"A józanész által magára hagyott képzelet elképzelhetetlen szörnyeket szül."[1] Bár Francisco Goya kijelentésének valóságtartalmát az egyes társadalmak és jogrendszerek meglehetősen korán felismerték, az elmebeteg bűnelkövetők kezeléséről, a hozzájuk való viszonyulásról napjainkig sem alakult ki egységes szemlélet. A jogtudomány - és az orvostudomány - körében megfogalmazódó számos probléma és megoldási javaslat kutatása során természetszerűleg merül fel a büntetőjog néhány alapvető kérdése. Hol húzódnak a határok az állami paternalizmus és az egyéni autonómia közt? Mennyiben egyeztethető össze a társadalom védelme az egyén alapvető szabadságjogainak tiszteletben tartásával? Hogyan kerülhet sor büntetőjogi szankció alkalmazására olyan elkövetőkkel szemben, akiknek bűnössége fogalmilag kizárt?
Mielőtt azonban ezeknek a kérdéseknek és magának az intézkedésnek a tárgyalására rátérnék, indokolt a cím megválasztásának rövid magyarázatát adni. A patológia kifejezés egyfelől értelemszerűen egy patologikus állapot, a kényszergyógykezelés elrendelésének alapját képező kóros elmeállapot fennállására utal. Másfelől a téma áttekinthető a fogalom orvostudományból ismert, négyelemű szempontrendszere segítségével: egy betegség vagy egy szabályozásbeli rendellenesség az etiológia - patogenezis - morfológia - klinikai szempontok tetralógiáján keresztül vizsgálható.[2] Ez alapján számításba kell venni a "betegség" okait - a (kór)történeti előzményeket; lefolyását és mechanizmusát - a hatályos szabályozás jellegzetességeit; szerkezeti kihatásait - jogalkalmazásbeli manifesztációit; illetve funkcionális következményeit - a végrehajtásban megjelenő hiányosságokat, visszásságokat, amelyek alapján "kezelési javaslatok" fogalmazhatók meg.
A nemzetközi eszmetörténeti előzmények sorában külön említést érdemel Philippe Pinel francia pszichiáter munkássága, melynek révén a XVIII. századra körvonalazódott az a nézet, hogy az elmebeteg elkövetőket meg kell fosztani láncaiktól, és betegként kell rájuk tekinteni. Ez a felfogás összekapcsolódott a kezelésre létrehozott gyógyintézetek e századbeli megjelenésével, és kihatott a XIX. században sürgető szükséggel felmerülő átfogó szabályozási igényekre.[3] Hazánkban már az 1878. évi V. törvénycikk tartalmazott a kóros elmeállapotra vonatkozó rendelkezést[4], míg a végrehajtás tekintetében a tébolydák[5], elsősorban pedig a kódex III. novellájában megjelenő biztonsági őrizet emelendő ki.[6] Utóbbi két intézmény szabályozását egymásra vetítve tisztán nyomon követhető a közigazgatási jogi keretektől a büntetőjog irányába történő elmozdulás. A kényszergyógykezelés napjainkban használatos fogalmát az 1961. évi V. törvény[7] vezette be, amely egyértelmű lépést tett a biztonsági őrizettől a kényszerelemet tartalmazó gyógykezelés irányába, illetve ennek fényében lényegesen nagyobb hangsúlyt fektetett az egészségügyi ellátásra és a pszichiátriai szempontokra.
