Az Egyezmény 5. cikke, a szabadsághoz és biztonsághoz való jog
• Hunvald Magyarország elleni ügye
• Gál Magyarország elleni ügye (Összefoglalta: Kállai Péter)
Az Egyezmény 10. cikke, a véleménynyilvánítás szabadsága
• Österreichische Vereinigung zur Erhaltung, Stärkung und Schaff ung eines wirtschaftlich gesunden land- und forstwirtschaftlichen Grundbesitzes Ausztria elleni ügye
• Ungváry és Irodalom Kft. Magyarország elleni ügye
• Perinçek Svájc elleni ügye (Összefoglalta: Kóczián Sándor)
Az ügy körülményei. A kérelmezőt, Budapest 7. kerületének akkori polgármesterét 2009. február 10-én tartóztatták le, súlyos csalás és egyéb bűncselekmények vádjával. Korábban egyes ismerősei és kollégái ellen hasonló váddal indultak büntetőeljárások. Előzetes letartóztatását a bűnismétlés, szökés és összejátszás veszélye miatt rendelték el. A védelem felhívta rá a figyelmet, hogy a kérelmező önként jelentkezett a rendőrségen és jelezte együttműködési hajlandóságát. A védelem álláspontja szerint az előzetes letartóztatás nem volt indokolt, ha egyáltalán szükséges bármilyen kényszerítő intézkedés, a házi őrizet is elégséges lett volna.
2009. február 12-én a Pesti Központi Kerületi Bíróság döntött a letartóztatásról, mivel felmerült, hogy a kérelmező, kiterjedt kapcsolatain keresztül, befolyásolni kívánta az ügyészséget. A bíróság szerint az összejátszás, a befolyásolás és a bűnismétlés veszélye is fennállt. 2009. február 20-án a Fővárosi Bíróság helybenhagyta a döntést, de érvelésébe a szökés veszélyét is felvette. A Központi Nyomozó Főügyészség ugyanebben a hónapban, az összejátszás veszélyére hivatkozva, korlátozta Hunvald kapcsolattartását a családtagjaival, és telefonon is csak az ügyvédjével érintkezhetett. Előzetes letartóztatását ezt követően rendszeresen meghosszabbították, a kapcsolattartási lehetőségeit pedig 2009. december 4-én állították vissza az általános törvényi feltételeknek megfelelő szintre.
2010. november 22-én a kérelmező előzetes letartóztatását a szökés veszélyére hivatkozva hosszabbították csak meg, az összejátszás veszélye nem szerepelt az érvelésben, de ezek után óvadék ellenében történő szabadlábra helyezési kérelem nem érkezett a bírósághoz. Ezt megelőzően 2010. július 23-án hosszabbították meg az előzetes letartóztatást. A döntés kimondása után a kérelmező és ügyvédje szóban azonnal fellebbezett a döntés ellen. Az ügyvéd kérelme 28-án érkezett meg, ekkor ezt elutasították, azonban Hunvald fellebbezése csak 30-án érkezett meg a bírósághoz.
2011 februárjában az ügyvédje egészségügyi okokból kérvényezte az előzetes letartóztatás megszüntetését és házi őrizet elrendelését. A bíróság ezt elutasította, mivel a kérelmező az elmúlt időszakban mindennemű egészségügyi ellátást visszautasított a Büntetés-végrehajtás Központi Kórházában, pedig a szóban forgó műtét ott is elvégezhető lett volna. A kérelmező letartóztatása végül 2011. október 29-én ért véget, ügye jelenleg a Kúria elé került.
A döntés.[2] A kérelmező az Egyezmény 5. cikke 1. bekezdésének sérelmét állította, mivel álláspontja szerint a bíróságok nem bizonyították előzetes letartóztatásának feltétlen szükségességét. A kérelmező szerint a védelmében előadott bizonyítékok és tények legnagyobb részben válasz nélkül maradtak.
A kormány azzal érvelt, hogy a kérelmező előzetes letartóztatása a büntetőeljárásról szóló törvény vonatkozó paragrafusai alapján, a szökés, a bűnismétlés és az összejátszás veszélye miatt lett elrendelve. A kormány azt állította továbbá, hogy a kérelmezővel szembeni erősen megalapozott gyanú miatt is szükséges volt az előzetes letartóztatás. Az összejátszás veszélyét az indokolta, hogy a kérelmező megpróbálta befolyás alá helyezni a nyomozó szerveket. A szökés veszélyét Hunvald biztos családi háttere, jó anyagi helyzete és kiterjedt kapcsolatrendszere támasztotta alá.
A Bíróság leszögezte, hogy annak eldöntése, hogy egy fogság időtartama ésszerű-e, nem dönthető el absztrakt módon. A folyamatos fogva tartást csak olyan közérdekű érvekkel lehet alátámasztani, amelyek az ártatlanság vélelmével összevetve is nagyobb súllyal esnek latba, mint az egyén személyes szabadsága.
A Bíróság leszögezte azt is, hogy a gyanú megalapozottsága nélkülözhetetlen feltétele az előzetes letartóztatásnak, de egy bizonyos idő eltelte után önmagában nem elegendő indok. A hazai igazságszolgáltatási szerveknek kell igazolnia, hogy a személyes szabadság sérelmét más, alapos indokok teszik szükségessé, és az ilyen jellegű vizsgálatot "különös gondossággal" kell lefolytatni. (Lásd Labita Olaszország elleni ügye, 26772/95. számú kérelem, az EJEB 2000. április 6-án kelt ítélete.)
- 146/147 -
Jelen esetben a kérelmező több mint 31 hónapig volt előzetes letartóztatásban. A vád súlyossága releváns, de önmagában nem indokolja az ilyen hosszan tartó előzetes letartóztatást. A Bíróság az egészségi állapotra vonatkozó érvelés kapcsán megállapította, hogy az Egyezmény 5. cikkének 3. bekezdéséből nem következik, hogy egy letartóztatást kizárólag a vádlott egészségi állapota miatt kötelező lenne megszüntetni. Jelen esetben ráadásul maga a kérelmező utasította vissza az egészségügyi kezelést. A hosszan tartó előzetes letartóztatás feltétlen szükségességét azonban a bíróság nem indokolta meg elég alaposan, így megsértette az Egyezmény 5. cikkének 3. bekezdését.
A kérelmező egyéb, az Egyezményben foglalt jogok sérelmét is állította, ezeket a Bíróság azonban a nyilvánvalóan alaptalan mivoltukra tekintettel elutasította.
A 2. és 3. cikk sérelme nem állapítható meg, hiszen a kérelmező maga utasította el az egészségügyi ellátást.
A 6. cikk sérelme sem merül fel, mivel az ügy komplexitását és a tanúk számát tekintve még nem tekinthető indokolatlanul hosszúnak az eljárás.
A 8. cikk sérelme sem merül fel, mert családi- és magánélete, azt a kb. tíz hónapot leszámítva, amikor az indokoltan korlátozva volt, nem sérült.
A kérelmező a 13. cikk, a hatékony jogorvoslathoz való jog sérelmét is állította, mivel a 2010. július 28-án történő, az előzetes letartóztatást hosszabbító döntés meghozatalakor a kérelmező írásos fellebbezése még nem érkezett be. A fellebbezést azonban megtette szóban, és az ügyvédje írásos beadványa beérkezett a döntés idejéig, így ez a joga sem sérült.
Hunvald állította az első Kiegészítő Jegyzőkönyv 3 cikkének sérelmét, mivel letartóztatása következtében nem tudott részt venni a 2010. októberi önkormányzati választásokon. A Bíróság megállapította, hogy a kérelem ezen része sem megalapozott, mivel a hivatkozott cikk országgyűlési választásokra, nem önkormányzati választásokra vonatkozik.
