A Családi Jog előző, 2013. évi márciusi számában "A család(fogalom) és más alapjogok - alkotmányjogi megközelítésből" címmel megjelent közös tanulmányunkban alapjogi szempontból elemeztük a család fogalmával és a családi jogállással összefüggő kérdéseket, ezek nyomán pedig kritikával illettük a családvédelmi törvény (Csvt.)[1] restriktív, az európai és a magyar alapjogi gyakorlat szempontjából aggályos definíciós kísérletét. Az írásban amellett érveltünk, hogy a 2011. évi CCXI. törvény (a továbbiakban: Csvt.) magyar jogi szabályozásban első alkalommal, de igen sommásan meghatározott családfogalma egyszerre megy szembe a 21. század első évtizedeinek magyar társadalmi valóságával, valamint az egyre dinamikusabban fejlődő európai alapjogi gyakorlattal, amelynek egyik meghatározó zsinórmértéke az Emberi Jogok Európai Bíróságának (Bíróság) egyes döntéseiből kirajzolódó gyakorlat. Arra is fel kívántuk hívni a figyelmet, hogy mindez lényegesen több mint egy izgalmas elméleti kérdés, hiszen a család nyíltan (korábban burkoltan) meghatározott fogalmához jelenleg is direkt joghatások fűződnek az egész jogrendszerben, a megszorító definíciónak pedig állampolgárok nagyobb csoportját érintő gyakorlati következményei vannak.
A tanulmányunk lezárásnak időpontját[2] követően az általunk vizsgált kérdésekkel összefüggésben olyan alapvető változásokra került sor, amelyek mind a tudományos gondolkodásra, de még inkább a jogalkotásra és a joggyakorlatra komoly hatást gyakorolnak, így részünkről legalább rövid szakmai reflexiót igényelnek. A 2012. decemberi, az ombudsmani indítványnak helyt adó 43/2012. (XII. 20.) AB határozat, majd a jogalkotói "reakciók", az Alaptörvény 2012 márciusában elfogadott negyedik módosítása, az L) cikk megváltoztatása, illetve az új Polgári Törvénykönyv (Ptk.)[3] Családjogi Könyvének koncepcionális, parlamenti módosítókkal történő átírása külön-külön is minden bizonnyal alapos elemzést igényelne. Figyelemmel a terjedelmi lehetőségekre, illetve a korábbi tanulmányunk koncepciójára, mostani írásunkban - a részletekbe menő, hosszas elemzést kerülve - elsősorban a Csvt. családfogalmát alkotmányosan aggályosnak minősítő fenti alkotmánybírósági határozatnak a családfogalmat érintő legfontosabb tanulságaival és eredményeivel foglalkozunk. Mércénkül most is a - számos elemében a magyar alapjogi gyakorlat részévé vált, és az alkotmánybírósági döntésekbe is részben beépült - Emberi Jogok Európai Egyezményének a családi élet védelmét biztosító 8. cikkét értelmező strasbourgi gyakorlat szempontrendszere szolgált. A határozat kapcsán vizsgáljuk, hogy az Alkotmánybíróságnak sikerült-e irányt mutatnia, a valósághoz közelítenie, egyúttal az alapjogok védelme szempontjából is konformmá tennie a Csvt. merev, korlátozó családfogalmát. Reflexiónk középpontjában tehát az Alkotmánybíróság alkotmányjogi családképe és az általa rögzített védelmi szint áll.
Ha a határozat rendelkező részét nézzük, akkor az alkotmánybírósági döntés egyértelmű és világos állásfoglalás: a 43/2012. (XII. 20.) AB határozatában a testület az indítványt teljes egészében megalapozottnak találta, a korábbi alkotmánybírósági gyakorlat alapelemeit felhasználva elsősorban az Alaptörvény (akkor hatályos) L) cikkének tartalmára építve mindkét, az alapvető jogok biztosa által támadott törvényi rendelkezést megsemmisítette. Valódi támpontot a határozat indokolása ad annak eldöntéséhez, hogy sikerült-e a testületnek döntésével a "kibillent" mércét tartalmilag is helyreállítania. A határozatban megfogalmazott értelmező megállapítások, alkotmányos követelmények szinte maradandóbb elemei a határozatnak, mint a törvényhelyek megsemmisítését kimondó érdemi rész. Rövid tanulmányunkban az egyszerűbb összehasonlíthatóság okán két nagyobb egységre bontottuk az elemzést, a határozat megállapításait áttekintettük egyrészt az azonos nemű párok társkapcsolatainak, másrészt a különnemű párok - házasságon kívüli - társkapcsolatainak, ezzel összefüggésben a szociológiai értelemben vett családközösségnek az elismerése és védelme szempontjából. A tagolást egyben az a megfontolás is indokolta, hogy Magyarországon - 2012 óta az Alaptörvény által is rögzített módon - az azonos nemű pároknak nincs lehetőségük a házasságkötésre, így az azonos nemű,
1/2
társkapcsolatban élő párok esetében nem beszélhetünk valós választási szabadságról: elismert jogintézményként kizárólag a bejegyzett élettársi kapcsolat megkötésére van lehetőségük. Nem elhanyagolható szempont ennek kapcsán az sem, hogy az azonos nemű, bejegyzett élettársi kapcsolatban élő személyek esetében kizárt a közös örökbefogadás, így a "hagyományos" családdá válás lehetősége.
