2000-ben az újságírókat, politikusokat, az Európa joggal, nemzetközi joggal, alkotmányjoggal foglalkozó szakembereket, és általában a közvéleményt többször is foglalkoztatta az Európai Unió 14 tagállamának Ausztria elleni ún. "szankcióinak" kérdése. Amiben végig mindenki egyetértett, pusztán annyi volt, miszerint a 14 EU-tagállam "szankciói" nem tekinthetők egy anyagi jog megsértése miatt alkalmazott jogi eljárásnak, hanem legfeljebb olyan politikai célú barátságtalan cselekedetnek, amely ilyen minőségében nem jogalaphoz kötött, nem igényel jogi indokolást. A megválaszolandó kérdések kézenfekvőek: melyek azok az értékek, amelyek megsértése, illetve amelyek megsértésének veszélye ilyen példa nélküli reakciót képes kiváltani? Milyen magatartási formák sérelmesek? Miért nem kerülhetett sor az alkotmányos értékek védelmét szolgáló, akkor hatályban lévő uniós eljárás alkalmazására? Hogyan értékelhetők az egyes közösségi szervek és tagállamok által tett nyilatkozatok? A kérdések további részkérdésekre bonthatók, a válaszok is szerteágazóak. A rendelkezésemre álló terjedelemben arra van lehetőség, hogy az eseményeket és következményeiket értelmező néhány főbb észrevételt megtegyem.
Az Európai Unióról szóló Szerződés1 F. cikk (1) bekezdésében az akkori tizenkét tagállam hitet tett a demokratikus kormányzati rendszerek elve mellett: "Az Unió tiszteletben tartja azon tagállamai nemzeti identitását, amelyek kormányzati rendszere demokratikus alapelvekre épül."2 A mintegy öt évig hatályban volt szöveg azonban több gondot is felvetett, mint például a nemzeti identitás elismerésének a demokratikus rendszertől való függővé tételét, az említett alapelvek egységes tartalma megjelölésének hiányát, továbbá ahhoz rendelt kontrollmechanizmus hiányát.
Az Ausztriával, Svédországgal és Finnországgal tizenöt tagúra bővült Európai Unió azután Amszterdamban módosította3 az Uniós Szerződést is, benne az F. cikk helyébe lépő 6. cikkel4. Ennek megváltozott (1) bekezdése szerint: "Az Unió a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartásán és a jogállamiság elvein - mint a tagállamok közös elvein - alapul." A korábban hiányzó kontrollmechanizmust a teljesen új 7. cikk5 volt hivatott pótolni. Ennek (1) bekezdése alapján: "Az állam- illetve kormányfői szinten összeülő Tanács egyhangúsággal határoz a tagállamok egyharmada vagy a Bizottság által benyújtott javaslat tárgyában, és az Európai Parlament hozzájárulása után - az érintett tagállam kormányának észrevételei beterjesztésére történő felhívását követően - megállapíthatja a 6. cikk (1) bekezdésben foglalt elvek egy tagállam általi súlyos és folyamatos megsértését."6 A kontrollmechanizmus kifejezés használata helyett azonban helyesebbnek tűnik a szankciómechanizmus szó használata a fenti rendelkezés tartalmának megjelölésekor.
A fenti rendelkezést is tartalmazó amszterdami szerződésmódosítás hatálybalépését követő kevéssel több, mint másfél év után a 7. cikkben rögzített szankciómechanizmus máris gyökeres változáson ment keresztül. A 2000. évi kormányközi konferenciát lezáró Nizzai Szerződés7 - bár nem szerepelt a téma az eredeti napirendi pontok között - újraírta a 6. cikk (1) bekezdésében rögzített alkotmányos alapelvek védelme érdekében követendő 7. cikk szerinti eljárást, mely a változtatások következtében valódi kontrollmechanizmussá nőtte ki magát a puszta - mint látni fogjuk nehezen, vagy egyáltalán nem alkalmazható - szankciómechanizmus helyett. A 2000. 10. 13-14-i biarritzi Európai Tanács-ülésen merült fel először ilyen magas szinten (állam- és kormányfők) az Uniós Szerződés 7. cikke reformjának a kormányközi konferencia napirendjére való felvétele. Ausztria, Belgium, Portugália és maga az Európai Bizottság is javaslatokat8 terjesztett elő ebből a célból9. Mind a négy javaslat egy előzetes eljárás bevezetését sürgette, melyben lehetőséget kívántak adni arra, hogy a 6. cikkben foglalt alkotmányos alapelvek sérelmének egyszerű gyanúja esetén már ajánlásokat lehessen tenni az "inkriminált" tagállamnak és be lehessen vonni a helyzetet tisztázó eljárásba. Ausztria ennél is tovább ment: a jogállamiság elvének érvényesülése érdekében az Európai Bíróságnak az eljárásba való bevonását is szorgalmazta10.