Hunvald a 12. Kiegészítő Jegyzőkönyv sérelmét is állította, mivel szerinte a büntetőeljárásáról különböző információk kerültek nyilvánosságra, és ezzel sérült az egyenlőség elve. Magyarország azonban nem ratifikálta ezt a Jegyzőkönyvet.
A kérelmező több mint 22 millió forint (8700 euró) kártérítést kért anyagi kára miatt, és még 10 millió forintot nem anyagi jellegű kára enyhítéseképpen. A Bíróság megítélt 2700 euró kártérítést az elszenvedett nem vagyoni károk ellenében, a kérelem további részét elutasította. Költségeiből a Bíróság 600 ezer forint (2000 euró) megtérítéséről rendelkezett.
Az ügy körülményei. A kérelmezőt, Budapest 7. kerületének önkormányzati képviselőjét, aki egyben az önkormányzat gazdasági bizottságának elnöki posztját is betöltötte, 2008. november 25-én tartóztatták le, súlyos csalás és egyéb bűncselekmények vádjával. Ekkortájt néhány ismerőse és kollégája ellen hasonló váddal indultak büntetőeljárások. A védelem álláspontja szerint az előzetes letartóztatás nem indokolt, házi őrizet is megfelelő kényszerítő intézkedés lett volna, ha egyáltalán szükséges ilyen intézkedés. Két nappal később előzetes letartóztatását a büntetőeljárásról szóló törvény alapján, a kiterjedt kapcsolatai és a jó anyagi helyzete miatt fennálló szökési lehetőség miatt rendelte el a Pesti Központi Kerületi Bíróság. A Központi Nyomozó Főügyészség már letartóztatásakor korlátozta kapcsolattartását a családtagjaival, és telefonon is csak az ügyvédjével érintkezhetett. A bíróságok figyelembe vették azt is, hogy "adat merült fel arra", hogy Gál, néhány kollégájával együtt, bizonyítékokat, terhelő adatokat próbált megsemmisíteni. Mandátuma a gazdasági bizottság elnökeként időközben lejárt, így a bűnismétlés veszélye először nem merült fel, de 2009. január 14-én a Fővárosi Bíróság már ezt a lehetőséget is az előzetes letartóztatás indokaként hozta fel, amikor a korábbi döntést helybenhagyta. A kerületi bíróság március 24-én újabb két hónap előzetes letartóztatást rendelt el, a döntést április 7-én a Fővárosi Ítélőtábla is helybenhagyta. 2009. április 7-én, kérelmére telefonon kapcsolatba léphetett a feleségével.
2009. április 6-án újabb bizonyítékokat kívánt benyújtani, egy bizonyos 'P. Úr' nevű ingatlanos értékbecslőt kívánt beidéztetni, de a bíróság ezt szükségtelennek tartotta, mivel elképzelhető, hogy az említett személy korábban részt vett az inkriminált ügyletek végrehajtásában.
A kérelmező előzetes letartóztatását ezután 2009 májusában, augusztusában és novemberében is meghosszabbították. A döntést 2009 decemberében helybenhagyták, de az ügyészség döntése alapján családtagjaival újra az általános szabályok szerint tarthatta a kapcsolatot. 2010 januárjában a korábbi indokok alapján újra meghosszabbították az előzetes letartóztatást. A védelem előadta, hogy a kérelmező a nyomozás elindulása után tért vissza Magyarországra, ezért nem lehet arra következtetni, hogy szándékában állna megszökni. A bíróság a büntetőeljárás lefolytatását, közérdek lévén, nagyobb súllyal vette számításba, mint a kérelmező egyéni szabadságvágyát. Az előzetes letartóztatást 2010 márciusában és májusában is meghosszabbították. A májusi döntés után
- 147/148 -
védőjével szóban fellebbezett, de írásbeli kérelme csak a felülvizsgálati döntés után érkezett meg az illetékes bíróságra. Védekezése arra épült, hogy nem áll fenn szökés veszélye. Ez a bíróságot nem győzte meg, fogva tartását 2010 júliusában és novemberében is meghosszabbították.
2011. január 25-én 100 millió forintos óvadékot állapított meg a Fővárosi Bíróság. A bíróság figyelembe vette, hogy ekkor már lejárt képviselő-testületi mandátuma, illetve öt gyermeket nevel. Gál fellebbezett, túlzottnak találta az összeget. 2011. május 13-án döntött az elsőfokú bíróság a házi őrizetbe helyezésről, azonban június 11-én újra őrizetbe vették a Fővárosi ítélőtábla döntése alapján. A döntés szerint az, hogy Gál az igazságszolgáltatás rendelkezésére álljon, magasabb érdek, mint a személyes szabadsága, és az elhúzódó előzetes letartóztatás semmiképpen sem tekinthető előzetes büntetésnek. Az ítélőtábla szerint az előzetes letartóztatás korábbi indokai továbbra is fennálltak. Az előzetes letartóztatás végül 2011. december 16-án ért véget. 2012. február 24-én bűnösnek találták csalás, megvesztegetés, hűtlen kezelés, hatalommal való visszaélés, valamint magánokirat-hamisítás bűntettében, és 8 év hat hónap börtönbüntetésre ítélték. Fellebbezett, október 10-én döntött a Szegedi ítélőtábla, ügye jelenleg a Kúria előtt van.
A döntés.[4] A kérelmező szerint a bíróságok nem bizonyították megfelelően, hogy az ilyen hosszú előzetes letartóztatásra szükség van, ezért az Egyezmény 5. cikke 1. bekezdésének, illetve a 6. cikk 3. (a) és (b) bekezdésének sérelmét állította. A Bíróság a kérelmet befogadhatónak találta, de azt az 5. cikk 3. bekezdésének sérelmeként vizsgálta. A kérelmező szerint előzetes letartóztatását a bíróságok nem vizsgálták megfelelően, nem vizsgálták meg a kevésbé kényszerítő intézkedések alkalmazásának lehetőségét. A kormány álláspontja szerint a kérelmező előzetes letartóztatása a büntetőeljárásról szóló törvény vonatkozó paragrafusai alapján, a szökés, a bűnismétlés és az összejátszás veszélye miatt lett elrendelve, valamint azért, hogy a vádlott jelenlétét biztosítsák a vádeljárás során. A kevésbé kényszerítő eszközök lehetőségét a bíróságok vizsgálták, de azok nem voltak kielégítőek. Az óvadék elleni szabadlábra helyezést pedig a feltételek fennálltakor a bíróság felajánlotta a kérelmezőnek.
A Bíróság leszögezte, hogy annak eldöntése, hogy egy fogság időtartama ésszerű-e, nem dönthető el absztrakt módon, mindig a konkrét eseteket kell vizsgálni. A folyamatos fogva tartást csak olyan közérdekű érvekkel lehet alátámasztani, amelyek az ártatlanság vélelmével összevetve is nagyobb súllyal esnek latba, mint az egyén személyes szabadsága.
A Bíróság leszögezte azt is, hogy a gyanú megalapozottsága nélkülözhetetlen feltétele az előzetes letartóztatásnak, de egy bizonyos idő eltelte után önmagában nem elegendő indok. A hazai igazságszolgáltatási szerveknek kell igazolniuk, hogy a személyes szabadság sérelmét más, alapos indokok alapozzák meg, és az ilyen jellegű vizsgálatot "különös gondossággal" kell lefolytatni. (Lásd Labita Olaszország elleni ügye, 26112/95. számú kérelem, az EJEB 2000. április 6-án kelt ítélete.)
Jelen esetben, a rövid házi őrizetben töltött periódust nem számolva, több mint 2 év, 11 hónapot töltött a kérelmező előzetes letartóztatásban.