A határozatról általánosságban elmondható, hogy az Alkotmánybíróság következetesen és kimondottan azt vizsgálta, hogy a Csvt. támadott definíciója megfelel-e az L) cikk fogalmi elemeinek (különösen annak, hogy a család a "nemzet fennmaradásának alapja"), ezen belül pedig eleget tesz-e vajon az állam a család intézményének védelmével kapcsolatos kötelezettségének. Az érvelést végigkísérő szempontrendszert követve jutott végül arra a következtetésre a testület többsége, hogy a szabályozás indokolatlanul leszűkítő, korlátozó, így pedig a családvédelmi kötelezettség alapján diszfunkcionális. A sajátos, de a korábbi, például a házasság intézményének védelme kapcsán kibontott AB gyakorlat alapján nem példa nélküli vizsgálati megközelítésből adódóan az Alkotmánybíróság a törvényi családfogalom vizsgálata kapcsán csak érintőlegesen foglalkozott azzal a - korántsem elhanyagolható - kérdéssel, hogy az egyenlő méltóság, a magánélethez, a családi élethez való jog érvényesülése szempontjából aggályos-e a Csvt. rendelkezése. Ennek az egyenes következménye, hogy a család fogalmával összefüggő egyéni alapjogvédelmi szempontok, amelyek egyébként a Bíróság gyakorlata során is jelentősek, az érvelésben elsikkadtak, a védelmi szint az AB szerint nem az egyéni alapjogok, hanem az állami intézményvédelmi kötelezettség tartalmára épül, ezt kell a jogalkotónak figyelembe vennie. A zavart jól példázza az a korábbi gyakorlatból kölcsönvett megállapítás, amely szerint "az intézményvédelmi kötelezettség egy nyitott és demokratikus társadalomban nem lehet akadálya jogok kiterjesztésének". A megállapítással természetesen elvileg mind egyetérthetünk, de azt is beláthatjuk, hogy a jogalkotó mérlegelési körébe vont védelmi kötelezettség nem lehet szilárd alapja az egyéni jogok védelmének.
Bevált megoldás az Alkotmánybíróság gyakorlatában, hogy a támadott jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítása esetén további indítványi elemeket e rendelkezés kapcsán már nem vizsgál: jelen esetben is a testület eltekintett a Csvt. 7. §-ának nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatától, pedig mindez lehetőséget adott volna a magyar és az európai mérce összekapcsolására, a deficitek még élesebb megfogalmazására. Ezzel együtt legalábbis furcsa az a megoldás, hogy az alkotmánybírósági döntés csak a Csvt. ugyancsak vizsgált 8. §-a, vagyis a törvényes öröklésnek a hatályos Ptk. rendelkezésektől eltérő szabályai kapcsán szól a strasbourgi gyakorlatról, itt is a főmegállapításaitól elkülönítve (IV. 2. rész), röviden tárgyalja a Bíróság releváns megállapításait. A döntés másik adóssága álláspontunk szerint összefügg az elsővel, hiányzik ugyanis az európai minimumsztenderdek felhívása és a magyar alapjogi gyakorlattal való, az értelmezés körében megejthető összevetés. Tartalmi szempontból a határozat abban az értelemben következetes, hogy alapvetően fenntartaná a család meghatározására vonatkozó eddigi, leginkább hallgatólagos status quo-t, a korábbi Alkotmányra alapozott alkotmánybírósági gyakorlat releváns megállapításait, és mindehhez próbálja dogmatikailag hozzáépíteni az L) cikk elemeit, különösen a már említett "nemzet fennmaradásának alapja" kitételt. Az Alaptörvény L) cikkének szövegezése és a szociológiai családfogalom között már a negyedik Alaptörvény-módosítást megelőzően is erős, de korántsem feloldhatatlan ellentét feszült, amit az Alkotmánybíróságnak az indokolás felépítése során kezelnie kellett. Az AB hol erősebb, hol halványabb kontúrokkal felrajzolt családképe ennek a fogalomkezelésének és részleges feszültségoldásnak az eredménye, amely - a fent említett adósságokkal együtt - mindkét csoport szempontjából tanulságos.
