Az igazságügyi szakértők szakmai kompetenciájára, eljárási jogosultságára, véleményalkotási körére vonatkozó kérdések az utóbbi időben egyre nagyobb figyelmet kapnak.[1] Gyakorta egymástól lényegesen eltérő véleményeket olvashatunk arra nézve, hogy egy adott szakkérdés mely igazságügyi szakértői szakterület körébe sorolható. A dilemma a szakértői bizonyítás jogalkalmazási gyakorlatában, valamint számos eset publicitása révén az írott sajtóban is egyre nagyobb hangsúlyt kap. Ez valamennyi igazságügyi szakértői szakterületen érzékeny kérdés, azonban jelen írás kizárólag az orvosszakértői véleményalkotás körében és a büntető eljárásjog területén taglalja a problémát, mivel az eljáró szakértő kompetenciája különös hangsúlyt kap az orvos vagy egészségügyi dolgozó büntetőjogi felelősségének vizsgálata során. A szakértői véleményalkotásnál a szakértői kompetenciával szorosan összefüggő és gyakorta felvetődő kérdés, hogy amennyiben az eljáró szakértő önmaga nem rendelkezik a kirendelésben rögzített valamennyi kérdés megválaszolásához szükséges ismeretanyaggal, milyen módon lehetséges azt pótolni. A szakértő kompetenciájának kérdése szorosan összefügg azzal az ismeretanyaggal, melyből a szakértő véleményalkotása építkezik. A gyakorlatból tudjuk, hogy vannak olyan szakkérdések, amelyek teljes körű megválaszolásához egy szakértő ismerete nem elegendő, így bizonyos részkérdésekben a szakértőn kívüli, más szakember szakismeretére, közreműködésére kell támaszkodni. A közreműködő lehet másik szakterületen működő szakértő vagy olyan személy is, aki nem rendelkezik szakértői eljárási jogosultsággal, szakkonzultánsként vonható be.
Jelen tanulmányban tehát azt vizsgálom, hogy valójában mit jelent a különleges szakismeret, a szakértői kompetencia fogalma. Elemzem, hogy hatályos jogunk hogyan határozza meg azt, továbbá elméleti alapvetéseket tartalmazó munkák miként foglalnak állást a kérdésben. Vizsgálom továbbá, hogy a szakértő különleges szakismeretének, illetve egyes részterületének vélt vagy valós hiánya hogyan pótolható, avagy megnyugtatóan pótolható-e egyáltalán a szakértőn kívüli más személy, például szakkonzultáns vagy társszakértő bevonásával. Közismert, hogy a szakértő a kirendelő hatóság hiányzó különleges szakértelmét pótolja. De ki pótolja a szakértő különleges szakértelmét? Illetve, pótolhatja-e egyáltalán valaki?
Kiindulásként rögzíthetjük, hogy a jogelmélet[2] és az írott jog[3] az igazságügyi szakértő alkalmazásának okaként a bíróság (kirendelő hatóság) különleges szakismeretének hiányát jelöli meg. A szakértői vélemény a bizonyítás egyik eszköze, amelynek bizonyító ereje a megválaszolandó szakkérdésekkel kapcsolatos minden ellentmondást érintő és feloldó, tudományosan megalapozott érvein alapul.[4] Amennyiben a büntetőeljárásban jelentős tények és körülmények bizonyításához különleges szakértelem kell, mert a mindennapos élettapasztalat, az általános ismeretanyag, valamint a speciális jogi szakismeret a bizonyításhoz nem elegendő, továbbá, ha hiányoznak a bizonyított tényekből a nem bizonyított tényekre logikai úton való következtetés feltételei, szakértőt kell igénybe venni.[5] Tudjuk tehát, hogy vannak, lehetnek az eljárásban olyan tények, melyek megítéléséhez a hatóság nem rendelkezik elégséges szakértelemmel. A szakértő kirendelésével a bíróság/hatóság kinyilvánítja, hogy nem kompetens egy kérdéskör megítélésében, azaz döntése egy részét átengedi szakértőnek, pontosabban inkább döntésében támaszkodik arra. Lényeges kitétele a törvényi megfogalmazásnak, hogy ilyen esetben nem csupán lehetőség a szakértő kirendelése, igénybevétele nem mellőzhető. A bíróság tehát még kivételes esetekben sem jogosult megítélni a speciális szakkérdéseket.[6] Amennyiben a szükségesség ellenére az eljáró szerv - végső soron a bíróság - nem rendelt ki szakértőt, a Be. 375. § (1) bekezdése értelmében olyan eljárási szabálysértést valósít meg, amely lényeges hatással bír(hat) az eljárás eredményére, így a döntés megalapozatlanságát eredményezi, amelynek következménye a határozat hatályon kívül helyezése. Ez a tény természetesen nem jelenti azt, hogy az eljárás szempontjából hátrányos, ha a kirendelő hatóság (bíróság) rendelkezik bizonyos szakmai ismeretekkel, melyek a szakvélemény megértésében, értékelésében és mérlegelésében segítik. Sőt! Lászik András és Osztovits András véleménye szerint: "Mindenképp idő és pénzkímélő tényező, ha a bíró ismeri az ügyszakára vonatkozó szakér-