A Bíróság elismerte, hogy felmerült annak eshetősége, hogy a kérelmező bizonyítékokat akar eltüntetni, ez az információ azonban nem volt pontosabban meghatározva. A Bíróság megállapítja, hogy míg 2010 novembere előtt a döntések indokaként szerepelt az összejátszás veszélye, de utána már nem. Sőt, 2011 januárjában óvadék ellenében szabadon engedték volna, májusban pedig házi őrizetbe helyezték. A bíróság nem indokolta, hogy miért nem áll már fenn egyik korábbi veszély sem. A Bíróság rámutatott, hogy a hosszabbítási indokok között újra és újra szerepelt az "egyéb okból" kitétel, ami a lehetséges alvilági kapcsolataira utalt, azonban a Bíróság szerint ez nem kellően pontos indok.
A Bíróság álláspontja szerint az óvadék megállapítása, a nyomozás befejezése és a vádirat benyújtása után az előzetes letartóztatás igazolásához szigorúbb vizsgálatra van szükség. A Bíróság úgy találta, hogy az eljáró bíróságok nem igazolták az ügy menetében a fogva tartás feltétlen szükségességét, így megsértették az Egyezmény 5. cikkének 3. bekezdését.
A kérelmező egyéb, az Egyezményben foglalt jogok sérelmét is állította, ezeket a Bíróság azonban a nyilvánvalóan alaptalan mivoltukra tekintettel elutasította:
A 6. cikk sérelme alaptalan, mivel az ügy komplexitását és a tanúk számát tekintve még nem tekinthető indokolatlanul hosszúnak az eljárás, akkor sem, ha már több mint öt éve tart.
A 8. cikk sérelme sem merül fel, mert családi- és magánélethez való jogának kb. 13 hónapos korlátozását az összejátszástól való veszély kellőképpen igazolta, és a korlátozás nem volt aránytalan.
A kérelmező a 13. cikk, a hatékony jogorvoslathoz való jog sérelmét is állította, mivel egyik, az előzetes letartóztatást hosszabbító döntés meghozatalakor írásos fellebbezése még nem érkezett be. A fel-
- 148/149 -
lebbezést azonban megtette szóban, így ezt az elemet nem szükséges az 5. cikk 3. bekezdésének sérelmétől külön vizsgálni.
A kérelmező a 6. cikk 1. bekezdésének sérelmét is állította, mert egyes bizonyítékait nem vették figyelembe, így sérült a tisztességes eljáráshoz való joga. A Bíróság szerint azonban mivel az ügy még a Kúria előtt van, ezért végleges határozat hiányában a beadvány ezen része nem vizsgálható.
A kérelmező százezer euró kártérítést kért anyagi kára miatt, költségigényt nem nyújtott be. A Bíróság megítélt 3100 euró kártérítést az elszenvedett nem vagyoni károk ellenében, a kérelem további részét elutasította. Költségeiből a Bíróság 600 ezer forint (2000 euró) megtérítéséről rendelkezett.
Kállai Péter
Az ügy körülményei. A kérelmező egy Ausztriában bejegyzett egyesület, amelynek célja, hogy a mezőgazdasági föld- és erdőterületek tulajdonjogának átruházását kutassa és tanulmányozza, valamint következtetéseket vonjon le az ügyletek társadalomra gyakorolt hatásáról, illetve véleményezze az ezzel kapcsolatos törvényjavaslatokat. Az egyesület 2005-ben két alkalommal kérte a tiroli Regionális Ingatlan-átruházási Bizottságtól (Landes-Grundverkehrskommissionen) - amelynek feladata a tiroli mezőgazdasági föld- és erdőterületekkel kapcsolatos ügyletek jóváhagyása a tiroli ingatlanügyletekről szóló törvény alapján -, hogy postai úton adja ki a 2000. január és 2005 januárja között hozott határozatait anonimizált formában. Az egyesület jelezte, hogy megtéríti az ebből eredő költségeket. A bizottság mindkét kérelmet elutasította. A bizottság szerint a kérelem nem tartozott a tiroli információszabadságról szóló törvény (Tiroler Auskunftspflichtgesetz) hatálya alá. De még ha a hatálya alá is tartozott volna, a törvény szerint a hatóság nem köteles a kért információt kiadni, ha ennek teljesítéséhez annyi forrásra lenne szükség, ami veszélyeztetné a működését.
Az egyesület az Alkotmánybírósághoz és a Közigazgatási Bírósághoz is fellebbezett. Utóbbi a panaszt hatáskör hiányában elutasította. Az Alkotmánybíróság először megtagadta az ügy tárgyalását, majd egy újabb kérelem nyomán érdemi döntést hozva elutasította a panaszt. Az indokolás a strasbourgi Bíróságnak az információ megismerésének szabadságával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatára hivatkozott, és hozzátette, sem a Bíróság, sem a saját ítélkezési gyakorlata nem garantálja a bírósági határozatok nyilvános hozzáférése tekintetében azt a jogot, hogy a bizottság összes döntésének anonimizált másolatát kiadják. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint ugyan biztosítani kellett a legmagasabb bírói fórumok határozataihoz a hozzáférést, amelyek fontos jogi kérdéseket döntöttek el, ez azonban nem vonatkozott a bizottság határozataira. Az egyesület kérelme az információk megszerzéséhez nem érintett egy vagy több konkrét kérdést, ellenben a bizottságnak az összes, évek során meghozott döntését össze kellett volna gyűjtenie és anonimizálni, valamint a papír alapú másolatokat elküldenie az egyesületnek.
A döntés.[6] A kérelmező egyesület szerint a bizottság határozata sérti az Egyezmény 10. cikkében foglalt információ megismerésének szabadságát. A kérelmező szerint a bírói testületek, így a bizottság határozatainak is nyilvánosan hozzáférhetőnek kell lenniük. A hatóság egyszerűen létrehozhat egy online információs rendszert, amely hozzáférést biztosít a bizottság határozataihoz, miközben gondoskodhat a bizalmas adatok védelméről. Ilyen rendszer létezik szövetségi szinten (Szövetségi Jogi Információs Rendszer, Rechtsinformationssystem des Bundes), amely a legmagasabb fokú bíróságok és más hatóságok határozatait tartalmazza. Ha pedig ilyen elektronikus adatbázis nem létezik, az államnak legalább a döntések anonimizált, papíralapú másolatait kérésre ki kell adnia.
A kormány ezzel szemben azzal érvelt, hogy az államnak nincs pozitív kötelezettsége az információk gyűjtésére és terjesztésére. Bár az államnak olyan információs rendszert kell létrehoznia, hogy az egyén is hozzájuthasson az általánosan hozzáférhető információkhoz, nem köteles biztosítani a bizalmas információkhoz való hozzáférést. A közigazgatási eljárásokban hozott határozatokhoz rendszerint csak az férhet hozzá, akinek valamilyen jogi érdeke fűződik hozzá. Márpedig a kérelmező nem tudta alátámasztani, hogy speciális jogi érdeke fűződne a bizottság hosszú idő alatt meghozott valamennyi döntéséhez. Az anonimizált határozatok másolatainak megtagadása ezért nem sérti a kérelmező 10. cikkben foglalt jogait. A korlátozás azt a célt is szolgálta, hogy megőrizzék a hatóság megfelelő működését. A kérelmező kérésének teljesítése, a számos határozat anonimizálása jelentős teherrel járt volna, ami
- 149/150 -
veszélyeztette volna a bizottság egyéb feladatainak teljesítését.
A Bíróság emlékeztetett arra, hogy következetesen elismerte a nyilvánosság jogát, hogy megismerhesse a közérdekű információkat. A leggondosabb vizsgálatot kell lefolytatni, ha a tagállami hatóságok által meghozott intézkedések potenciálisan gátolhatják a sajtónak, a társadalom egyik éber őrének részvételét a közérdekű ügyekről folytatott nyilvános vitában. Azonban a nyilvános vita fórumainak megteremtése nem korlátozódik a sajtóra. Ezt a funkciót nem kormányzati szervezetek is gyakorolhatják, amelyek tevékenysége a tájékozott nyilvános vita lényeges eleme. A Bíróság elfogadta, hogy a civil szervezetekre, a sajtóhoz hasonlóan, társadalmi "házőrzőként" lehet tekinteni. E tekintetben tevékenységük hasonló szintű védelemben részesül, mint amit az Egyezmény a sajtónak garantál. A kérelmező egyesület ezért jogszerűen vett részt a közérdekű információk összegyűjtésében, hogy hozzájáruljon a nyilvános vitához. A kérés elutasításával így beavatkoztak a kérelmező információk megismerésének és közlésének 10. cikkben foglalt jogába.