Érdemes elsőnek megvizsgálni azt, hogy az alkotmánybírósági döntésből kirajzolódó családkép miként viszonyul az azonos nemű párok társkapcsolataihoz, az azokra alapítható sajátos családtípushoz, illetve az ezek mögött álló alapjogi követelményekhez, az egyenlő méltósághoz való jog érvényesüléséhez. Az AB a határozat e szempontból releváns részeit korábbi gyakorlatának egyes megállapítására építette fel, ezért érdemes röviden áttekinteni ezeket a korábbi alapvető megállapításokat, az alapján, hogy előrelépés, visszalépés vagy változatlan álláspont jellemzi-e a jelenlegi döntés indokolását. Elöljáróban fontos leszögezni, hogy egy 15 éves jogi status quo fenntartása önmagában nem jelenti azt, hogy ne lenne esetleg lemaradásban a magyar jogalkotás és jogalkalmazás. Az azonos neműek társkapcsolatainak alkotmányjogi elismerése, státusza ugyanis - ideértve nemcsak a házasságkötés lehetőségének elismerését - az utóbbi évtizedben dinamikus változáson ment és megy keresztül mind a kontinentális, mind az angolszász jogrendszerre épülő országokban, és kimutatható az ezt tükröző fokozatos fejlődés a Bíróság gyakorlatában is.
A magyar Alkotmánybíróság már 1995-ben leszögezte, és azóta is következetesen érvényesítette azon álláspontját, hogy házasságra kizárólag különnemű partnerek között van lehetőség, tekintettel arra, hogy
2/3
"[e]z az életközösség tipikusan közös gyermekek születését és a családban való felnevelését célozza, amellett, hogy a házastársak kölcsönös gondoskodásban és támogatásban élésének is kerete. (...) A házasság intézményét az állam arra tekintettel is részesíti alkotmányos védelemben, hogy elősegítse a házastársak számára a közös gyermekkel is rendelkező család alapítását."[4] E határozatban deklarálta azonban az Alkotmánybíróság azt is, hogy "két személy tartós életközössége megvalósíthat olyan értékeket, hogy az érintettek személyi méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján az együtt élő személyek nemétől függetlenül igényt tarthat jogi elismerésre". 2008-ban az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézménye az azonos nemű párok vonatkozásában alkotmányos megoldás. "Az azonos neműek tartós párkapcsolata számára (...) az elismerés és a védelem igénye - mivel ők házasságra nem léphetnek - az emberi méltósághoz való jogból és az abból származtatott önrendelkezési jogból, az általános cselekvési szabadságból, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogból levezethető."[5] Az AB rögzítette, hogy "az azonos nemű személyek számára, akik az Alkotmány alapján házasságot nem köthetnek, a jogalkotónak az Alkotmány korlátai között biztosítania kell egymás irányában a házastársakéhoz hasonló olyan jogállást, amely az egyenlő méltóságú személyként kezelésüket biztosítja. A bejegyzett élettársi közösség jogintézménye nem sérti, nem is veszélyezteti a házasság kiemelten védett alkotmányos helyzetét."
Az Alkotmánybíróság tehát alkotmányosnak találta a kizárólag azonos nemű párok részére nyitva álló bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét, amely sok tekintetben a házasságéhoz hasonló joghatásokkal bír.[6] A testület mindazonáltal - több határozatából is kiolvashatóan - nem tekinti családnak az azonos neműek társkapcsolatait és az azokon alapuló életközösségeket. A 2008-as AB határozat értelmében azonos nemű bejegyzett élettársak esetében jogi értelemben vett család kizárólag közös örökbefogadás (illetve egymás gyermekének örökbefogadása) útján jöhetne létre; ennek jogszabályban történt kizárásával azonban a jogalkotó egyértelműen nem kívánja elősegíteni a jogi értelemben vett családdá válást a bejegyzett élettársi kapcsolatban élőknek. Az Alkotmánybíróság szerint az azonos neműek tartós párkapcsolatának védelme független a család védelmét előíró intézményvédelmi kötelezettségből, magából az emberi méltósághoz fűződő jogból következik.