- 653/654 -
tői eljárások minimális alapjait. Így elkerülhető, hogy a peres felek, jogi képviselőik egy-egy ügy kapcsán »bevigyék az erdőbe«, s olyan vizsgálatokat is elvégeztessen, amire az objektív tényállás felderítése érdekében semmi szükség. Ugyanez a megállapítás igaz a jogi képviselőkre is, hiszen nem mindegy az ügyfélnek, hogy mennyiért és mikorra lesz döntés az ügyében. Az a bíró, aki nem ismeri a vonatkozó orvosszakértői vizsgálatok alapvető biológiai összefüggéseit, valóban nem tudja eldönteni, hogy szükséges-e konkrét esetben DNS-vizsgálat vagy sem. Akkor azonban arra sem lesz képes, hogy a más vizsgálati eljárással kapott orvosszakértői véleményt a bizonyítékok mérlegelésénél a többi bizonyítékkal összevesse, s azt ne alakszerű bizonyítási eszközként kezelje, ami a kötött bizonyítási rendszer rossz emlékét idézné. Mindebből véleményünk szerint az következik, hogy a bírónak igenis tudnia kell, hogy mikor melyik orvosszakértői vizsgálati eljárásra van szükség, s ezt a kérdést és az annak eldöntésével járó felelősséget nem szabad és nem kell az orvosszakértőre hárítani."[7]
A különleges szakismeret fogalma ugyanakkor szorosan összefügg a szakértő kompetenciájával, azzal a szűkebb területtel, amelyen való ténykedés és szakmai ítéletalkotás jogával a szakértő felruháztatott. A jogirodalom a különleges szakismeretet és az ezzel szorosan összefüggő szakértői kompetencia fogalmát sajnos általánosságban sem definiálja egységesen (pontosan mitől, az ismeretanyag milyen szintjétől válik a szakismeret különlegesnek), az egyes szerzők hol pozitív, hol negatív megközelítéssel megpróbálják körülírni azt. Terjedelmi okokból csak utalás szintjén említem Székely János[8] álláspontját, aki a társadalmi átlagos ismeretanyagból indult ki, Király Tibor[9] véleményét, aki "az általánosan megkövetelhető ismereteket meghaladó" tudásszintben látta azt megragadhatónak. Erdei Árpád fentiekkel csak részben egybecsengő álláspontjának lényege, hogy "különleges szakértelem olyan ismereteket foglal magában, amelyek kívül esnek a jogi ismeretek körén és meghaladják az általános ismeretek szintjét."[10] Pusztai László[11] véleménye ettől lényegesen különbözött, mivel álláspontja szerint a különleges tudásszint mércéje nem a társadalmi általános tudásszintből vezethető le, hanem a hatóságéból (hiszen az ő különleges szakismeretét pótolja), így a különleges szakismeret körét - álláspontom szerint helyesen - magasabbra helyezte, és úgy fogalmazott, hogy az a jogászképzés ismeretanyagán kívüli, valamint olyan ismeretanyag, mely az azt megelőző középfokú oktatás ismeretanyagát meghaladja. Gödöny József a különleges ismeretanyag fogalmát[12] elsősorban a nyomozó hatóság szempontjából, és döntően kriminalisztikai kérdésekre vonatkoztatva ragadta meg, hangsúlyozva továbbá, hogy álláspontja szerint a fogalom állandóan változó tartalmat takar. E megállapítással egyetérthetünk, hiszen elfogadható Gödöny érvelése, mert a tudományok, a technika állandóan új ismeretekkel bővülnek - amelyek a büntetőeljárás szempontjából a különleges szakértelem kategóriájába kerülnek -, másrészt általános tudássá válásuk következtében ki is esnek a speciális ismeretek köréből.[13] A különleges szakértelem definiálását tehát a jogtudomány művelőinek többsége az általános ismeretanyag felől kísérelte meg, mások inkább a hatóságtól elvárt ismeretanyagot meghaladó körben látták azt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