A beavatkozás "törvényben meghatározott" volt, amelynek törvényes célja mások jogainak védelme volt. A Bíróság arra is emlékeztetett, hogy az információ megismerésének szabadságához fűződő jog alapvetően azt tiltja a részes államok számára, hogy bárkit is korlátozzanak, elzárjanak olyan információk megismerésétől, amelyeket mások kívánnak, vagy hajlandóak átadni, közölni. Ezt azonban nem lehet úgy értelmezni, mint ami pozitív kötelezettséget írna elő az állam számára bármilyen információ hivatalból történő gyűjtésére és terjesztésére. Másrészt a Bíróság az utóbbi időkben egyre tágabb értelmezést adott az információ megismerése szabadságának, és fokozatosan az információhoz való hozzáférés jogának elismerése felé mozdult el. Továbbá a leggondosabb vizsgálatot igényel, amikor a hatóságok információs monopóliumot élvezve zavarják a társadalom éber őre funkció gyakorlását.
Jelen esetben a Bíróság úgy vélte, hogy az Egyezmény 10. cikkéből nem lehet olyan általános kötelezettségre következtetni, hogy az állam a bizottság minden határozatát egy elektronikus adatbázisban tegye közzé, vagy azokat kérésre anonim, nyomtatott formában adja ki. Ugyanakkor a Bíróság feladata annak vizsgálata, hogy azok az indokok, amelyek miatt a hazai hatóságok megtiltották a kérelmező kérését, az adott körülmények között megfelelőek és elégségesek-e, és a beavatkozás arányos-e az elérni kívánt törvényes céllal. A Bíróság megállapította, hogy a kérelmező a határozatok anonimizált másolatainak kérésével elfogadta, hogy azok személyes adatokat tartalmaznak, amelyeket el kell távolítani. Azt is megértette, hogy a másolatok elkészítése és postázása költségeket jelent, amelynek megtérítését felajánlotta. A kérést mégis feltétel nélkül elutasították. Tekintettel arra, hogy a bizottság hatóságként polgári jogi jogvitákról döntött, amely ráadásul jelentős közérdeket érintett, meglepő, hogy egyetlen határozatát sem tette közzé elektronikus adatbázisban, vagy bármilyen más formában. Így a sok nehézség, amelyre a bizottság az elutasítás okaként hivatkozott, a saját választása nyomán keletkezett azzal, hogy egyetlen döntését sem tette közzé. Ezzel kapcsolatban a Bíróság megjegyezte, hogy a kérelmező az anonimizált döntések másolatait minden más regionális bizottságtól különösebb nehézség nélkül megkapta.
Összegezve, a Bíróság megállapította, hogy a hazai hatóságok által felhozott indokok megfelelőek voltak ugyan, de nem elégségesek. Bár nem a Bíróság feladata megállapítani, hogy a bizottságnak milyen módon lehetett és kellett volna biztosítania a határozataihoz való hozzáférést, a hozzáférés teljes megtagadása aránytalan volt az elérni kívánt törvényes céllal. A bizottság - amely saját választása nyomán információs monopóliummal rendelkezett a határozatai felett - így lehetetlenné tette a kérelmező szervezet számára, hogy kutatást folytathasson a kilenc osztrák tartomány egyikében, és érdemben vehessen részt a tiroli ingatlanügyletekről szóló törvény módosításának folyamatában. A Bíróság szerint ezért a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságának jogába történő beavatkozás nem tekinthető szükségesnek egy demokratikus társadalomban. Mindezek alapján az Egyezmény 10. cikkét megsértették.
Az ügy körülményei. 2007. május 18-án az Elet és Irodalom közzétette Ungváry Krisztián történész Egy eljárás genezise: a Dialógus Pécsett című tanulmányát. A történész többek között megállapította, hogy a Kádár-rendszerben az állambiztonság munkáját segítve a legtöbb besúgást nem a tényleges ügynökök, hanem az ún. alkalmi, társadalmi és "hivatalos kapcsolatok" végezték. Utóbbiak közé sorolta Kiss László alkotmánybírót is. Állítása szerint Kiss a pécsi egyetem jogi karának párttitkár-helyetteseként együttműködött a pártállami titkosszolgálatokkal, az állambiztonsági szervek ún. "hivatalos kapcsolata" volt, és besúgóként, illetve ügynökként szerepet játszott az 1980-as évek egyetemi diákmozgalmának, az ún. "Dialógus-csoport" felszámolásában. "Elsősorban dr. Kiss László állt rendszeres és minden jel sze-
- 150/151 -
rint kollegiális kapcsolatban az állambiztonsággal, sok esetben elébe menve és meghaladva elvárásaikat [...] Kiss László hivatalos kapcsolatként a besúgásban vagy a kemény kéz politikájának követelésében serénykedett." A szerző arról is írt, hogy Kiss rendelte el a Dialógus plakátjainak eltávolítását, mondván, "az országnak nincsen szüksége egy ilyen »semleges« szervezetre". A történész az Állambiztonsági Szolgálat Történeti Levéltárának rendelkezésre álló dokumentumaira hivatkozott. A cikkre válaszul az Elet és Irodalom következő számában megjelent Kiss nyilatkozata, amelyben tagadta a vádakat. Néhány nappal később egy televíziós csatorna interjút sugárzott Ungváryval, amelyben megismételte állításait, az alkotmánybírót pedig "szemétnek", illetve "főszemétnek" nevezte. A tanulmány egy részletét a történész egy 2008 áprilisában megjelent könyve is tartalmazta.
A cikk megjelenését követően Kiss több eljárást is indított. A sajtó-helyreigazítási pert jogerősen megnyerte, emellett rágalmazás miatt büntetőjogi feljelentést tett Ungváry ellen, azonban a Fővárosi ítélőtábla felmentette a rágalmazás és becsületsértés vádja alól. Kiss jó hírnévének megsértése miatt személyiségi jogi pert is indított mindkét kérelmezővel szemben. A Fővárosi Bíróság kimondta, hogy Ungváry megsértette Kiss személyiségi jogait az Elet és Irodalomban megjelent tanulmányban, a televíziós interjúban és a könyvben foglalt állításaival, a kiadó pedig a cikk közzétételével sértette meg Kiss személyiségi jogait. Az elsőfokú bíróság szerint a történész és a kiadó a tényállításokkal azt a hamis látszatot keltette, hogy a sértett kvázi ügynökként eljárva a kommunista rendszer besúgójaként együttműködött az állambiztonsági szervezetekkel, jelentett, valamint "keményvonalasnak" számított, de az állítások valóságát nem bizonyították, és így megsértették az alkotmánybíró jó hírnevét. A Fővárosi ítélőtábla ellenben elutasította Kiss keresetét, megállapítva, hogy a kifogásolt közlések értékítéletek - tényekből levont következtetések -, megfelelő ténybeli alappal, és nem keltettek hamis látszatot. Kimondta ugyanakkor, hogy Ungváry megsértette Kiss becsületét azzal, hogy "szemétnek" illetve "főszemétnek" nevezte.