Korábbi tanulmányunkban amellett érveltünk, hogy sem a házasság intézményének védelme érdekében, sem más indokkal nem igazolható, nem tartható fenn alkotmányosan a bejegyzett élettársi közösség kizárása a család fogalmi köréből. Alkotmányjogi szempontból továbbra sem tartjuk meggyőzőnek az Alkotmánybíróságnak azt a leegyszerűsítő érvelését, amely arra hivatkozik, hogy az Alaptörvény L) cikke a családot a "nemzet fennmaradásának alapjaként" határozza meg, és ehhez kapcsolódóan azt az érvet citálja, hogy az azonos nemű, bejegyzett élettársi kapcsolatban élő pároknak de facto nem lehet közös gyermekük. Mindez egy önmagába forduló érvelést takar. A közös gyermek vállalását tekintve ugyanis maga a jogrendszer alkalmaz restrikciót: a bejegyzett élettársi kapcsolatban élő azonos nemű párok számára nincs jogi lehetőség közös gyermekké fogadásra. Így - amint erre a korábbi tanulmányunkban is rámutattunk -, az örökbefogadás kizárása az azonos nemű párok esetében a "családdá válást" nem alkotmányos elvek mentén, hanem pusztán a jogalkotó döntése alapján akadályozza.[7] Az a megoldás tehát, amely a társkapcsolati formák közül kizárólag a házasságot vonja a család fogalmi körébe - azaz kizárja többek között a bejegyzett élettársi közösségben élők, az azonos nemű személlyel kapcsolatban élők "házassághoz hasonló" társkapcsolatának családként való elismerését és védelmét -, magával hozza a magán- és családi élethez való jog sérelmét, önkényes megkülönböztetést intézményesít. A család fogalmát a házasságra, valamint a közös gyermeket eredményező kapcsolatokra korlátozó megközelítés nem vesz tudomást az érintett személyek szexuális irányultsága alapján tett hátrányos megkülönböztetéséről.
Az Alkotmánybíróság határozatában ezzel szemben kifejtette, hogy nem valósul meg alkotmányellenes megkülönböztetés, ennek mércéjeként azonban már eleve nem a szükségességi-arányossági tesztet, hanem a - korábbiakban a nem alapjogi megkülönböztetés esetén irányadó - ún. ésszerűségi mércét alkalmazta. Az Alkotmánybíróság álláspontját arra alapozta, hogy "nem minősül azonban megengedhetetlen megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás eltérő jogalanyi körre vonatkozóan állapít meg eltérő rendelkezéseket. Az egyenlőség követelménye tehát a jog általi egyenlőként való kezelésre irányuló alkotmányos elv, amely az azonos (homogén) szabályozási körbe vont jogalanyoknak a jogokból való egyenlő részesedését védi." A megkülönböztetés akkor alkotmányellenes, "ha a jogszabály a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó (egymással összehasonlítható) jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne." A testület megítélése szerint pedig nem képeznek
3/4
összehasonlítható csoportot az azonos nemű párt választók a különböző nemű párt választókkal. Ennek oka, hogy az Alaptörvény L) cikkének "a nemzet fennmaradásának alapját" szövegrészéből is következően az állam az élet továbbadásának potenciális lehetősége miatt, e célhoz kötötten védi a családot. Mivel tehát az azonos neműek kapcsolatai nem képesek e cél szolgálatára, így társadalmi hatásuk nem azonos a különneműek kapcsolatainak társadalmi hatásával, ezért az azzal azonos módon való kezelésük nem elvárható. A határozat értelmében eltérő társadalmi hatásuk nyomán annak ellenére sem elvárható e kapcsolati formák azonos módon történő kezelése, hogy az emberi méltósághoz való jog, az önrendelkezési jog, az általános cselekvési szabadság, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog alapján az azonos neműek kapcsolatai szabadok, és többnyire a törvényhozó által bizonyos elemeikben szabályozottak is.
Látható tehát, hogy a határozat nem vizsgálta érdemben, hogy a magán- és családi élethez való jog alapján hátrányos megkülönböztetést valósít-e meg a család fogalmának restriktív meghatározása, mivel az L) cikk alapján kiindulópontja az volt, hogy az azonos neműek kapcsolatai - mivel nem szolgálják a nemzet fennmaradását - nem tartozhatnak az állam családvédelmi kötelezettségének körébe. Az indokolás gondolatmenete gyenge mankóként továbbra is arra, a testület korábbi gyakorlatából ismert és a nem egyszer érvelési "csúsztatásként" jellemzett[8] megállapítására támaszkodik, amely szerint az azonos nemű pároknak a család fogalmából való kizárását az indokolja, hogy nem vállalhatnak közösen gyermeket. Ennek egyik eredője azonban éppen az, hogy a közös örökbefogadás lehetőségének kizárásával "a jogalkotó számukra nem kívánja elősegíteni a jogi értelemben vett családdá válást".[9]
A határozat nem foglal egyértelműen állást abban a tekintetben, hogy a szociológiai családfogalom körében elismeri-e egyáltalán az azonos neműek társkapcsolatait akkor, amikor azokra a "törvény által elismert egyéb társas együttélési formákra" utal, amelyeket "az állam intézményvédelmi kötelezettségéből adódóan ugyanazoknak a támogatásoknak kell megilletniük, ami a családokat megilleti". Gyakorlati értelemben, a bejegyzett élettársi közösség intézményének jövője szempontjából garanciális jelentőségű a határozatban rögzített azon alkotmányos követelmény, amely szerint "a más jogági normákban kifejeződő jogvédelmi (intézményvédelmi) szintet a jogalkotó nem szállíthatja le (burkoltan sem) olyan módon, hogy megadja az Alaptörvényben is szereplő család általános (…) fogalmát". A határozat egyik legnagyobb eredménye, hogy az Alkotmánybíróság a családfogalom vonatkozásában alkotmányos követelményt állapított meg. Eszerint: "ha a jogalkotó a családokra nézve kíván jogokat és kötelességeket megállapítani, akkor azoktól a személyektől, akik a családalapítást a házasságkötést megelőző vagy mellőző más - a jogalkotó által legalább egyes elemeiben szabályozott és elismert - tartós érzelmi és gazdasági életközösségben kívánják megvalósítani, a már megadottakhoz képest jogokat nem vonhat vissza, a társkapcsolati forma meglévő védelmi szintjét nem csökkentheti."