A 7. cikk nizzai módosítását közvetlenül kiváltó okok minden kétséget kizáróan az 1999 őszén bekövetkezett osztrák belpolitikai változások miatt 2000. év elején kivetett és végül 2000 nyarán megfeneklett EU-szankciók voltak.
2000. január 31-én az Európai Unió soros elnökségét adó Portugália hivatalos, írásbeli nyilatkozatot (Statement) tett közzé11, melyben az Európai Unió többi 14 tagállama szankciók bevezetését helyezte kilátásba egy EU-tagállam, Ausztria ellen arra az esetre, ha ott az FPÖ, az Osztrák Szabadságpárt kormányalkotó tényezővé válna. A joint reaction kifejezéssel illetett, beígért ellenlépések előzményei az alábbiak szerint összegezhetők.
Ausztriában 1999. október 3-án az alkotmányosság szempontjából hibátlan, demokratikus, parlamenti választások megtartására került sor. Az osztrák politikai paletta ennek nyomán átalakult: az SPÖ 65 mandátumot, az FPÖ és az ÖVP 52-52 mandátumot, a zöldek pedig 14 mandátumot szereztek12. A kormánykoalíció szerveződése megindult: a három nagy párt kezdetben csak messziről szemlélte egymást: látható volt, hogy gyors koalíciós megállapodásra nem lehet számítani. Közel kéthónapos hezitálás után a szocialisták és a néppárt 1999. december közepén koalíciós tárgyalásokat kezdtek egymással, megállapodásuk aláírása előtt azonban - ez már a 2000. január 21-22-ére virradó éjszaka történt -, a tárgyalások megszakadtak közöttük. Thomas Klestil, osztrák államelnök kivárt, Jörg Haider, az Osztrák Szabadságpárt elnöke pedig magához ragadta a kezdeményezést és kormányalakításra irányuló tárgyalást ajánlott az Osztrák Néppárt elnökének, Wolfgang Schüsselnek. Az államelnök csak január 28-án vette hivatalosan tudomásul az SPÖ és az ÖVP koalíciós tárgyalásainak megszakadásáról szóló jelentést, és meghatalmazta az SPÖ elnökét a kisebbségi kormányzás esélyeinek felmérésére. Az ÖVP és az FPÖ azonban a maguk részéről nem értettek egyet egy SPÖ-s kisebbségi kormánnyal és tovább folytatták kétoldalú koalíciós tárgyalásaikat. Az államelnök nem szólította fel sem az ÖVP sem pedig az FPÖ elnökét kormányalakításra13. Néhány nappal később azonban be kellett látnia, hogy az említett két párt tárgyalásai eredményesek, és nem marad más választása, mint az összesen 104 parlamenti mandátumot képviselő, és ezzel legerősebb parlamenti többséget14 maga mögött tudó ÖVP-FPÖ-koalíciós kormány kinevezése.
2000 januárjának utolsó napjaiban - a fenti osztrák belpolitikai események hatására - az EU-tagállamok állam- és kormányfői telefon, telefax és internet útján pánikszerű konzultációba kezdtek egymással, melynek végkicsengése szerint az EU-tagállamok az FPÖ-részvételű osztrák kormány hivatalba lépése esetén ellenlépéseket helyeztek kilátásba. Január 31-én pedig a portugál elnökség az EU-tagállamok képviseletében kibocsátotta azt a formátlan akaratnyilvánításnak tekinthető, Statement15 elnevezésű dokumentumot, amely az EU-tagállamok legmagasabb rangú képviselői véleményét tükrözi, a nevükben született és az általuk alkalmazni kívánt szankciókat ("joint reaction") tartalmazza. Igen érdekes és figyelemre méltó mozzanat ebben az összefüggésben az a tény, miszerint az osztrák államelnök és a kormányfő mindvégig résztvevői voltak az uniós szintű egyeztetésnek, sőt mi több, amint az később kiderült16, saját maguk szorgalmazták az uniós szankciók kilátásba helyezését az FPÖ-s kormányalakítás megelőzésében reménykedve. Az EU-tagállamok - beleértve most Ausztriát is - legfőbb állami képviselői láthatóan abban reménykedtek, hogy nyilvános, gyors elhatárolódásuk az FPÖ-től elegendő lesz ahhoz, hogy meggyőzze az osztrák közvéleményt és megakadályozza az FPÖ hatalomra jutását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