A Legfelsőbb Bíróság szerint azonban a másodfokú bíróság tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a történész kutatásain alapuló következtetései véleményt tükröznek. Az, hogy a sértett a Dialógusügyben az állambiztonsági szervekkel "hivatalos kapcsolatként" ténylegesen együttműködött, tényállításnak minősül, amely hamis színben tünteti fel, ezáltal sérti a jó hírnévhez való jogát. A kérelmezők ezen tényállítások igazságát nem bizonyították. Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatta a másodfokú bíróság döntését, és a kérelmezőket összesen 3 millió forint nem vagyoni kártérítésre kötelezte.
A kérelmezők ezek után a strasbourgi Bírósághoz fordultak, arra hivatkozva, hogy az ítélet megsértette az Egyezmény 10. cikkében foglalt véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jogukat. A kormány érvelése szerint különbséget kell tenni tényállítások és értékítéletek között. Jelen esetben a kifogásolt kifejezések valótlan tényállítások, amelyek sértették a sértett jó hírnevét. A kormány a hazai bíróságok azon megállapítására is felhívta a figyelmet, miszerint a sértett korábbi tevékenységével kapcsolatos rágalmazó kijelentések túllépték a közszereplőkkel szemben megengedett újságírói szabadságot. A kérelmezőket a Ptk. alapján szankcionálták, a szankciók pedig - jogsértéstől való eltiltás, az ítélet rendelkező részének médiában való közzétételére, valamint kártérítés fizetésére való kötelezés - nem voltak aránytalanok, mivel azok polgári és nem büntető jellegűek.
A kérelmezők szerint a véleménynyilvánítási szabadságukba történő beavatkozás, a hazai bíróságok által kiszabott szankciók nem voltak szükségesek egy demokratikus társadalomban. A cikk közzétételének az volt a célja, hogy felhívja a közvélemény figyelmét az előző rendszerben kulcsfontosságú szerepet betöltött szereplőkkel kapcsolatos közérdekű kérdésekre. A történészek, a publicisták és a kiadók fontos szerepet játszanak egy plurális társadalomban, és kötelességük az információk terjesztése az ország múltjának megértésével kapcsolatos ügyekben. Egy alkotmánybírónak el kell fogadnia, hogy vonzza a nyilvánosság figyelmét a kommunista uralom alatt folytatott tevékenysége miatt. A kérelmezők szerint a cikkben foglalt kijelentések tényeken alapuló értékítéletek, és vitatták, hogy valótlan tényállításokat terjesztettek a sértettről. Végül azzal érveltek, hogy a kiszabott szankciók túlzottak, amelyek akadályozhatják a köztisztviselők korábbi rendszerrel való együttműködésükkel kapcsolatos vitát.
A döntés.[8] A Bíróság mindenekelőtt leszögezte, hogy figyelembe kell venni a kérdéses kijelentések általános hátterét. Egy cikk tartalmát nem lehet a vitától elszigetelten szemlélni. A 10. cikk nem garantálja korlátlanul a véleménynyilvánítás szabadságát a sajtó számára, még a közvéleményt leginkább aggasztó ügyek közlése tekintetében sem. Amikor a véleménynyilvánítás szabadságát kell összevetni a magánélethez való joggal, a következő szempontokat kell figyelembe venni: a) hozzájárulás a közérdekű vitához; b) az érintett személy mennyire ismert; c) az érintett személy korábbi magatartása; d) az információ merzésének módja és annak hitelessége; e) a közzététel tartalma, formája és következményei; f) a kisza-
- 151/152 -
bott szankció súlyossága. Különbséget kell tenni az olyan tényközlés - még ha vitatható is - között, amely hozzájárulhat a közérdeklődésre számot tartó vitához egy demokratikus társadalomban, és az egyén magánéletére tett ízléstelen állítások között. Annak megítélésekor, hogy egy közzététel indokolja-e a magánélet tiszteletben tartásához való jogba történő beavatkozást, arra kell összpontosítani, hogy a közzétételhez közérdek fűződik-e, és nem arra, amit a közönség érdekesnek tarthat. A Bíróság arra is emlékeztetett, hogy a rágalmazás miatt megítélt kártérítés összegének ésszerűnek és arányosnak kell lennie a felperes által elszenvedett (morális) sérelemmel, kárral.
Értékelés: első kérelmező. A kifogásolt tényállításokat egy közhivatalnok vonatkozásában tették. Bár a cikk állítása szerint a sértett az állambiztonság "hivatalos kapcsolataként" együttműködött velük, az csak az akkori szerepét kritizálta, és nem az alkotmánybíró szakmai hitelére összpontosított. E tekintetben közszereplőként erőteljesebb kritikát kell elviselnie a történészi minőségben eljáró első kérelmezőtől. Nem akadályozták abban, hogy reagáljon az állításokra, és a sajtót is igénybe vehette álláspontjának ismertetésére. A Bíróság ugyanakkor nem vitatta a kijelentések tényállításoknak való minősítését. A "hivatalos kapcsolat" egy tág fogalom, amely alkalmas arra, hogy az olvasóban eltérő értelmezést váltson ki annak tartalma és jelentése tekintetében. A Bíróság elfogadta a Legfelsőbb Bíróság azon megállapítását is, amely szerint a kérelmező nem tudta bizonyítani, hogy a sértett "rendszeres kapcsolatot tartott fenn az állambiztonsági szervekkel, sok esetben elébe menve és meghaladva elvárásaikat". Ezek a kijelentések túllépték az újságírás, a tudományos kutatás és a nyilvános vita határait. Ez ugyan nem túlzott formája a véleménynyilvánításnak, de az ilyen spekulációknak rágalmazó tartalmuk van, ami megfelelő ténybeli alap hiányában kifogásolható. Ugyancsak kifogásolható a kijelentések megismétlése a kérdéses könyv publikálásával.
A Bíróság ugyanakkor úgy vélte, a cikk célja annak bizonyítása, hogy a "hivatalos kapcsolat" keretében kifejtett tevékenység az állambiztonsággal való együttműködést jelentette, speciális, operatív utasítások nélkül. A Legfelsőbb Bíróság nem vette figyelembe, hogy a sértett jelentései elérhetőek voltak a kommunista rezsim hatóságai számára, és annak sem tulajdonított jelentőséget, hogy a kérelmező tagadhatatlanul támadó és túlzó kijelentéseit annak keretében tette, hogy szélesebb körben bemutassa egy totalitárius rendszer elnyomó mechanizmusának működését. A cikk azt kívánta bizonyítani, hogy a Belügyminisztérium és a "társadalmi szervezetek" szorosan együtt dolgoztak, illetve, hogy milyen szoros kapcsolat volt a pártfunkcionáriusok és a belügy között. A Bíróság emlékeztetett arra is, hogy nehezen hasonlítható össze, és más megalapozottságot követel, ha valakit a bíróság bűncselekmény elkövetésével vádol, és mást, ha egy újságíró vagy egy történész fejti ki véleményét egy közérdekű ügyben, amikor valakinek a korábbi magatartását értékeli erkölcsi szempontból.
A Legfelsőbb Bíróság nem értékelte a sértett személyiségi jogaira gyakorolt hatást a sajtó szerepének fényében, és nem alkalmazta a "leggondosabb vizsgálatot" (most careful scrutiny) sem. A Legfelsőbb Bíróság figyelmen kívül hagyta a tanulmány alapvető tételét, nevezetesen, hogy egy "hivatalos kapcsolat" jelentései valóban hozzájárultak az állambiztonság munkájához, és volt egy bizonyos fokú szabadság az együttműködésben. A Bíróság szerint ez az értékelés ténybeli alappal rendelkező értékítélet. Bár a kérelmező nem bizonyította, hogy a sértett a jelentéseit ténylegesen az állambiztonság megbízásából készítette, az vitathatatlan tény, hogy párttitkárként készített jelentéseket a Dialógus-ügyben. Tekintettel a cikk fő tézisére, a "jelentés", a "besúgó", vagy "kollegiális kapcsolat" kifejezés nem arra utal, hogy e tevékenységek valóban az állambiztonság megbízásából történtek. A Bíróság szerint a kifogásolt állítások ilyen szelektív értelmezése és a bizonyítási teher kérelmezőre való hárítása nehezen egyeztethető össze a leggondosabb vizsgálat igényével.