Összességében tehát megállapítható, hogy az Alkotmánybíróság továbbra sem vonta a család fogalma alá az azonos neműek párkapcsolatait, így emberi jogi szempontból egy meglehetősen restriktív megközelítésmóddal élt, ezzel pedig nem nyitott távlatokat az azonos neműek társkapcsolataira vonatkozó szabályozás jogkiterjesztő fejlesztése érdekében. Gyakorlati szempontból azonban a határozat biztosította az azonos neműek kapcsolataira vonatkozó szabályozás érdemi fenntartását, azaz a jövőre nézve védelmet nyújt az esetleges további jogkorlátozással szemben. A visszalépés tilalmára vonatkozó garanciákat - mivel azokat nem a család fogalmával összefüggésben, hanem éppen azon túlmutatóan fogalmazta meg a testület - nem csorbítja az Alaptörvény L) cikkének a negyedik módosítással történő kiegészítése sem, amely szerint "A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony."
Mivel az Alkotmánybíróság nem végezte el a magyar szabályozás és alkotmányossági gyakorlat összevetését a Bíróság által kialakított mércével, továbbra is aktuális az a kérdés, hogy összhangban állnak-e ezek az Egyezménnyel és az azt értelmező Bíróság gyakorlatával. Ez azért is jelentős probléma, mert a Bíróság gyakorlata tendenciáját tekintve progresszív ezen a területen. Ehelyütt érdemes a legfrissebb, 2010-ben, illetve 2013-ban született döntésekre hivatkozni. Bár a Bíróság értelmezése szerint az Egyezményből nem következik az azonos nemű párok házassághoz való jogának biztosítása, 2010-ben a Schalk és Kopf ügyben kiterjesztette a házasságot kötni nem tudó, azonos nemű élettársak kapcsolatára a családi élet tiszteletben tartásához való jogot. A Bíróság e határozatban kimondta, hogy a "stabil de facto kapcsolatban együtt élő azonos nemű pár életközössége a családi élet fogalma alá tartozik, ugyanúgy, mint ahogy egy azonos helyzetben lévő külön-
4/5
nemű pár esetében történne."[10] 2013-ban pedig egy azonos nemű pár örökbefogadási ügyében a Bíróság egyrészt megerősítette a Schalk ügyben követett álláspontját, amely szerint az azonos nemű párok stabil de facto kapcsolata a családi élet körébe tartozik, másrészt pedig kimondta, hogy az azonos nemű párok egymás vérszerinti gyerekének örökbefogadását tiltó szabályozás a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik.[11] Az összehasonlítható csoportot azonban figyelemre méltó sajátos módon nem a házaspárok, hanem a különnemű élettársak csoportja adta. Így azonos nemű párok örökbefogadására vonatkozó jelenlegi magyar szabályozás, amely a különnemű élettársakkal azonos módon szűkíti le az örökbefogadás lehetőségét, megfelelni látszik e mércének.
Összességében tehát úgy tűnik, hogy az Alkotmánybíróság az azonos nemű társkapcsolatokkal összefüggésben követett, a korábbi, lassan két évtizedes álláspontját konzerváló, továbbra is restriktív megközelítése nincs összhangban a Bíróság mércéjével. Az indokolás ugyanis az Alaptörvény L) cikkére építve kizárja a család fogalmi köréből a bejegyzett élettársakat. Mindaddig nehéz kifejezetten kimutatni a védelmi szint csökkentését, amíg a konkrét jogosultságok szintjén nem történik visszalépés, és de facto "család-szerű" jogosultságokkal (magán- és családi élethez való joggal) rendelkeznek az azonos nemű élettársak is, és ezek nem térnek el a különnemű élettársakétól. Ha azonban a védelmi szint bármely - a szimbolikus fogalmi rendszeren túlmutató - csökkentése eléri a konkrét jogosultságok, az őket megillető egyes alanyi jogok szintjét, az már - a tagállamok mérlegelési zónájának figyelembevétele, a kérdés érzékeny jellege ellenére is - az Egyezmény megsértésének megállapítását is maga után vonhatja.