Az 1978. évi IV. törvény az intézkedés jelenleg hatályos szabályozásával teljes mértékben egyező rendelkezéseket tartalmazott: a korábbiakhoz képest szűken vonta meg az elrendelés alapját képező büntetendő cselekmények körét, feltételül szabta a bűnismétlés veszélyét, valamint, hogy az elkövető büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kellene kiszabni. Az intézkedés tartamában a határozatlan jelleg dominált: annak egyedüli mércéjét a gyógykezelés szükségessége jelentette.[8] A 2009. évi LXXX. törvénnyel a jogalkotó tiszavirág-életűnek bizonyult módosítást vezetett be, és "relatíve határozott" tartamú szankciót intézményesített.[9] Túlzott leegyszerűsítése lenne azonban a jogi valóságnak azt állítani, hogy az intézkedés tartama a 2010-ben hatályba lépett módosítások következtében határozottá vált. A legfőbb vonatkozó rendelkezés csupán az intézkedés maximális lehetséges tartamát jelölte meg, így lényegében egy határozottsági momentumot iktatott be a szabályozásba. Okvetlenül érdemes emellett utalni arra, hogy a kényszergyógykezelés tényleges tartama - az adott időbeli korláton belül - változatlanul annak szükségességétől függött, és abban az esetben, ha a gyógykezelés alkalmazása ezenfelül is szükségesnek mutatkozott, a civil pszichiátriai intézményrendszer vehette át a feladatellátást. Semmiképp sem lehetett tehát attól tartani, hogy a lehetséges maximális tartam eltelte után potenciálisan még veszélyes elkövetők társadalomba való visszaengedésére kerül sor.
- 401/402 -
Az átmenetileg megváltozott jogalkotói szemlélet és annak imént ismertetett törvényi manifesztációja - amellett, hogy az alapelgondolást magam is helyesnek tartom - számos kérdést vetett fel, melyek napjainkig vitákat generálnak. Részben erre hivatkozással, részben e körülményt a háttérben meghúzódó, jóval pragmatikusabb és lényegesen kevésbé joghoz közeli megfontolásokat leplezendő "kifogásként" használva, a jogalkotó a hatályos Btk.-ban visszatér - inkább "visszamenekül" - a korábbi törvénykönyv szabályozásához. Ennek eredményeként egy homályos tartalmú, egymondatos indokolással került pont egy közel százötven évet átfogó hazai fejlődési- és vitafolyamat végére.[10] Megkérdőjelezhető azonban annak az érvelésnek a helyessége, hogy a jogosan felvethető, de semmiképp sem orvosolhatatlan infrastrukturális hiányosságok[11] és jogalkalmazásbeli kihívások elegendő alapul szolgálhatnak a büntetőjog alapelveivel - meggyőződésem szerint - jobban összhangban álló, méltányossági szempontokat fokozottan figyelembe vevő szabályozás elvetésére.
A határozatlan tartam következtében, a jogbiztonsággal összefüggésben, a nulla poena sine lege (certa) elv látszik sérelmet szenvedni, amely magában foglalja a szankcióalkalmazás előreláthatóságának, kiszámíthatóságának követelményét. Bár a szakma képviselőinek álláspontja abban a kérdésben, hogy a nullum crimen elvek a büntetések mellett az intézkedésekre nézve is irányadók-e nem egységes[12], nézetem szerint a meghatározottságra vonatkozó követelmény a büntetőjogi szankciórendszer egészét átható tételként kell, hogy érvényesüljön. Egyrészt, bár a kényszergyógykezelés elrendeléséhez elsődlegesen gyógyító-nevelő cél társul, vitathatatlanul megjelenik az elkövetett cselekmény szankcionálásnak gondolata. Másrészt az arányosság követelményére és a szankció természetére, szabadságelvonó jellegére figyelemmel következetes elvárásként fogalmazódik meg, hogy az intézkedés eredményeként a kóros elmeállapotú elkövető ne kerülhessen hátrányosabb helyzetbe, mint amilyenbe büntethetősége esetén kerülne. Ugyanakkor a hatályos szabályozás értelmében, míg egy szabadságvesztés büntetésre ítélt elkövető esetében feltétlenül érvényesülnie kell a meghatározottsági kritériumnak, az intézkedés tartama vonatkozásában ugyanezen elv háttérbe szorul. Ezáltal egy elméletileg kevésbé súlyos, célját tekintve humánusabb szankció esetében teszi ezt a követelményt mégis erodálhatóvá a jogalkotó.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