A tényállítások és értékítéletek közötti különbségtétel, valamint a sértő vélemények ténybeli alapjának értékelésének vizsgálatán túl figyelemmel kell lenni a személyiségi jogok és a véleménynyilvánítás szabadsága közötti megfelelő egyensúly értékelésére is. Ami a közérdekű vitához való hozzájárulást illeti, a Bíróság szerint a kérelmező nyilatkozatainak célja az volt, hogy új megvilágításba helyezze a pártállami titkosszolgálat működését, és annak állami és a párttisztségviselőkre való támaszkodását. A közzététel egy ismert történész kutatásain alapszik, aki - amire a cikk bevezetője is hivatkozott - az Állambiztonsági Szolgálat Történeti Levéltárában fellelhető anyagokra támaszkodott. A kommunista rezsimmel kapcsolatos különböző kérdések még mindig folyamatos vitát képeznek a kutatók között és a közvéleményben, és mint ilyen, közérdeklődésre számot tartó téma a mai magyar társadalomban. A véleménynyilvánítás szabadságának szerves része a történelmi igazság keresése, és nem feladata, hogy mögöttes történelmi kérdésekről döntsön, amelyek folyamatos vita tárgyát képezik a történészek között, véleményt formálva a megtörtént eseményekről és azok értelmezéséről. A Bíróság ezért arra a következtetésre jutott, hogy ez a
- 152/153 -
tanulmány a politikai diskurzus magas szintű védelmét érdemli - és a sajtó is, tekintettel annak funkcióira. Ezek a megfontolások hiányoznak a Legfelsőbb Bíróság ítéletéből.
Arra a kérdésre, hogy az érintett személy menynyire ismert, és mi volt a publikáció tárgya, a Bíróság úgy vélte, egy magas rangú tisztviselő személyes erkölcsi integritása fontos kérdés a közvélemény számára egy demokratikus társadalomban. A legmagasabb rangú tisztségviselőknek - akiket politikai eljárásban választanak meg - el kell fogadniuk, hogy a korábbi állami és politikai magatartásuk megítélése továbbra is folyamatosan nyitott marad a közvélemény számára. A hazai bíróságok is elismerték, hogy a sértett közszereplőnek minősült azáltal, hogy a kifogásolt kijelentések elhangzásakor az Alkotmánybíróság tagja volt. A közzététel nem a magánéletét, hanem a múltbéli közéleti viselkedését érintette, ami bizonyos mértékig kapcsolódott a 2007-2008-as helyzetéhez. Miután aktívan, hivatalos minőségében tevékenykedett a nyilvánosság előtt, nagyobb toleranciát kellett volna tanúsítania a kritikával szemben.
Ami az érintett személy korábbi magatartását illeti, a Bíróság nem hagyta figyelmen kívül azt a tényt, hogy a túlzott kritika egy olyan szervezetben való részvételhez kötődött, amely egy totalitárius állam, a Magyar Népköztársaság vezető ereje volt. Az információ megszerzésének módja és annak hitelessége szempontjából a történész levéltári kutatásokra hivatkozott, és számíthatott vitatható tényekre. Ami a közzététel tartalmát, formáját és következményeit illeti, a kifogásolt cikket egy heti irodalmi folyóiratba, tudományos szempontból írták, vitát képezve a történészek között - noha túlzott nyelvezetet használt - szenzációhajhászás nélkül. A sértett az újság következő számában reagálhatott a vádakra, sőt később helyreigazítást is közzétettek. Nem bűncselekmény elkövetésével vádolták, és nincs jele annak, hogy negatív következményeket szenvedett volna az szakmai munkájában.
A kiszabott szankció súlyosságát tekintve igaz, hogy a kérelmezőt polgári jogi és nem büntetőjogi szankcióval sújtották, azonban jelentős összegű pénzbeli kártérítésre és az ügyvédi költségek megfizetésére kötelezték. Sőt, a Bíróság szerint az alkalmazott intézkedés befolyásolhatja a kérelmező szakmai hitelességét történészként, amely dermesztő hatást válthat ki. A hazai bíróságok már elrendeltek helyreigazítást, így az ezt követő szankciók nem feltétlenül szükségesek, hogy megfelelő jogorvoslatot nyújtsanak. Mindezek alapján a Bíróság kimondta, hogy a hazai bíróságok nem teremtettek megfelelő egyensúlyt a közszereplő személyiségi jogai és az első kérelmező véleménynyilvánítási szabadsága között - amely egy vita előmozdítását szolgálta egy fontos közérdeklődésre számot tartó kérdésben. A bíróságok által felhozott indokok nem tekinthetők elégségesnek és megfelelőnek a beavatkozáshoz, és nem teremtettek helyes egyensúlyt a releváns jogok és érdekek között. A beavatkozás ezért nem volt "szükséges egy demokratikus társadalomban".
Értékelés: második kérelmező. A Bíróság megítélése szerint a jogok közötti megfelelő egyensúly hiánya a második kérelmező vonatkozásában is igaz, annak ellenére, hogy a kiszabott szankció önmagában nem adna okot aggodalomra. A kérelmező egy közérdeklődésre számot tartó kérdéseket megvitató cikket tett közzé. Ebben bizonyos fokú tényállítások szerepeltek, amelyeket bizonyítani szükséges. Meg kell tehát vizsgálni, hogy az újság ésszerűen tekinthette-e úgy, hogy egy ismert történész által írt tanulmány megbízható alappal rendelkezik, és mi indokolta, hogy az újság lemondott azok ellenőrzéséről.
A kiadókat érthető megfontolások, a jövedelmezőség szempontja motiválják, és a közzétételért való felelősség gyakran eredményez tulajdonosi beavatkozást a szerkesztési folyamatba. Annak érdekében, hogy a sajtó gyakorolhassa a társadalom éber őre szerepét, a kiadók felelőssége szabályainak olyanoknak kell lenniük, hogy ne kényszerítsék a kiadókat a publikációk cenzúrázására. A Bíróság elismerte, hogy az állambiztonsági archívumokhoz való hozzáférés korlátozott volt. Az állítások ténybeli alapjául szolgáló információk tehát minden valószínűség szerint nem voltak elérhetőek az újság számára. Emellett a levéltári források használata speciális szakmai ismereteket is igényel. A Bíróság ezért úgy vélte, hogy a kérelmezőnek nincs oka megkérdőjelezni a tanulmány pontosságát, amit egy állambiztonsági ügyekre szakosodott történész írt, így az újságírás etikai szabályai szerint járt el. Emellett nem tűnt úgy, hogy az újság rosszhiszeműen járt el azzal a szándékkal, hogy befeketítse a sértettet. Az Élet és Irodalom a sértett álláspontját is közzétette, lehetővé téve az olvasók számára, hogy kialakíthassák saját véleményüket. A Bíróság ezért kimondta, hogy a második kérelmező esetében is megsértették az Egyezmény 10. cikkét.