A jogrendszer működésének egyik alapvető értékmérője, hogy mennyiben képes lépést tartani a társadalmi fejlődéssel, hogyan képes a változásokra választ adni, azokhoz megfelelően alkalmazkodni (és itt nem a "társadalmi elvárásoknak való megfelelés" bizonytalan kategóriájáról van szó). A 2011-es népszámlálási adatok egyértelműen azt a tendenciát igazolják, hogy a házasságra épülő, sokak által "hagyományosnak" tekintett családtípus tényszerűen visszaszorulóban van. A KSH összefoglaló jelentése[12] alapján "az elmúlt évtized jellemző folyamata volt a házasságkötések számának folyamatos csökkenése, ennek következtében a házas családi állapotú népesség visszaesése. A párkapcsolatokból egyre nagyobb arányúvá váltak a házasságkötés nélküli együttélések, az élettársi kapcsolatok. A házasságkötések későbbi életkorban történnek, vagy elmaradnak. Napjainkban csak a középkorú és idősebb korcsoportokra jellemző, hogy többségük házasságban él, de ezek az arányok is rendre elmaradnak a 2001-ben jellemzőktől." Ebből következhetne, hogy a világnézetileg semleges jogalkotó differenciáltabb megközelítést alkalmazzon az egyre változatosabb családtípusok kezelésében, elismerésében és védelmében.
Fontos kérdés, hogy a családfogalmat vizsgáló alkotmánybírósági határozatban megjelenik-e ez a társadalmi valóság szempontjából is rugalmasabb, differenciáltabb megközelítés, amely a jogalkotót az alapjogi szempontok mentén is progresszív szabályozási keret kialakítására ösztönzi. Ki kell jelentenünk, hogy a Csvt. rendelkezését az L) cikk nyomvonalán kritizáló Alkotmánybíróság családképe ebben a vonatkozásban is felemás, és a nem kellően kiforrott alkotmányjogi érvelés hiányában - egyes pozitív eredményeivel, alkotmányos követelményeivel együtt - legalábbis bizonytalanságot kelt. Indításképpen az AB arra mutat rá, hogy bizonyos vonatkozásban fennáll az összhang a törvényi családfogalom és az L) cikk közt. A határozat alapján ugyanis "a házasság a család - egyik, de nem kizárólagos - alapja lehet; annak fogalmába beletartozik úgy a férfi és nő közötti szoros személyes, érzelmi és gazdasági kapcsolat-jellege miatt, mint az élet továbbadására alkalmas - ennek lehetőségét magában hordozó - társadalmi alapintézmény-jellege miatt (akkor is, ha abból közös gyermek ténylegesen nem származik). E részében tehát a Csvt. 7. §-a összhangban áll az Alaptörvényben kifejezésre juttatott család-képpel."
Az Alkotmánybíróság szerint az L) cikk már többször kiemelt "társadalom fennmaradásának alapja" fordulatára hivatkozva, elsődlegesen a gyermekek jogainak védelmében a házasságon alapuló családhoz hasonló védelmet kell élveznie azoknak a tartós, élettársi társkapcsolatokra épülő családoknak, amelyekből közös gyermek származik. Az Alkotmánybíróság ebben a vonatkozásban határozott és világos álláspontot képvisel: "a családokat megillető alaptörvényi védelem kiterjed azokra a tartós jellegű társkapcso-
5/6
latokra is, amelyekből közös gyermek származik". Az AB szerint ennek indoka elsődlegesen az, hogy "a keletkezett új életet hivatott oltalmazni attól függetlenül, hogy az a jogalkotó által milyen szinten szabályozott, vagy esetlegesen nem szabályozott együttélési formából származik; pusztán arra tekintettel, hogy a nemzet (a társadalom) az Alaptörvényben is kifejezésre juttatott módon a saját fennmaradását, így az életet magát is védendő értéknek tekinti". A testület álláspontja szerint egyenesen az Alaptörvényből fakad az a követelmény, hogy a házasságot és a családot érintő intézményvédelmi kötelezettség nem eredményezheti a gyermekek bármilyen, közvetlen vagy közvetett jellegű hátrányos megkülönböztetését azon az alapon, hogy szüleik házasságban, vagy más típusú életközösségben nevelik őket. Mindez egy olyan központi értelmezési magja a határozatnak, amelyet a korábbi gyakorlat alapján egyértelműen üdvözölni lehet, és amely később is hivatkozási alapja lehet további alkotmánybírósági döntéseknek. Az Alkotmánybíróság szerint ugyanakkor az L) cikk ezen értelmezésével maga a Csvt. 7. §-a konform, hiszen - az indítvány állításával szemben - nem is zárja ki a család fogalmából azokat a közös gyermekkel rendelkező különnemű párokat, akik nem házasságban, hanem más társkapcsolati formában élnek.
