek, a helyi rendeletalkotásnak és a települési szolgáltatásszervezésnek számolnia kell azzal, hogy a fogyatékossággal élő személyek másokkal azonos alapon férnek-e hozzá a helyi közösség életéhez.
Ez a cikk öt olyan gyakorlati anomáliára hívja fel a figyelmet, amelyekben a CRPD szemlélete különösen jól használható.
- Az első az akadálymentesítés határidős kötelezettségeinek felpuhulása, különösen a közforgalmú közlekedésben.
- A második a formai akadálymentesítés problémája, vagyis amikor a rámpa ugyan létezik, de nagyjából annyira használható, mint egy díszlépcső kerekesszékes ügyfelek számára.
- A harmadik a fizetős támogató szolgáltatás paradoxona.
- A negyedik a segítő szolgáltatások hétvégi vagy nyitvatartási időn kívüli tényleges elérhetőségének problémája.
- Az ötödik pedig a széles vásárlóközönség előtt nyitva álló kereskedelmi és szolgáltató egységek akadálymentessége.
A CRPD általános kötelezettségei arra épülnek, hogy a fogyatékossággal élő személyek valamennyi emberi jogát és alapvető szabadságát teljeskörűen és ténylegesen kell biztosítani.[2] A hangsúly a ténylegességen van. Ez különösen fontos az önkormányzati igazgatásban, mert a helyi szolgáltatások esetében gyakran nem az a probléma, hogy a jogszabály szövege nyíltan kizáró lenne. Sokkal gyakoribb, hogy a szabály, az épület, az eljárás, a tájékoztatás vagy a szolgáltatási rend látszólag semleges, csak éppen a fogyatékossággal élő személy számára nem használható.
A CRPD 9. cikke a hozzáférhetőséget tág értelemben kezeli. Nemcsak az épületek, utak és közlekedési eszközök megközelíthetőségéről van szó, hanem az információhoz, kommunikációhoz, információs rendszerekhez, valamint a nyilvánosság számára nyitva álló vagy nyújtott szolgáltatásokhoz való hozzáférésről is.[3] Ez a megközelítés az önkormányzati gyakorlat számára azt jelenti, hogy az akadálymentesítés nem intézhető el egy épületfelújítási tétellel. A hozzáférhetőség nem tárgy, hanem működésmód.
Az önkormányzat ennek megfelelően nemcsak akkor érintett, amikor saját intéz-
- 34/35 -
ményt tart fenn. Érintett akkor is, amikor közterületet alakít, helyi közlekedési kapcsolatokat szervez, közmeghallgatást tart, helyi piac működését szabályozza, közösségi teret fejleszt, helyi esélyegyenlőségi programot készít, önkormányzati tulajdonú üzlethelyiséget ad bérbe, vagy a helyi szolgáltatási tér egészéről alkot képet. A település ugyanis nemcsak közigazgatási egység, hanem mindennapi élettér. Ha ebben az élettérben a fogyatékossággal élő személy csak kerülőutakon, mások segítségével, külön kérelemmel vagy megalázó improvizációk árán tud részt venni, akkor a hozzáférhetőség formális marad.
A fogyatékossággal élő személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvény is rögzíti, hogy a fogyatékos személynek joga van az akadálymentes, érzékelhető és biztonságos épített környezethez, továbbá a közlekedési rendszereknek, tömegközlekedési eszközöknek és utasforgalmi létesítményeknek alkalmasnak kell lenniük a biztonságos igénybevételre.[4] A jogi kiindulópont tehát adott. A kérdés az, hogy a helyi valóság képes-e utolérni a normát. Ez a magyar közigazgatás egyik kedvenc sportága: futás a saját jogszabályai után.
Az akadálymentesítés egyik legnagyobb problémája, hogy a határidős kötelezettségek egy része idővel fokozatos kötelezettséggé oldódott. A közforgalmú közlekedés területén ez különösen érzékeny. A pályaudvar, az állomás, a megállóhely, az utastájékoztatás vagy a járműre történő felszállás nem másodlagos kényelmi kérdés. Ezek jelentik a munkába járás, az egészségügyi ellátáshoz jutás, az oktatás, az ügyintézés és a társadalmi részvétel gyakorlati feltételeit.
A korábbi szabályozási logika, a 2007. évi XXIII. törvénnyel módosított Fot. a közlekedési rendszerek, tömegközlekedési eszközök, utasforgalmi létesítmények, jelző- és tájékoztató berendezések tekintetében határidős követelményt tartalmazott.[5] A jelenlegi személyszállítási szabályozás ugyanakkor azt mondja ki, hogy az egyenlő esélyű hozzáférés feltételeit a közforgalmú menetrend alapján végzett személyszállításban részt vevő járműveken, pályaudvarokon, állomásokon és megállóhelyeken fokozatosan kell megteremteni.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