Az ügy körülményei. A kérelmező a török Munkáspárt elnökeként 2005-ben több, különböző konferencián vett részt Svájcban, melyek során nyilvánosan kétségbe vonta, hogy az Oszmán Birodalom 1915-ben és az azt követő években a népirtás bűntettét követte volna el az örmény nép ellen, és kijelentette,
- 153/154 -
hogy az örmény népirtás elmélete "nemzetközi hazugság". 2007 márciusában a lausanne-i bíróság bűnösnek találta a svájci büntető törvénykönyv 261 bis cikke 4. bekezdése szerinti faji megkülönböztetés[10] bűntettében. Az indokolás szerint a kijelentést rasszista indítékok motiválták, és nem egy történelmi vitához járult hozzá. Az örmény népirtás tényét a svájci hatóságok és általában a közvélemény, illetve nemzetközi szervezetek is elismerték. A Vaud Kantoni Büntetőbíróság Semmítőszékének álláspontja szerint az örmény népirtás éppúgy bizonyított történelmi tény, mint a zsidó holokauszt, amit a svájci parlament is elismert. Nem kell történészek munkáira hivatkozni ahhoz, hogy elismerjék annak létezését. A bíróság ugyanakkor hangsúlyozta, a kérelmező csak a "népirtás" jelleget tagadta anélkül, hogy kétségbe vonta volna az örmények ellen elkövetett mészárlásokat és deportálásokat. A szövetségi bíróság szintén elutasította a kérelmező fellebbezését. A bíróság szerint a 261 bis cikk 4. bekezdése népirtásra és emberiség elleni bűntettekre utal, de nem utal semmilyen konkrét történelmi eseményre, így nemcsak a náci rezsim által elkövetett népirtás, hanem más hasonló bűncselekmények, az örmény népirtás tagadását is bünteti. A népirtás létét politikailag is elismerték, és a közösségben is széles körű, tudományosan megalapozott konszenzus áll fenn az 1915-től kezdődő események megítélésében.
A kérelmező szerint a svájci bíróságok megsértették véleménynyilvánítási szabadságát. Álláspontja szerint a büntető törvénykönyv előírása nem volt eléggé kiszámítható, az elítélést nem indokolta legitim cél, és a korlátozás sem volt szükséges egy demokratikus társadalomban.
A döntés.[11] Az Egyezmény 17. cikkének alkalmazásáról. A Bíróság mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy a kérelmező kijelentéseit az Egyezmény 17. cikke (joggal való visszaélés tilalma) alapján[12] ki kell-e zárni a véleménynyilvánítás szabadságának védelméből. Megismételte, hogy a 10. cikk az olyan eszméket is véd, amelyek sértőek, sokkolóak vagy egyébként megütközést keltenek. A Bíróság kiemelte, hogy a kérelmező soha nem kérdőjelezte meg az elkövetett mészárlásokat és a deportálásokat. Amit tagadott, hogy ezek a történések a "népirtás" jogi definíciójával lennének jellemezhetők. A határ, amelyen túl a kijelentések a 17. cikk hatálya alá eshetnek, az alapján húzható meg, hogy a beszéd célja gyűlöletre vagy erőszakra uszítás volt-e. A Bíróság szerint az 1915-ös év eseményeinek "népirtásként" való jogi minősítésének elutasítása önmagában nem alkalmas az örmény nép elleni gyűlöletkeltésre, illetve gyűlöletre uszításra. A kérelmező soha nem került bíróság elé vagy ítélték el gyűlöletre uszítás miatt, és megvetését sem fejezte ki az események áldozatai iránt. A Bíróság így megállapította, hogy a kérelmező nem élt vissza azzal a joggal, hogy nyíltan lehessen megvitatni olyan természetű kérdéseket, amelyek érzékenyek és ellentmondásosak lehetnek. E jog szabad gyakorlása a véleménynyilvánítás szabadsága egyik alapvető eleme, és ez különbözteti meg a toleráns és plurális demokratikus társadalmat a totalitárius vagy diktatórikus rendszertől. A kérelmező tehát a véleménynyilvánítás szabadságát nem használta olyan célra, amely ellentétes az Egyezmény szövegével és szellemével, és nem valósított meg az Egyezmény 17. cikke értelmében joggal való visszaélést.
A kérelmező azzal érvelt, hogy a svájci büntető törvénykönyv 261 bis cikkének 4. bekezdése anélkül büntette a népirtás tagadását, hogy meghatározta volna a "holokauszt" vagy az "örmény népirtás" fogalmát, ezért az nem volt kellő pontossággal megfogalmazva, és így a várható szankció nem volt eléggé előrelátható. A Bíróság szerint kétséges, hogy a tényállásban használt "népirtás" kifejezés megfelelne a kellő pontosság követelményének. Mindazonáltal a büntetőjogi szankció a kérelmező számára előre látható volt. A Svájci Nemzeti Tanács 2002-ben elismerte az örmény népirtás létét, így tudatában lehetett annak, hogy az ilyen megnyilvánulás - az örmény népirtás "nemzetközi hazugságnak" való leírása - büntetőjogi következményekkel járhat. A Bíróság szerint ezért a beavatkozás "törvényben meghatározott" volt. A Bíróság elismerte azt is, hogy az intézkedés célja mások jogainak védelme volt, nevezetesen az Oszmán Birodalom által az örmény nép ellen 1915-től kezdődően elkövetett atrocitások áldozatainak és hozzátartozóinak tisztelete. Nem kellően megalapozott viszont a kormány azon érvelése, miszerint a kérelmező kijelentései komoly veszélyt jelentettek a közrendre.
A kérelmező úgy vélte, hogy a korlátozás nem arányos az elérni kívánt legitim céllal, a faji megkülönböztetés és az idegengyűlölet megelőzésével, és nem szükséges az örmény közösség emberi méltóságának védelme érdekében. Lényeges különbség, hogy a holokausztot a nürnbergi törvényszék emberiség elleni bűncselekménynek minősítette, és a Bíróság is megállapította, hogy az a vitathatatlan tények körébe tartozik. Ezzel szemben a szövetségi bíróság is elismerte, hogy bár az örmény népirtást állami és nemzetközi szinten is elismerik, a kérdésben sok eltérő vélemény van jelen, a "konszenzus nem jelent egyhangúságot". Ezért nem lehet "egyértelműen megállapított, vitathatatlan tényekről" beszélni.
Ami a történelmi kérdésekkel kapcsolatos vitákat illeti, a Bíróság emlékeztetett arra, hogy a történel-
- 154/155 -
mi igazság keresése a véleménynyilvánítás szabadságának szerves részét képezi, és nem feladata, hogy állást foglaljon mögöttes történelmi folyamatok megítélésében, illetve a történészek között folyó vitákban. Azonban feladata annak vizsgálata, hogy a vitatott intézkedések arányosak-e az elérni kívánt céllal. Az az elv, hogy a 10. cikk az olyan információkat és eszméket is védi, amelyek sértőek, sokkolóak, vagy egyébként megütközést keltenek, a történelmi vitákra is igazak, "egy olyan területen, ahol nem valószínű, hogy létezik bármilyen bizonyosság", és folyamatos vita van. A Bíróság már korábban kimondta, hogy utólag, sok év elteltével nem célszerű ugyanolyan súllyal kezelni a történelmi eseményekre tett kijelentéseket, mintha csak néhány évvel ezelőtt történtek volna. Ez részét képezi azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket minden országnak meg kell tennie, hogy nyíltan és szenvedélymentesen vitathassák meg saját történelmüket. A Bíróság azt is hozzátette, nem feladata az örmény nép ellen az Oszmán Birodalom által 1915-től elkövetett mészárlások és deportálások valóságáról dönteni, sem arról, hogy az ilyen események jogilag megfeleltethetőek-e a "népirtás" kategóriájának. Elsősorban a hazai hatóságok, különösen a bíróságok feladata, hogy értelmezzék és alkalmazzák belső jogukat.