Az alkotmánybírósági határozat említett érdemeit elismerve ugyanakkor hiányosság, hogy az AB nem tudta hathatósan, világos mérce felállításával csökkenteni a további, igen sokszínű szociológiai értelemben vett családformák elismerése és védelme körében uralkodó bizonytalanságot. Az indokolásban szerepel, hogy a családvédelmi kötelezettség kiterjed az egymás gyermekeiről gondoskodó, nevelő élettársak, a közös gyermeket nem vállaló, vagy olyan különnemű élettársak életközösségeire, akiknek egyéb körülmények miatt közös gyermeke nem lehet, továbbá az özvegyek, a testvérükről vagy testvérük, esetleg más rokonuk gyermekéről gondoskodó személyek, az unokájukat felnevelő nagyszülők, a nem egyenesági idősebb rokonaikról gondoskodó személyek életközösségeire, és más, a tágabb, dinamikusabb szociológiai család-fogalomba beletartozó, azonos célra irányuló, kölcsönös gondoskodáson alapuló, tartós érzelmi és gazdasági életközösségekre. A család alkotmányos védelme ugyanis az AB szerint a szociológiai értelemben vett családi életre is vonatkozik. Itt az Alkotmánybíróság a status quo-t rögzíti akkor, amikor kiemeli, hogy a más jogági normákban kifejeződő jogvédelmi szintet a jogalkotó nem szállíthatja le (burkoltan sem) olyan módon, hogy megadja az Alaptörvényben is szereplő család általános, ez esetben erősen leszűkített fogalmát. Mindez ugyanakkor azért problémás, mert a közös gyermekkel nem rendelkező, de tartós érzelmi és gazdasági életközösségben élő élettársak - akik számára meddőség esetén sincs lehetőség a közös örökbefogadásra - családi státusza eddig is kérdőjeles volt, holott az emberi méltóságból adódóan a családi élethez és a társkapcsolat szabad megválasztásához való jogukhoz nem férhet kétség. Itt tehát nem rekonstruálható, hogy mi az a védelmi szint, amelyet a jogalkotó családvédelmi kötelezettsége keretében az AB szerint nem csökkenthet, így felemás érzéseink lehetnek a szociológiai értelemben vett családban, tartós élettársi kapcsolati formában élők jogainak tényleges védelme kapcsán.
A határozatból annyi tűnik ki, hogy a törvényalkotónak kerülnie kell a jövőben az L) cikkhez képest is szűkítő tartalmú és értelmezhetetlen családfogalom meghatározását (ami egy igen relatív korlát abban az értelemben, hogy időközben maga az L) cikk is változott). Az indokolás logikája alapján az L) cikk nyomán a Csvt. családfogalmával két, egymást erősítő alkotmányos probléma merül fel az Alkotmánybíróság szerint. Az egyik a bizonytalan, értelmezéssel sem feloldható tartalom (párhuzamos vagy éppen egymással ütköző értelmezések, és ebből kifolyólag kiszámíthatatlan jogalkalmazási gyakorlat veszélye), a másik pedig ezzel összefüggésben a túlzottan szűkítő definíció, hiszen - ahogyan arra a határozat rámutat - "a Csvt. 7. §-a a család lehető legszűkebb definícióját adja". Ezzel együtt a konkrét törvényi szabályok megsemmisítésén túl, a valóban fontos gyermeki jogok védelmét leszámítva, nem egyszerű következtetni arra, hogy az egyes családformák milyen elismerésre, védelemre tarthatnak igényt. Ebben a kontextusban pedig komoly segítséget és támpontot nyújthattak volna a családi élet védelméhez való jog kapcsán kifejtett Bírósági gyakorlat és elvi megállapítások.
Az Alkotmánybíróság - szerencsére - továbbra sem vetette el a család fogalmának meghatározása során a világnézeti semlegesség követelményét, ami azt is jelenti, hogy a családfogalomban a házasság preferálása kapcsán önmagában a keresztény-konzervatív családfelfogás, mint az Alaptörvény egyes részei által is felerősített értékválasztás döntő érvként nem fogadható el (erre egyes különvélemények utalnak legfeljebb nyíltan vagy burkoltan). A döntés indoklása nem tért ki arra, hogy milyen megfontolások alapján lenne indokolható a családi élethez való jog korlátozása az állam részéről: lehet-e maga az önrendelkezési jog a hivatkozási alap oly módon, hogy különnemű párok esetében szabad döntése kérdése, hogy házasságot kötnek, ha nem vállalják, akkor e döntésüknek lehetnek a jogvédelem szintjének csökkentésében testet öltő következményei (e logika szerint egészen addig, amíg nincs az élettársi kapcsolatból közös gyermek). Ezt az elvi magyarázatot ugyanakkor árnyalhatja, hogy a házasságkötés két személy közös akaratnyilvánítása, és előfordulhatnak olyan
6/7
esetek, amikor ebben az aspektusban nem alakul ki összhang, a gyengébb fél védelme pedig indokolhatja a családi minőséggel járó garanciákat, hiszen minden más tekintetben (tartósság, igazi életközösség) valódi családként működnek.