A Bíróság arra is rámutatott, hogy a kérelmező elítélésének alapja egy látszólag létező általános konszenzus volt, elsősorban a kérdéses események tudományos és jogi minősítésére vonatkozóan. A Bíróság azonban a kérelmező és a harmadik félként beavatkozó török kormány véleményét osztotta, miszerint nehéz az általános konszenzus meghatározása. A 190 állam közül csupán 20 ismeri el hivatalosan az örmény népirtást, amely elismerés sem feltétlenül a kormányoktól származik, hanem a parlamenttől vagy valamelyik bizottságától. A népirtás fogalma egy pontosan meghatározott jogi fogalom - a Nemzetközi Büntetőbíróság és a Ruandai Nemzetközi Törvényszék ítélkezési gyakorlata szerint is -, amit nehéz bizonyítani. A Bíróság ezért nem volt meggyőződve arról, hogy az általános konszenzus, amelyre a svájci bíróság hivatkozott a kérelmező elítélésekor, ehhez a jogi kérdéshez kapcsolható. Kétséges az is, hogy általános - különösen tudományos - konszenzus lehet a szóban forgó eseményekben, tekintettel arra, hogy egy történelmi kutatás jellegéből adódóan nyitott a kérdés megvitatására, ellentmondásos és vitatható megállapítások tételére anélkül, hogy végső következtetéseket vonnának le, illetve objektív és abszolút igazságokat állítanának.
A Bíróság ezzel kapcsolatban egyértelműen megkülönböztette a jelen esetet azoktól, amelyek a holokauszt tagadására vonatkoztak. Először is ezekben az esetekben a kérelmezők nem egy bűncselekmény jogi minősítését vitatták, hanem történelmi tényeket vontak kétségbe annak ellenére, hogy azok nagyon is konkrétak voltak, mint például a gázkamrák létezése. Ok a náci rezsim által elkövetett bűncselekményeket tagadták, amelynek világos jogi alapja (Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék Alapokmányának 6. cikk c) pontja) volt. A megkérdőjelezett történelmi tényeket a nemzetközi bíróság is egyértelműen megállapította.
Annak vizsgálatakor, hogy a kérelmező elítélése "nyomós társadalmi szükségletnek" tett-e eleget, a Bíróság egyrészt mérlegelte a harmadik személyek jogainak védelmét, nevezetesen az örmény áldozatok és hozzátartozóinak tiszteletét, másrészt a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságát. Az, hogy az 1915-től kezdődő eseményeket népirtásként lehet-e jellemezni, a közvéleményt is nagyban foglalkoztató kérdés. A Bíróság úgy vélte, hogy a kérelmező egy történelmi, jogi és politikai természetű vitában vett részt, amely egy heves vita része volt. A hozzászólás közérdekű észrevételei miatt a hatóságok mérlegelési jogköre korlátozott volt. A Bíróság szerint a kormány nem tudta igazolni, hogy nyomós társadalmi szükséglet lett volna az, hogy az egyént faji megkülönböztetésért büntesse azon az alapon, hogy a megjegyzései megkérdőjelezik az egykori Oszmán Birodalom területén elkövetett cselekmények "népirtásként" való jogi minősítését.
A Bíróság két fejleményre is hivatkozott. Először is, a spanyol Alkotmánybíróság 2007 novemberében alkotmányellenesnek találta[13] a holokauszt-tagadás bűncselekményét, és azt az álláspontot képviselte, hogy a népirtás bűncselekményének puszta tagadása nem képez közvetlenül erőszakra való uszítást, illetve a konkrét tények létére vagy nem létére vonatkozó következtetések terjesztése a tudományos szabadság körébe tartozik. Másodszor, 2012 februárjában a francia Alkotmánytanács alkotmányellenesnek nyilvánított egy törvényt, amely bűncselekménnyé nyilvánította a törvény által elismert népirtások létezésének tagadását, és kimondta, hogy az összeegyeztethetetlen a véleménynyilvánítás és a kutatás szabadságával. A Bíróság szerint a francia Alkotmánytanács döntése azt mutatja, hogy elviekben nincs ellentmondás bizonyos események - mint a népirtás - hivatalos elismerése, és aközött, hogy ne lenne alkotmány ellenes büntetőjogilag szankcionálni azokat, akik megkérdőjelezik a hivatalos álláspontot. Végezetül azok az államok, amelyek hivatalosan elismerték az örmény népirtást, sem találták szükségesnek olyan törvények meghozatalát, amelyek büntetőjogilag szankcionálják, ha valaki megkérdőjelezi a hivatalos álláspontot, szem előtt tartva, hogy a véleménynyilvánítás
- 155/156 -
szabadságának egyik fő célja a kisebbségi nézetek védelme, amelyek képesek hozzájárulni a közérdekű kérdésekről szóló vitákhoz, még ha nem teljesen megalapozottak is. A Bíróság az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága által 2011-ben kiadott 34. számú általános magyarázatára[14] is hivatkozott, amely kifejezte meggyőződését, hogy az olyan törvények, amelyek büntetik a történelmi tényekről való véleménynyilvánítást, összeegyeztethetetlenek azon kötelezettségekkel, amelyeket a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya ró a részes államokra, és az Egyezségokmány nem teszi lehetővé az olyan hibás, téves vélemények kinyilvánításának vagy múltbéli események helytelen értelmezésének általános tilalmát. Mindezek alapján a Bíróság kétségbe vonta, hogy a kérelmező elítélését "nyomós társadalmi szükséglet" indokolta volna.
A Bíróság azt is leszögezte, hogy a beavatkozás arányosságának értékelésekor a kiszabott büntetés természetét és súlyosságát is figyelembe kell venni. Emellett biztosítani kell, hogy a szankció ne minősüljön egyfajta cenzúrának, amely visszatarthatja az embereket a kritika kinyilvánításától. Az ilyen szankciók valószínűleg megakadályozzák a közösség életét érintő, közérdekű témáról szóló, nyilvános vitákban történő részvételt. Még akkor is, ha ez a szankció - pénzbírság, amely szabadságvesztésre átváltható - viszonylag enyhe, visszatartó hatással lehet. Mindezekre tekintettel a Bíróság megállapította, hogy a hazai hatóságok által felhozott indokok a kérelmező elítélésének igazolására nem voltak megfelelőek és elégségesek, ezért túllépték szűk mérlegelési jogkörüket a tagadhatatlanul közérdekű vita tárgya tekintetében, és megsértették az Egyezmény 10. cikkét.
Kóczián Sándor ■
JEGYZETEK
[1] 68435/10. számú kérelem.
[2] Az EJEB 2013. december 10-én kelt ítélete.
[3] 62631/11. számú kérelem.
[4] Az EJEB 2014. március 11-én kelt ítélete.
[5] 39534/07. számú kérelem.
[6] Az EJEB 2013. november 28-án kelt ítélete.
[7] 64520/10. számú kérelem.
[8] Az EJEB 2013. december 3-án kelt ítélete.
[9] 27510/08. számú kérelem.
[10] "Art. 261bis Faji megkülönböztetés: [...] Bárki aki nyilvánosan szóban, írásban, képpel, jellel, erőszakkal vagy bármely más módon lealacsonyít vagy diszkriminál egy személyt vagy személyek csoportját azok faji, etnikai vagy vallási hovatartozása miatt oly módon, amely aláássa az emberi méltóságot, vagy ezen okokból tagadja, durván kisebbíti vagy igazolni törekszik egy népirtást vagy más emberiség elleni bűncselekményeket [...] három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbírsággal büntetendő." 311.0 Schweizerisches Strafgesetzbuch vom 21. Dezember 1937. http://www.admin.ch/opc/de/classified-compilation/19370083/index.html#a261bis
[11] Az EJEB 2013. december 17-én kelt ítélete.
[12] "Az Egyezmény egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, hogy az bármely állam, csoport vagy személy számárajogot biztosítana olyan tevékenységfolytatására vagy olyan cselekedet végrehajtására, amely az Egyezményben foglalt jogok és szabadságok megsértésére vagy pedig az Egyezményben meghatározottnál nagyobb mértékű korlátozására irányul."
[13] Constitutional Court Jugdment no. 235/2007., 2007. november 7.
[14] General Comment No. 34.: Article 19: Freedoms of opinion and expression.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző nemzetközi kapcsolatok elemző, ELTE TáTK.
[2] A szerző jogász.
Visszaugrás