Bízunk abban, hogy tanulmányunk az alkotmánybírósági határozat tanulságainak elemzésén túlmutatóan olyan régi-új dilemmákat is felvillantott, ami vitára ösztönöz, elősegíti a szakmai diskurzust. Úgy látjuk, hogy a család fogalmával összefüggő kérdések vizsgálata nem tekinthető egy olyan hitvitának, amelyben a detektált elvi ellentmondások feloldhatatlanok lennének; még a hagyományosnak tartott fogalmaknak és intézményeknek is adható alapjog konform, korszerű értelmezés. A kérdés továbbgondolását inspirálandó, az alábbi, Lévay Miklós alkotmánybírónak a határozathoz fűzött párhuzamos indokolásából vett idézetet szeretnénk - zárszó gyanánt - a tisztelt olvasók figyelmébe ajánlani.
"Kétségkívül a nemzet (a társadalom) fennmaradásának, mint fogalomnak szerves része a gyermekek születése és felnevelése, de a nemzet (a társadalom) egészét kitevő egyes emberek "fennmaradás"-a fogalmi körébe beletartozik az is, hogy személyes döntésüknek megfelelően kialakított családjuk segítségét életük során bármikor megkapják. Ezzel együtt bárki maradhat egyedül, család nélküliként körülményeinél vagy döntésénél fogva, de ebbe a helyzetbe a jogalkotó azáltal senkit nem kényszeríthet, hogy alapjogot korlátozó módon állapítja meg a család törvényi fogalmát." ■
JEGYZETEK
[1] A családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény (Csvt.).
[2] 2012. szeptember vége.
[3] A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.)
[4] 14/1995. (III. 13.) AB határozat.
[5] 154/2008. (XII. 17.) AB határozat.
[6] 32/2010. (III. 25.) AB határozat.
[7] A Béktv. 3. § (2) bekezdése alapján a bejegyzett élettársakra a házastársak által történő közös gyermekké fogadásra vonatkozó szabályok nem alkalmazhatóak.
[8] Az alkotmánybírósági határozat alapjogi kritikájával összefüggésben lásd Drinóczi Tímea-Zeller Judit: A házasság és a család - alkotmányjogi értelemben. Acta Humana, 2005/4. 76. o. és Szeibert Orsolya: Házasság - házasságon kívüli partnerkapcsolat - család a nemzetközi emberi jogi egyezmények, az Alkotmány és az alkotmánybírósági gyakorlat tükrében. In Sajó András (szerk.): Alkotmányosság a magánjogban. Budapest: Complex, 2006. 258-259. o., valamint Uitz Renáta: Melegházasságon innen és túl. A meleg párok esete a köztársasággal. Fundamentum 2005/2. 76-77. o.
[9] 154/2008. (XII. 17.) AB határozat.
[10] Lásd: Schalk and Kopf v. Austria 30141/04 (24/06/2010), par. 94
[11]X and Others v. Austria (Application no. 19010/07), lásd: http://www.echr.coe.int/ECHR/Homepage
[12]A KSH szerint 2011-ben a 30 év alatti férfiaknak 95 százaléka és a 30-39 éveseknek is csaknem a fele nőtlen volt. 2001-ben még a férfiak közel 15 százaléka 30 éves kora előtt házasságot kötött, ma már csak 5 százaléka. A 30-39 éves férfiaknak tíz évvel ezelőtt 27 százaléka volt nőtlen, 2011-ben 49 százaléka. A 30 év alatti nőknek 2001-ben még közel 30 százaléka férjezett volt, 2011-ben már csak 12 százaléka. 30-39 évesen 2001-ben a nők 71, tíz évvel később csak 53 százaléka volt házas. Lásd http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_orsz_2011.pdf
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Lápossy Attila, jogi főreferens, Alapvető Jogok Biztosának Hivatala; Dr. Szabó-Tasi Katalin, jogi főreferens, Alapvető Jogok Biztosának Hivatala; Dr. Szajbély Katalin, jogi főreferens, osztályvezető, Alapvető Jogok Biztosának Hivatala
Visszaugrás
